Nem vagyok ájulós típus. Na, de ez ha jobban belegondolok, csak részben igaz! Ha már itt tartunk, elmesélem: Miért is nem vagyok bátor, ha a tű másik oldalán kell állnom?
Óvodás lehettem, amikor már nem emlékszem mi okból, de véradásra vittek egy kórházba. Persze ismerőshöz... Na ez lehetett a hiba! A vérvételt végző nővér valószínűleg a család jó ismerőse lehetett, mert engem elragadott szüleim biztonságából és beültetett egy nagy székbe, mondván: Csabika olyan ügyes, bátor nagy fiú, egyedül száll szembe a vérvétel kihívásaival!
Büszkeség töltötte el mind a 6 évnyi lelkemet! Neki is láttunk a műveletnek! Leszorította a karomat és csurgattuk egy kémcsőbe a véremet! Ez nagyon izgi volt! Persze akkor már szóba került, hogy állatorvos akarok lenni - ezt már korábban elhatároztam - így ez amolyan előgyakorlat, csak most épp rajtam gyakorolunk! Nem is zavart a dolog, addig, amíg a szomszéd szobában meg nem szólalt a telefon! Idősebbek még emlékeznek a zsinóros fekete telefonokra, amiknek a kagylóját malacfarkú vezeték kötötte össze a készülékkel és kegyetlen csengőhangja volt. Nem lehetett válogatni a csengőhangok között, ha csengett, hát csengett, de úgy ám, hogy a szomszéd is hallotta! Sőt a vérvételhez sem találták még ki a zárt laborcsöveket, hanem direktbe csurgatták a nyitott kémcsőbe a vénába szúrt tűből. Épp itt tartottunk és saját vérvételemen, mint szakértőt alkalmazva az a kitüntetés ért: Foghattam a saját kémcsövemet, miközben véremet vettük! Ismerős nővérkém úgy ítélte meg, elég bátor a kis Csabika, boldogul magában is, amíg felveszi a másik helységben a telefont! Rá is erősített erre pár szóval és otthagyott egyedül a saját vérvételem közben!
Majd szétvetett a büszkeség! Hallottam, amint a nővérke a szomszéd szobában önfeledt csevegésbe kezdett a szerelmével. Ez még izgibb volt, meg is próbáltam hallgatózni, ami ugye nem szép dolog, de ha már így alakult, nem akartam unatkozni a vérvételem közben! Mivel a kezemben lévő kémcső lassan megtelt, hát kicseréltem egy másikra! Egész jól sikerült! Aránylag kevés vérem veszett kárba, mire a tű alá tudtam tartani a következőt, amit az asztalon lévő állványról vettem el. Milyen ügyes vagyok? - gondoltam és csendben asszisztáltam a saját vérvételemhez, amikor egy cső megtelt, vettem üreset az előttem lévő asztalról! Ment is minden, mint a karikacsapás! Egészen addig, amíg a szomszéd szobából át nem szólt a nővérke: Kis türelem Csabika rögtön jövök!
- Nem sürgős, jól haladok, csak lassan elfogynak a kémcsövek! - válaszoltam.
Na erre beviharzott a telefonvégről az én vérvevő segítségem, lógva hagyva a szeretőjét a vonal másik végén! Hiába mosolyogtam rá büszkén, ő bepánikolt a látványtól, pedig én nem! Akkor még... De nemsokára már átragasztotta rám is hisztériás viselkedését, mert lefektetett egy ágyra összerántotta az összes arra járó fehér köpenyest a környékről és mind velem akart foglalkozni! Zavarta őket az a pár csepp vér, ami a ruhámon landolt a csövek cserélése közben, bár engem egyáltalán nem! Volt ott orvos, vérnyomás mérés, meg minden! Részletekre pontosan már nem emlékszem, csak arra, hogy addig tüsténkedtek körülöttem, hogy tényleg rosszul lettem! Na azóta nem csak rosszul vagyok, de el is ájulok, ha megszúrnak! Más kérdés, ha az én kezemben van a tű, akkor gond nélkül szurkálok bárkit! Csak engem ne...
Ennyi bevezetés után térjünk a tárgyra!
