- A mi betegünk volt a Világbajnok Avokádó
1992 február végén St. Moriztban készült havas versenyen megvédeni címét a ’91. év Világbajnok angol agár kanja Nyakigláb Avokádó. http://shop.pettbull.com/
1992 február végén St. Moriztban készült havas versenyen megvédeni címét a ’91. év Világbajnok angol agár kanja Nyakigláb Avokádó. http://shop.pettbull.com/
46.A szerelmes Csoki
Mindig megkérdezik tőlem a leendő kutyatulajdonosok, milyen nemű legyen az új jövevényük? Ha kan, lőttek a tujáknak és a növényzetnek a kertben, de ha szuka… Nem tudom ez jobb-e, de azt tudom, amikor tüzel akkor igencsak figyelni kell az erényeikre! Én is a jó gazda gondosságával jártam el. Ilyenkor a szemem mindig Csokin tartottam, de nem volt könnyű dolgom, mert a kritikus időszakokban minden cselt bevetett, hogy megszökhessen. 3 hét állandó figyelés, szobafogság, csak pórázon sétálgatás mellett is mindig megtaláltak a környékbeli lovagok. A kertbe rendszeresen beköltözött és ott táborozott néhány helyi vagány, akiket addig nem is láttam. Kitartóan ücsörögtek, éjszakánként ugattak és vonítottak, valószínűleg egymással traccspartiztak. Jelentkezőkből nem volt hiány, úgy látszik elterjedt a híre az eladó menyecskének. Mindenesetre, én, mint a leány gyámja nem kívántam egyik udvarlót sem fogadni! Árgus szemekkel kellett uralkodnom ahhoz hogy megőrizzem a leánykám jó hírét. Az első periódust sikerült is átvészelnünk, de a második már nem ment simán. Hazaértünk egy szép nap, pont a legkritikusabbak egyikén. Megálltam az autóval a praxis előtt, átnyúltam kinyitni a másik ajtót és kitessékeltem rajta Csokit. Én kiszálltam a sajátomon és szóltam neki. Sehol sem volt! Megkerültem az autót, de nem láttam. Gondoltam biztosan gyorsabb volt és már beszaladt a házba. Komótosan beballagtam. Mivel a bejárati ajtó is nyitva volt, nem is gondoltam semmi rosszra sem. Szédelegtem még pár percet gyanútlanul a lakásban, majd kezdtem keresni a labradorom. Nem találtam meg! Éppen azon tanakodtam, hol lehet? Megszólalt a telefon! A szomszédból hívtak…Menjek át, mert a kutyám ott van a kertjükben! Egy saroknyira laktak és ez volt Csoki egyik kedvenc csavargó helye. Kölyökkorában gyakran hoztam innen vissza mikor lelépett tőlem. Mostanában azonban már régen nem csinált ilyet. Szedtem a lábam, de azért nem aggódtam, mert bíztam a szomszédban, aki telefonált. Hiba volt! Pontosabban, mire ő leért a lakásából a telefon végeztével a kertbe már elkésett! Én is… Amikor beengedtek látom az én pártfogoltam összeragadva egy jókora óriás schnauzerrel az egyik legjobb bandatársával! Nem volt mese bepárzott! Hiába vigyáztam rá… Nem szóltam semmit sem a szomszédnak, nem tettem szemrehányást, de ennek ellenére elkezdett szegény magyarázkodni, amikor meglátta a bosszús arcomat. Ő azonnal telefonált, de mire kijött a kertbe már így találta őket, stb, stb… Járattam az agyam, mitévő legyek, de nem volt jó ötletem hirtelen. Azt nem értettem hogyan jutott be a kertbe a közel két méteres kőkerítés ellenére?! Erre is kaptam választ, mert volt egy szemtanú, történetesen a szomszéd! Ő látta az ablakból amikor a legnagyobb meglepetésére Csoki átugrott a kerítésükön és megérkezett hozzájuk vendégségbe. - Csak zárójelben jegyzem itt meg, hogy ezen a teljesítményén később felbuzdulva jóval később meg akartam tanítani neki, ugorja át a kerítésünket, mint egy palánkot. Amikor ezt kértem tőle, az utcáról bedobtam neki a kerítés fölött az egyik kedvenc sípolós sünikéjét. Utána kiadtam a vezényszót, hozd! Akadály hopp! Megvezettem, hogy legyen elég lendülete, kicsit segítettem neki a nyakörvénél fogva, de csak addig jutottunk hogy a két hátulsó lábán állva támaszkodott a kerítésen. Még egyszer megpróbáltam, nekivezettem, de még eddig sem jutottunk. Hozd a sünikét! Kértem tőle, erre megpördült és elspurizott tőlem, nem is értettem hova indult el? Eltűnt a szemem elől, amikor befordult a sarkon, majd mire utána indultam volna, a gumisüni sípolása ütötte meg a fülemet! Benéztem a kertbe és ott látom Csokit, amint önfeledten dobálja magának a sünikéjét és nyomogatja, amivel egészen mulatságos hangokat tudott előcsalogatni belőle. Hívtam, erre nekiiramodott és folyamatosan sípoltatva a sünit amerre az imént ment, most vissza is jött hozzám. Kaján pofával ledobta a sünit a lábam elé és várta dobjam el újra! Meg is tettem, majd új próbálkozással a kerítés fölött akartam átugratni a labrador lányt, de ő rám nézett és azt kérdezte a tekintetével: „Kisgazdám Te biztosan jól vagy? Minek kellene átugranom a kerítést, amikor a kertkapun keresztül is be lehet szaladni a sünikéért a kertbe?!” Feladtam a próbálkozásomat… Később ugyan megtanult palánkon átugrani, de ha tehette mindig a könnyebbik úton ment, fölöslegesen nem erőltette meg magát… - A szomszéd nem tudta hogy tüzel, korábban rendszeresen belógott hozzájuk, igaz, akkoriban nyitva volt a kapujuk nappal, mert autószerelő műhely üzemelt náluk. Szerették Csokit, mindig jókat játszott a kan schnauzerjükkel, és mindig vevő volt egy kis csokira amivel megvendégelték őt. Tehetetlenségemben odasétáltam az egymásnak háttal álló újdonsült házasokhoz és finoman, diszkréten próbáltam megtudakolni, a kis hölgy vajon hogy került ide? Amíg oda nem értem, nem nézett a kis kurva rám, de amikor már ott álltam mellette, rám emelte a tekintetét és nagy barna szemeit. Elmosolyodott és kaján pofával egyszerűen kinevetett. Még mázli