Az állatorvosnak könnyebb, mint a humán Kollégáinknak, ha embert kell kezelni, mert az ember is csak egy állat... Fordítva már nem olyan könnyű a helyzet, ezért a humán Kollégák nem értenek minden állathoz, csak egyhez, az emberhez, kedvenceiket az állatorvosokkal kezeltetik! A legrosszabb verzió, amikor az állatorvos sérülését magának kell ellátnia, a legeslegrosszabb, amikor nekem kellett magamat ellátni! Mi történt? Egyik karácsony szentestére készülődtem otthon egyedül, pontosabban Csoki labrador kutyámmal, gyönyörűen berendezett legénylakásomban. Képzeld! Még a "Szép Házak" folyóirat is megjelentetett róla egy képes beszámolót! De ez most mindegy is... Pontos időre kellett mennem, mert a testvérem gyerekeit kellett volna videóznom, amikor megérkezik hozzájuk az angyalka... Ráadásul volt egy meglepetés ajándékom Zsodónak a kislányuknak! Abban biztos voltam, hogy a gyerek örülni fog neki, de abban már nem, hogy a szülei is... Az előzménye az volt, hogy többször hallottam, amikor a őseit kérlelte, szeretne egy kerékpárt. Minden ilyen alkalommal valami számomra elfogadhatatlan magyarázattal utasították el ezt a kérését... A szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor ezt a párbeszédet hallgatnom kellett! Meg is kérdeztem, miért nem kaphatja meg, amire annyira vágyik! Az volt a válasz: "Nem kell mindent megkapjon, amit kitalál magának!" Jó, jó, de egy bicikli egy gyereknek?! Azt mondanom sem kell persze, hogy nem azért nem kaphatott új bringát, mert nem engedhették volna meg maguknak... Mivel nem értettem egyet velük, ezért titokban megvettem a legmenőbb megfelelő méretű lányos bringát ami csak létezett! Rózsaszín váz, fehér gumi kerekkel, fehér gumi fogantyúkkal, minden extrával... Nagyon menő volt! Nem tudom Zsodó emlékszik-e még erre a kerékpárjára? (Azt hiszem én azon a karácsonyon találkoztam vele utoljára... Néha eljutnak hírek róla, hozzám, anélkül, hogy érdeklődnék, tudom például, hogy ma már ő is állatorvosként dolgozik, de köszönhetően a szüleinek, a kapcsolatunk itt megszakadt...) Szóval izgatottan készülődtem a Lónyay utcai lakásomban. Lezuhanyoztam, ránéztem az órára, pont időben voltam, elkezdtem öltözködni. Húztam magamra egy alsónadrágot, zoknit és ahhoz, hogy patika rend legyen megszakítottam az öltözés rituáléját el akartam tenni még pár tiszta törölközőt a fürdőszobában. Ehhez fel kellett állnom a kád szélére, a fölötte lévő szekrényeket csak így érhettem el és bepakoltam a őket a helyükre. A fürdőszobám is pazarul nézett ki, a méretei ellenére pont elfért benne minden. A fali csempe a padlón folytatódott, ami ugyan gyönyörűen mutatott, de meglehetősen csúszós volt a sima, csillogó felületével. Ne ilyen padlót tegyél a fürdőszobádba! Miért? Mert, amikor a kád széléről hátrafelé leléptem a bal lábammal, véletlenül túlléptem a kád elé helyezett színben pont passzoló fürdőszoba szőnyeget! Innen már nem volt visszaút! A bal lábam menthetetlenül csúszott hátrafelé, mintha spárgázni akarnék, a jobb még a kád szélén ragadt... A kezeimmel, mint a Tom Jerry rajzfilmben megpróbáltam kieresztett körmökkel a fali csempén megkapaszkodni, de nem sikerült... Menthetetlenül csúszott egyre messzebb alólam a bal lábam! Sajnos valahogy olyan egyensúlyi helyzetben voltam, hogy jobb meg ragaszkodott a kád széléhez! Így kezdtem érkezni a végállomáshoz, mint Jean-Claude Van Damme a filmjeiben, de és nem voltam eléggé bemelegítve, így egy hatalmas reccsenéssel landoltam a padlón! A hang olyan volt, mint mikor egy öles száraz faágat kettétörnek. Nem éreztem semmi fájdalmat, de a hangtól megijedtem! Rögtön elkezdtem a vizsgálatot magamon. Nem kellett nagy gyakorlat hozzá, hogy észrevegyem a bal térdem után az alsó lábszáram nem a megszokott irányba mutat. Konkrétan jó 30 fokkal kifelé áll és a térdkalácsom sincs a helyén, hanem kificamodott és a külső oldalon található. A diagnózisom gyorsan felállt: "Luxatio patellae laterale sinistri"! (Bal oldali külső térdkalács ficam) Ez nem sok jót jelentett... Átgondoltam a helyzetem. Karácsony Szenteste van. A második emeleti lakás ajtaja bezárva, a folyosón lévő rácsos ajtó is zárva, ahhoz hogy valaki bejusson hozzám ezeket legalább ki kellene nyitnom. A fájdalom kezdett csengetni, éreztem ez a feladat nem lesz könnyű. Csoki kutya levette, hogy valami nem stimmel, mert nyalogatni kezdte az arcomat. A következő gondolat, ami átvillant az agyamon, Szenteste lévén a mentők sem fognak túl hamar kiérni hozzám... A következő, hogy ki lehet a traumákon ilyenkor ügyeletben? Hát persze! A lúzerek! Tehát összegeztem az esélyeim: Jó darabig várnom kell, mire megérkezik a mentő, utána kezei közé kerülök egy nem túl nagy gyakorlattal rendelkező humán Kollégának, aki ráadásul csak egy állatfajhoz ért! Nem volt mese saját kezembe kellett vennem a sorsomat! Szerencsémre a design miatt talpas mosdókagyló volt épp a sérült bal lábam sarkánál! Nincs mese, avval az eszközzel kell dolgozni, ami van! Ki is neveztem a mosdótalpat segédműtősnek, bakaszottam mellé a bal sarkam. Jobb kezemmel megfogtam a kiugrott térdkalácsom, miközben egy nagy elhatározás után a bal kezemmel lenyomtam a térdem, visszarántottam a helyére az összes berendezést a térdemben! Itt másodszor hallottam azt a bizonyos faág szerű reccsenést! Utána nem tudom mi történt, mert egy órácskára képszakadás volt, pedig nem is voltam ittas! Arra ébredtem, hogy Csoki kutya vadul nyalja az arcom, dideregve fázom, vacogok! Kezdtem magamhoz térni. Arra tisztán emlékeztem, hogy a fürdés után megtörölköztem, ami nem is lehetett kétséges, mert alsógatya és zokni is volt rajtam, ezt meg ugye nem vizesen húzza magára azt ember fia. Csak azt nem értettem, akkor hogy létezik, hogy egy komplett tócsa kellős közepén fekszem és a testem is csupa víz? A térdem akkor már kegyetlenül fájt!

Ez a térdem már volt korábban is sérült, az érettségi előtt porcleválással Dr. Árky Nándor operálta a Sportkórházban, szerencsémre azóta sem volt vele panasz gyakorlatilag. Elvileg az persze más kérdés, mert ennek a műtétnek köszönhetően úsztam meg a sorkatonaságot! Mivel szorgalmasan felvételizgettem az Állatorvosi Egyetemre, háromszor is, hiába vettek fel a Vendéglátóipari Főiskolára, én állatorvos akartam lenni. Kaptam is egy behívót, amivel a Budaörsi laktanyába be kellett mennem, de vidáman vittem a felvételi papíromat, engem pont felvettek állatorvosnak, sajnos nem mehetek katonásdit játszani! Gondoltam én... De nem így egy őrmester, aki a kopaszokat navigálta, ordítva próbált valami rend félét kialakítani közöttünk. Hiába mutattam neki a papíromat, leüvöltötte a fejemet: "Mindenkinek van ilyen papírja, álljon a sorba kopasz és kussoljon!" Nem volt mese, beálltam, sőt egy éjszakát bent is kellett aludjak, mert csak másnap érdeklődtek, kinek van egészségügyi felmentő, vagy egyéb papírja? Majdnem mindenkinek volt! Akkoriban ez így ment. Végül délutánra csak két embernek kegyelmezett a sors, egy cigánygyereknek, akinek addigra igazoltan 5 gyereke volt és nekem! Füttykoncert közepette hagytuk el kettesben a laktanyát! Mivel én annyira biztos voltam benne, hogy nem fogok bennmaradni, természetesen autóval voltam, sorstársamat a győzelem örömére hazavittem Miskolcra, ahol a családja úgy fogadott engem, mintha én lennék a megmentője! Ennem, innom kellett, nem volt mese, ennyi jutott a katonásdiból nekem... Illetve még egy behívó, ami az egyetem elvégzése után friss diplomával a kezemben ért utol! Tudni illik, hogy az állatorvosokat, a gyógyszerészeket és az orvosokat csak a végzés után vitték el katonának. Friss diplomával a kezemben, pont amikor elkezdtem a praxist, nem volt kedvem 18 hónapig katonásdit játszani! A gond az volt, evvel a három diplomával akkor is elvittek katonának, ha tolószékben ültél! Én azért gondoskodtam róla, hogy nem vagyok egészégügyileg alkalmas, "F" kategóriám volt, ami azt jelentette, csak ülő munkát végezhetek! Volt egy két oldalas lista, amin a katonák tevékenységei voltak felsorolva, mentegyakorlat, fegyver használat, stb., ezek nálam mind át voltak húzva egy árva tevékenység maradt, amit végezhetek, az ülő munka... Sajnos azonban a seregben állatorvosként még így is szolgálhattam volna, például laboratóriumban... Szóval ez sem segített, hogy megússzam... Mit volt mit tenni, a hadkiegészítő parancsnokságon történetesen szolgált egy csinos katonalányka, aki szolgálati idején kívül éppen nálam állomásozott, így segítségével nagyjából tudtam mikor kapom a behívóparancsot. Ehhez időzítve be is vonultam súlyos térd sérüléssel a Honvéd kórházba. Be is fektettek. Sőt a reggeli vizitnél kivert a víz! Bevonult egy sereg orvos, élükön a "Magyar Néphadsereg Vezető Sebésze" cím birtokosa egy idősebb úr. Na, gondoltam, bukta... Persze hogy semmi baja sem volt a térdemnek! Elkezdte vizsgálgatni. Jeleztem neki, minden mozdulatára hogy fáj! Büszkén mutatta a Kollégáinak: "Látják? Tipikus fiók-tünet!" Minden fehér köpenyes bólogatott, csak az az egy kacsintott rám, amelyikük tudott a svindliről! Amikor kivonultak a kórteremből már nem a fájdalomtól mosolyogtam. Kaptam két hét fekvő, majd négy hét járógipszet! Szépen hazamentem és vártam a behívómat. Csak nem jött, hiába telt-múlt az idő! Végre megérkezett, de már csak két hét volt hátra a járógipszes rögzítésemből... Nem volt mese, be kellett mennem az Ács utcába. Szerencsémre automata golfom volt, így tudtam megint autóval menni a seregbe, mert biztos voltam, hogy nem maradok bent! Persze a gipszemet nem hordtam, de reggel fel kellett tennem, csakhogy eltört, amikor ráálltam! Gyorsan tehettem rá erősítésként újabb gipsz rétegeket, de ugye az vizes és nem akart száradni! Mit volt mit tenni, hajszárítóval próbáltam gyorsítani a dolgot! Foltokban még vizes volt, de időre menni kellett, hát betekertem jól fáslival... Az autóba csak a beülés nehéz, ha a bal térded gipszben van, a vezetés már egy automatával sima ügy. Meg is érkeztem, mankókat a hónom alá csapva vártam a soromra. Ott találkoztam egy gimnáziumi osztálytársammal, aki nem tudom mi okból, de fizikálisan csapnivalóan nézett ki, szinte csak csont és bőr volt, de mindig sportolni akart... Álma volt, hogy katona legyen, ahogy az én álmom az, hogy ne legyek! Ezen jót nevettünk! Végre sorra kerültem. Mankóimmal az egészségügyi felülvéleményező bizottság elé járultam. A falon fölöttük Lenin kép, a bordó terítővel borított asztal mögött öt "százezredes" akiknek ugyan most sem tudom a pontos rangjukat, de a két piros csík oldalt a nadrágjukon megértette velem, nem tizedesek... A középső borvirágos orrú alkoholizmustól pirospozsgás arcú szólított meg: "Kedves Csaba! Maga tanult inteligencs ember! Miért nem akar maga katona lenni?" Akkoriban még egy kiskatona írógéppel ütötte a billentyűket, az elhangzottakat jegyzőkönyvezte. Az amit gondoltam, nem mondhattam, hogy miért, miért, mert utoljára az óvodában játszottam katonásdit és ha most 18 hónapra kivonnak a forgalomból az teljes anyagi katasztrófa! Ehelyett rámutattam a mankóimra támaszkodva a kiskatonára és azt mondtam: "Elnézést kérek! Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni! Én szeretném teljesíteni hazafiúi kötelességem..." Nem tudom mi lett volna a mondatom vége, de a borvirágos orrú két csíkos Adidas gatyás mindkét öklével rávágott az asztalra, a kávék kiborultak, a papírok a levegőbe repültek, a feje céklavörös lett és ezt üvöltötte: "Milyen hazafiúi kötelességről beszél maga? 5 behívója volt! 5!" Ehhez, hogy jobban megértsem mutatta is a kezével az ötöst... Kár volt fáradnia én is tudtam, hogy öt behívóm volt... Nem is emiatt aggódtam, hanem az járt az eszemben, már csak két hét van hátra a gipszemből, a kiképzés ugye hat hét, amit meg kellene úsznom, mert anélkül nem tudnak felesketni... Szóval most bedugnak két hétre a gyengélkedőre, lábamon a gipsszel, aminek semmi baja, majd négy hét alatt kiképeznek és jól rábas..am! Szerencsémre azonban az én százezredesnek annyira felment a pumpája, hogy nem gondolta át a dolgot, hanem a kiadta a az első és egyetlen parancsot amit végre kellett hajtanom a seregben: "Takarodjon innen!" Ezt a feladatot hibátlanul végre is hajtottam! Az autómba még gipsszel másztam be a tettét fogva segítségül, de pár utcával arrébb már leparkoltam, teljes hangerőre kapcsoltam Celine Dion D'eux CD-jét és ünnepélyesen gyógyulttá nyilvánítottam magam, levettem magamról a gipszem!

Na, de térjünk vissza a katonaságtól a fürdőszobámba, ahol verejtékemben fekve Csoki kutyám élesztgetésére kezdtem magamhoz térni... Konstatáltam, hogy a térdem a helyén, finoman tudom mozgatni is, de kegyetlenül fáj és be is duzzadt. Elvonszoltam magam a mélyhűtőig, zacskós mirelit zöldborsót találtam a legalkalmasabbnak, hogy jegeljem a térdem, majd újra szárazra törölköztem. Mivel még én is éreztem a saját szagomat, újra lezuhanyoztam és kezdtem erőről az öltözködést. Amikor ránéztem az órára, akkor esett le, hogy egy órára elrabolhattak az UFO-k! Ennyi esett ki... Igyekeztem a beígért szentestére, ahová így sántikálva, mirelit csomaggal a térdemen érkeztem. Nem sajnáltak, hanem nekemestek, miért késtem?! Miért, miért? Még szerencse, hogy az angyalka legalább megvárt engem, így a beígért videózás nem maradt el! Zsodó igencsak meglepődött, az arcán a boldogság sugárzott, amikor meglátta a szuper bringát! A szülei nem voltak boldogok, náluk, ahogy gondoltam is, nem aratott osztatlan elismerést a meglepetésem, de ez engem nem zavart, nem nekik akartam örömet szerezni...

A következő napokat a Margitszigeten a Termál Hotel medencéiben töltöttem, mert Amerikából az egyik rokonunk ott lakott, így ott azonnal megkezdtem a térdem rehabilitációját. Kegyetlenül be volt duzzadva, szinte lötyögött, ahogy meglazultak a ficamtól a szalagok. A karácsonyi ünnepek után az első munkanapon a műtősnőim nem hagytak békén, mutassam meg a térdem egy humán orvosnak! Mivel őket a Honvéd kórházból csábítottuk el, ott mindenkit ismertek, megszervezték mehetek a vizsgálatra... Aki már járt a Honvéd Kórházban, ismernie kell Szőke Lacit a gipszelőt! Az ő kezében futott össze a parancsnokság! Amit el kellett intézni, azt Laci megoldotta! Ezt is. Bementem hozzá, azaz bebicegtem és alakiasan intézkedett! "Kopasz! Máris is egy hadvezér és megnézi a lábadat!" Megjött egy fiatal orvos, aki kikérdezett, mi történt velem? Amikor elmeséltem neki, hogy kificamodott a térdem, a térdkalácsom a mosdókagyló talp segítségével rántottam a helyére, majd egy órára az UFO-k elraboltak, azt mondta: "Ez lehetetlen! Akkor csak meghúzódott, de biztosan nem volt kiugorva a helyéről!" Nem esett jól, hogy kétségbe vonta a Kolléga a munkámat, ezért hozzá kellett tennem, ha nem karácsony szenteste lett volna, valószínűleg nem veszem a kezembe a sorsom, hanem rábízom a humán Kollégákra, csak hát szenteste ki lehet szolgálatban, ugye csak a legbénábbak, a kezdők, a zöldfülűek a lúzerek! Na ezért rántottam a helyére a berendezést! Monológom után kis hatásszünet jött, majd ennyit választ: "Én voltam az ügyeletes!" Mit mondjak? Nem lettünk barátok... A térdem napról nap javult, igaz pár hét volt, amíg teljesen rendbejött, de én tartottam azokat a protokollokat, amiket a lovaknál is alkalmaztam, ha nekik segít nekem is fog alapon... Sajnos a humán Kolléga nem tartott igényt több konzultációra esetemben, pedig lehet tudtam volna neki újakat mondani!