A Kék-Fehér Klinika megépítése gyerekkori álmom megvalósulása volt. A négy vizsgáló egymás mellett hatalmas üvegfallal volt elválasztva, sőt a váróból is be lehetett látni üvegajtókon át. A másik irányban az utcára láttam, így mindig képbe voltam ki érkezik?
Egy alkalommal velem szemben az asztal másik oldalán kisportolt, jó megjelenésű férfi volt, kutyája közöttünk az asztalon. Vizsgálat közben láttam, hogy a tekintete megmerevedik, az arcszíne elszürkül és kifejezetten ájulás előtti állapotban van!
- Rosszul van? - kérdeztem. Ebben már volt rutinom, mert az állatorvosnál elő-előfordul, hogy a páciens gazdája elájul. Volt szerencsém ilyenkor a levegőre kicipelni az ernyedt testeket, ami nem is egyszerű feladat! Emberünk csak sokadik kérdésemre reagált, de még talpon volt, tartotta magát, mire már mellé értem.
- Nem, nem, csak ... mutatott az ablakon át látható utcára! Kinéztem és elöl egy fekete Q7-es, utána egy fekete VW busz, a sor végén másik fekete Q7-es Audi terepjáró. Épp kászálodtak ki belőle marcona vitézek és körbenézve, felmérve a terepet.
Levettem, hogy ájuló félben lévő férfiúnk nem az én injekció beadásomtól sokkolt be, amit az imént a kutyája kapott, hanem a fekete konvojtól!
- Nyugi, csak a "Nagyfőnök" jön a kutyáját látogatni, nem magáért jön a kommandó! (Épp az ominózus kis kuvasz kutya volt Klinikánk vendége, amelyikről évekkel később cikkeztek: Nincs is kutyája a Miniszterelnöknek, nem is igaz az este, stb, stb... Pedig a kutya tényleg ott volt nálunk és minden nap meglátogatták!)
Megnyugtató szavaimra jókorát fújtatott emberünk, láthatóan visszatért bele az élet és csak annyit kérdezett: Van hátsó kijárat?
Mivel a praxis menedzsment része volt nálunk: Mindent a vevőért! - hát udvariasan kiengedtem a személyzeti bejárón, mert nem tudtam meggyőzni: Nem érte jöttek, csak a kutyájukat látogatják! Valószínűleg lehetett némi vaj a füle mögött, mert halálra rémült a "kommandó" látványától!
Az én esetemben ugyanez volt a felállás, csak éppen velem szemben egy fiatal csinos hölgy állt, az asztalon a macskája. Szinte soha nem dolgoztunk egyedül, mindegyikünk mellett volt egy-egy asszisztensnő segítségként. Ez persze nem mindig volt így! Idáig el kellett jutni, onnan, hogy a garázsból a szerelő akna fölül ki kellett állni apám kocsijával, helyére húzni egy vizsgálóasztalt... Egy idő után beletörődött szegény, hogy nincs garázsa, mert átalakult állatorvosi rendelővé... Évekig a munka után nekünk kellett kitakarítani és megünnepeltük, amikor először megengedhettük magunknak, hogy kifizessünk egy takarítónőt!
Ekkor azonban már nagy volt a luxus körülöttem. Asszisztensem mindenben segített. A recepción felvették a beteget érkezéskor, így mielőtt belépett, felkészültünk a kórlapja alapján az előzményeiből. (Minden páciens boldog volt, hogy nevén tudtam nevezni a Kedvencét! Igaz, kaptunk hozzá egy kis segítséget a recepciósunktól!) Amíg a vizsgálat folyt, az asszisztens mindent rögzített a gépben, előkészítette a beadandó injekciókat és végül az állatok rögzítése is a gazdával együtt az ő dolga volt. (Kár, hogy a testvéri irigység és a féltékenység tönkretette ezt az álomszerű, idillikus Klinikát, annak ellenére, hogy heti váltásban dolgoztunk, 23 hét szabadságunk volt hozzá elegendő pénzzel a zsebünkben!)