hogy nem tudott beszélni, de így is megértette velem: „Hi-hi-hi! Csak sikerült túljárnom az eszeden! És különben is nem látod hogy szerelmes vagyok? Na milyen jó palim van? Tetszik?” Hát nem voltam túlzottan elragadtatva… Igen lassan telt az idő a várakozással, mire végre a párocska szétvált egymástól. Addigra a kan tulajdonos házigazda is megérkezett és büszkén nézegette az ő hódító kan kutyáját… Az addig egymásnak hátat fordító kutyapár eszeveszett játékba és fogócskába kezdett egymással. Láthatóan udvaroltak és próbáltak kedveskedni a másiknak. Számomra kicsit túl modern szisztéma nemigen tetszett, miszerint előbb a sex, utána az udvarlás, legfőképpen azért, mert már számoltam a szerelem gyümölcsével is… Ennek ellenére jó volt nézni, milyen felszabadultak és boldogok voltak mindketten. Az idő kerekét visszaforgatni már nem lehetett, ezért nem is rontottam el a jókedvüket és diszkréten a háttérbe vonultam a fiús szülőkkel együtt. Jó két óra múlva kaptam az újabb telefont, mehetek az új aráért, mert már úgy kifáradt az ifjú pár, hogy mozdulni sem bírnak. Így aztán szépen hazasétáltunk a megesett lánykával, de ez esetben a dorgálásom elmaradt, mert már úgyis mindegy volt és kár lett volna elrontanom az ő szép napját! Kaján pofával bandukolt mellettem, várta a szidást és nem értette miért nem kapja? Nem szóltam semmit, erre már bökdösni kezdte a tenyerem, arra sem kezdtem el simogatni, mire behúzott farokkal nekiiramodott és vadul vágtázva körözni kezdett körülöttem jellegzetes vadmalac-futásával, amit csak igen jókedvében szokott. A történtek ellenére titkon bizakodtam, talán elkerül a kölyökáldás és nem lesz sikeres a frigy. Nem akartam schnauzer-labrador kölyköket. Csoki epilepsziás volt, a csípője is közepes dysplasiás (csípőficam), ami bár nem zavarta, de nem volt egy tenyészteni való szuka, pláne nem egy óriás schnauzer párral! Félidős vemhesen 1 hónappal a kaland után már nem lehetett tovább a fejemet a homokba dugni és megvizsgáltam a leendő kismamát. Felraktam a vizsgálóasztalra és tapogatni kezdtem a hasát. Sajnos megtaláltam a pingponglabdányi kis kölyköket! Lehetetlen elhelyezni egy alom keverék kutyát, ezért nem volt jobb lehetőség, maradt a műtét. Ez a procedúra minden gond nélkül lezajlott, már másnap jött velem a lovardába, csak két hétig kicsit vigyáztam, ne szaladgáljon a sebével, de igazán nem viselte meg őt. Máig sem értem hogy vert át és játszotta ki az éberségem, amikor kiszállt a másik ajtón a kocsiból! Talán behasalt alá, amíg én körbejártam azt? Nem lepődnék meg, mert nagyon rafinált volt!
A tüzeléséről jutott az eszembe Csoki másik kutyatársa egy kis tacskó. Gerincporc sérve volt, ezért került be a Klinikára. Egy idős házaspár gyermekpótló ebecskéje volt. Nagyon aggódtak érte, de nem volt sok esélye, mert mindkét hátulsó lába teljesen lebénult. Megoperáltam, de messze laktak, ezért bentlakó maradt a lábadozás idejére. Minden nap telefonon érdeklődtek miatta. Mindig szem előtt volt, óránként valamelyikünk próbálta állítgatni, tornáztatni és segíteni kellett neki a vizelet és a székletürítéshez is. Lassacskán de kezdett javulni, már segítséggel megállt. Pont ebben az időszakban jött meg Csoki első tüzelése. A bénult kis tacsit rendszeresen meglátogatta, de ő ebben az állapotában veszélytelen volt a lányra, ezért nem voltak eltiltva egymástól. A gazdái vállalták az otthoni ellátását és kezelését, ezért hazamehetett. Másnap hívtak, de nem sok biztatót mondtak. Pisil, kakil, tudja tartani mindkettőt, de nem hajlandó felállni még segítséggel sem. Furcsállottam, mert úgy adtuk haza, hogy segítséggel felállítás után már szépen megtartotta magát, innen már "csak" néhány hét és lassú, de biztos javulás szokott következni. Abban maradtunk, ha másnap sem jutnak előbbre visszahozzák. Lehetetlennek gondoltam a visszaesést, amikor a Klinikán már biztatóan kezdett mozogni. Ennek ellenére másnap elhozták, mert otthon nem működött a kutya. Én is megpróbáltam az asztalon felállítani, de nem sikerült. Semmilyen együttműködést, vagy akaratot nem láttam rajta. Már-már szomorúan konstatáltam a vereséget, amikor megjelent a tüzelő Csoki és odadugta az orrát az asztalon lévő tacskóéhoz. A piszok kis kan azonnal erőteljesen csóválni kezdte a farkát, amit eddig nem volt hajlandó! Lebukott a táppénzcsaló! Hirtelen ötletem támadt, hónom alá csaptam a kis tacsit és gazdástól, Csokistól együtt kivittem mindenkit a kertbe a fűre, ahol nem csúszós a pálya. Letettem a tacsit a gazdái lába elé, Csokival meg elsétáltam jó 5 méterre és ráparancsoljam maradjon ott. Visszamentem a tacsi mellé, felállítottam és közben szóltam Csokinak: „Játssz vele!” Erre elkezdett ugrálni előtte, a mellső lábaival lehasalt, a hátulsókkal állt, csóválta a farkát és halk morranásokkal csalogatta a haverját. Amikor aztán megfordult és majdnem az orrához nyomta a tüzelő hátulsó felét, megtört a jég! Életre kelt a kezemben a kis tacsi! Varázsütésre visszatért a lábaiba az élet! Nemcsak meg tudott állni, de futni is tudott! Igaz, még bizonytalanul össze-összeakadtak a lábai, de töretlen lelkesedéssel újra elindult és jellegzetes udvarló testtartással kihúzva magát tette a szépet a labrador lánynak. Ha elfáradt és leült, Csoki rögtön csalogatni kezdte. Egy ilyen csábításnak melyik kutyafiú tudna ellenállni? Könnyezett is a gazdaházaspár, én meg megköszöntem a hatékony asszisztensi segédletet Csokinak!