Én 1980-ban érettségiztem a Kaffka Margit gimnázium biológia-latin tagozatos osztályában. Akkor még kötelező volt az orosz nyelv tanulása, bár nem fektettem nagy energiákat bele, de azokat a nyúlfarknyi olvasmányokat a GUM áruházról, egyebekről a szünetekben óra előtt bevágtam, így nagyobb gondok nélkül átevickéltem a negyedik osztály végéig. Már az óvodában elhatároztam, hogy állatorvos leszek! Miért? Erre nem tudom a választ...

Így amikor a nyolcadik után felvételt nyertem ebbe az elit tanulókból összeválogatott osztályba, izgatottan ültem be az első órára. Ilyenkor mindenkinek be kell mutatkoznia, honnan jött, mit szeretne, stb... Amikor rám került a sor, nem kis büszkeséggel meséltem, amellett, hogy állatorvos szeretnék lenni, vitorlázom is! Nagy dolog volt ez akkor egy 14 éves fiúnak a Magyar Válogatott Keret tagja lenni! Volt sötétbordó melegítőm, nemzeti csikkal az oldalán és ami ennél is nagyobb érték volt, a "szolgálati útlevelem"! Akkor a szüleim csak 3 évente kaphattak útlevelet, ha kaptak, de evvel mindig lehetett utazni. Szerintem ma is elismerésre méltó, ha egy fiatal a tanulmányai mellett eléri a válogatott szintet, mindegy milyen sportágban... Ellenben az én gimnáziumi osztályfőnököm ezt nem így gondolta! Bemutatkozásom után azt kérdezte: "Az meg mi?" - mármint a vitorlázás... "Az egy sport!" - válaszoltam... Meglepő és egyben sértő kérdéssel folytatta: "Olyan, mint a foci?" - Na ez kiverte nálam 14 évesen a biztosítékot! "Nem, még csak nem is hasonlít rá!" - Az osztályfőnök, csak nem hagyott békén és próbált nevetség tárgyává tenni az osztály előtt, így folytatta: "Azért, mert nincs labda a hajókban?" - Evvel sikerült egy megszégyenítő nevetést kicsikarnia a többiektől, kivéve engem, akinek az önérzetébe gázolt! Miután elcsendesedett az osztály, erre is illett válaszolnom: "Nem azért nem hasonlít a focira a vitorlázás, mert a hajókban nincs labda, hanem azért, mert a foci az egy proli sport!" - Többet nem kérdezett tőlem, jött a következő áldozata...

Másnap volt az első tornaóránk. Kiderült az én osztályfőnököm focibuzi! Össze is állított két csapatot, az egyikben maga mellé válogatta azokat, akik egyesületekben fociztak, a másikba kerültek a lúzerek velem együtt... Kergettük a labdát, de 16:0-nál már kezdtem unni, hogy mindenkinek a "Tanár Úr"-nak kellett passzolnia, nagy hangon közvetítette a cseleit, megalázott mindenkit, aki mellett elvitte a labdát, senki sem merte megállítani... Jött velem szemben a labdát vezetve és a vitorlázásomra tett közben sértő megjegyzéseket. Ha nem tette volna, elengedem magam mellett, de ez vért kívánt! Leblokkoltam a labdát, amire nem számított, amikor próbálta továbbvinni, felbotlott benne és avval a nagy lendülettel, ahogy jött, felnyalta a vörös salakos pályát, elterült a lábaim előtt! Mivel szabályos volt a szerelés, de lefagyott mindenki az egész pályán, kihasználtam ezt a pillanatot és fél pályáról a kapuba lőttem a labdát! A testnevelő tanárunk volt a bíró, aki azonnal megfújta a sípját és bekiabálta: "16.1! Szabályos volt a szerelés!" Ettől a pillanattól ő lett négy évig a védőszentem, az osztályfőnök, pedig esküdt ellenségem... Amikor ugyanis feltápászkodott, kiderült az én bosszúm jobban sikerült, mint terveztem! Lejött a klazúr rendesen a parasztjáról kezén, lábán! A vörös salak beleragadt a nedvedző horzsolásokba... Bevallom, nem sajnáltam és nem ijedtem meg, pedig megfenyegetett, hogy ezt még megbánom... Ezt az ígéretét be is váltotta, mert 4 évig szívatott, még szerencse, hogy nekem is voltak jó ötleteim az egyenlítéshez! Az utolsó leggonoszabb húzása az volt, amikor ráírta a jelentkezési lapomra: Nem javasolja, hogy állatorvosnak tanuljak! Ez akkoriban felért egy halálos ítélettel! Ennek is köszönhetően háromszor felvételiztem az Állatorvostudományi Egyetemre, ahol minden alkalommal a szóbelin megkérdezték, miért nem javasol engem állatorvosnak az osztályfőnököm? Ennek ellenére végül csak beverekedtem magam az egyetemre, bár az utolsó felvételimre csak előfelvételt nyertem, ami igen elkeserített, mivel még egy évet kellett várnom, mire megkezdhetem a tanulmányaimat. Kiderült ez lett életem egyik legjobb éve! Felvételire tanulnom nem kellett. Tele voltam pénzzel, mert a kutyakozmetikám addigra már dübörgött. Erre az évre az ukász szerint a szakmában kellett elhelyezkednem, ezért elszegődtem patkolókovácsnak a Tattersaalba és az Ügetőre napi 4 órában. Így reggel 6-tól délelőtt 10-ig patkót készítettem, segédkeztem, lovakat patkoltam, de már 10-kor végeztem! Utána Dallos Gyulánál díjlovagoltam naponta több lovat is, ez alatt az egy év alatt többet fejlődött a lovas tudásom, mint előtte 20 év alatt... Mindent összefoglalva: Eltelt ez az év is, nem is rosszul, míg végre beülhettem a hőn óhajtott egyetem padjára!

Az első napon mindjárt oroszból kellett egy szintfelmérőt írnunk. Én a tudásomnak megfelelően ráírtam a nevem és üresen beadtam a több oldalas ciril betűkkel teleirkált tesztet... Részemről a dolog letudva, megkopott, amúgy sem túl erős gimnáziumi orosz tanulmányaimból pont ennyi maradt meg bennem... Gondoltam én, de nem így a nyelvi tanszéken, akik ezt úgy értékelték: "Aha! Ezek a rafkósok! A legkönnyebb csoportba akarnak kerülni!" Így aztán az első egyetemi orosz órámon derült ki, sikerült egy olyan csoportba beosszanak, amiből 1 éven belül a nagy része nyelvvizsgát tett, a kisebb része, én és még 5 jómadár, egy kukkot sem tudott oroszul... Az orosz tanárnőnk "Szeifert mami" az egyik kedvencem lett, de az első bemutatkozásunk ezen az órán nem volt súrlódás mentes... Történetesen odajött hozzám és oroszul beszélni próbált velem... Mit mondjak, nem sikerült... Ő egy igazi kékvérű arisztokrata hölgy volt a maga akkor is már jóval 70 pluszos életkora ellenérre mindig csinosan öltözve, hibátlan frizurával és kivételes intelligenciájával kilógott a sorból a tanáraink közül. Több nyelven is perfektül beszélt, pechemre oroszul is... Miután befejezte, amiből semmit sem értettem, végül ő engedett a szorításból és magyarul próbált segíteni nekem, miközben az egész csoport már dőlt a röhögéstől. Ők tudták, amit Szeifert mami akkor még nem: Történetesen, azt a tényt, egy kukkot sem értettem abból amit addig mondott... Illetve a magyart értettem! "Tegye ezt szenvedő szerkezetbe!" - ez volt a segítség részéről... "Tanárnő kedves! Én magam vagyok szenvedő szerkezetben! Talán ha először átismételnénk az orosz ABC-t, nem ártana avval kezdeni, mert 4 éve nem láttam orosz szöveget, mivel felvételizgettem, de ott a biológia, kémia mellett az orosz nem volt felvételi tárgy!" Gondolhatod, hogy elszabadult erre a pokol! Alig tudott szegénykém rendet teremteni! Először láthatóan nagyon mérges lett! Azt hitte, szórakozom vele! Amikor azonban kiderült, ennek fele sem tréfa, megenyhült és németül kérdezgetett! Az szerencsémre egészen jól ment, köszönhetően "Tante Mini"-nek a a nevelőnőnk volt, gyakran vigyázott ránk, de ő egy mukkot sem beszélt magyarul, így neki köszönhetően én viszont megtanultam németül. Nála pontosítanom kell, mert hosszú évek kemény munkájával sikerült megtanítanom az "Egészseggedre!" hibátlanul kiejtésére, amit lelkesen használt is, amikor csak koccintania kellett nagy derültséget keltve magyar tudásával! De térjünk csak vissza az első egyetemi orosz órámra! Szeifert mami megenyhült és meg is sajnált minket mind az ötünket, akiket a kitöltetlen tesztjük alapján ebbe a csoportba tettek. Belátta, fényévekre vagyunk a csoport másik felétől... Így aztán kompromisszumot kötöttünk: Mi nem zavarjuk az orosz órákat, be kell ugyan járjunk, készülhetünk közben más tantárgyakra... Így békességben elröppent az a két év, amit az egyetemen az orosz tanulással kellett tölteni. Nagyon megkedveltük egymást, velem az orosz órákon csak németül volt hajlandó beszélni és cinkosan kacsintott, mondván ezt meg a többi oroszos nem érti! Mi voltunk az utolsó évfolyam az egyetemeken, akiknek még kötelező volt az oroszt tanulni. A gond csak akkor jött, amikor ebből szigorlat következett! Ezt a problémát nem csak mi öten éreztük, hanem a drága tanárnőnk is! Nem hiszem, hogy életében bármikor is csalt volna, de addig nyaggattuk, hogy az utolsó órák egyike után összehívta a csúcs oroszosait, élükön persze velem! Titkos tanácskozást tartottunk! Az én kedvenc tanárnőm pironkodva, szégyenkezve adta át nekünk az összes lefordítandó tételt, ami a szigorlaton húzható lesz! Ezek orosz szakszövegek voltak, amiket a vizsgabizottság előtt le kellett fordítanunk. 50 darab A4-es lap teleírva civil betűkkel... Mondanom sem kell, nem volt esélyünk még így sem megtanulni az összeset! Részemről a címeit bevágtam és hibátlanul el tudtam olvasni mindet, de persze nem értettem, miről is szól? Kénytelenek voltunk puskákat készíteni... Nem volt egyszerű a helyzet, mert a szigorlaton három fős bizottság előtt kellett ezeket az orosz szövegeket lefordítani magyarra! Egyszerre hárman voltunk bent, egy felelt, addig kettő felkészült. Amíg ketten lefeleltek előttem, sikerült kipuskáznom a kihúzott szövegem háromnegyedét, mire sorra kerültem. Büszkén ültem le a bizottság elé, ahol két idegen férfi és Szeifert mami várta a feleletem. Ment is flottul! A címet ugyanis oroszul is felismertem: A tüdő. Ehhez tartozó puskámmal gyönyörűen fordítottam nekik a szöveget. Pontosabban a háromnegyedéig... Ott boldogan hátradőltem és kezdtem ünnepelni magam! Szeifert mamira pillantottam, aki elégedett mosollyal nyugtázta a teljesítményem. A szembe velem középen ülő bizottsági elnök meglepetésemre a következőt mondta: "Nagyon jó! Folytassa!" Bátor nyugalommal annyit válaszoltam: "Eddig jutottam a fordítással!" Részemről az ügy lezárva, szigorlat sikeres, mehetek haza! A elnök azonban csak erőltette, folytassam! Kétségbeesve néztem, a kedvenc Tanárnőmre! Megdöbbenésemre, ahelyett, hogy mondta volna, köszönjük elég lesz, biztatólag bólogatott... Nem volt mese, folytatnom kellett a fordítást! Oké, de hogy? Nem vehettem elő a puskámat, az orruk előtt! Anélkül meg azt sem tudtam mit jelent a szöveg! Mivel a bizottság részéről egyre több bíztatást kaptam, hát nekifogtam elolvasni a következő orosz mondatot... Oroszul az olvasás flottul ment, a hallgatóságban azt a hamis érzést keltve, értem is, amit olvasok... Pörgött az agyam mit is jelenthet a leírt orosz szöveg, de semmi ismerős szó számomra nem volt, hát egy életem, egy halálom, rögtönöznöm kellett! Még ma is folyamatosan, szépen tudok olvasni orosz szöveget, csak az a szépséghibája, hogy nem értem a jelentését... Itt a szigorlatomon is pont ez volt a helyzet! Nem volt mit tenni, rögtönöztem! Megpróbáltam az addigi tanulmányaim alapján egy kb. hasonló hosszúságú magyar szöveget "lefordítani", de fölnézni a bizottságra utána csak kis hatásszünettel mertem... Végül muszály volt szembenézni az igazsággal, azaz a bizottsággal. Meglepetésemre a két idegen férfi megelégedetten bólogatott, szegény Szeifert mami meg falfehéren, halálra vált arccal nézett rám! Vérszemet kaptam! Rögtön levettem, a helységben csak Szeifert mami tud oroszul! Nekibátorodtam a fordításnak! A következő mondat már kicsit bátrabban ment! Mivel a a bizottság egyre elégedettebb volt a teljesítményemmel, a következő mondatok fordítása egyre magabiztosabban, lendületesebben sikerült! Igaz, hogy az orosz szövegnek köze nem lehettet az én fordításomhoz, de teljesítményem tetszett a bizottságnak! Meg is dicsérték, látják, hogy elmúlt a lámpalázaim, csak szegény tanárnőm volt infarktus közeli állapotban. Miután gratuláltak és végeztünk, kezet fogtunk, végre kimehettem a folyosóra a többiekhez, akik aggódva várták a híreket. Felvilágosítottam a bandát, ne izguljanak a rettegett bizottsági tagok nem beszélnek oroszul, nyugodtan mehetnek vizsgázni! Épp ekkor jött ki Szeifert mami a folyosóra. Hol fehér volt, hol vörös! Arról panaszkodott nekem: "Képzelje Csaba! Magának a bizottság ötöst akar adni!" Drága Tanárnő! Ne tartsa vissza őket! Nagyon jó lejsz az az ötös az átlagomhoz! Végül addig harcolhatott, hogy négyest kaptam, de nem haragszom érte! Nem csak a büféből, még a kollégiumból is összeverbuváltuk az összes orosz tudóst, aznap mindeni levizsgázott oroszból!

A délutánt a Gerbaud cukrászdában ünnepeltük Szeifert mami társaságában, flódnival, lattéval és emelkedett hangulatban. Addigra már a kedvenc Tanárnőnk is kiengedte a gőzt, túltette magát az izgalmakon, megbékélt a lelkiismeretével és ő azt ünnepelte: Többet nem kell oroszt tanítania az egyetemen!

Azóta már eltelt több mint 35 év, olvasni most is tudok oroszul, de sajnos nem értem mit...

Neked is volt emlékezetes vizsgád a tanulmányaid során? Nekem több is, ha érdekel, legközelebb azokról is írok!

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Képeket Dr. Perényi János állatorvos Kollégám készítette.

Az egész úgy kezdődött, hogy az utolsó nyári egyetemi gyakorlatomra megérkeztem Sarlóspusztára. Vittem magammal Lódítót (Az okos telivért, akinek már olvashattad a történetét...), Csoki kutyát a Labradorom és nagy reményekkel telve megkerestem az ottani állatorvos Kollégát, aki a gyakorlatvezetőm lesz. Addig még személyesen nem találkoztunk, így bemutatkoztunk és rögtön azt mondta: "De jó, hogy megérkeztél, mert nekem el kell már indulnom! Itt alul a rendelő, fölötte a lakásod, a házhoz tartozik a lovadnak box és kifutó karám. Érezd magad jól!" Legmerészebb álmaimat is felülmúlta ahova csöppentem! Olyan volt, mint egy megvalósult álom! Udvariasan megkérdeztem, mikor fog visszajönni? Mit mondjak? A válasza mellbevágott! "1 hónap múlva!" Szerintem az arcomra volt írva, hogy meglepődtem és erre nem számítottam... "Ne aggódj! Sietnem kell, mert lekésem a repülőm, Amerikába utazom... Használj mindent nyugodtan a rendelőből, itt a Niva dzsipem, avval ki tudsz menni a méneshez. Na léptem!" Evvel elviharzott... Darabig lefagytam, mert arra számítottam sokat fogok tanulni tapasztalt Kollégámtól ezen a gyakorlaton. Ehelyett ott maradtam végzősként, de még az államvizsgák előtt 150 angol telivérrel legalább 30 túra lóval és még ki tudja milyen állattal... 

Nem volt mese, magamra maradtam. Kipakoltam, beköltöztettem Lódítót a boxba, megetettem és elfoglaltam az emeleti lakást. Sarlóspusztán egy gyönyörű kúria fogadja a vendégeket. Pazar tereplovaglási lehetőséggel a pusztában. Medence és minden, ami a kikapcsolódáshoz kell. Hajnalban lovagoltam le Lódítót, mert akkor még elviselhető volt a hőség, utána körülnéztem a túra istállóban, van-e valami teendőm? Eleinte nem sok volt, de naponta egyre több lett, amint a lovászok a bizalmukba fogadtak és elkezdték kezeltetni velem reggelente a csüdsömörös, nyeregtöréses, nyírrothadásos és egyéb sebeket a lovakon. Néhány látványos eredmény után, amikre olyan kezelést adtam, amiket ők nem ismertek, "bevettek a bandába"! Ehhez az is kellett, hogy Lódító díjló lévén másként mozgott, mint az ottani lovak. Reggelente egyre többen támasztották a karámot, egyre nagyobb közönségem lett. Ez is olyan elismerést okozott náluk, hogy a Koch ötös hajtójával egyik nap cseréltünk, de erről is már olvashattál... 