Ebben az esetben a gazdaasszony vállalta, hogy otthon fogja beadni a féreghajtó tablettát a macskájának. A vizsgálattal és a védőoltás beadásával már végeztünk, így az asszisztensem távozott a helységből.
Még pár udvariassági kör maradt csak, amikor meggondolta magát a gazdi és azt kérte: Doktor Úr! Adja be mégiscsak a tablettát Mircikének, ha nem gond!
- Dehogy gond! Szívesen! (Na ez nem egészen volt igaz, mert szívesebben megoperálok még most is egy bénult kutya gerincét, vagy rommá törött csontjait, mintsem vért vegyek egy macskából, vagy tablettát adjak be neki!
Segítségért átkukucskáltam a másik három vizsgálóba az üveg válaszfalakon át, de mindenki vadul dolgozott, elfoglalt volt. Az én asszisztensemnek se híre, se hamva! Mit volt mit tenni, megkértem a gazdát, segítsen! Ő ezt lelkesen vállalta is.
Annyi dolga volt, hogy a hason fekvő macskájának leszorítja az asztalra a két mellső lábát. Gyorstalpalón kiképeztem és felszenteltem alkalmi asszisztensemé. Bal kezemmel megragadtam Mircike grabancát, így hátra feszítve a fejét, már kissé ki is nyitotta a száját, szinte kérte a féreghajtóját! A jobb kezemmel pedig egy csipeszbe fogva a tablettát lenyomtam a cica torkán. A műveletben a legfontosabb, hogy kellően mélyre toljuk le a beadandó tablettát, mert ha ez nem így van, a macska kiöklendezi! Ha sikerült, kis időre be kell csukni a száját, sőt érdemes az orrnyílást is befogni, amíg nem nyel egyet az állat!
Ment is minden művelet mint a Doxa óra! Egészen addig amíg alkalmi segítőm el nem engedte Mircike karmokkal felfegyverzett mancsait!
A cica várhatott volna még pár másodpercet és készen is vagyunk! De nem várt...
Villámgyorsan csapott egyet és a jobb mutatóujjam elülső ujjpercét rögzítette a karmával!
Patt helyzet! Én fogtam az ő grabancát, ő fogta az én ujjam! Döntetlen! Csakhogy hosszabbítást rendeltem el! Nem vagyok egy feladós típus, úgyhogy először felmértem a lehetőségeim. A gazda udvariasan egy lépést hátralépett az asztaltól és bíróként felügyelte a meccsünket Mircikével! A Látótérben nem volt hívható segítség az asszisztenseim és a Kollégáim között...
Az első gondolat, ami átcikázott az agyamon: Le fogják amputálni az ujjam!
Volt ugyanis nem sokkal az eset előtt egy Kollégám, akinek macska karmolás miatt a hüvelykujját három részletben percenként amputálták, mindig egyre feljebb! Mivel láttam, hogy a macska karma eltűnt az ujjamban, az csakis az ízületemben lehetett, mert ilyen mélyen a félköríves macskakarom csak ott férhet el! Bár még nem éreztem, hogy csikizné a karma az ízfelszínem, csak annyit, hogy valamit tenni kell!
Finoman lazítottam hát a grabanc fogáson és morzsolgatni kezdtem a kezemben lévő cicabőrt. Gondoltam a wellness masszázs talán jobb belátásra téríti! Magától azért nem fújt sajnos visszavonulót, segítségem pedig nem lévén, hát összeszedtem az összes bátorságom, elengedtem a cicát és a felszabadult bal kezemmel finoman kihúztam a körmét az ujjamból! Közben persze azon drukkoltam, ha elengedem, meg ne ugorjon, mert akkor kiszakítja még jobban az ujjam tűéles karmával!
Szerencsémre pont addig volt csak megszeppenve, amíg össze voltunk láncolva. Utána fújt egy jókorát és leugrott az asztalról, megszabadulva a fogságból.
Én pedig konstatáltam, hogy nagy a baj, mert nem vér, hanem synovia, azaz sárgás színű ízületi nedv ürült a karmolás helyén az ujjamból! Ez katasztrófa! Biztos lesz az amputáció! Épp sajnáltam már magam, amikor éreztem, hogy elhagy az erőm! Ismerős volt az érzés, pont olyan, amikor a tű másik végén vagyok vérvételkor! Nemsokára padlót fogok... Innen már nincs visszaút! Ez a fázis a legrosszabb! Teljesen ép a tudat, mindent látsz. értesz, de semmit sem tudsz reagálni!