44 Zsuzsa mamánál háztűznézőben
Csokival egyszerű volt a párválasztás. Mármint nekem. Egyszerűen csak rá kellett bíznom a döntést, ha szimpatikus volt neki az illető hölgy, tettünk egy próbát, ha nem, akkor nem bajlódtam vele. Kár lett volna elvesztegetni drága időt az ismerkedésre, majd utána, mire kiderül, nem stimmel valami. A labradoromnak csak néhány perc kellett ahhoz ami nekem esetleg évekbe telt volna…Ezért bíztam rá az ilyen fontos döntéseket. Nemigen tévedett. Bár az ágyból nem szívesen költözött ki mellőlem, sőt zokon is vette ha a betolakodó pont az ő helyét próbálta elfoglalni. Ha másképp nem ment, megvárta, míg elalszik az ellenség, akkor óvatosan közénk furakodott, majd a hátát nekem támasztva a lábaival szép lassan lelökte az ágyról a vetélytársát. Az egyik kezdődő kapcsolatom pont emiatt véget is ért! Pontosan az történt, hogy éjjel lelökte a kiválasztott hölgyet mellőlem az ágyról! Ezt a sértett zokon vette: "Lelökött a kutyád a helyemről!" Panaszolta, mikor a tompa puffanásra felébredtem én is... Mire azt találtam válaszolni: "Ez nem a Te, hanem a kutya helye mellettem..." Erre a kiválasztott, megsértődött, összekapta a holmiját és az éjszaka kellős közepén elviharzott az életünkből... Talán jobb is így... De kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz! Első alkalommal voltunk hivatalosak egyik szombaton háztűznézőbe Zsuzsa mamáékhoz. Amúgy sem lelkesedtek a lányuk választása miatt, de mosolygós arcot próbáltak vágni a dologhoz. Megérkezésem után még szinte be sem léptem, máris valami átlátszó ürüggyel elküldtek fölösleges dolgokat vásárolni az élelmiszerboltba. Csodálkoztam is, milyen bénák lehetnek, ha egy szombati ebédhez, ahol ennyien összejöttünk, hiányzik a tejföl és még valami apróság! Csokit ottmarasztalták, én meg nemsokára megérkeztem a rendelt tejföllel és más haszontalanságokkal. Össze volt csődítve az egész família, mindenki méregette a másikat, kényszeredett mosollyal. A család nem volt kicsi, ugyanis az apósjelöltnek volt még három testvére, azoknak feleségeik, gyerekeik, nekik mind bemutattak... A végén már azt sem tudtam kivel találkoztam az elején... Eljutottunk végül a nappaliig, ahol Csoki lelkesen fogadott, egész feldobta, hogy megérkeztem. Tudomásomra hozták milyen nagy kegyben részesültünk, mert itt ő az első kutya akit beengedtek a lakásba. Megsimogattam diszkréten a fejét, viszonzásul megbökdösött az orrával, de nem lehetett vele foglakozni, ezért kénytelen voltam mellőzni egy kicsit. Amikor látta hogy nem neki szentelem a figyelmem, eltűnt a szemem elől. Így a család vizslató gyűrűjébe keveredtem és mindenki megpróbált a maga módján tesztelgetni, milyen lehet az új jövevény? Egy percen belül megint Csoki nedves orrát éreztem amint a tenyeremet bökdösi nedves nózijával és valami kemény tárgyat nyomkod a kezembe. Lenéztem és látok a szájába egy jókora mézeskalácsszívet. Nem tudtam honnan szerezhette, de azt gondoltam hogy nem épp neki szánták, ezért el akartam venni tőle, de meglepő módon nem adta oda, hanem elszaladt vele a szoba közepére a féltett családi perzsa szőnyeg közepére és megtámasztotta az egyik tappancsával, majd szétharapta millió darabra. Ezután komótosan falatozni kezdte a széttörött mézeskalácsszívet. Hirtelen több dolog miatt is kellemetlenül éreztem magam. Mindenekelőtt a kutyám ellopott egy mézeskalácsot valahonnan, ráadásul a drága szőnyegen lakmározik belőle, ahol ő az első kutya-vendég. Gondoltam, mindjárt az utolsó is lesz evvel a mutatványával. Pillanat alatt a zsibongó családi méhkas elhallgatott. Kínos csend lett. Én inkább nem szóltam, már úgyis mindegy volt, csak ronthattam volna a helyzetet. A nagymama kezdte az akciót gyorsan elkezdte összekapkodni a mézeskalács darabjait és közben szelíden Csokit sinfelni. Nem lehetett letagadni amikor a kalácsból előkerült a tükröcske és egy fiatal pár fotója, amelyiken az én új kiválasztottam mellett egy idegen férfi díszelgett! Én kezdtem jól érezni magam, a család meg egyre rosszabbul! Fordult a kocka! Eddig ez az érzés fordítva volt! Kényszeredetten nevetett a család a dolgon és töredelmesen bevallották nekem, azért küldtek el gyorsan vásárolni, hogy legyen idejük a képeket és egyéb áruló tárgyakat eltüntetni az elődöm után. A nagymama ugyanis észrevette, amikor megérkeztünk, hogy maradt a lakásban pár árulkodó emlék az elődömről, ezért gyorsan egy hülye ürüggyel elküldtek vásárolni, hogy időt nyerjenek, mire visszaérünk! Csakhogy nem számoltak Csoki kutya képességeivel! Ő ugyanis kifigyelte, amikor elrejtették a mézeskalácsszívet a tévé mögé, ami a sarokban keresztbefordítva állt! Alig várta az én labradorom, hogy megjöjjek és megmenthesse az elrejtett mézeskalácsot, ahogy azt a lavina és tárgykereséseknél gyakoroltuk! Így került végül a mézeskalácsszív a televízió tetejéről amögé, szerintük biztonságos helyre. Csakhogy az én kis kedvenc kutyuskám nem engedte félrevezetni az ő kisgazdáját! Elő is szedte nekem megmutatni a bűnjelet és tüntetőleg szét is rágta! Ez volt az egyetlen háztűznézőm, ahol én éreztem magam jól és a család feszengett... Ha voltál már háztűznézőben akkor tudod miről beszélek! A hab a tortán csak ezután jött! Én felszabadultan ültem ezek után az asztalhoz, a család kevésbé és a nagypapát ültették mellém. Egyik oldalamon a menyecském, a másikon a papa. A leves után a papa azt mondta nekem: "Egész jól beszélsz már fiam magyarul!" Na erre megfagyott a levegő a szobában! Pisszenéstelen csend lett... Annyit válaszoltam neki: "Igyekszem és sokat gyakorolom!" Kiderült, hogy az elődöm a mézeskalácsról rám vigyorgó versenyző olasz volt... Jót nevettünk rajta, de én a mai napig csodálkozom miért hozta elő Csoki az elrejtett mézeskalácsot, miért mutatta meg nekem és mit akart avval mondani, amikor miszlikre rágta, vagy csak egyszerűen szerette a mézeskalácsot?