Szívesen vezettem túra lovaglást, mivel németül beszélek, Osztrákok, Németek, Svájciak jöttek utánam lóháton a pusztába. Ezeket még én is annyira élveztem, hogy vittem őket a szélrózsa minden irányába. Egyik alkalommal már nem nagyon tudtam merrefelé kellene hazajutnunk, épp egy ritkás akácerdőben jártunk, amikor dübörgő gépek zaja jött egyik irányból. Gondoltam, traktorok, vagy kombájnok lehetnek, ezért a hang irányába lovagoltunk. A meglepetés akkor jött, amikor vége lett az erdőnek! Nem mezőgazdasági gépek, hanem a Vörös Hadsered tankjai hangját hallottuk! Nem messze tőlünk robogtak el a tankok, sőt még lőni is elkezdtek! Csapatom azt hitte kitört a harmadik világháború! Gyorsan megnyugtattam őket ez csak az Orosz csapatok gyakorlótere! Szerencsémre a lovak nem izgatták fel magukat, már hozzá voltak szokva ezekhez a zajokhoz! Parancsot kiadtam: Visszavonulás! Így aztán megfordultunk és elindultunk hazafelé... Egy idő után gyanús volt, hogy fogalmunk sincs merre van a hazafelé vezető út... Ránk sötétedett... A pusztában voltak olyan vízlevezető árkok, amiken nem lehetett átgázolni, mert körülötte süppedős ingovány volt. Ezeket csak megkerülni lehetett, de sokszor ehhez nagy plusz utat kellett megtenni... Ezért aztán egyre sötétebb lett... Kezdtem elveszteni a reményt, hogy hazataláljunk... A gondviselés sietett a segítségemre! Sarlóspusztára megérkezett vacsorára Dóra elvtárs az Ócsai Vörös Október Tsz elnöke és utána - szerencsénkre - egyre hangosabb dalolásba kezdett cigány muzsikát húzatva a fülébe! A puszta csendjét felverte a tivornya hangja! Már csak a hang után kellett fordítanom a csapatom és bandukoltunk lóháton a megfelelő irányba! A túránk lényegesen hosszabbra sikerült, mint azt terveztük, de a vendégeim ezt nem vették zokon, sőt lelkendezve mesélték a kúriában maradt családtagjaiknak, életük lovas élményében volt részük! Ez alkalommal jól le voltak sétáltatva a lovak, nem zihálva értek be az istállóba. Ez a legfőbb szabály volt, amit mindenki szigorúan betartott. Ki szegte meg egyszer? Persze hogy én... Az történt, hogy a Nivával kimentem a pusztába megnézni a ménest, akikre Bandika a csikós vigyázott. Tetszett a rodeózás a pusztában, csak éppen az egyik drifteléssel küszöbig elsüllyedtem az autóval az ingoványban... Próbáltam előre, hátra, de beragadtam... Az istálló jóval messzebb volt, mint a ménes, amit már láttam onnan, hát elballagtam hozzájuk a fehér kabátomban, hónom alatt az orvosi táskával. Megkértem Bandikát, lovagoljon be, hozzon segítségül egy traktort, ami ki tud húzni a mocsárból. Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Bandika azonban azt mondta, ő még sosem hagyta magára a ménest! Velük van éjjel-nappal! Ellenben itt van az ő csikós hátasa a Csillag, menjek én be lóháton segítségért! Próbáltam kibújni a feladat alól, hogy nem találok haza! Erre az volt a válasza: "Ne aggódjon! A Csillag tuggya az utat!" A ménes éppen a déli hőségben szanaszét heverészett. Bandika két ujjával fülsüketítőt füttyentett, mire az egyik gyönyörű telivér kanca felkapta a fejét! A következő füttyszóra lazán odavágtázott hozzánk! Bandika megcirógatta, becézgette, a ló meg viszonozta! Olyan volt, mint egy igazi western filmben... Előkerült egy gyönyörű csikós kantár és egy panyóka! Tudod mi az? Nyereg. Igen, csak a panyókának nincs hevedere! A csikósok használják, ez jutott ott nekem is... Nem lovagoltam rosszul, díjlovagoltam, díjugrattam, még militaryban is versenyeztem, de panyókát még nem próbáltam! Mondtam Bandinak, ilyenre még nem szálltam fel! Ezt is megoldotta! Láthatatlan parancsára Csillag lefeküdt, hátára vetette a panyókát és mutatta ülhetek a lovára! Amint ez megtörtént, felpattant alattam a lovacska, próbáltam megfogni a szárral, de olyan átváltozáson ment át alattam az addig szelíd paripa, olyan érzésem lett, nem is ló, hanem sárkány van a fenekem alatt! Hó-Hó-Hó próbáltam csitítani! Bandika azonban azt mondta: "Ne is próbálja meg visszafogni! Van annak egy menetje! Csillag haza! Evvel rácsapott a ló farára!" Mellesleg megjegyzem, hogy egy ilyen ló farán csattanó tenyeres miatt nemrég törölték az olimpiákról az öttusából a lovaglást... Hát Csillagnak tényleg volt egy "menetje"! Hiába próbáltam visszafogni a szárral, repültünk a pusztában vágtatva, lobogott a fehér köpenyem a hátán. Szerintem nosztalgiázott alattam a régi szép időkre gondolhatott, amikor a galopp versenyeken indult és beleadott mindent, most is nyerni akart! Eleinte azt sem tudtam merrefelé megyünk, csak avval voltam elfoglalva, le ne forduljak a hátáról, de végre kezdett ismerős lenni a táj, közeledtünk az istállók felé. Mögöttünk porfelhőt felverve, már messziről észrevették a közeledtünket. Hiába próbáltam a vége felé kisebb tempóra, netán lépésre bírni Csillagot, őt már elkapta a versenyszellem és ő győzött... Nem hogy lépésben, leszárított lóval érkeztem, hanem tajtékzó, egész testén fehér habos telivérrel, aki még az utolsó métereken is vágtázott. Kezem, lábam remegett, mikor leszálltam róla! A lovászok hangosan röhögtek rajtam, mikor már kaptam annyi levegőt, hogy el tudjam mesélni, mi történt?! Csillagról lehúzták a siccet és kézen sétáltatták legalább egy órát, mire lenyugodott és visszaállt a légzése, pulzusa... Majdnem ennyi idő kellett nekem is hozzá... Gondolhatod, mikor a következő napokban a túrát engedtem ki és utasítottam a lovas túravezetőt: Szépen lesétáltatva, száraz lovakkal jöjjenek haza! Szerinted ezek után miket szóltak be? "Úgy gyűjjünk bé mind a múltkó a Csillaggal gyüttek?" Evvel a respektem kicsit csorbult, de az tetszett a lovászoknak, hogy végig fent maradtam Csillag hátán!

Mondhatom, hogy egy idő után a lovászok a barátaikként kezeltek, de rendkívül tisztelettel bántak velem. Nekik köszönhetem a másik lovacskámat Líviát is, aki végül az egyik kedvenc ugrólovam lett. Az ő történetét is olvashattad már korábban... Egyik este, már sötét volt, zörögtek az orvosi ajtaján. Lebotrokáltam az emeletről, az ajtóban a lovászok! Megijedtem, mi lehet, amiért felzörgettek? Meglepetésemre azt kérdezték elvinném-e őket a csatornára? Miért ne? Így a Skodámba ültek mellém még négyen és robogtunk a töltésen, egyik oldalon a csatorna, a másikon kukorica és búza táblák. A reflektor fényébe egy nyúl cövekelt le, hiába satuztam, koppant! Puff... Utasaim csatakiáltásban törtek ki! Hurra egy nyuszi! Nem volt mese, csomagtartóba vele! Óvatosabban mentem tovább, de elénk ugrott még egy öngyilkos nyúl! Én egyre szomorúbb, a csapatom egyre vidámabb lett tőle... Azt hittem pecázni megyünk, de kiderült nem! Rabsicok lettünk! Kerítőhálót húztak ki a vízbe, a parti sást kellett felverni és meglepetésemre rengeteg halat fogtunk egészen rövid idő alatt! Hajnalra vidám hangulatban értünk haza... Délre óriási üstben főtt a halászlé és a másik bográcsban a nyúl paprikás! Épp akkor ért be két busznyi német vendég. Néhányuk kérdezgette, mit főznek a fiúk? A bátrabbak azt kérdezték tőlem, vásárolhatnának-e belőle? Fordítottam a kérésüket az illetékesek felé, akik egy adagot 10 márkára áraztak be! Tudod mi lett a vége? Sorban állt a két busznyi turista és perkálták a 10 márkákat! Annyian kértek, hogy egy fél vödör vizet még kellett a halászléhez önteni, de így is ízlett mindenkinek! A készülődő lakoma híre még Bandikáig is eljutott, aki ezért behajtotta a ménest, ő sem szeretett volna lemaradni a halászléról és a nyúl paprikásról! A végére már erősen bepálinkázott, ilyenkor pár márkáért a karikásostor tudását fitogtatta a vendégeknek. Elképesztően tudott durrogtatni vele. A vállalkozókat, akik ki akarták próbálni, tanítgatta, de persze kevés sikerrel... Gyakran magukat csapták meg az ostorral, vagy körbetekerték a testükön az ügyetlenebbek... A legnagyobb attrakció, amiért már minden nézőnek fizetnie kellett, amikor az egyik lovász a szájában tartott égő cigarettát Bandika eloltotta a csapódó karikásával! Én biztosan nem mertem volna odaállni, az más kérdés, hogy nem is cigarettáztam, de persze nem ez volt a fő oka!

A diplomamunkámhoz is Sarlóspusztán gyűjtöttem lovakból vért. Heti két alkalommal 60 lóból kellett mintát venni... Az ötletem az volt, ha a tojó csirkéknél fény programmal lehet a ciklusukat befolyásolni, miért ne lehetne a lovaknál is? Kiderült, előttem ezt még senki sem próbálta! Huszenicza Prof. a Szülészeti tanszéken felkarolta az ötletemet és vér mintákból progeszteron szintet mértek. Az én ötletem, mivel angol telivérek voltak a ménesben, azok a csikók, amelyek korábban születtek jókora előnnyel futottak az 1 évesek versenyében. Tehát, előre hozzuk a boxukban a tavaszt! Ehhez beállítottam egy 60-as izzólámpát időzítő kapcsolóval, meghosszabbítva így mesterségesen a nappalokat. Ebbe a csoportba 20 vemhésítésre váró kanca volt, a másik 20 szintetikus gesztagént kapott sárgarépa kockába rejtve, a harmadik volt a kontroll csoport. A tervem bevált a fény programmal kezeltek jóval korábban kezdtek sárlani, mint a másik két csapat! Hamarabb vemhesültek, hamarabb születtek meg 11 hónap múlva a csikóik! Ebből lett a TDK munkám és egyben a diploma munkám is. Büszke vagyok rá, hogy a világ leghíresebb angol telivér tenyésztő helyén Newmarket-ben Angliában azóta is használják ezt az egyszerű módszert! Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy egyik alkalommal belefutottam autóval egy másik tank hadgyakorlatba, várakoztam pár órát, mire átengedtek a katonák az egy szál aszfalt csíkon, ami Sarlóspusztára vezetett, de keresztül haladt a gyakorló téren. Amikor megérkeztem több órás késéssel a megbeszéltekhez képest, kedvenc lovászaim már levették helyettem a véreket és vigyorogva kérdezték: "Útlevél nem volt nálad?" Útlevél? Az ország kellős közepén? Hát nem volt... Egyikük felajánlotta, visszafelé elkísér, mert nála van útlevél. Meg is örültem neki, nem volt kedvem megint pár órácskát ácsorogni az aszfaltcsíkon... Sarlóspusztáról nem lehetett más úton kijutni a civilizáció felé... Bele is botlottunk megint az útlezárásba! Egy orosz katonai dzsip magas antennáján egy kis háromszögletű piros zászlóval állta el az utat. A két kiskatona a fűben heverészett. Már összegyűlt pár autó. Az én kísérőm vigyorogva kiszállt, azt mondta, ha int guruljak előre, kerüljem meg a sort! Odament a bakákhoz, valamit beszélgettek, majd intett, mehetek! Visszaült mellém, a katonai dzsipbe beült az egyik orosz katona és elindult előttünk keresztül a gyakorlótéren. A másik kiskatona nem engedte a többi autót utánunk. Száguldottam a felvezető autó után, de mindenütt mellettünk tankok jöttek, mentek, volt amelyik kicsit távolabb bár, de lőtt is! A legdermesztőbb az volt, mikor fékezett a felvezetőm, megálltunk egymás mögött, előttünk meg keresztbe az aszfaltcsíkon átrobogott teljes gázzal pár tank! Végre elértük a túloldali úttorlaszt! Zdrasztvujtye, tovaris! Köszöntünk illendően és robogtunk tovább Ócsa felé! Kezem, lábam remegett, kísérőm, meg a térdét csapkodta úgy nevetett rajtam! Amikor megtudtam, milyen útlevéllel jutottunk át az orosz tankok éleslövészetén, már a könnye is kicsordult, úgy röhögött! Elővett egy "útlevelet". Tudod mi volt az? Meztelen nőt ábrázoló kártyanaptár!!! Mindjárt adott is kettőt, ha legközelebb belebotlanék egy hadgyakorlata és át akarnék jönni anélkül, hogy kivárnám amíg vége a lövészetnek... Ilyen meztelen nős kártyanaptárral mindent el lehetett intézni az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatoknál! Gondolhatod, hogy azonnal vásároltam egy tucattal a kedvenc trafikos nénimtől, aki elég megvetően nézett rám, amíg kifizettem...

Végül tényleg befogadtak a lovászok, elismerték a munkám, szívesen segédkeztek, ha kellett lovat rögzíteni a kezelésekhez. Egyik éjjel megint felzörgettek. Megint rabsickodni akarnak, gondoltam... Egyet megúsztunk, én még egyszer nem kísértem a sorsot az tuti! Evvel nyitottam nekik ajtót, de ezúttal a faluba hívtak, ahol az egyik kománál nem tudott megelleni a tehén! Mondhatom, hogy tehén elletésben nem volt nagy gyakorlatom, pontosabban addig még egyetlen tehenet sem ellettem meg... Lovakkal már volt tapasztalatom, a tehenek meg tudásom szerint nagyjából úgy ellenek mint a lovak... Ezt az apró részletet persze nem közöltem a fiúkkal, hanem összeszedtem az orvosiból, ami kellhet és magabiztosan útnak indultunk. Tehén elléshez vidéken amikor kihívják az állatorvost, akkor már nagy a baj!  Itt sem éjjel kezdett elleni a tehén... Mi mentünk négy markos lovásszal, a helyszínen már volt a gazda, a szomszédok és ki tudja még kik, de hogy mindenki tök részeg volt már az fix! A tehén zihálva a lapján feküdt. Ez nem sok jót jelentett! Kiderült, már órák óta próbálkoztak, de elfogyott a tudásuk, ezért hívtak engem... Ezekben az istállókban a fényt egy madzagon lógó 40-es izzó biztosította... Ezen az egy szál villanydróton himbálódzó lámpa fényét nem emelte, hogy róla lógott mindig egy légypapír, amin már annyi belaragadt légy volt, hogy több már nem fért el, ezért a következők az izzólámára kakáltak, szerintem bosszúból a társaik halála miatt, de evvel a légykaka bevonattal homályosítva el az izzólámpa üveg búráját... Hát mit mondjak, műtőlámpának nem volt mondható... Nekivetkőztem félmeztelenre, szerencsémre legalább a mínuszok és a hó nem süvített be az ajtó alatt. Lehasaltam a tehén mögé, alatta a híg trágya tessék-lássék el volt kotorva, de jutott belőle rám is elegendő... Amint benyúltam a tehénbe egyértelmű lett, a méhe meg van csavarodva! Ez nem fog megelleni. Császármetszés kéne, de ahhoz semmi felszerelésünk, műszerünk nincs. Akkor be kellene vigyük Ceglédre az állatkórházba, de szállító járgányunk sincs... Bevillant egy megoldás! Mivel óvodás korom óta állatorvos akartam lenni, James Herriot Brit állatorvos összes könyvét olvastam. "Az állatorvosi pályám kezdetén" és az összes többit. Ha Te még nem, kezdd el pótolni! Szóval valamelyikbe írt egy ilyen méhcsavarodásos eset megoldásáról. Ez ugrott be! Máris mozgósítani kezdtem a csapatomat! Van ugye 4 jó fizikumú józan lovászom és van még 6 kevésbé hadra fogható tök részeg másik, Meg ugye én... Még szerencse, hogy ennyien elférünk a tehén körül! Egyre jobban emlékeztem az angol Kollégám esetére! Kellett hozzá egy nagy széles palló. Ezt keríttettem a gazdával. Pörgött az agyam hogy is legyen a végrehajtás? Tehát a tehén ugye lapján fekszik, benne a születni készülődő borjú is lapos. A méh meg van csavarodva, ezért a borjú nem tud világra jönni. A pallót rá kell fektetni keresztben a tehén hasára. Kiválasztottam két-két jó súlyban lévőt a segítők közül, igaz ők voltak a legrészegebbek. Nekik rá kellett ülniük a palló két végére, mint egy mérleghintára! Amikor vázoltam a tervet, volt pár ellenvetés, beszólás, de a lovászaim, akik addigra már megbíztak bennem, rendre utasították a renitenseket. Képzelheted, amikor 4 tök részeg mérleghintázik egy tehén hasán, mondhatni nem szótlanul... Addigra a tehén két-két lábát összekötöttük, sőt a hátulsókat az elülsőkkel is, nehogy kínjában megrúgjon valakit. Így jutott végül az elülső lábaihoz 2 józan és a hátulsókhoz is 2 használható segítőm. Akció indul! Ehhez le kellett hasalnom a tehén fara mögé a nem éppen makulátlan padozatra... Mindegy, ha már az óvodában is ezt akartam, most megkaptam! Azon kellett csak matekoznom, nehogy rossz irányba forgassuk át a tehenet, mert akkor nem hogy kicsavarjuk, hanem még egy kört rá is teszünk a méhcsavarodására! Miután jól átgondoltam és lemodelleztem magamban, mindenki a helyén volt, benyúltam, ameddig tudtam a tehén szülőcsatornájába és kiadtam az én kis seregemnek a parancsot! Libikókázók teljes súllyal a pallóra, a többiek háromra átfordítják a gerincén a tehenet! Elsőre ugyan nem sikerült, mert a mérleghintázóim nem voltak teljesen egyensúlyban és lepotyogtak a pallóról, újra hadrendbe kellett állítanom őket. Néha muszáj volt mosolyogni, amint a részegek kommentálták az eseményeket, de ez nem vonhatta el a figyelmem a feladatról. Másodszorra összehangoltan működött a csapat. A pallón lovaglók az akció közben nem estek le, a markos lovászfiúk simán átfordították a tehenet, mivel a borjút a palló helyben tartotta, a méhcsavarodás megoldódott. Éreztem a kezemmel ahogy kicsavarodik a szülőút és egyre beljebb tudok nyúlni a tehénbe! Igyekeztem is befelé, de közben a borjú is igyekezett kifelé! A tehén egy jókora bőgéssel nyomott egy erőteljeset, ettől szinte repült az arcomba az újszülött, de jött a másik lyukból is a fejem búbjára híg friss trágya is! A magzatvízről már nem is érdemes említést tenni! Így fürödtem én a sikerben, magzatvízben, tehéntrágyában, vizeletben fekve az istálló padlóján ölemben az első levegővételért szuszogó borjúmmal! Nincs ezen mit szépíteni ott a csapatom szerint azonnal hős lettem! Tudod mi volt a teendő vidéken ilyenkor? Eltaláltad! Áldomást kell inni! A helyi erők jelentős előnnyel indultak ebben a versenyben, de az én lovászfiaim kemény csávók voltak, igyekeztek utolérni őket, már ami a vér alkohol szintjüket illeti. Mire a borjú feltápászkodott, a tehén is a lábán állt, addigra mindenki részeg lett, csak én nem ittam, hivatkozva, hogy még autót kell vezetnem... A hazaút végig énekelve telt, még másnap is mindenki a libikókázó helyiekről beszélt. Én sem gondoltam hogy valaha így fogom az első tehenem megelletni, de hála James Herriot Brit Kollégámnak, még mázli, hogy leírta, nekem már csak el kellett olvasnom! Mivel a csúcson kell abbahagyni, hát nem is ellettem istállóban többet tehenet!