Azon morfondíroztam, ezt az ájulást nem fogom tudni sérülés nélkül megúszni, mert vagy a vizsgálóasztal sarkába, vagy mögöttem a monitor szélébe, vagy a falba fogom beverni a fejem esés közben! Körülöttem ugyanis csak pont annyi hely volt, hogy ne kelljen egy lépést se tenni, minden elérhető távolságban legyen munka közben. Igen ám, de a tervezővel az ájuláshoz szükséges biztonságos távolságot nem terveztük bele!
Fogtam, szorítottam az ujjam, néztem a kicseppenő sárgás áttetsző folyadékot és éreztem, fogy az időm! Kezdtem elgyengülni...
Szerencsémre pont onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártam! Úgy látszik vigyáznak rám a fentiek! Van aki azt mondja: Nincs Isten! Szerintem minimum három is, mert egy biztosan nem győzné a sok munkát amit én adok neki!
Az én őrangyalom ez esetben a cica gazdája volt! Miután tisztes távolból szemlélte küzdelmünket Mircikéjével - Ne felejtsük el, hogy ő miatta alakult ki a baleset! - Megszólalt:
- SZEGÉNY CICA BEPISILT! - ezt olyan mély gyásszal a hangjában, mintha el is pusztult volna!
Így utólag köszönet és hála neki ezért a mondatért! Éreztem, ahogy visszatér belém az erő! A bokámtól jött felfelé rohamosan ez a semmivel sem fogható euforikus érzés! Leesett vérnyomásom csodával határos sebességgel újra 120/80 lett! Kívánni sem lehet jobbat!
- Nekem meg le fogják amputálni az ujjam... - ennyit tudtam elsőre válaszolni, hálaként neki...
Ekkor lépett be az asszisztensem és elkapta a szökevény cicát, be is tette a hordozójába.
Udvariassági köröktől eltekintve kitessékeltem a gazdát Mircikéjével együtt a recepció felé, mert ő a bepisilést vette zokon, én pedig az ujjamból csurgó ízületi nedv miatt nehezteltem rá... Döntetlen ez is, de most nem voltam képes még vele is harcolni.
Humán kórházakból elcsábított műtősnőink voltak, akiknek sokat köszönhetünk, sokat tanultunk tőlük. Most azonban az én ujjam kezelésén akarták minden tudásukat kipróbálni! Végül közösen úgy döntöttek, itt nincs mese, azonnal ki kell fertőtleníteni! Pláne miután megosztottam aggodalmaimat velük az amputációval kapcsolatban!
Erre a célra egy sárga véna katétert használtak közös megegyezéssel egy ellenszavazat ellenében! (Az ellenszavazó én voltam!) Ezt bedugták a lyukba, amit a cica karma ütött az ujjamba! Még mázli, hogy csak ülve hagytam magam kezelni nekik! Amikor aztán a 3 %-os hidrogén-peroxid találkozott az ízületemmel, na akkor tényleg padlót fogtam!
Pechemre most nem volt ott a műveletnél a cica gazdája, aki esetleg egy jól irányzott mondatával megmenthetett volna az ájulástól, mint például: "Szegény cica bepisilt!" - vagy valami hasonló frappánssal...
Azóta nem adok be a gazda segítségével macskának tablettát és nem veszek vért tőlük, csak profi segítséggel!
Köszönöm a képet Császár Claudia cicafotósnak!
www.cicafotozas.hu
www.legjobbfoto.hu
Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973
Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!
Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra!
assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"
R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.
Tel.: +36209887766
Email.: info@pettbull.com
Web: http://pettbull.com/?affiliate=973
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/
U.i.: Az alábbi kép csak illusztráció, de a kérdéses ujjam látható rajta! Tehát megmaradt, nem amputálták le! Igaz, két hétig úgy lüktetett, alig tudtam aludni tőle!