Janisszal a görög barátommal egy házibuliba voltunk hivatalosak Pécsen. A házigazdák riasztója egy pitbull szuka volt. Erődítményszerű magas kőkerítés vette körül a házat. Minden vendég beengedésekor a kutyájukat meg kellett fogni, bezárták egy kis kennelbe, bekísérték az embereket, majd kiengedték a kutyát újra a kertbe. Mi is bejutottunk sértetlenül a háziak segítségével a lakásba a labradorommal együtt, amíg zsilipelték a kutyájukat. Jó volt a hangulat, a vendégek nagy részét levette Csoki a lábáról, mindenki etette, kényeztette. Az ilyen bulikon mindig a kutyákra terelődik a szó és itt is a házigazda elmesélte, mennyire szeretik az ő pitbulljukat, velük mennyire megbízható, de idegenekre és főleg a kutyákra nagyon agresszív, anélkül hogy erre tanították volna. Amikor nem volt mozgás a kertben, akkor a kutya őrködött, a képlet egyszerű volt, aki bent volt, nem mehetett ki, aki kint volt az nem jöhetett be. Ennél jobb riasztót el sem lehetett képzelni. Minél többen lettek a vendégek, minél több alkohol fogyott, annál felügyelhetetlenebb lett a társaság. Így fordulhatott elő az hogy valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Hirtelen kis pánik tört ki a vendégek között, pillanat alatt elhallgatott a társaság, mert az udvarról bejött a család pitbullja. Egész eddig az ő barátságtalan természetéről volt szó, az egész macerás beengedése a vendégeknek miatta történt és most egyszercsak megjelent a nappaliban! A házigazdák azonnal mozdulatlanná parancsolták a vendégeket. Egy alacsony üveg dohányzó asztal volt közöttem és Csoki között, amikor bejött az ellenfél. A pitbull barátságosan viselkedett, de a maga szeleburdi módján farkcsóválva és rájuk jellemző fülig érő szájjal kezdte felfedezni a terepet. Gyorsan felmértem a helyzetett, mert látszott hogy az embereket esze ágában sincs bántani, de még nem vette észre Csokit. A labrador viszont azonnal kiszúrta a jövevényt. Rögtön láttam rajta, megijedt, nem is mozdult, maga alá húzta a farkát és mozdulatlanul várt, csak a szeme sarkával követte az ellenséget. Abban a pillanatban amikor a pitbullnak képbe került Csoki, máris támadott. Nem nézett semmit és senkit, csak célt látta maga előtt. Robbanásszerűen indult, de szerencsére volt annyi helyzeti előnyöm amivel meg tudtam őt előzni. Mivel nem figyelt rám, sikerült szakszerűen a hátulsó lábait elkapnom és a levegőbe emelni. Zokon is vette ezt az attrocitást, visított a pitbullokra jellemző hangon, amíg el nem értük a bejárati ajtót. Előzékenyen kinyitotta a háziasszony nekünk és bár volt két-három lépcső, kidobtam szegényt, mire lehuppant már be is csuktam előtte a bejáratot, biztos ami biztos alapon. Varázsütésre életre kelt a társaság újra. Mindenki a hirtelen lezajlott eseményről kezdett beszélni. Nem is láttam hol van Csoki a felbolydult tömegben, amíg egy hideg nedves orrocska meg nem bökdöste a tenyeremet. Lenéztem és Csoki hunyorgott rám, diszkréten csóválta a farát, evvel köszönte meg a testőri védelmemet. Biztonsági okokból belülről kulcsra zártam az ajtót és zsebrevágtam a kulcsot! Aki bent, az bent, aki kint az kint, főleg a pitbull! A buli ezek után zökkenőmentesen zajlott, de a gyors pitbull ártalmatlanításom sokáig témát szolgáltatott a vendégseregnek. Ilyen buliban azóta sem jártam, ahol a teljes mulatozó csapat egyszerre hagyta el házat, amit a házőrző a kenneléből farkcsóválva nézett... Aznap nem kellett szerencsére harapott sebeket ellássak...
Szakadó hóesésben indultunk hazafelé a világbajnokságot nyert angol agárral, Avokádóval. St.Moritz-ból. Így utólag még maradhattunk volna egy-két napot, ameddig az időjárás kicsit javult volna. Persze utólag mindig könnyű lenne elkerülni a baleseteket. Bázelban az ismerőseinknél egy éjjelt töltöttünk, miután a bázeli karnevált megnéztük. Másnap meglátogattuk az ottani állatorvost, akinél volt lehetőségem korábban tanulni, onnan indultunk. Elkezdett szakadni a hó. Felváltva vezettünk, nagyon fárasztó út volt, mert alig lehetett látni. Ausztriában csak egy sávot tudtak letakarítani az autópályán. Igen lassan lehetett haladni, az ablaktörlő nem győzte a sok havat, ráfagyott a jég a lapátokra, ahogy besötétedett, még rosszabb lett a helyzet. Hirtelen a leálló sávból elindult egy kamion, amit már nem tudtunk csak irányváltással kikerülni, de erre megpördültünk és az autónk rommá törött a kamion hátulján. Az agár a hátsó ülésen aludt, ő megsérült és fájdalmasan sírt. A mellettem alvó asszisztensem a baleset előtt aludt. Az ütközés után látszólag semmi sérülése sem volt, csak nem ébredt fel. Az utastér az első üléseknél nem sérült meg, én is karcolás nélkül szálltam ki, de nagyon féltem hogy hátulról többen is belénk szaladnak majd. Györgyit nem mertem mozdítani, mert félő volt esetleg nyaki gerinc sérülése lehet. Lélegzett és a pulzusa is rendben volt, de aludt és nem lehetett felébreszteni. Csoki a lábánál utazott és őt a vétkes kamion fülkéjébe helyeztem el gyorsan, nehogy a nagy kavarodásban még valami baja legyen. Látszólag az ijedtségen kívül más nem történt vele. Avokádó továbbra is fájdalmasan sírt, ezért adtam neki nyugtató és fájdalomcsillapító pasztát. A mentőautó tizenöt perc múlva elvitte az eszméletlen gazdáját, Csokinak és nekem akkor még semmi bajunk sem volt. Az állatorvos, akit a balesethez kihívtak, befogadott minket mind a két kutyával együtt. Egész éjjel fuvarozott minket másik állatorvoshoz, ahol megröntgeneztük a sérült agarat, de a röntgenen nem volt látható elváltozás. Hajnal felé elszállásolt minket a házában. Másnap már a felesége autójával mentem a kórházba látogatni. Györgyi kómában volt, de nem találtak sérülést nála, azt mondták, alvás közben kaphatott agyrázkódást az ostorcsapás- szerű ütődéstől a balesetnél. Avokádó hátulsó része lebénult. A kolléga segítségével alaposan kivizsgáltuk, újra megröntgeneztük és a kezelését is megkezdtük. Másnap délután a kertben sétáltam Csokival amikor a szemem láttára az ő két hátulsó lába is hirtelen lebénult és csak fókaszerűen tudta húzni magát a hóban. A sétából visszafelé az ölemben kellett őt már cipelni. Nem tudtam mi jöhet még? Ott álltam egy idegen országban egy idegen házban egy kómában lévő utasommal és két