 

 

Egyetemistaként az ország minden szegletében megfordultam, mert segíteni kellett az állatorvosoknak rövid határidő alatt ellátni a körzetükben élő baromfikat baromfipestis védőoltással. (Akkor még minden falusi háznál volt baromfi, sertés és tehén is!) Ez nem volt könnyű munka, pláne a nyár derekán, amikor nagy hőség volt és a többiek a Balatonon lógatták a lábukat... Ellenben jól fizetett! Pontosabban akkor fizetett csak jól, ha nagyon szorgalmas voltál és legalább napi 12 órát dolgoztál érte... Mit kellett csinálni, hogy fillérekből összejöjjön egy már kézzel fogható összeg a zsebpénzünkhöz? Ehhez a falu minden házba be kellett mennünk, bebújni a baromfiólba, ahova előző nap végén értesítést tettünk ki, egyesével összefogdosni a baromfikat és a szárnyuk belső oldala alá beadni a baromfipestis vaccinát. Ez ugye nem túl bonyolult feladat? A gyakorlatban azonban nem mindig ment egyszerűen... Például a baromfiólak, ahol összezsúfolódva vártak minket az áldozataink, nem voltak épp patyolat tiszták... Nem volt bennük klíma sem... A harcosabb vágni való kakasok amelyek szépen tudtak már repülni is, simán megtámadtak és a sarkantyújukkal hosszú sebeket ejtettek rajtunk, rosszabb esetben az arcunkon is! Hiába kezdtük a munkát reggel 6-kor az első háznál, mindenki az első akart lenni, mert a szűk helyre bezsúfolt állomány könnyen befulladhatott a nappali hőségben az ólban... Volt ahol igénybevettem a gyerekek segítségét is! Gyakran kísérte mezítlábas barna bőrű gyereksereg a munkánkat, ezért volt a fehér köpenyem zsebében mindig egy doboz kockacukor is. A "Ki a legjobb róka?" kérdésemre minden kéz a magasba lendült és ki kellett választanom közülük azt a két  kiváltságost, akik bejöhettek velem a portára, be az ólba és összefogdosták a megriadt baromfikat, ügyesen adogatták ki nekem az oltáshoz. A kockacukros jutalmazás kiválóan működött, minden házhoz a következő két "rókámat" vittem magammal, így nagyon gyorsak és hatékonyak voltunk. Egészen addig, amíg az egyik portán a gazda nem engedte be az én barna bőrű kis csirkefogóimat! "Ide be nem jöhetnek, mert ezek mindent ellopnak!" Hiába mondtam, csak egy szál gatya van rajtuk, mezítlábasok, hova tudnák eltenni a lopott bármit is... "Ide még meztelenül sem jöhetnek be, mert lopnak..." Nem volt több érvem, ebben a házban magamnak kellett összefogdosni a csirkéket az oltáshoz... 

Egy másik alkalommal az egész évfolyamunkat, mint egyetemistákat rendelték ki, Solymárra ahova busszal érkeztünk és párba állva indultunk neki a falu összes házát végigjárni. Én egy évfolyamtársnőmet kaptam mellém, aki az öt év alatt egyetlen előadást, gyakorlatot sem mulasztott, mindig az első sorban ült, gyöngy betűkkel jegyzetelt, amit otthon még ki is egészített a könyvekből... A vizsgáim jó részét neki köszönhetem, mert még azt is leírta, ha valami vicceset mondott az előadó, nekem csak fénymásolnom kellett a jegyzeteit és kiválóan fel tudtam készülni, akkor is ha mondjuk az előadás helyett épp lovagolni voltam... Az egyik Professzorunk meg is jegyezte, amikor vizsgáján elsütöttem egy olyan poént, amit ő az előadásán mondott: "Nem is emlékszem magára, bent volt az előadásomon?" Persze, hogy nem voltam bent, de mivel a poénját tudtam, máris kettesről indultunk neki a vizsgámnak! Szóval evvel a Kolléganőmmel kezdtük meg a solymári csirkék oltását. Nekem már jó pár ezer csirkén volt előtte gyakorlatom, ő valószínűleg akkor fogott először tollas, élő, rikoltozó, csapkodó, verdeső baromfit a kezében. Amíg én beoltottam az ötvenből negyvenkilencet, ő még mindig az elsővel bajlódott! Összefogta a két szárnyánál fogva, a viccinával töltött fecskendőjét addig a mellényzsebébe tette, a másik kezével próbálta kitépkedni a tollakat az áldozata hónaljából, de amint az rúgkapált egyet, újra kellett kezdenie az egészet. Amikor már úgy ítélte, tiszta a terület elővette a fecskendőjét, amiből addigra kinyomódott a fekete színű vaccina, jókora foltot hagyva a fehér köpenyének mellényzsebénél... Megszántam és helyette beoltottam az ötvenediket is, megmutattam neki, hogyan kell megfogni, nem kell a tollakat tépkedni, csak a szárny bőre alá beadni az oltást. Amint végeztünk a gazda kérdezte mivel tartozik? Erre a helyes válasz az volt: "Ahogy tetszik gondolni!" Legalábbis a részemről... A baromfipestis oltás akkoriban ingyenes, de kötelező volt az állattartóknak. Nekünk filléreket fizettek a beoltott darabszámuk után. A Kolléganőm, akinek végül egy csirkét sem sikerült beoltania, mielőtt megszólalhattam volna, azonnal rávágta: "Nem tetszik tarozni semmivel, ingyenes az oltás!" Ez persze nem tetszett nekem túlzottan, meg el is tért az én megszokott protokollomtól, de mentésként a tulaj azt javasolta, írjunk be az ötven helyett százat! Ez a megoldás már enyhítette a bosszúságomat, de a Kolléganőm ragaszkodott az ötvenes létszámhoz... Ezért aztán, amint kiléptünk az utcára elváltak az útjaink, ő az utca egyik oldalán folytatta a munkát, én a másikon... Nem fogod kitalálni, hol találkoztunk legközelebb! Én maradtam a már bevált módszeremnél, az "Ahogy tetszik gondolni!" egészen jól jövedelmezett, támogatták a gazdák a szegény egyetemistát, majdnem mindenhol írtak egy kis plusz létszámot is a csirkékhez, amikor megtudták, darabra kapjuk értük a fizetségünket. Itt is hozzám csapódott pár gyerek, de ők Solymáron fehér bőrűek voltak, ennek ellenére a kockacukros motivációm hatékonyan működött. Amikor szép tiszta fehér köpenyemben, köszönhetően a kis rókáimnak, mivel egy ólba sem kellett bebújnom, az utca mindkét oldalával végeztem, előkerült a Kolléganőm is, aki a bokájától a feje búbjáig csirkeszaros, tollas volt és boldogan újságolta, ez már a harmadik ház, ahol nemsokára végez! Ezek után nem lett belőle gyakorló állatorvos, de az egyik legjobb labor állatorvossá képezte magát!

Somogy megyében Lengyeltóti, Öreglak és Hács falvakat egyedül oltottam be az egyik nyáron, azaz ebben a három faluban minden háznál személyesen csengettem... 5-kor kelés, 6-kor az első háznál csengetés, délután kiértesítése a következő napi házaknak, hogy tartsák zárva a baromfikat, mert jövünk! Azért többes számban, mert mindenhol kaptam magam mellé egy fogó embert, akinek megfelelő helyismerete is volt. Itt ő volt "Jani" a Mekk Elek ezermester... Minden háznál, ahova betértünk kapott valami munkát. Hol a tetőt kellett, javítani, hol a kutat, hol a kertet kellett ásni, mindenütt volt valami amit rábíztak. Sajnos azonban kötelező módon kellett pálinkát is innunk! Az én Janim ebben profi versenyző volt, bár a második háznál jeleztem neki: "Ebbű baj lesz more!" - Nem hallgatott rám és délre már mata részegen bringázott mellettem, amikor az úton szembe jött velünk egy zetor, a platón pedig a falu asszonyai visongva köszöntek róla Janinak... A hallottak alapján az én Janim nem csak a ház körüli dolgok javításában jeleskedett, hanem még a háziasszonyokat is szervízelgette... Ő viszonozta is illendően a köszöntésüket, de közben nem előrefelé az utat nézte, hanem a menyecskéket, lekanyarodott az útról, egyenesen az árokba bucskázott a bringájával együtt! Akkorát zakózott, azt gondoltam biztos nyakcsigaolya, medence, koponya, vagy gerinctörése lett! Megállt a zetor is, elcsitultak az asszonyok... Lementem utána az árokba, felsegítettem, bizonytalanul imbolyogva felállt és széles vigyorral akadozó nyelvvel közölte a fehérnéppel: "Direkt vót ám! Igazi kas, kas, kaskadőr vaok, vaok... Hukk! Hukk! Hukk!" Amikor mindenki konstatálta, hogy a részegek védőszentje épp Janira koncentrált, újra felbolydult az asszonyok hada és csivitelve folytatták útjukat a zetor platóján... Az én Janim még vizelt egy egészségeset a tett helyszínén, közben integetett a távolodó zetor után, majd gyalog hazakísértem, lefektettem és aznap egyedül folytattam a munkát. Másnap reggel Jani gyűrött ábrázattal várt és amikor az első háznál pálinkával kínálták, meglepetésemre elutasította! Pechemre így nekem kellett helyt állnom! Mivel én amúgy sem iszom alkoholt, a visszautasítás a gazdáknak a legnagyobb sértés volt, ezért kidolgoztam egy megfelelő stratégiát ezekre a helyzetekre! Sajnos az állattartó helyeken a munkát nem lehetett elkezdeni egy áldomás nélkül... Hiába mondtam, előbb a munka, csak utána az áldomás, a gazdáknak a sorrend más volt... Szóval nem volt mese, kaptam egy kupica pálinkát, ráadásul mindenki szerint az övé volt a legjobb... Szerintem meg ezek a kerítés szaggatók olyan erősek voltak, hogy simán alkalmas lett volna sebek fertőtlenítésére bármelyik... Tehát az én taktikám szerint a stampedlit úgy kellett fogni, hogy a kisujj lazán eláll, a könyök merőleges és az "egészség" vezényszóra fenékig kellett (volna) kiinni a tüzes vizet nekem is. Arra a pillanatra koncentráltam, amikor az ivócimborám az ég felé néz, száján a pálinkáspohárral, na pont ekkor kellett a vállam fölött hátam mögé önteni a nekem szánt adagot! Volt amikor annyira jól sikerült, hogy hiába tiltakoztam, kellett egy második kört is innunk... Így gyakran került pár csepp pálinka a fehér köpenyem hátára, amitől úgy bűzlöttem a nap végére, mint egy profi kocsmatöltelék. Az én Janim azonban megtért! Az említett incidens hatására annyira elszégyellte magát, pláne, miután azt is közöltem vele, nem tudunk a továbbiakban együtt dolgozik, ha már délelőtt használhatatlanul részeg, hogy további egy hónap alatt amíg mellettem segédkezett, egy korty alkoholt sem fogyasztott! Sőt! Évtizedekig minden karácsonyra kaptam tőle egy-egy kézzel írt üdvözlőlapot, igaz, hogy hemzsegett a helyesírási hibáktól, de amiben nekem hálálkodott, hogy végleg leszokott az alkoholról! Becsültem érte, nem lehetett könnyű leszoknia, mert profi alkesz volt... 

Én meg, augusztus révén, a Balaton déli partjához közel oltogattam a csirkéket napi 12 órában, amíg a többiek a Balaton parton henyéltek... Az éjszakai bulikból már nem akartam kimaradni, ezért estére kivakartam magam a csirkeszarból és irány Fonyód, a Dexion disco, ahol akkoriban nagy bulik voltak hajnalig. Ment is ez a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" kicsit eltolva nálam a munka és a pihenés rovására... Pár hét múlva az lett az eredménye, hogy hajnalban visszafelé a szántóföldön zötyögő autómban ébredtem, mert sikerült két fa között letérni az útról, átugratni az árkot és a rázkódásra ébredni, mert elfogyott alólam a sima út... Ezt a hirtelen ébresztőt ne próbáld ki! Alig tudtam visszaevickélni az útra! A két fa között ébren is csak nehezen fértem volna át, még mázli, hogy álmomban sikerült! Azt mondják, a Jóisten vigyáz rám időnként. Szerintem hozzám legalább háromra van belőlük szükség, mert adok nekik munkát bőven! Adok annyi munkát folyamatosan, hogy az én felügyeletemmel, egynek mindig szolgálatban kell lennie... Ez után az éjszakai bulik mennyiségén vissza kellett vegyek egy kicsit, nem mertem tovább kihívni a sorsot magam ellen...

Egyik nap Jani navigálásával egy kukoricatábla föld útján haladtunk már jó ideje. Mondtam is neki, itt nincs senki, minek meógyünk egy tábla közepe felé? Erősködött, hogy itt lesz egy ház, menjek csak tovább! Meg is érkeztünk egy kis tisztásra, amit magasra nőtt kukoricás vett körül. A beígért ház helyett három düledező vályog tákolmány fogadott, jelentős mennyiségű lakóval a tisztáson temérdek kapirgáló baromfi társaságában. Kicsit letekertem az ablakot és kérdőre vontam a gyülekezőket, miért nincsenek bezárva a baromfik, amikor az oltásukra érkeztünk? Hogy is fogalmazzak diszkréten? Lényeg az, rövid úton elküldtek a picsába! "Itt nincs semmiféle ól, itt aztán nem lesz semmiféle ojtás!" Közben Jani a jobbomról morogta a fülembe: "Gázt neki! Húzzunk innen, mert elásnak minket a kukorica alá!" Hogy menjek tovább csomóan állnak az autó előtt is? "Gázt neki, vagy mi halunk meg!" Szót fogadtam, pár gázfröccs után az autó elől utat nyitott a hirtelen barnult társaság... Munka végezetlen távoztunk... 

Egy hónap múlva következett a pót oltás. Azokra a portákra kellett kimennünk, ahol nem voltak otthon, vagy nem zárták be a baromfikat és nem tudtuk beoltani őket. Nézem a napi címlistát, amiből egy nem volt ismerős. Jani segített: Ez kukoricás közepe! Basszus! Ki nem megyek oda még egyszer! De sajnos muszáj volt, mert az önkormányzat dörgedelmes levelet írt a pót oltás időpontját megjelölve benne: "Amennyiben a megadott időpontban a baromfik nincsenek bezárva, vagy megakadályozzák az állatorvos munkáját, az állatok hatósági elkobzása, leölése, a gazda pénzbírsága, vagy börtön büntetése lesz a következmény..." Nem volt mese, irány a kukoricás közepe! 

Amint odaértünk, az tűnt fel, hogy a tisztáson a vályog putrik körül egy csirkét sem látok. A közeledők is nem a legutóbbi hordához hasonlóan viselkedtek, hanem illedelmesen köszöngettek... Letekertem az ablakot és a legközelebbi lakótól kérdeztem: "Hol a Vajda?" "Gyün, mán, gyün!" Elő is került egy bajuszos, kalapos idősebb ember, aki tisztelettel köszöntött, ezért nekibátorodtam és kiszálltam az autóból. Még ki sem léptem, amikor az egyik harminc év körüli nagymama letérdelt mellém és a fehér köpenyemet, a kezemet csókolgatva jajveszékelve kérlelni kezdett: "Jáj az Istenyke áldja mán meg a Doktor Urat, csak meg ne büntessen minket! Jáj, neho má a börtönbe csukassa az Uramat! Jájj, pízünk se ninycseny!" Alig bírtam megszabadulni tőle, de lehet, hogy nem is sikerült volna, ha az öreg Vajda rá nem szól. Tőle kérdeztem meg: "Hol vannak a tikok?" "Gyűjjön Doktor! Ott vannak-e a ház megett!" Elballagtunk arra és amikor beláttam a ház mögé, meglepő látvány fogadott! Legalább 150 csirke bálamadzaggal szárnyánál, lábánál megkötözve, mint egy vadászteríték sorakoztak, annyi különbséggel, hogy ezek éltek! Igyekeztem megőrizni a komoly arcomat és intettem Janinak, kiszállhat, ez úttal nem vagyunk életveszélyben, mint legutóbb ugyanitt! Nekiláttunk az oltásuknak. Közben megtudtam, hogy nincs baromfióljuk, ezért így oldották meg a levél hatására a szárnyasok bezárását. Amelyik csirke be lett oltva, annak a bal szárnya alatt egy fekete folt mutatta, hogy már megkapta a baromfipestis oltását, csak az mehetett a piacra. Itt azonban a baromfik felének már volt oltása, tehát az utóbbi 1 hónapban már a kezeim között volt... Őket külön kupacba gyűjtöttük és természetesen nem kaptak még egy dózist! Amikor készen voltunk, feltettem a kérdést! "Honnan vannak ezek a tikok?" Erre válasz helyett megint jajveszékelő, siránkozó asszonyok csókolgatták a fehér köpenyem sarkát és csak egyre jajveszékeltek... "Jáj az Isteny ággya mán meg, csak meg ne bünytesseny! Ámiótá megkaptuk a levelet, apraja, nagyja csak a csirkéket fogdozza össze az egísz kukoricába!" Nehezen, de kiderült, hogy az egész kompániában csak egy olyan volt, aki tudott olvasni... Igaz a finomságok neki sem mentek, csak a kulcsszavakat értette! Tehát a leölést, az elkobzást, a pénzbírságot és a börtönbüntetést! Az olyan finomságokat már nem értették meg, mint például az "akkor, majd, ha... stb..." Szóval ők fix x-re vették: Kutyákat elkobzom, kapnak pénzbírságot és mennek a kaptárba a rokonság mellé! Nem mondom, így már nagyobb tisztelettel bántak velem, mint előzőleg! Lényeg az hogy végül győzedelmesen kerültünk ki ebből a csatából is! Sőt! Távozáskor még itt is megkínáltak pálinkával, ahogy az errefelé illik! Szerinted elfogadtuk? 

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Dr. Perényi János állatorvos Kollégám fotója.

Már az egyetem megkezdése előtt és alatta is folyamatosan segítettem az állatorvos Kollégáknak a körzetükben a sertések orbánc elleni vakcinázását elvégezni. Ez mindig szezonális feladat volt, azaz rövid határidő alatt kellett az egész ország sertés állományát közel egy időben beoltani, hogy a járványvédelem hatásos legyen. Természetesen ehhez segítségekre volt szükségük a körzetüket ellátó állatorvosoknak a napi munkájuk mellett. Pechemre ezek az akciók szintén a legnagyobb nyári melegben folytak... A felszerelésünk legfontosabb darabja a "TSZ Nike" fekete gumicsizmánk volt a "fehér kábát" és az orvosi táskánk mellett. Így jártam be, házról-házra az országunk szinte minden szegletét... Sikerült megismernem a szavazásra jogosultak minden rétegét... Például az egyik tanyán a postaládában lévő leveleket bevittem a gazdaasszonynak, aki megköszönte és megkért: "Ha mán behozta "aranyoskám", óvassa mán fő leenkedves!" Kibontottam és az egyik levél a Magyar Televíziótól érkezett a néninek. Egy kérdőív volt benne, amiben a műsorokra vonatkozó felmérő lap, válaszborítékkal lapult. Kitöltöttük közösen a gazdaasszonnyal, majd a végén átadtam neki aláírásra. "Jaj Drága! Írgya mán alája helyettem, tuggya ín nem tók írnyi, óvasnyi..." - Szóval pont neki küldték ki a kérdőívet, melyik műsor tetszett legjobban... Azóta nem csodálkozom, ha a TV műsorok nem épp az én ízlésemet tükrözik! 

Ne kalandozzunk tovább, kezdjük el oltani a malackákat! 5-kor kelés, reggeli és 6-kor kezdünk az első háznál! Igyekezni kellett, mert volt még hátra estig 99, amikben átlag 5 db malacka várt ránk! Tehát vidéken 100 háznál 500 sertést tartottak. Most tudod hány malacka van ezekben a falvakban? Jó ha 5 db (!) az 500 helyett!!! A feladat: bebújsz a szaros disznóólba, mindegyik malackát futtában beoltod a nyakánál. Gyakran a gazdák már leakasztották a kerti budi ajtaját, avval terelgetve, segítve a malacok rögzítését az oltáshoz. Ez a módszer nem volt túl gyors, mert disznótartók nem siettek, nekik ez a nap csúcspontja, maga a katarzis volt, de nekünk igyekezni kellett, hogy körbeérjünk... 

A munkát mindig ketten végeztük. Egyik alkalommal Feri barátom vittem magammal, akivel együtt végeztük az általános iskolát, majd ő Táj és Kertépítő lett, de az egyetemi éveink alatt mindketten szívesen lehajoltunk egy kis zsebpénzért... Kapott egy gyorstalpaló malacka oltó használati utasítást tőlem. Ennek ellenére reggel a munkakezdéskor nem a szükséges "TSZ Nike", hanem egy edzőcipő volt a lábán! Hiába jeleztem neki, ez a lábbeli nem lesz alkalmas a bokáig érő híg disznótrágyában toporogni, hajthatatlan volt, maradt edzőcipőben... A másik fontos utasítás a következő volt: Amíg én beoltom a malackákat, addig ő megírja a biztosítási papírokat és beszedi a pénzt. Ugyanis általában evvel ment el a legtöbb időnk, nem lehettet az oltás után mozgósítani a gazdaasszonyokat, mert akkor sosem végeztünk volna... Tehát én az ólban, leakasztott budi ajtóval, vagy inkább anélkül, de aránylag hamar végeztünk. Az első háznál a pár süldő malackát gyorsan beoltottam és épp a biztosítási papírok átadására és a fizetségre értem az ólból a portára. A stratégiám, amiről Feri barátom szigorú képzést kapott tőlem a következő volt: "24 Ft egy malacka a gazdának, ebből mi 4 Ft-ot fogunk kapni, mivel nem lesz kerek összeg a vége, a "Sajnos nincs aprónk, nem tudunk visszaadni!" volt a helyes válasz! Így majdnem mind a 100 háznál maradt még pár forint "Önkéntes borravalónk" vagy nevezzük inkább "Szervízdíjnak"! Ennek ellenére mit hallok a legelső munkájánál? Feri barátom fillérre visszaperkálta a pénzt! Amint kiértünk az utcára, megpróbáltam meggyőzni, higgye el ez a pár forintocska jár nekünk! Hajthatatlan volt, azt mondta ez nem becsületes! További érveim, hogy augusztus lévén egyre melegebb lesz, a "TSZ Nike" nemsokára hűtést fog igényelni az utcai artézi kútnál, mert elviselhetetlenül meleg lesz... Erre kaján vigyorral mutogatta nekem az edzőcipőjét! A második háznál már nem is bosszankodtam, amikor hallom, hogy megint fillérre visszaadott a gazdának és kidobtunk pár forintocskát a zsebünkből! Ellenben jött a harmadik ház! Itt egy alom 25-30 cm-es, legalább 20 db vidám kis malacka fogadott minket egy jól megtermett, legalább 250 kg-os anyadisznó társaságában. A malacos koca nagyon veszélyes tud lenni, a harapása sokkal rosszabb, mint a kutyáé, ezért őt beoltottam és elzárták egy másik ólba. A kismalacok egy jó nagy frissen fellocsolt kifutóban maradtak. Itt az idő, hogy Feri debütáljon! Kiadtam a feladatot: Fogja meg egyesével a malackákat, tartsa őket, amíg beoltom, aki kész, menet a mamája mellé. Boldogan, lelkesen és nem mellesleg az edzőcipőjében vetette be magát a malackák közé az én barátom... Mivel a disznóólakban csak ritkán van szalagparketta, vagy szőnyegpadló, így itt sem volt. Ellenben mindenütt van olyan kátyú a betonpadlóban, ahol megáll a híg disznótrágya... Na, egy ilyenbe sikerült Ferinek belelépnie és bokáig elsüllyednie! Ugye, ugye csak kellett volna az a "TSZ Nike", mosolyogtam most én rajta! A lelkesedése ellenére a híg disznótrágyában fürdött fürge kis malackák letartóztatása sem ment túl egyszerűen. Amíg én kívül ácsorogtam a fecskendőmmel, az én szaksegédem elég rossz hatékonysággal tudta csak összefogdosni a szaladgáló malackákat! Amikor már azt hitte elkapott egyet az általában kicsúszott a kezéből és visítva szaladt tovább! Mire végzett mindkét lábbal többször megmártózott bokáig a szagos lében és a fehér köpenyével nyugodtan elmehetett volna bármelyik katonai egységhez, mint barna színű álcaruha! Összefoglalva: A harmadik háznál Feri tetőtől talpig disznószaros lett! Szépen megírattam vele a biztosításokat és mit hallok, amikor vissza kellett volna adnia? Zene füleimnek! "Sajnos nincs aprónk, nem tudunk visszaadni!"

Így léptünk ki a portáról az utcára. Nem hagyhattam ki a magas labdát! Mondtam is neki: Na! Szép! 3 házig tartott a becsületed! Ezen úgy megsértődött, hogy aznap nem szólt hozzám, de becsületére legyen mondva, hogy jobban kezelte a kasszát, mint én! Sehol nem adott többet vissza, hiába volt már tele az orvosi táskánk a nap végére mindenféle címletű pénzzel!

Baktattunk egész nap a tűző napon, időnként hideg vízzel hűtöttük a forró fekete gumicsizmámat, Frei pedig cuppogott mellettem a hígtrágyás edzőcsukájában... Nem volt egy könnyű munka, disznónként 2 Ft fizetségért... Szóval unatkoztam, ezért az egyik háznál magas zárt kapu fogadott, nem nyílt az ajtó, nem volt csengő, hát jól megzörgettem és hangosan bekiabáltam: "Orbánc oltás KISZ bizottság!" Gondoltam ez vicces. Nem úgy a gazda, aki feltépte az ajtót és ránk szegezett vasvillával a kezében ordítva zavart el! "Nem lesz itt semmiféle oltás! Takarodjanak innen a pics.ba a Kisszel! Rohadt Kommunisták!" Lényeg a lényeg, ennél a háznál nem tudtuk beoltani a malackákat... Este Bandi bácsinak az állatorvosnak, aki alkalmazott minket töredelmes vallomást kellett tennünk, miért is maradt ki ez a ház, ahova majd neki kell kimennie oltani? A hasát fogta úgy nevetett! Kiderült a gazda, akihez a KISZ nevében kopogtattunk, megrögzött reakciós, még szerencsénk volt, hogy nem szúrta belénk a vasvilláját! 

Volt olyan is, amikor egy töpörödött nénike fogadott minket. Deszkákból összetákolt düledező ólban tartotta a disznóit. Rutinosan beléptem a 4 jókora hízó közé, utasítottam a nénikét reteszelje jól be az ajtót, ki ne tudjanak törni a malacok! Támasztotta is a nénike mind a 45 kilójával kívülről a kijáratot, amikor az egyik disznója megtámadta a rozoga ajtót és mégiscsak kitört az ólból! Recsegve törött szét a tákolmány és a jókora disznó kötényt adott a néninek, akinek a fekete hosszú szoknyája beleakadt a disznó orrába csavart drótba, amit azért tettek bele, hogy ne túrjon mindent szét, így vakon száguldottak ló azaz disznó és lovas, azaz a nénike háttal ülve a menetiránynak, cuppogva a disznó hátán, mint a kaszkadőrök! A disznó nem látott a szoknyától, a nénike pedig kapaszkodott a malacka füleibe és egyenesen a híg disznótrágyáig vágtattak. Ott a malac boldogan dagonyázni kezdett, a néni lekászálódott róla és azt mondta: "Hát ilyet még nem láttam!" Én meg csak annyit tudtam válaszolni, visszatartva minden erőmmel a feltörő röhögést: "Jaj, csókolom, még én sem!" És nem hazudtam!

Egy másik háznál szintén szoptatós koca volt a szaporulatával a célunk. A hatalmas anyakocát bezárták, a malackákat adogatta ki Feri, én amelyiket beoltottam, szabadon engedtem az udvaron. Ilyenkor a kismalacok éktelenül visítanak, az anyjuk pedig egyre paprikásabb hangulatba kerül a segítségért sivalkodó malackái miatt. Na ez az anyakoca annyira felszívta magát, hogy ő is kitörte az ólja ajtaját és vágtatott felém! Más menekvés nem lévén, párducot megszégyenítő sebességgel felmásztam előle az udvar közepén álló hatalmas eperfára! Mit csináltak a gazdák? Ők pedig bemenekültek a házukba! Én a fán, a malackák anyjukkal együtt alattam csemegéztek a lehullott eperből. Kiabáltam a háziaknak: "Jöjjenek, zárják be a kocát!" Szerinted? Ezt sem fogod kitalálni! "Mink nem merünk kigyónni, mink félünk tüle!" Ezért aztán ücsörögtem egy darabig a fán a fehér kabátomban, mire végül a gazda kukoricát szórva becsalogatta a kocát az óljába!

Azt mondják, "A pénznek nincs szaga!", erre rácáfolnék! Az a pénz, amit mi az orbánc oltással kerestünk, (2 forintonként disznónként), hát a miénknek szaga volt! Annyira, hogy simán ki tudtam szagolni akármennyi közül is annyira disznószar szagú volt, akárcsak az autónk, mire végeztünk... Ezért aztán a Balatonon egyik discóban, amikor a legnagyobb címlettel fizettem, fogadást kötöttek a barátaim a bárpultos lányokkal, hogy nyugodtan írják föl a pénzem sorozatszámát, én ki fogom tudni választani bármennyi közül! A tét dupla, vagy semmi volt! Ha nyerünk, miénk a pénz, ha nem bukunk még egyet! Mondanom sem kell, simán kiszagoltam a miénket, mint egy vadászkutya! Na erre nem számítottak a lányok! Bukták a pénzüket, mi meg megérdemelten mulattunk egy jót reggelig!

Egyik gazda épp a legmelegebb órákban azt kérdezte: "Nincs valami jófajta vitamin a malackáknak maguknál, amitől jobban gyarapodnának?" Dög meleg volt, forró volt éppen a "TSZ Nike" a lábamon, hát ilyenkor dől belőlem a hülyeség, gondoltam megtréfálom! "Tetszik tudni, van ez a sárga csíkos üveg, (Mindegyik üvegen volt sárga csík, csak úgy megjegyzésként, hogy képben legyél!) ebben vitaminos kombinációs oltás van." "Húha! és ettől megjön az étvágyuk és hízásnak indulnak?" Akkor már nem volt visszaút a lejtőn... "Naná! Csak úgy falnak majd és híznak tőle!" Részemről befejezettnek véltem a tréfát, de a kapzsi gazda komolyan vett! "Nem lehetne belőle duplát adni nekik?" Hát ebbe már bele kellett állnom... "Lehet, csak a dupla az 10 forinttal drágább darabonként!" Azaz gyorsan beáraztam plusz 5 forintra a sárga csíkos vitaminos kombinációs oltást és ugye akkor a dupla az 10 Ft lesz! Nem fogod kitalálni! A gazda mindegyiknek duplát kért! Az persze az alaphoz tartozott, hogy nála sem tudtunk visszaadni, tudod már nem volt nálunk apró... Nem gondoltam, hogy lavinát indítok el a faluban! Már a következő háznál a vitaminos kombinációsból kértek! Még az árát is tudták! A hír gyorsan terjedt... Nem volt mese, mindkét falut a vitaminos kombinációval oltottuk... Ez ugye 2 Ft + 5 Ft = már 7 malackánként! Ha meg duplát kért, akkor 12!!! Szóval beindult az üzlet. Futott is a szekér, ameddig egyik este Bandi bácsink arra panaszkodott, hogy az egyik hely, amit kihagytunk és ő ment pótolni, a gazda kérte tőle a vitaminos kombinációt... Nem engedték beoltani neki a malacokat, mert nem volt nála a vitaminos... Gyónnunk kellett... Mit szólt az újításunkhoz Bandi bácsi? Nem, nem szúrt le! Meglepődött! Azt mondta: "Itt dolgozom ebben a két faluban húsz éve és egy forint jattot nem sikerült kapnom soha a fukar gazdáktól, ti meg megkaszáltátok őket? Ez zseniális, gratulálok!" 

Később büszke voltam rá és nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy Bandi bácsi miután nyugdíjba ment, mindig velem kezeltette a kedvenc kis fehér kutyáját! Nagyon tetszett neki amit már akkor a kutyákkal tudtunk csinálni, neki ez újdonság volt a hagyományos vidéki haszonállat praxis után. Én meg hálás vagyok neki, hogy részt vehettem az igazi vidéki állatorvoslásban, ami sajnos mára már teljesen megszűnt!

 

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Kép: "Mit nézel hülye kutya? Nem láttál még macskát?"