bénult kutyával… Két hétig tartó várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Napi kétszer kellett a kórházba mennem és órákig beszélni egy szinte élettelen testhez, mert állítólag ez jó hatással van ilyenkor. A rendőrségen másnap már mindent elintéztek a törött autónkkal és a személyes holmijainkkal kapcsolatban. Sajnálták a történteket, de a helyszínelés alapján nem is merült fel a vétkességem. Jó egy évvel ez után itthon nagyon meghurcoltak, de a kamion sofőrje egyszerűen eltűnt. Mindkét kutya élénk volt, de egyikük sem tudott a hátulsó felére ráállni. Szívszorító látvány volt nézni a néhány nappal előbb villámsebesen száguldó agarat és az örök vidám labradoromat ebben az állapotban. Felváltva próbáltam állítgatni őket és segíteni kellett a vizeletüket, székletüket üríteni is. Lehangoló volt az eredménytelenség, mert egyikük állapota sem javult, de a legszörnyűbb, ahogy teltek a napok és a kóma még mindig változatlanul tartott Györgyinél. Két nap múlva éjjel váratlanul beállított hozzám Györgyi élettársa és a testvérem. Sok mindenre szükségem lett volna, de nem hívtak előtte fel, így semmit nem hoztak magukkal. Nagyon mérges voltam rájuk amiért üres kézzel az éjszaka kellős közepén megérkeztek látogatóba. Nem voltam kisegítve velük. Szerencsére Tibi barátom pár nap múlva egyeztetett velem és mindent elhozott, ami kellett. Nagyon egyedül éreztem magam és a sorsnak kiszolgáltatva, nem lehetett tudni mit hoz a jövő? Cipelgettem ölbe a kutyákat, jártam a kórházba, de semmi eredmény sem volt. Amikor két hét múlva Györgyi barátai jöttek látogatóba, velük mentem be a kórházba. Mindig félve léptem be az intenzív osztályra, nem lehetett tudni, mi vár rám… Szerencsére aznap végre megtört a jég! Felébredt!!! Már nem emlékszem mit mondott, de megmozdult és reagált amikor szóltam hozzá. A folyosón várakozó Ági volt az akin kitöltöttem a két hét alatt felgyülemlett feszültséget. Bevallom őszintén nagyon sírtam és nagyon boldog voltam. Megint ottmaradtunk egyedül a kutyákkal, de már legalább bizakodni lehetett. A kóma véget ért. Az életben azonban nem úgy megy egy ilyen felépülés, mint a filmekben, ahol a főhős kómába esik, hirtelen felébred, majd mintha mi sem történt volna folytatja az életét. A valóságban a lábadozás nagyon hosszadalmas és nehézkes. Újra kell mindent tanulni, enni, járni, beszélni és élni. Nekem sikerült ezt végigasszisztálnom, ráadásul mellette dolgoznom is kellett mintha semmi sem történt volna. Szerencsére teljesen felépült, de ez négy évig tartott. Miután hazajöttünk Avokádó feladta. Nagyon hiányzott neki a gazdája, vigasztalhatatlan lett. Rossz volt nézni, ahogy Csoki mozgásképtelenül vonszolta magát a mellső lábaival, de ő az agárral ellentétben nagyon akart élni. Meleg barna szemeiben a tűz nem változott, hálásan pillantott rám még akkor is ha injekciót kapott, vagy a hólyagját nyomkodtam hogy pisiljen. Hiányzott minden igyekezete ellenére a megszokott farkcsóválása, amivel szinte kommunikálni tudott korábban. Most ez a mindig vidámságot szimbolizáló vastag farkinca csak bénultan lógott, nem tudta megmozdítani. Nagyon lassan javult csak, de töretlen akarattal küzdött a gyógyulásért. Szívbemarkoló volt, mikor egyszer az ölemben kivittem a friss hóra és a hátulsó lábai bénultan lógtak hátrafelé, mint egy fókának, de a macskát így is felkergette a fára, majd kajánul mosolygott utána rám. Hat hónapig kellett az ölemben cipelni, mire végre önállóan is fel tudott állni és megtanult újra járni. A mozgásán mindig látni lehetett, hogy az azonos oldali lábait egyszerre vitte előre, mit a tevék, poroszkált, nem tudott ügetni az átlós lábaival egyszerre. Ennek ellenére sok munkával megerősödött a hátulja, de mindig gyengébb maradt, mint a baleset előtt. Egy dolog láthatóan hiányzott neki ezután. Nem tudta kinyitni az ajtókat, mert nem bírta el a hátulsó lábaival magát a művelethez. A problémát úgy oldotta meg, ha ki-, vagy bemenni akart egy ajtón, addig ugatott előtte, amíg valaki ki nem nyitotta neki. Köszönöm neki hogy segített átvészelni nekem az életemnek ezt az egyik legnehezebb szakaszát! Sok erőt kaptam tőle a reménytelen percekben is a vidámságával és a csodálni való akaraterejével. Az is sokat segített, amikor szomorúnak látott, hízelgett, dörgölődzött, hozott egy játékot amit el kellett dobnom neki, megnyalogatott, karminckázott a lábával egyet rajtam, vagy bénultan is megkergette a macskát,ezeket a trükkjeit rendíthetetlenül és mindig a legszükségesebb pillanatokban alkalmazta. Szerintem pszichológusnak is jó lett volna! http://shop.pettbull.com/
Kölyök kora óta hihetetlenül jól bírta a futást. Kölyök kora óta elkísért a lovakkal naponta egy-két órán át. Ennek ellenére a labradoros divatosan dundi formáját mindig megtartotta. Kövér persze sosem volt, de be kell vallanunk sovány sem. Minden lehetőséget kihasznált hogy vízhez jusson, elég volt egy pocsolya is, azonnal meghempergett benne, de ha patak vagy tó került az utunkba, ki nem hagyott volna egy kis fürdőzést. Ez a szokása évszaktól független volt, még télen is jeges fürdőt vett, sőt, ha sikerült kis vízfelületet találnia. Még arra is képes volt, hogy addig ugráljon a befagyott patak jegén, amíg be nem tört, akkor aztán fülig érő mosollyal a pofáján beült a jégtáblák közé és nagyon boldog volt. Nyáron a tikkasztó melegben még idegen helyen is megtalálta a vizet. Lovasversenyre megérkezve éppen a ló lepakolásával voltunk elfoglalva és ilyenkor nem figyelt senki sem a kutyára. Mire elrendeztünk mindent, megérkezett Csoki csuromvizesen és nagyon vidáman. Megkérdeztem a helybélieket, hol lehet itt a puszta kellős közepén úszni? Kiderült csak jó tíz percnyire lóháton van egy bányató, az oda-vissza húsz még akkor is ha végig szaladt az én kis úszóbajnokom, ott egy hűsítőt csobbant, majd visszaszaladt hozzánk felfrissülve. Csak azt nem tudom honnan tudta merre van a tó, hogy érezte meg ilyen messziről a vizet? Csak nem tanult meg még térképet is olvasni? Bár nála még ezen sem csodálkoznék…Ha volt menet közben víz, szinte egész nap bírta, de egy alkalommal otthonról a nyári hőségben nem a megszokott irányba indultunk a lovakkal, hanem egy jó hosszú túrát terveztünk. Elindulás