PettBullJunior "Juni" pici kölyökkora óta van mindenhol velem. Így megszokta a macskákat is, akik a rendelőbe érkeztek. Nem foglalkozott velük. Sajnos az előző állításom múlt ideje nagyon is hangsúlyos! A múlt idő csak 3 éves koráig volt aktuális! (Most 6...) Mivel a rendelőbe általában hordozóketrecben érkeznek a macskák, azok nem futnak előle, közömbös volt irántuk. Még akkor is, amikor beszagolt egyik- másik ketrec ajtaján és nem túl barátságos fogadtatás érte! Konkrétan egy fújás mellett éles karmok csapódtak a ketrec ajtaján! Még ilyenkor is csak szelíd farkcsóválással jelezte, Ő kutya létére barátságos szándékkal közeledett, tisztetben tartja a szent "Kutya-Macska Barátság Törvényét"!

Mivel "macska biztos" volt Juni, állatorvos Kolléganőm átvette megőrzésre egy hétre, amíg elutaztam. Neki ugyanis van egy szent macskája a Rhodéziai kutyája mellett. A befogadás fő feltétele az volt: Junior nem molesztálhatja a macskáját! Erre eskü alatt kellett ígéretet tennünk, amit Juni kutyám többé-kevésbé be is tartott az ott töltött egy hét alatt. Visszaadásakor mégis jelentős panaszáradat zúdult ránk a Doktornéninktől! Elfelejtettem vele közölni, hogy nálam a kutya az ágyamban alszik... Nála persze a Rhodéziai miatt más a házirend! Ami érthető is, mert az ő kutyájának mérete nem annyira praktikus az együttalvást illetően, mint az enyémé! Így aztán Junior is kapott a földön az ágy, a macska és a Rhodéziai mellett egy fekhelyet. Igen ám, de amint elaludt a Doktornéni, Junika nem elég, hogy felment mellé az ágba, de a lába irányából be is kotorékolta magát a paplan alá és bekunkorodott a térdhajlatához szunyókálni, ahogy nálam is szokott! Hát ez kiverte a házirendet a befogadónál! Egy hét kevés volt hozzá, hogy meggyőzze Juniort, a földön kell aludjon! Juni győzött! Így aztán kaptunk a fejünkre bőven, hogy ezt miért nem közöltük az átadás előtt?! Miért, miért? Mert akkor nem biztos, hogy elvállalta volna az egy hetes kutyaszitterkedést! Ekkor még Juni tehát macskabiztos volt, sőt simán lehetett egy lakásban tartani, ott szabadon kóricáló cicával.

Mikor ásták ki a macskák a csatabárdot? Érdekel? Szóval... Egyik ősszel Balatonkenesén este a kikötőben pecáztunk. Többen is voltunk egymás mellett állva, a kikötő már kiürült, a szezonnak vége volt. Ilyenkor már csendes minden, így gyakran előfordult, hogy egy róka látogatta meg esténként a pecásokat! Ez a róka gyakran vadászott nyáron éjjel is, időnként láttam lopakodni, de amíg a szezonban nagy volt a nyüzsgés, addig nem került közel az emberekhez. Amint kiürült a strand, a kikötő és csak a pacások maradtak a parton, a rókica egyre bátrabb lett! Senki sem zavarta el, ha megjelent, sőt mindenki adott neki snecit a csali halaiból! Ezt ilyenkor felkapta a ravaszdi és elszaladt vele! Ritkán jött vissza újabb "jutalomfalatért".

Bár Junior visel a nyakörvén GPS jeladót, sőt egy Apple AirTag is van rajta, a róka miatt pórázát a nadrágom övének bújtatójához kötöttem. Nem volt kedvem a peca helyett éjjel a kutyát GPS koordináták alapján keresni, ha netán megjelenik mögöttünk a róka... Félő volt, hogy Balatonkenesétől legalább Almádiig fogja üldözni... Így aztán békésen pecáztunk. Junior a bal lábán mellett ült és Jack Russell Terriernek megfelelően minden ízében remegve várta a fogást! Nagyon tetszett neki, amikor valamelyikünk kifogott egy halat! Csobog a vízben, a parton mozog, meg lehet szaglászni, egyszóval extázis egy vérbeli kis kotorékkutyának!

A rókára számítottam, ezért kötöttem a pórázát a gatyámhoz, de arra nem ami ezt az idillikus esti pacát megzavarta! Mindenki a vizet nézte, az úszóját figyelte, mert snecikre vadásztunk, hogy legyen csalihalunk a süllőkhöz, csukákhoz. A kutya is háttal a partnak, nézte a vízet.

Derült égből villámcsapásként ért, amikor egy arrafelé portyázó kóbor kandúr fújt egy harciasat és avval együtt három olyat odavert a kutyám hátára, hogy a karmai felsértették a bőrét, amit később el kellett látni, annyira vérzett!

A kis vadászkutyám reagált leghamarabb, ellentámadásba lendült! A macska mázlija volt, hogy rókabiztos köteléken volt az ebecske! Olyat rántott rajtam mind a 6 kilójával, csoda, egy nem tépte le a gatyám bújtatóját! Dobott szegény egy hátraszaltót, ahogy a póráz megállította a támadását és csak a harci csaholás maradt szegénynek, az üldözés így meghiúsult! Na, ez volt az a pillanat, amikor a macskák kiásták a csatabárdot PettBullJunior "Juni" kutyámnál! Ettől a pillanattól kezdve nekem előbb kell észrevennem a macskát, mint neki, mert mindenáron törleszteni szeretné a rajta esett sérelmet! Szerencsémre eddig még nem volt rá szükség, de 2 naponta nem felejtem el feltölteni azóta a GPS jeladóját...

Szóval nálunk a kutya-macska barátságnak annyi..., de mi történt velünk a napokban?

KÉP: Ő a mi házi rókánk, aki már fényes nappal is jár "jógázni" a strandra! Az alábbi linken meg is nézheted:

https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=1736532183374083&id=1636530190&paipv=0&eav=AfbgzgNkQNIlpmo_1k3mW6q2R0QjEeQFJ6HRq-7GelvwRd89LzB8AFwnXUQ_zc1AKU0&_rdr

Kép: A jóga után a szörfözésen gondolkodik a ravaszdi! 

Na, de térjünk vissza a legutóbbi afférunkhoz! Leparkoltam a Budaőrsi Halnagykernél és Junior bent maradt az autóban, ahogy szokott. Nincs evvel semmi gondja, az anyósülésen van egy kis szivacs ágya, abban vár türelmesen, ha olyan helyre megyek, ahová nem jöhet be. Igaz, az autót úgy őrzi, mint egy Pittbull, ha netán szerinte túl közel merészkedik valaki, azt figyelmezteti felkenődve az üvegre, vicsorogva harci csaholás közepette... Itt jut eszembe, volt ebből is kisebb kalamajkánk... Történt ugyanis, hogy éppen kihajtottunk egy fizetős parkolóból, ahol a parkolóőr erősködött, húzzam le az ablakot a jobb oldalon! Intettem neki, inkább jöjjön át az én oldalamra, de lusta volt, csak integetett, húzzam le az ablakot! Hiába pantominoztam el újra és újra, inkább kerülje meg az autót és jöjjön át az én oldalamra... Hajthatatlan volt, sőt! Bekopogott az anyós oldali ablakon, ahol az ülésen Junior békésen szunyókált! A kopogásra felébredt, felhúzta az ínyét, az összes fogát kivillantotta és dobermannokat megszégyenítő hangon morogni kezdett! Hiába csitítottam, felvette a támadóállását! A biztonsági őr tovább erőszakoskodott, hát engedtem neki, lehúztam az ablakot! A tervem az volt, hogy csak résnyire és megpróbálom verbálisan meggyőzni, jobban jár, ha nem nyúlkál be a vicsorgó kis pittbullom fölött! Csakhogy elbénáztam valamit, az ablak nem állt meg résnyire, hanem az automatika teljesen letekeredett! Mielőtt megszólalhattam volna a feldühödött parkolóőr benyúlt a pénzért az ablakon! Gondolhatod! Nem volt időm kiadni parancsot! Junior már úgy lógott az uniformis csukló részén, mint egy igazi Pittbull, akit lógatással tréningeznek! Szerencsére az erősködő őrnek a karját nem, csak a ruháját kapta el! Még onnan is csak nehezen szedtem le... 

"Ma ma ma majdnem beszartam!" - jött ki elsőre az addig nagylegény őrzővédőből, akinek keze-lába remegett, pedig ki volt gyúrva és tetoválva kemény csávónak rendesen...

"Én mondtam, hogy jöjjön körbe!" - miközben fogtam az ölemben az őrjöngő, újabb támadásra kész 6 kilós biológiai fegyveremet!

Jó, jó, jó! Megint elkalandoztam... Visszatérek az eredeti történetemhez... Szóval:

Junior vár a Halnagyker parkolójában és szunyókál, ahogy szokott, gondoltam én... Ehelyett irgalmatlan csaholást hallok bent az üzletben, ráadásul nem is marad abba! Arra gondoltam, valaki piszkálhatja a kocsimat, mert nem szokott a kutyám ennyit őrjöngeni!

Kiszaladtam a boltból, de az autóm körül senkit se találtam, sőt a parkolóban sem volt egy teremtett lélek sem! A kutya őrjöngve csaholt, futott körbe az üléstámlákon, nem tudtam mire vélni, miért bolondult így meg?!

Beültem az autóba, próbáltam lecsillapítani, akkor végre megláttam mi az oka, hogy kilépett az én macskavadászom a komfortzónájából! Ahogy halszálkában parkoltam a mellettem álló autó motorháztetején mozdulatlanul ücsörgött egy hófehér cicamica! Lenéző tekintettel méregette az autóban őrjöngő kutyámat! Egy szőrszála sem rezzent, direkt bosszantotta a kutyát! Szerintem a balatoni haverja küldte, hogy szívassa már egy kicsit azt a kis Terriert, akinek ő kicakkozta a parton a hátát! 

Megérdemelte volna a fehér cicaszobor, hogy lehúzzam az ablakot! Ráadásul a GPS is fel volt töltve! Biztos meglepődött volna a gonosz cicka, de végül letettem a revans lehetőségéről... Talán majd valamikor máskor... Szerinted le kellett volna mégis húznom az ablakot? Nézd meg az esetről a videót és döntsd el, Te mit tettél volna? Kattints erre a linkre!:

https://youtu.be/k8-QFBVfJ9Y

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

 

Csoki Potter. Csoki kutya hihetetlen kalandjai (Szerző: assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba)

1. Csoki és én

„Mit csináljak? Kilóg a kiskutya farka az anyjából, de nem jön tovább!” – Szólt a telefonba egy aggódó női hang. - Nemsokára már a rendelőasztalon láttam a mama kutyát, és valóban egy kölyök farka lógott ki élettelenül a labrador szülőcsatornájából. Gyorsan segítettem megszülni a kicsit, de nem volt remény rá, hogy még feléledhet, ezért nem is nagyon foglalkoztunk vele. Néztem tovább a szukát, mi lehet a többi kis jövevénnyel, de közben fél szemmel rápillantottam a farfekvéses kiskölyökre, aki már hideg volt és szívszorítóan nézett ki az asztalra fektetve. Sajnáltam, mert ráadásul csoki színű volt, ami ritka ebben a fajtában. Egyszercsak valami halvány mozdulatára lettem figyelmes! Mintha megmozdult volna! Gyorsan kézbe vettem és éreztem a jéghideg kis test élettelenségét…Rosszul láttam, gondoltam…Azért nem adtam fel és megpróbáltam élesztgetni. Dörzsöltem a szívtájékát, lélegeztettem, kapott légzés fokozó cseppeket a nyelvére, de nem sok minden történt. Meglóbáltam, hogy a magzatvíz a tüdejéről távozzon, mégsem mutatott életjeleket. Már-már feladtam, mikor újra halványan megremegett a kölyök a tenyeremben! Kimondhatatlan érzés, mikor a reménytelenségből és a szomorúságból villámcsapásként átszaladt rajtam: van remény! Nem szoktam egyszerűen megadni magamat, de akkor minden akaratommal csak azt kívántam, végre vegyen már levegőt ez a kis jövevény itt a tenyeremben! Hátborzongató volt mikor végre slukkolt egy jókorát! Ez az! Csak így tovább kis Csoki! Közben már szárazra dörzsölgettem… Így visszagondolva Rá, patakokban hullanak a könnyeim itt a számítógép előtt…Hát így kezdődött. Ez volt az első találkozásunk.Végül született három fekete, három zsemle és egy csoki színű kis labrador kölyök. Legközelebb 20 naposan láttam őket, amikor féreghajtó pasztát kaptak. Jó kövérek voltak! Majdhogynem elgurultak. A lábuk alig ért a földre, mert a pocakjukon csúszkáltak. Mindegyiknek selymes finom szőrzete nőtt addigra. Csoki kilógott a színe miatt az alomból. Jó érzés volt kézbe venni! Eszembe jutott, milyen nehezen született! Még szerencse hogy egyikünk sem adja fel könnyedén a dolgot, de ez csak majd ezután derült ki igazán! 6 hetesen kapták az első oltást. Ilyenkor mindegyik kölyök szép és aranyos, de a labrador kölykök különlegesek! Olyanok, mint egy kis fóka bébi. Nagy sötét intelligens szemekkel és orrokkal, arányos testformákkal, állandóan barátságos viselkedésükkel meglágyítják még a nem kutyások szívét is. Azután szétszéledt az alom. Találkoztam még néhányukkal rendszeresen, sőt a szuka kutyát hosszú élete folyamán kezeltem is folyamatosan. Akárhányszor megláttam, mindig eszembe jutott a belőle élettelenül kilógó kis farkinca, amiből végül Csoki kutya született. Folytatása következik...görgess lejjebb!

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

2. Labrador kölyök a háznál

Kéthetente láttam az egyre elragadóbb kis Csokit, aki mindig túláradó örömmel fogadott a vizsgáló asztalon, az egész kutyát csóválta a farka, annyira örült és össze-vissza nyalogatott. Nehéz volt futtában megvizsgálni, mert egy szemvillanásra sem akart egyhelyben maradni. Mindig jó napot szerzett, ha megláttam és mosolyt csalogatott az arcomra. Szerelem volt ez első látásra mind a két oldalról. Minden vizsgálatkor volt panasz a kicsire. Nem egészségügyi, hanem, magaviseleti… Ráadásul egyre több…Röviden összefoglalva: piszok rossz kutya volt! Eleinte csak megrágcsált ezt azt, majd ebből komoly sportot űzött. Mindenkitől kaptak az új gazdik tippeket, mit is kell csinálni egy ilyen kis kölyökkel, de csak nem javult a barna veszedelem. Megpróbálták többet mozgatni. Eleinte sikerrel is járt ez a terápia. Csakhogy cseperedett a picike és egyre jobban bírta a mozgatást. Ha egyedül maradt, bosszúból valami kárt okozott. Annak ellenére, hogy már szinte az első pillanattól kezdve szobatiszta volt, mégis bepisilt, vagy bekakilt valahova, ha úgy döntött, hogy unatkozik. Esetleg szétrágott valamit. Mondjuk egy cipőt, vagy ruhát, vagy bármi mást, de lehetőleg a család személyes vagyontárgyai közül választott. Meg kell mondani, jó érzékkel, mert sikerült neki felbosszantania az áldozatát vele. Egy idő után, gyakorlatilag nem lehettet egyedül hagyni, mert rájött, hogy olyankor úgy tud bosszút állni, ha valami kárt csinál. A másik oldal is okosodott, megpróbálták többet futtatni, csakhogy ilyenkor otthon igen rövid idő alatt kipihente magát és ha netán egyedül maradt, nem hagyta megtorlatlanul ezt a merényletet ellene. Ilyenkor egy cipő, egy ajtófélfa, egy darabka tapéta, vagy esetleg egy kis pisike, netán kakika lett a család büntetése. A legrosszabb az volt hogy a veszekedések egyre gyakrabbak lettek a kutya miatt. A sértett útilaput akart kötni a kis terrorista talpai alá, de ilyenkor csak elég volt a másik félre ártatlan nagy barna szemeivel ránézni és kis hízelgéssel máris talált magának védelmezőt. A fő veszekedés azon ment, ki hagyja nyitva az ajtókat?! Közös megegyezésre ugyanis megpróbálták korlátozni a mozgásterét a kis ördögnek. Szobaajtók becsukva, mikor csak a kis házőrző maradt otthon, így nagy baj nem lehet, az előszoba már úgyis felújításra szorul, az elrágott cipők is ott sorakoztak, hát legyen ez a kijelölt dühöngője a kölyöknek. Csakhogy mire hazaért a família, a szobában az ágy kellős közepén ott éktelenkedett egy nagy rakás kaki! Esetleg pisi! De valami kis meglepetés volt az biztos! Senki sem értette hogy lehet ez? Mindenesetre a kutyával nem sokat törődtek, inkább egymással veszekedtek, ő meg ártatlan szemekkel nézte és szerintem jót mulatott a veszekedő kétlábúakon. Miután a futtatások és labdázások nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a kölyök energiáját lekössék, szakértők az úsztatást javasolták. Ez kézenfekvő volt, mert végülis labradorról van szó és a Duna is csak egy kis kellemes sétányira folyt. Az első ilyen próba kis hősünknél persze nem végződött simán. Nem volt éppen meleg a víz, de ez őt cseppet sem zavarta. Néhány rövid próbálkozás után rájött, milyen vidám dolog nagy csobbanással, hasassal a vízbe vetni magát, majd kihozni onnan a bedobott botocskákat és újra fejest ugrani! Nem is volt gond, míg meg nem látott egy úszó fadarabot valahol a folyó közepe felé…Utána! Hiába kiabáltak a gazdik! A botocska sokkal izgatóbb volt, ők meg úgyis szép türelmesen megvárják majd, ahogy eddig…Tehát rásprintelt a zsákmányra. Különlegesen jól úszott. Ilyenkor az egész háta és a fara is jócskán kint volt a vízből, a farka volt a kormány és a lábai, még ha lomhán is dolgoztak, nemigen lehetett tartani vele a tempót. Pláne ha rákapcsolt! Itt aztán kellett is, mert a Duna sodrása a közepe felé már elég erős, a botocska pedig úszott egyre lejjebb! A család meg kiabálva szaladt lefelé a parton…Már ameddig tudott! Egy idő után nem lehetett tovább menni az akadályok miatt, csak látták az egyre távolodó kedvencüket sodródni lefelé az árral, amint konokul próbálja utolérni a kiszemelt zsákmányát, a botocskát. Volt ám sírás… Mindenki elfelejtette a szétrágott holmijait, a tönkretett lakást, az összes bosszúságot, csak a nagy meleg szempár hiányzott nekik, ami most eltűnni látszott az életükből az egyre távolodó fekete ponttal, ami úszik lefelé a Dunán megállíthatatlanul…