után már jó messze jártunk otthonról és láttam hogy nehezen mozog a kutya, nagyon szomjas, nem is bírja tartani a tempónkat ahogy szokta. Lassítottunk miatta, de ettől még vizet nem tudtunk adni neki. Jó szárazság volt, és még egy életmentő pocsolya sem volt sehol. Ráadásul a fekete bundája kályhaként melegítette őt. Meg-megpihentünk, de egyre fogyott az ereje. Nagyon sajnáltam szegényt, de nem volt mit tenni még hazáig el kellett jutni. A cél előtt nem sokkal feladta. Látszott hogy baj van. Teljesen elfeküdt, alig kapott levegőt és szinte elájult. Azonnal felraktuk a nyereg elé az alélt kutyát és sebes vágtába hazavittük. Féltem hogy így meg esetleg a lovak sérülhetnek meg, de szerencsére ők jól bírták. Hazaérve egyértelmű volt hogy hőgutát kapott a kedvenc lovas kísérőm! Ez nem vicces, könnyű elpusztulni tőle. Ilyenkor a szervezet hő háztartása teljesen felborul a meleg és a vízhiány miatt. Ha a belső testhőmérséklet is sokáig kritikus érték felett marad, az agyi ödéma visszafordíthatatlan károsodást okoz. Ilyenkor a beteget azonnal kíméletesen de le kell hűteni. Ehhez hirtelen a csapból jövő hűs vizet használtuk, de szerencsére az autómban volt infúzió és a szükséges injekciók is az ellátásához. Nagyon megijedtem hogy pont én ilyen meggondolatlanságom miatt elveszítem a társam. Hosszú percekig kritikus volt az állapota, de a huszáros lovas vágtának és a gyors ellátásnak köszönhetően hamarosan magához tért és egy bizonytalan dobolással jelezte a farkával: már javul a helyzet, ne aggódjak! Ezután már mindig ügyeltem rá, ha huzamosabban kellett futnia, mindig jusson vízhez. Nem is fordult elő többet ilyen ijesztő kaland velünk. Még szerencse hogy ezt az egyet kis ijedtség árán megúsztuk… Ez után gyakran előfordult, ha ismerős terepen lovagoltunk, hogy lerövidítette az utat! Először valószínűleg lemaradhatott tőlünk és nem a nyomunkat követve keresett meg, hanem átvágott egy rövidebb úton, mire én odaértem legnagyobb meglepetésemre már ott várt! Később, főleg idősebb korában meg lehetett beszélni vele a lóhátról, menjen erre, vagy arra a rövidebb úton és hol fogunk találkozni. Általában a patakhoz, vagy tóhoz küldtem előre, amíg mi egy nagyobb kört tettünk meg a lóháton. Szívesen vette ezeket a parancsokat és rögtön boldogan elindult a megadott irányba, de pár méter után mindig megállt, visszanézett rám és megvárta, míg megerősítem: „Mehetsz! Ott találkozunk!” Mire mi odaértünk már rég felfrissülve a fürdőzéstől, újult erővel szaladt mellettünk hazafelé.http://shop.pettbull.com/
A különlegesen jó szaglására akkor lettem figyelmes, amikor észrevettem, nem tudom úgy eldobni a friss hóba az ő tobozát, hogy ne találja azt meg. Kedvenc szórakozása volt hogy mindig hozott egyet, amit dobálni kellett neki. Egy alkalommal közel egy méteres friss hó esett az előző napon. A reggeli sétánál rohangált mellettünk és hozta a tobozát. Ezt a játékot általában én untam meg előbb, ezért átdobtam az út mellett lévő jó kétméteres hófalon le a völgybe amilyen messzire csak tudtam. Evvel részemre a játék be is fejeződött és ballagtunk tovább. Nem is vettem észre hogy az én elszánt labrador kutyám utánaered a zsákmánynak, csak akkor lepődtem meg amikor jó negyedóra elteltével boldogan, lobogó fülekkel rohant felém és vigyorogva letette a lábam elé ugyanazt a szétrágott tobozt, amit az imént elhajítottam! Innentől kezdve az volt a játék, hogy megpróbáltam a leglehetetlenebb helyekre eldugni a tobozokat, vagy egyéb játékait és megkerestetni vele. Ezt nagyon élvezte! Amint megkapta a feladatot, azonnal szinte transzba esett. Az orrát a földre szegte, jellegzetes vadászó mozgást vett fel és néha kis légszimattal próbált tájékozódni. Nem adta fel, addig kutatott, amíg meg nem találta az eldugott játékot. Amikor visszahozta, mindig eszeveszett játékba kezdett, futkározott, hempergett, körbe-körbe ugrált szinte ünnepelte magát, a miért megint ő győzött. Nem tudtam átverni. Ha felraktam egy fára, vagy bedugtam valami alá, vagy mögé, hamarosan ott is megtalálta. Egy idő után már ismerte a trükkjeimet és egész gyorsan újra övé volt a zsákmány. Egy alkalommal véletlenül volt alkalmunk lavinamentő kutyák vizsgáján részt venni. Nagyon érdekes volt, ahogy bemutatták a tanítási fázisokat. Csoki is végignézte a bemutatót és volt egy jó tulajdonsága, ha látott valami produkciót másik ebtársától, rögtön meg is tanulta azt. Amikor mutatták, hogy a hóba a sérültet a kutya szeme láttára elássák, utána megkerestetik vele, majd jutalomból a megmentett csokit ad a mentőkutyának. Erre rögtön azt mondtam, ez nekünk is menni fog, főleg ha csoki lesz a jutalom! Még szerencse hogy ebben a régióban akkoriban Milka csokit használtak erre a célra, ami pont az én kiskutyám kedvence volt. Láttam rajta hogy megértette a feladatot, rögtön belementem egy fogadásba és ezért rögtön élesbe próbáltuk ki a kutyámat. Hórobogóval elvittek egy jókora körre, amíg elásták a megmentendőnket, majd elindítottam Csokit. Jobbra-balra, előre-hátra vezényszavakkal jól tudott fürkészni, ezért könnyen végigszimatolt a kijelölt terepen, majd hirtelen visszakanyarodott, megállt egy pontnál, izgatottan kezdett szimatolni, tett egy szűk kört és biztatásomra egyet vakkantott, majd ásni kezdte a havat. Odaszaladtunk és segítettünk neki, hamarosan előkerült az elásott alpinista, de ami a legfontosabb a jutalom Milka csoki is a zsebéből. Sajnos a fogadás tétét nem kaptuk meg, mert a másik fél azt mondta, olyan profin dolgozott Csoki, hogy lehetetlen ez elsőre, biztosan már sokat gyakorolta. Szerencsére ezt a tudományunkat élesben sosem kellett kipróbálnunk. Vigasztalásként testvériesen elfeleztük a tábla nyeremény csokit és fele-fele elmajszoltuk. A többi hitetlenkedőnek büntetésből egy falatot sem adtunk. http://shop.pettbull.com/
Ez a kép azért emlékezetes, mert egyik éjjel Dienten am Hochkönig nevű kedvenc kis sífalumban annyi hó esett, hogy ki kellett ásni az autónkat. Már jórészt végeztünk, amikor kiderült mi eggyel arrébb parkolunk, sikerült a szomszéd kocsiját körbeásni! Szerencsénkre, a német tulaj, akinek ilyen szívességet tettünk, nevetve viszonozta a lapátolást és mindegyikünk kiszabadult a hó fogságából!