Miután feladták a keresést, elvesztették szem elől a kutyát, átgázoltak egy csomó parti akadályon, végül feladták…Csoki nélkül kellett hazamenniük. A meglepetés csak ezután következett! Mire hazaértek a kis Csoki ott ült az ajtóban és büszkén mutatta a kimentett botocskáját! Bundája már jórészt száraz volt, ráadásul ki is pihente magát, tehát csalogatta pajkosan játszani a gazdikat és nem értette miért olyan szomorúak és vidámak egyszerre szegények?!Végül egyszer lebukott a kis terrorista! Nem volt türelme kivárni, amíg elmennek otthonról, hanem zokon vette, a mozgás korlátozását a lakáson belül, hát nekilátott kinyitni az ajtót. Nem egyszerű dolog ez egy négy hónapos labrador lánynak még! Tízből csak egyszer sikerült megkapaszkodni az ajtó kilincsének tengelyén, a másik praclival finoman lenyomni azt, majd a hátulsó lábacskákkal rugdalódzni, míg ki nem nyílik az ajtó! Kiderült hát, kár volt veszekedni, nem felejtette el senki sem becsukni az ajtókat, hanem ez a kis ördögfajzat tanulta meg kinyitni őket! Naponta egyre több gond lett vele. Engem is fel-fel hívtak, mi tévők legyenek? Mindenkitől csak azt hallották, többet kell vele foglalkozni, mert ha unatkozik csak akkor okoz kárt. Ebben egyet is értettünk, de nem lehet 24 órából 24-et egy kutyával tölteni, márpedig ha ez nem így volt, biztosan nem maradt el a megtorlás sem! Jött azonnal egy kis Csoki-ajándék! Pisi-kaki, vagy egy kis megrágott valami…Nem volt mese a kutyát mindenhova cipelni kellett magukkal és egyre többet futattni és úsztatni… A hab a tortán az utolsó eset volt, ami végleg kiborította a bilit! A família annak rendje és módja szerint elvitte a veszedelmet sétálni, labdázni, botocskázni, majd úszni a Dunára, utána addig apportíroztatták, még meg nem száradt, végül miután már teljesen elfáradt, – ami nem volt egyszerű, mert a kifárasztása már jó hosszú munkát igényelt - hát bent hagyták az autóban a szundikáló kis Csokikát, míg a hétvégi nagy bevásárlást elintézik. Ez hiba volt. Mire visszajöttek az autó mind a négy bőr ülése cafatokra volt rágva! Nem kevés volt az anyagi kár! A műve tetején meg ott mosolygott rájuk ártatlan nagy szemekkel és pajkosan kilógó nyelvvel a tettes: Csoki a labradorlány!

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 

3. Megint egymásra találtunk.

Szombaton reggel kaptam ez ügyben az utolsó telefont. „Azonnal jöjjek el a kutyáért, vigyem innen még ma törzskönyvvel együtt, mert ha nem, legalább Vácig elviszik és elengedik a Duna parton, csak az a félő, mire hazaérnek esetleg már az ajtóban fogja várni őket…” Kedveltem a kis ördögöt, hát elszaladtam érte. Megdöbbentett a látvány! Ilyen leamortizált lakást már régen láttam. A tapéta és minden ami egy méteres magasságban volt, az lerágcsálva, vagy legalábbis megkóstolva…A kis tűfogak nyomai mindenütt ott voltak, a temérdek használhatatlan cipőről nem is beszélve…Engem kitörő örömmel fogadott és mindjárt hozott egy csomó ereklyéjét bemutatni, cipőket, játékokat. Azt sem tudta hirtelen mivel kedveskedjen még? Könnyezett a család, de a reggelire elfogyasztott autó ülések megkeményítették ingatag elhatározásukat: Ez a kutya nem nekik való! Annyit még hozzáfűztek útmutatónak, azonkívül hogy minden addigi csínytevését felsorolták, ez nem egy kutya, hanem egy zseni, mert olyan okos, majd meg fogom látni! Legyek kedves jó helyet és jó gazdát szerezni neki, de itt náluk nem tombolhatja ki igazán magát, ezért talán más környezetben nem lesz vele semmi gond…

Hazafelé az autóban az ölemben feküdt és aludt. Jó volt simogatni a vezetés közben. Beszívni a nyitott ablakon a tavasz illatát és érezni a szuszogó kölyök szagát a kocsiban. Jókat mosolyogtam az úton a hallottakon és kárörvendő vigyorral az arcomon cikáztunk át a városon a szombati csendes forgalomban Csokival. Akkor még nem sejtettem, hogy én is rövidesen áldozata leszek ennek a csoki színű veszedelemnek!

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

 

4. Keressünk új gazdát!

A praxisban dolgoztam aznap, úgy hogy a nyomomban árnyékként követett a kis Csoki, anélkül hogy megkötöttem volna. Már évek óta nem volt kutyám, mert az előző garnitúra óriás schnauzerek kiöregedtek és elpusztultak. Utánuk nem vállaltam másikat, mert igen jól képzettek voltak és egy fegyelmezett kutya után idegesítő egy fegyelmezetlen, ahhoz meg sok idő kell hogy az új is ki legyen képezve, tehát éppen nem volt kutyám. Telefonon elkezdtem ajánlgatni a kis labrador lányt, de hirtelen nem volt ötletem, kihez lehetne elhelyezni ezt a kedves kis kutyát? Az gyorsan kiderült hogy a mozgás szabadságában nem engedi magát korlátozni, mert ha egy ketrecbe próbáltam betuszkolni, úgy el kezdett üvölteni, mintha nyúznák. Még a végén azt hiszik itt a rendelőben kínozzuk szegényeket, ezért gyorsan ki kellett engedni. Önelégült kaján pofával peckesen lépdelt ki a börtönéből és azt mondta a szemeivel: Nesze nektek! Úgysem maradok ott bent! Érdekes módon senki máshoz nem csapódott hozzá, csak mellettem kullogott, akár merre is mentem aznap! Persze ez nekem is nagyon hízelgett, de még ekkor sem merült fel bennem hogy megtartsam. Este svájci vendégeim voltak, akikkel munka után kis városnézést és vacsorázást terveztünk. Ők is megdögönyözték a kis kövér gombócot, majd zárás után be akartuk tuszkolni éjszakára egy ketrecbe, mondván, majd a közeljövőben biztosan találok neki megfelelő gazdát. Csakhogy ezt a kis kölyök másképp gondolta! Azonnal torkaszakadtából üvölteni kezdett, olyan fájdalmas hangon, hogy a szíve szakadt meg az embernek. A vendégeim, főleg a hölgy ezt nem vette jó néven és azonnal az ölében vigasztalgatta. Onnan pislogott rám szemlesütve, de győzedelmesen: Na látod! Én győztem! Azt csinálják a négylábúak körülöttem, amit én akarok! Nem felejtem el ezt a pillantását! Nemsokára az életem része lett…Éjszaka Budapest gyönyörű. Jót csavarogtunk. Csoki árnyékként követett mindenhova. Volt ugyan póráz nálunk, de nem volt rá szükség, mert nem bóklászott el. Miután begyűjtötte a simogatásokat, sarkon fordult és loholt utánam, mókásan lobogó füleivel, esetlen, csámpás kölyök mozgásával. A Halászbástyán gyönyörködtünk az éjszaka fényeiben és a mellvédről a csigalépcsőn elindultunk felfelé a bástyára a Hilton mögött. Mire felértünk a néhány lépcsőn, a kutya eltűnt, pedig azonnal visszaszaladtunk és keresni kezdtük a sötétben. Furcsa volt, hogy szívódhatott fel ennyi idő alatt, ezen a helyen, ahol minden csupa kő és jól be lehet látni mindenfelé. Hiába hívogattuk, nem jelentkezett. Nem értettem, mi történhetett vele, amikor el nem mozdult a lábam mellől reggel óta, mióta elhoztam a régi gazdáitól?! Végül arra jutottunk, talán leugrott a bástyáról a mélybe?! És egyre jobban kezdtem aggódni, amikor a bástya és a mellvéd találkozásánál megláttam egy kő padot! Ez jobbra van, mi meg balra mentünk fel a lépcsőn! Ez pont olyan mint egy lépcső! Csak nem!? Hiába meresztgettem a szememet lefelé nagyon sötét volt és legalább 15-20 méter mélység… Körbe kellett leszaladni, ami igénybe vett néhány percet, a kereséssel együtt. Végül rátaláltam szegényre! Ott feküdt mozdulatlanul az avarban! A szívem szorult össze! Ez a pár perccel ez előtt még életvidám kis ördögöt máris elvesztettem! Eszembe jutott az anyjából kilógó kis farkincája és minden eddigi bűne…Csak azt kívántam: meg tudjam menteni! Annyi állatnak segítek naponta, de ez az egy különösen megérintett és most pont ezt kell elveszítenem? Nem vagyok egy sírós típus, de ez a kutya akkor is és most is könnyeket csalt a szemembe…Ölbe vettem és szaladtam vele a kocsihoz, mert láttam, éppen hogy ugyan, de lélegzik még! A rendelőben sokktalanítani kellett, de nem tért magához, csak rendeződött a keringése, elfogadhatóan, bár nehezen de lélegzett, nem lehetett eldönteni mennyire komoly sérülései vannak. Még nagyon a kezdetén voltam a praxisnak és jó lett volna a fülétől a farkáig végig röntgenezni a sérültet, ami ma már nem lenne probléma, de akkor ezt úgy hidaltam át, hogy felhívtam egy nagyon jó barátomat, aki szintén állatbolond és humán kórházban dolgozik, segítsen! Így kerültünk egy sportszatyor álcázásával éjjel egy kórház röntgen osztályra! Monitoros képerősítő röntgen segítségével végig pásztáztuk az egész beteget. Meglepetésünkre egy bordatörésen kívül mást nem találtunk! Se a végtagjai, se a medencéje, se a gerince láthatóan nem törött el! Hihetetlen volt ennyivel megúszni ezt a zuhanást! Ráadásul éppen az osztályon feküdt egy kisfiú, akit az édesanyja akart lefényképezni, ugyanazon a kő padon, ahonnan Csoki is leesett, de ő nem úszta meg ilyen szerencsésen, mert több törése is lett a zuhanástól. A kő pad ma is ott van, mindig megnézem ha arra járok és lekukucskálok a mélybe… Reménykedve vittem haza új társamat a sportszatyorban, bíztam benne, csak felépül, ha már ennyi kis töréssel megúszta!

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 

5. Betegszoba a lakásban

A légmell kialakulásának veszélye miatt a teljes mellkasát bepólyáztam. Kapott alá vattaréteget is, átkötöttem a szügyén rugalmas fáslival, óvatosan hogy levegőt azért tudjon venni, de a bőre alá nehogy az átszúródott borda miatt gáz nyomuljon. Kapott egy katétert a vénájába, azon lehetett infúziózni. Minden kezelés ellenére nem akart a tudata visszatérni. Élt, de nem kommunikált a környezetével… Mintha kómában lett volna…Még a máskor olyan pajkos barna szemei is csak élettelenül meredtek a nagyvilágba…A fején volt kis horzsolás, de egyéb nem látszott. Talán nagyon beütötte és agyrázkódása van? A pupillái fényre reagáltak, de nem lehetett mást látni. Reggelre még mindig ugyanígy volt, csak annyi változott hogy minden légvételkor fájdalmasan nyögött szegény. Délutánra, anélkül hogy megmozdult volna végre visszatért a szemébe az élet kis szikrája! Forgattam egyik oldaláról a másikra rendszeresen, de olyan volt mintha egy rongybabát próbálnék felállítani…Még két nap telt így el, miközben tartósan csöpögött a vénás infúzió, és ahogy telt az idő egyre aggasztóbb volt, vajon egyáltalán rendbe jön-e, vagy olyan koponya sérülése van, ami végleg megpecsételi a sorsát? Szerencsére a következő nap már vidámabban indult! Megcsóválta a farkinckáját amikor meglátott és a régi pajkos tekintet is visszatért, bár rettentő fájdalmat tükrözött! Nehezére esett minden légvétel, ráadásul, ha hozzányúltam még fájdalmasabb hangot hallatott…Alig mertem átforgatni, miközben magyaráztam neki, erre is szükség van, csak tartson ki! Minden szavamat hangos dobolással válaszolta meg a farkával az ágyam szivacsán, mert hát épp ott volt az ő betegágya is…Még egy nap telt el így, kétségek között. Csak a szemével kommunikált és a farkával. A fejét csak épphogy emelte fel, nagy nehezen hagyta megetetni magát, de nem mozdult, sőt próbálkozásaimra fájdalmasan válaszolt. Még mindig nem tudtam nincs-e valami maradandó sérülése? Szívbemarkoló volt ahogy minden légvételkor fájdalmasan felnyögött…Már hosszú idő telt el a baleset óta, illet volna már talpra állni, de ez csak nem akaródzott a kis betegemnek. Akárhányszor bementem szinte élettelenül nyúlt el az ágyamban, ha meglátott dobolt azonnal a farkával és csak a szeme sarkából kukucskált megindítóan…Kezdtem aggódni, talán hiábavaló lesz minden küzdelem az életéért…Egyszer azonban mikor kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót, zajt hallottam! Nem tudtam mi lehetett az ezért visszamentem. Mintha hirtelen oldalra vágta volna magát, de nem voltam biztos benne, mert mire beértem már megint a napok óta megszokott pózban feküdt. Valami azonban gyanús lett nekem, ezért szépen megsimogattam és az udvar felől bekukucskáltam az ablakon! Mit láttam?! A kis büdöske mit csinált?! Szépen ücsörgött az ágyamban és harapdálta az infúziós készülék műanyag csövét, mert éppen avval szórakoztatta magát! Pár percet vártam és ahogy szoktam, bementem hozzá. Megint hibátlanul feküdt a már megszokott pózban és csak a farkincája dobolt ütemesen. Megpróbáltam felültetni és felállítani, de nem engedte, csak fájdalmasan nyavajgott… Mérgemben, mert rájöttem hogy valószínűleg átver, kiszedtem a véna katéterét, hónom alá csaptam és kivittem az udvarra! Letettem a szép zöld fűbe és jól kiosztottam! Vége a betegállománynak Te táppénzcsaló! Tessék bemutatni, hogy tudsz mozogni! Ha nem, akkor itt hagylak! Sarkon is fordultam és elindultam befelé a házba. Ha akarsz, jössz, ha akarsz, maradsz! Aki az ágyban tud ücsörögni, amikor nem vagyok ott az most is tud menni, csak tessék megpróbálni! Kicsit megszeppent és egy darabig nem mozdult, de amikor látta, hogy ennek fele sem tréfa, végre feltápászkodott, megrázta magát és végre elindult felém! Leguggoltam, széttártam a karjaimat és egyre gyorsabban szaladt felém! Felkaptam és lenyomtam egy csókot a feje búbjára! Amit utána kapott tőlem szidalmazást azt inkább nem írom le, de ő tudta hogy nagyon szeretem…

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

6. A szökevény

Ahogy cseperedett egyre rafináltabb lett. Szeretett a közelemben lenni. Mindegy volt hogy hol, csak lásson engem. Ezért rászokott hogy a rendelésnél is ott fekszik a kosarában, a műtéteknél meg a lábamnál szundikál, amíg végzek. Egy idő után azonban általában elunta magát, ilyenkor én sem tudtam állandóan vele foglalkozni, ezért keresett elfoglaltságot. Vagy észrevétlenül kisomfordált a műtőből, mikor látta, hogy steril kabátba már beöltöztem, vagy csak flegmán arra járt és felmérte a terepet. Ilyenkor rendszeresen meglógott! Jött is nemsokára a telefon a lakótelep két iskolája közül valamelyikből a tanári irodából: „Már megint itt játszik a gyerekekkel az udvaron a labradorjuk! Jöjjenek érte!” Erre bevezettem egy új finanszírozási formát, amelyik gyerek visszahozta a kutyát, az kapott egy fagyit a sarki cukrászdában. Ennek a híre gyorsan elterjedt. Szorgalmasan hozták vissza a csavargót egy fagyiért. Valószínű hogy evvel a karitatív tevékenységemmel és persze Csoki szorgalmas csavargásainak köszönhetően jócskán növeltem a cuki bevételét.

Megpróbáltam figyelni rá, ne tudjon elmenni ezért rendszeresen lefektettem mellém, míg dolgoztam és két műtét között mindig játszottunk egyet a kertben. Testvérem nem kedvelte hogy állandóan ott sertepertél körülöttünk és ezért állandóan kitessékelte a kertbe. Az unszimpátia kölcsönös volt… Ravasz kis Csoki rájött az ellenszerre! A háznak három bejárata volt, ahol a műtőhöz lehetett jutni. Ha az egyik ajtón kidobta, a másik kettő közül valamelyiken lespurizott, hogy mire Tamás visszaér, már kaján pofával fogadhassa szépen elnyúlva mellettem! Ehhez persze ki kellett nyitni néhány ajtót, de ez igazán nem volt akadály a számára! A károsult ezen jót bosszankodott, mi meg jót nevettünk rajta! Később is megfigyeltem, ha valamiért kinevettük, pontosabban tetszett a „produkciója” azonnal megtanulta azt és soha többet nem felejtette el, sőt ha kellett, a kellő időben használta is.