A síoktatás idegtépő munka, mert minden csoportban van legalább egy olyan tanítvány aki lehetetlenné teszi a többiek előrehaladását. Igaz a rafinált Csokinak rögtön ő lett a kedvence, mert mindig hozzácsapódott és követte a legügyetlenebbet, mert persze vele kellett a leglassabban futni. Ennél csak az volt rosszabb amikor egyetemista lányokból verbuválódott csapat vállalkozott a síelés tudományának elsajátítására. Csoki nagyon élvezte a társaságukat, mert mindegyikük kényeztette és etette őt. Egyikük már az első naptól fogva szorgalmasan gyakorolt, de a többiek csak a harmadik napon dél körül szánták rá magukat, hogy kimerészkedjenek a sípályára. Tanácsom ellenére a tanuló pálya alján kezdték a készülődést a teteje helyett, és persze azonnal a felvonóval akartak felhúzódzkodni a csúcsra. Hiába próbáltam rávenni őket, menjenek autóval fel a dombocska tetejére, mire onnan leevickélnek, már talán a felvonóra is fel tudnak majd kapaszkodni, de ők hajthatatlanok voltak, mondván, ha már egyszer rászánták magukat, akkor innen el is indulnak. Csoki nagyon élvezte a nagy nyüzsgést és mindenkinek kedveskedett egy friss tobozzal. Boldog volt amikor eldobták neki és visszahozhatta. Mire mind a tizenöt lány sícipőjét becsatolgattam, már el is fáradtam. Végre indulhattunk volna, de a sítalpak túl csúszósnak bizonyultak a lányoknak, ezért kezdtek rájönni, talán mégse olyan egyszerű ez mint ahogy ők gondolták. Végre eljutottunk mindannyian a jó tíz méterre lévő felvonóhoz, amikor többen is jelezték hogy nekik most pisilni kell menni! Feladtam… Ölbe kaptam Csokit és pihenésként felhúzódzkodtunk a lejtőn. Kaján pofával nézett hátra a távolodó lánycsapatra a kényelmes utazó pozíciójából. Néha annyira tetszett neki az utazás a két síbotomon fekve, hogy szinte elaludt, annyira elernyedt, ilyenkor még nehezebbnek tűnt a 33 kilója. Kicsit meg kellett ráznom, hogy felébredjen és segítsen tartani magát ő is. A többiekkel visszacsúsztunk a kezdő lánycsapatunkhoz akik addigra már kipisilték magukat és újra a szerelésüket próbálták igazgatni. Megint becsatoltam egy tucat női sícipőt, közben minden alkalommal kaptam egy gyors nyelves puszit az arcomra amikor lehajoltam és Csoki magasságába kerültem. Avval szórakoztatta magát, hogy amint tehette becserkészett és arcon nyalt hirtelen és kivédhetetlenül. Mindig megdorgáltam érte, de ezt ő sem vette komolyan, a nézőközönség meg mindig jókat derült rajta. Amikor már ügyeltem a kis terrorista támadására, stratégiát váltott és minden lehajoláskor, amikor egy sícipőt próbáltam sipákoló gazdája lábára rögzíteni, pajkosan beleharapott a fenekembe. Kis csapatunknak és Csoki produkcióinak köszönhetően már senki sem akart felmenni, inkább jókora nézősereg hahotázott a burleszk filmbe illő teljesítményünkön. Végre elindult az első versenyző párosunk. Egy frissen kialakult kapcsolat ment tönkre a szemünk láttára az első húsz méteren. Az egyik lovagias férfiú újdonsült kedvesét próbálta maga mellett felvontatni a felvonóval, de szinte azonnal a hölgy összekaristolta a fiú új kedvenc féltve őrzött sílécét. Mire kiestek a felvonóból már vége is lett a kapcsolatnak. Még az sem békítette ki őket hogy a veszekedésüket enyhítendő Csoki azonnal elszaladt nekik egy-egy tobozért és még ott a földön fekve megkapták a nyelves puszijukat tőle az arcukra. Még szerencse hogy én az egészet szemfülesen videóra rögzítettem, bár a kép kissé ugrálósra sikerült, mert annyira nevettem közben. A többiek sem jutottak sokkal tovább, még szerencse hogy az olasz személyzet türelmes volt hozzánk és ők is jót szórakoztak az egész csapat teljesítményén. Ennél jobban csak este a hotel társalgójában nevettek az emberek a házi videónkon. Miután kiszórakoztuk magunkat pihenésként elindultunk egy körre Csokival. A csúcson sikerült olyan ködbe keverednünk, hogy a sílécem orrát sem láttam. Az előző nap esett fél méteres friss hó élvezetes lett volna, de semmit sem lehetett látni. Folyamatosan beszéltem Csokihoz, nehogy elkeveredjen mellőlem, de szerencsére mindig előkerült időben. Térképpel a kezünkben is sikerült elkeverednünk és fekete pályára tévedni. Ha láttam volna valamit jobban élveztem volna, de így sem volt rossz. A középállomásnál megpihentünk a menedékházban egy teára. Ezek a hangulatos kis házikók kedvenc helyei voltak a labradoromnak. Mindenütt nagy szeretettel fogadták és kapott valami finomságot. A legnagyobb sikerünk egy másik helyen Svájcban volt, amikor a ránk fagyott jéggel a ruhámon és Csoki bundáján érkeztünk a melegedőbe. Ott mindenki kiszállt a felvonóból a végállomás előtt eggyel. Mi persze nem, gondoltam is, milyen vattacukrok ezek a síelők, akik nem mennek fel a csúcsra! Meg is bántuk amikor megérkeztünk. A szél úgy süvített hogy alig tudtunk kimenni az ajtón. Mínusz 20 húsz fok alatt volt a hőmérséklet és még orkánszerű szél is tombolt, ami átfújt az összes ruhámon. Csoki is fázott, amit ritkán láttam tőle, mert jól bírta a hideget. A szél annyira lefújta a havat a pályáról, hogy korcsolyával jobban lehetett volna haladni, mint sível. Jó meredek szakasz volt, de annyira jeges, hogy sokszor segítenem kellett a kutyának, nehogy lecsússzon és begyorsuljon lefelé, mert akkor nem tud megállni. Féltem, nehogy a sível elvágjam a lábát, amikor nekem támaszkodva araszolgatunk lefelé a kritikus szakaszokon. Nem vagyok túl félős, de itt nagyon egyedül éreztem magam, arra gondoltam, ha itt baleset ér, el tudom-e küldeni Csokit segítségért? Szerencsére erre nem került sor. Sikerült mindkettőnknek ép bőrrel megérkezni a jó meleg menedékházba ahol már szelídebb volt az idő. Csak akkor vettem észre milyen komikusan nézünk ki, amikor beléptünk és hirtelen csend lett, mindenki felénk fordult. Ránéztem Csokira és nevettem rajta annyira viccesen nézett ki ahogy ráfagyott a jég az egész testére és csak a szeme villogott sötétbarnán, az egész kutya hófehér volt. Ő meg rajtam nevetett, mert én ugyanígy néztem ki, a sapkám, maszkom, kabátom megtartotta a formáját amikor levettem, úgy ráfagyott a jeges hó, amíg leértünk. Olyanok voltunk, mint a sarkkutatók a Delta című műsor főcímében. Megszárítkoztunk és Csoki begyűjtötte az adományait mind a vendégektől, mind a személyzettől. Itt még jobban is ment neki a dolog, mert nem kellett sokat színészkednie és kunyerálni, volt elég önkéntes adakozó anélkül is. Még egyszer nem jutott eszünkbe felmerészkedni a csúcsra a hóviharban, megelégedtünk aznapra a lejjebbi pályákkal. Este otthon bekenegettem a talppárnáit és a finom bőrt közötte, ahol a jeges pálya feltörte. Ezt a műveletet mindig nagyon élvezte, és ez volt az egyetlen dolog amit nem sikerült megtanítanom neki, ő sosem kente be az én talpamat, legfeljebb nyalogatni kezdte ha már fel akart kelteni…
Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra!
Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973
Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!
assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"
R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.
Tel.: +36209887766
Email.: info@pettbull.com
Web: http://pettbull.com/?affiliate=973
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/
Sajnos mostanában már nem volt ilyen hideg tél, de régebben, amikor a Velencei tó, vagy a Balaton simára, jól fagyott be, elmentünk jégvitorlázni. Ha még a szél is kedvezett, szédítően tudott száguldani a kis lélekvesztő szerkezet. Három jól kiélezett korcsolya, egy vitorla és a pilóta hanyatt fekve, mint a forma egyes autókban... Egyszer Agárdon olyan tükör sima és jó vastag jég volt, hogy még a korcsolya pályákon is megirigyelték volna. Nagyon hideg volt, de szépen sütött a nap, a jég meg szikrázott mindenfelé. Még rianások nem voltak, ezért biztonsággal lehetett egészen Agárdról Velencéig robogni. Csokit kint hagytam a parton, ott játszott a többiekkel és be is tudott menni a melegedőbe ha akart. Mielőtt elindultam mondtam neki, várjon, nemsokára jövök. Az egyik barátommal jól elvolt, őt jól ismerte és szerette, ilyenkor csak mondani kellett kivel maradjon és biztosan nem mozdult el amellől. Már egy órája száguldoztam és élveztem ahogy dübörög alattam a jég, liftezik a szán és kikapcsolt körülöttem a világ. Visszafelé jövet egyszer csak messze bent a tükörjégen megláttam Csokit ahogy fekszik jó messze a parttól. Odaálltam mellé és szóltam neki, de annyira kimerült volt, hogy próbálkozott ugyan felállni, de a sima jégen nem sikerült neki, annyira elfáradt már a sok próbálkozástól. Láttam hogy az ereje már nagyon fogytán, mert szinte lehetetlen volt a tappancsaival a sima jégen sétálni, még akkor is ha a körmeit kimeresztette. Az egyszemélyes jégszán nem egy kényelmes és tágas jármű, még egyedül is csak nehezen fekve lehet utazni benne, de itt fel kellett vennem még egy potyautast is. Az elhelyezkedés kissé körülményes volt. Miután befeküdtem a helyemre, Csokit is az ölembe fektettem, de őt orral a menetiránynak. Nekem fordítva kellett elhelyezkednem ahhoz hogy vezetni tudjam a szerkezetet. Ennek megfelelően a feneke szinte az orromban volt, a farkát félre kellett hajtani ahhoz hogy ne az arcomba legyen. Ráadásul annyira fázott hogy remegett az egész teste, ezért levettem a kabátomat és miután elhelyezkedett, még avval be is takartam. Szerencsére olyan jó szél volt hogy nem kellett belökni a szánt induláskor, csak rá kellett húzni a vitorlát és már indultunk is. Féltem hogy esetleg kiugrik az ölemből amikor elkezdünk robogni és dübörögni fog a jég a korcsolyák alatt. Ezért nyugtatgattam, beszéltem hozzá, ne féljen. Alulról a lábam és a hasam melegítette, fölülről a kabátomnak köszönhetően rövidesen megszűnt a reszketése és szorosan lesunyta a fejét a térdeimre. Fokozatosan egyre jobban ráhúztam és növekedett a sebességünk, amikor láttam hogy esze ágában sincs kiugrani. Egy-egy pöffnél a szélfelőli korcsolya a híddal együtt megemelkedett, liftezett, mint egy repülőgép. Kicsit aggódtam, nehogy valamitől megijedjen a potyautasom és kiugorjon a száguldó szánból. Amikor szóltam hozzá, elkezdett eszeveszett farkcsóválással válaszolni, még szerencse hogy bukósisakban kell művelni ezt a sportot, így azon csapódott a farka jobbról és balról, mintha pofozna. Az egyik kezem a kormányon, a másik a vitorla sottján, nem volt helyem még elhajolni sem. Hátulról csak a lobogó füleit láttam amint az állát a térdeimre szorította a farkával meg folyamatosan dobolt az arcomon. A farkcsóválást még akkor sem hagyta abba, ha nem szóltam hozzá. Egyre jobban élvezte az utazást, nem fázott már, bár megfordulni kicsit körülményes volt, de amint elindultunk, máris folyamatosan kaptam a farkával a pofonokat. Nem mondom hogy a legrövidebb úton mentünk ki a partra, de mindketten nagyon élveztük ezt a száguldó játékszert. A szárazföldre érve kiderült miért jött be a jégre Csoki. A barátom akivel hagytam szintén elindult egy kölcsönkapott jégszánnal röviddel utánam. Amíg ott volt a parton Csoki ugyan megpróbálkozott a jégen pár lépést, de hamar feladta mert nagyon csúszós volt neki. Miután ő is elindult, Csoki utánunk szaladt, hiába hívták vissza a többiek. Eleinte még volt ereje egyensúlyban tartania magát, de amikor rátaláltam már nem tudott felállni és jól le is hült, mert sokat feküdt a jégen és jóval mínusz 15 fok alatt volt a levegő hőmérséklete is. Miután segítségemmel kikecmeregtünk a partra, újra el akartam indulni, mert ritka jó volt a jég és szél is. Hiába bíztam rá az ottmaradókra a labrador lányt, amint beültem a szánba, Csoki máris ott állt mellettem, mellső lábaival már be is szállt mellém és félreérthetetlenül jelezte, nem akar a parton maradni! Így nem volt más választásom nehézkesen bár, de elhelyezkedtünk és egész délután oda-vissza száguldoztunk a Velencei tavon, miközben megszámlálhatatlan pofont kaptam cserébe a labradorom farkától. Így aztán a jégvitorlázás sem maradt ki Csoki kutya "unalmas" hétköznapjaiból!