Az hogy csavargott nem zavart különösebben, mert néhány közeli helyet kellett csak megnéznem és valamelyiken biztosan megtaláltam. Jó esély volt hogy focizik a gyerekekkel, vagy egy kuvasz esetleg egy óriás schnauzernél szomszédol. Csak amiatt aggódtam, nehogy elüsse valami autó, ha forgalmasabb útra is elkóborol. Egyszer éppen indulni akartam a városba és sehol sem találtam meg, még a szokott helyein sem Csokit! Rövid kis utca van a praxisunk előtt, ahol már jó negyed órája fel alá sétáltam és hívogattam, de nem került elő…

Korábban is feltűnt már, ha keresem sehol sincs, egyszer csak a semmiből előkerül. Nem értettem hogyan lehet ez? Valahogy átver, de nem jöttem rá, hogyan?! Amikor megtalálom fekszik valamelyik bejáratnál (ahol néhány perccel ez előtt már jártam, csak éppen akkor még nem volt ott) ártatlan pofával azt kérdezi: Kerestél talán kisgazdám? Hát én itt voltam! Amikor egy-egy csavargásból haza transzportáltam, a kapuban mindig leszidtam, sőt néha kapott is egy-egy makarenkói taslit… Ebben az esetben azonban sehol sem találtam meg, hiába jártam be az összes szokott helyét és végigkiabáltam már 15-20 perce a környező utcákat. Kezdtem aggódni, mert meg volt az a jó tulajdonsága hogy egy hívó szavamra és egy füttyömre a föld alól is de mindig azonnal előkerült. Csak nem lett meg. Mennem is kellett volna, de féltem is netán valami baja esett… Amikor már sokadszor jártam körbe-körbe a házat, ellenőriztem a bejáratokat, végül sétáltam le a lépcsőn a rendelőbe, ami a pince szinten volt. Még egyszer utoljára félúton hátrafordultam és fütyülni akartam egy utolsót neki, de torkomon akadt a fütty, mert megláttam a bejárat előtt a műtősnőnk trabiját parkolni, és alatta az én kis Csokikámat kényelmesen heverészni!!! Azonnal rájöttem hogyan vert át eddig! Piszok pipa lettem! Szépen bementem az ajtón, jó hangosan becsaptam és az ablakon át néztem a banditát! Ő csak épp erre várt! Kikukucskált a rejtekhelye mögül és bespurizott a kertbe egyenesen megcélozva a másik bejárati ajtót! Azaz csak spurizott volna, mert a kapuba érve az én edzőcsukámmal karambolozott össze! Én is kiléptem a rejtekemből és egy életre megbeszéltük a dolgot! Soha többet nem szökött el, pontosabban egyszer, amikor tüzelt, de az egy későbbi történet lesz. Utólag rekonstruáltam, hogyan tudott átverni annyiszor? Amikor elkaptam valahol és hazacipeltem természetesen leszidtam vagy akár ki is kapott. Ezt pedig nehezen viselte. Erre találta kis azt, amikor háttal vagyok neki, kommandósokat megszégyenítő ügyességgel autóról autóra követett, amikor szembe fordultam, meghúzta magát valamelyik takarásában. Amikor végre bementem az egyik bejáraton, ő gyorsan átspurizott egy másikhoz, lefeküdt elé és mire odaértem már csak az ártatlan ábrázatát kellett mutatnia…Ez hatékony módszer volt, mert így sosem kapott ki a szökésekért, egész addig még egyszer le nem bukott.

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

7 Autóban az ülésen vagy lent?

Amíg kicsi volt, rendszeresen az ölemben utazott és ott simogattam az út közben. Ahogy megnőtt kénytelen voltam leszoktatni és az anyós ülés előtti lábhoz ültetni. Ha kiszálltam az autóból, mire visszajöttem már fent trónolt valamelyik első ülésen. Miután párszor kikapott érte, ügyelt rá, ha közeledek az autó felé, vagy a távirányítóval kinyitom a kocsit, gyorsan lepucolt a helyére. Szerettem volna, ha nem csak akkor van az amit én szeretnék, ha ott vagyok, hanem akkor is ha nem, ezért egy olyan rövid pórázt tettem az ülés lábához, amitől nem tudott felmászni az ülőkére. Első alkalommal alulmaradtam és ő győzött, mert mire visszaértem elrágta a pórázt és fent trónolt tüntetőleg az én helyemen! Ha harc hát legyen harc! Súlyosabb fegyvert kellett hát bevetnem! Fém pórázt eszkábáltam az elrágott helyére! Ezzel megtanulta, hol kell maradnia, még visszajövök, de később is szeretett fent ülni az ülésen és bámészkodni kifelé az ablakon. Leszűrte azonban a tanulságot és mindig megkért, ha fel akart ülni. Ez nála úgy ment, hogy a legkedvesebb pillantása mellett a pracliját kétszer rátette a kezemre, vagy a combomra. „Megkarminckázott”, mire kétszer meg kellett ütögetnem az ülést és már fel is pattant oda a tiltott zónába nagy boldogan! Máshová is két ilyen kis mozdulatomra gondolkodás nélkül felugrott, lehetett az bármilyen álló vagy mozgó eszköz.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

8. Szállodai szobákban

Imádta a szállodai szobákat. Amikor felvittek megmutatni az új helyet, rögtön boldogan körbeszaladt és vigyorogva jelezte: tetszik neki! Miután a személyzet kiment és egyedül maradtunk, behúzott farokkal és púpos háttal eszeveszett „vadmalac futásba” kezdett, repültek a szőnyegek és az ágytakarók…Nem lehetett rá ezért sem haragudni, csak nevetni, nevetni, nevetni… Ilyenkor szertett fogócskázni is! Ha szaladtam utána, menekült előlem, amíg el nem tudtam kapni a farkát vagy a lábát. Amint ez sikerült, én spuriztam előle, mert rögtön üldözőbe vett és megpróbált a fenekembe harapni! Ezt addig műveltük, még mindketten ki nem dőltünk! Még jó hogy ezt idegenek nem látták! Biztos nem gondoltak volna normálisnak!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

9. Ugatás

Hosszú ideig a hangját sem hallottam. Már azt gondoltam nem tud ugatni. Elhatároztam hogy megtanítom neki! Neki is láttunk ahogy kell! Csoki volt a tét. Leültettem elém és mutattam neki a szabályos jelet: kéz ökölbe, majd az ujjak kinyílnak és közben „hangot” vezényszó. Semmi. Tudtam hogy a szomszéd kutyák az utcán éktelenül ugatnak majd ha arra sétálunk, ezért elballagtunk oda. Mutattam a jelet a kerítésen belül lévő kutyának, mire az ugatott, én meg adtam neki csokit. Mondtam az én buta labradoromnak: Látod ez milyen okos kutya? Tud vezényszóra ugatni, Te meg nem! Ezért ő kap csokit, Te meg nem! A következő kísérletnél bizonytalan kis vakkantást eresztett el, mielőtt a konkurencia kapta volna a jutalom csokit! Persze hogy ő kapta! Nem biztos hogy ez egy jó ötlet volt, mert ettől fogva mindent elintézett magának amit csak akart, mert addig ugatott amíg el nem érte vele a célját…Például imádta sportoltatni a Nagymama fehér macskáját. Nem bántotta, sőt kifejezetten szerették egymást. Mivel gyakran rajtakaptam hogy egészen közelről ugat a fülébe a macskának, amíg az el nem kezd szaladni előle, mert akkor végre lehet fogócskázni vele! Mindig jól leszidtam, amíg egyszer észre nem vettem hogy a békésen szunyókáló kutyát a macska kezdi addig piszkálni, amíg az fel nem ébred! Akkor aztán spuri előle, és lehet jót mulatni, ha a kutyát leszidják a macska kergetésért. Ez után a kis epizód után nem szóltam bele a kis játékukba. Hol együtt aludtak összebújva, hol éppen kergették egymást, de nem lehetett tudni, ki kezdte…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

10. Kertészkedés

A kertünk egy része még gyümölcsös és veteményes volt, de ahogy a Nagymama öregedett, kellett valakit megbízni a művelésével, mert már nem bírta, de ragaszkodott a zöldségeihez. Jött is egy kedves öreg Úr, akinek a kert volt a mindene. Katonásan álltak a palánták és mindig úgy el volt gereblyézve, mint a tükör… Egyik alkalommal jött, hogy kész a munka menjek ki, nézzem meg és vegyem át! Nem nagyon értem rá, meg annyira nem is érdekelt, mert tudtam mi vár rám, elsimított föld, kis ágacskákra aggatott zacskókkal megjelölve, hol mi lett elültetgetve. Nem lehetett megsérteni, hát mindig meg kellett nézni a művet, addig a pénzt el sem fogadta volna. Míg odaértünk a kert végébe, megkaptam az előadást, mik fognak kinőni. Most éppen dughagymázni kellett, valami különleges hagymákkal aminek különösen finom íze lesz ha majd megnő. Csakhogy volt egy kis meglepetés, mire odaértünk! Csoki kutyám ott ült nagy büszkén vigyorogva az ágyás előtt, ami közel sem volt elsimítva, mint máskor, hanem olyan volt mintha egy vaddisznó család túrta volna össze és a lábai előtt egy kis fonott kosárka tele dughagymákkal, amiket gondosan kiásott a földből! Én a hasamat fogtam úgy nevettem szegény öreg kertészünk meg a kapával akarta agyoncsapni a kis szorgalmas segédjét! Utána mikor már elszállt a haragja, elmondta hogy végig ott segédkezett neki a kutya és nézte ahogy kihúzza a zsinórokat, elduggatja a hagymákat és készre planírozza az ágyást. Utána bejött hozzám, kicsit késlekedve jöttünk vissza, addigra meg az újdonsült kertész leány hibátlanul kiásta az összes dughagymát! Azt gondolta ez egy jó játék, az öreg eldugja őket, Csoki kutya meg szépen megkeresi és a kosárkába összegyűjti! Megszámoltuk egy sem hiányzott! Ekkor vettem észre először, milyen különlegesen jó szaglása van!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

11. Pocok harapta meg az orrát

Bármivel hajlandó volt játszani. Lehetett az bot, labda, sípoló süni, toboz vagy alma. Apropó alma! Egyszer egy szép almás kertben tettük a reggeli sétánkat Svájcban. Mindig hozott egy jókora zöld almát, amit el kellett dobni, vagy rejteni. Épp nagy keresésben volt, szimatolt szorgalmasan, kereste melyik lehet a sok egyforma zöld alma közül az amelyiket én dobtam el. Egyszercsak hirtelen fájdalmasan feljajdult és pánik szerűen elmenekült. Nem tudtam mitől ijedt meg ebben a békés idilli környezetben? Mikor odajött hozzám, még mindig remegett. Látom ám hogy az orrtükrén vérzik! Mi lehetett ami megsértette? Letörölgettem panaszos nyöszörgése közben és látom ám a négy éles kis hasítást! Egy mezei egér orron harapta az én kedvenc vadász kutyámat! Úgy látszik éppen a reggeli almáját fogyasztotta, amikor a nagy bundás is pont azt akarta megszagolni! Jó kis vadászkaland volt!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

12. Koldus a váróteremben

Állandó fogyókúrára kellett ítélnem kedvencemet, mert folyamatosan súlyfeleslege volt, ahogy az egy igazi labradorhoz illik. Szerencsére sokat mozgott, naponta futott egy-két órát a lovak mellett, de ez még mindig kevés volt ahhoz képest, amennyit enni tudott! Folyamatosan kunyerált…Egy idő után önellátó lett. Rendszeresen kisomfordált a váróterembe, flegmán végigmérte a várakozó kutyákat, macskákat, mintha azok ott sem lennének, majd leült egy ott ücsörgő tulajdonos elé. Eleinte csak ártatlan szemekkel bámulta és elkezdett szemezni vele. Olyan rafkós volt, hogy ilyenkor szoborrá válva ült és még kacsintani is képes volt huncutul. Ha ebből még nem találta ki az áldozata, mit akar, akkor elkezdett neki „buffogni”. Ez olyan egész halk ugatásféle volt, amikor csak levegő jött ki a zárt fogazata közül, úgy hogy a pofáját közben felfújta. Minimális hangot adott így, de általában elérte vele a célját. Amennyiben még ekkor sem, és elfogyott a türelme, hát támadásba lendült! Neki a keksszel, vagy jutalom falattal teli zsebnek! Jól megbökdöste az orrával, vagy megmancsolta! „Na Te nehéz felfogású! Érted már hogy mit akarok Tőled?!” Jaj milyen kis aranyos, és milyen éhes szegény! Ezt a kis színházi jelenetét naponta többször is előadta, de sosem játszotta el fölöslegesen. Kifinomult szaglásával előbb szép alaposan felderítette a terepet, majd csak azután ült le a megfelelő gazda elé, akinél az ő ízlését is kielégítő ennivaló volt. Ennek megfelelően sosem volt éhes és mindig éhes volt… Engem meg a guta ütött meg, mert szinte csak jelképesen adtam neki enni, de ennek ellenére állandóan a túlsúlyával küszködtem… A személyzet külön büntetésre számíthatott, ha Csokit etetni merték, de persze ennek ellenére szépen mindenkit mindig levett egy kis falatkára. Nem lehetett nem adni neki, ha bedobta az éhező kutya ábrázatát…Ez azonban mind semmi ahhoz képest, hogy pontban 10 órakor rendszeresen hallottam ugatni. Eleinte nem tudtam mi lehet a kertben amit ennyire kell csaholni, de ez a hang nem a macskának szólt, mert az egészen másmilyen volt. Néhány nap után kimentem a kertbe ennek utánajárni. Látom hogy Csoki hercegnőm ül a szomszéd kerítésnél és ütemesen ugat. Megnéztem senki és semmi sem volt ott, hát elhívtam. Másnap megint pont 10-kor. Nem értettem mit ugathat? Pár nap múlva, megint odamentem, mert nem értettem mi lehet ott, amit állandóan 10-kor meg kell ugatni? Végre ez a rejtély is megoldódott! A szomszédasszony kiabált ki a konyha ablakán! Sziasztok! Jövök már! Jó, de hová jön? – gondoltam, amíg odaért hozzánk? Mikor megláttam a kezében egy tábla Milka csokit, még meg is örültem és nagyot nőtt a szememben, mert azt hittem nekem hozza… Csalódnom kellett mikor Csokiba kezdte betömködni a szeletkéket. Mikor szerényen megjegyeztem, nem tévesztette-e el a csoki adománnyal a házszámot, éles kacajok közben elmesélte: Minden nap pontban 10 órakor Csoki megjelenik a kerítésnél, vakkant néhányat és bepuszil egy tábla Milkát! 1 egész táblát minden nap! Én meg fogyóztatom! Nem egy két kockát, nem egy egész táblát! És ráadásul Milkát… Na mindegy… Kérdeztem nem lehetne-e csak egy kis kockát adni neki? Hogy gondolom, mikor szegényke úgy szereti? Egyébként pedig elnézést akar kérni, na nem tőlem, hanem Csokitól, mert pár napra elutaztak és elfelejtette a házvezető nőt tájékoztatni a 10 órás kötelezettségéről! Legközelebb nem fogja elfelejteni! Ha nem lesznek itthon majd a személyzet gondoskodik szegény kis labradorról! Így aztán nem volt mit tennem a bestia bevágta a napi tábla csokiját…Nem lehetett jól lakatni. Ha már nem fér el végkép több a hasában, hát elspájzolta! Gyakran voltunk olyan konferenciákon, ahol valami kis ennivaló is volt a hallgatóságnak. Ez volt csak a kánaán az én kis bélpoklosomnak! Csak másnap láttam milyen szorgalmasan dolgozott előző nap! Amikor elhúzták az asztalokat és leszedték a terítőket, akkor döbbent meg mindenki a fal mellé benyomkodott pogácsák, szendvicsek és egyéb finomságok mennyiségétől! Ezeket mind Csoki kunyizta össze a résztvevőktől és rakta el szorgalmasan a nehezebb napokra is gondolva…Voltunk egyszer legkedvesebb svájci ismerőseinknél, ahol a nassoltatás szintén tilos volt, de Csoki környezetében ezt a szabályt senki sem tudta betartani. Olgi a háziasszony is lebukott egy alkalommal. Már legalább pár hete itthon voltunk, amikor felhívott. Kacagott nagyon, alig tudta elmesélni, mi történt. Nemsokára az ott jártunk után valami büdösre lettek figyelmesek a lépcsőházukban. Eleinte nem is voltak biztosak, de később egyre inkább erősödött a szag, hát elkezdték keresni az okát. Napokig nem találták, pedig már jól feltúrták miatta a lakásukat. Végül eljutottak a szag forrásához a lépcsőfordulóban lévő nagy virágládához! Látszólag semmi különös nem volt rajta, a virágok pompáztak benne, a nagy zöld növények beborították az egész ablakot, de kegyetlen bűzt árasztottak főképp a gyökereik felől… Elő is került a földbe gondosan elásott jókora velős csont, amit én nem engedélyeztem odaadni, de Olgi stikában lepasszolta a kis kunyerálónak, csak éppen pechjére az ő orra alá ásta el a hálószobája bejáratához! Kegyetlen dögszag volt a patináns házban hetekig utánunk!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

13. 

    

    

    Miért éppen Csoki? És miért csak Milka?

Teljes becsületes neve a törzskönyvi lapján „Jóreménység Bonbon Csoki” volt. Születésekor csoki színűnek született ugyan, de később teljesen befeketedett…Így aztán én csak Étcsokinak hívtam…Bár mindenre hallgatott a Koki-tól a Csokóig…

A név kötelez! Ehhez ő is tartotta magát. Imádta a csokit! Pontosabban igazán csak a Milka csokit szerette. Egy szelet Milkáért mindenre hajlandó volt. Mély álmából képes volt felébredni, ha a csoki sztaniol papírjának a zörgését meghallotta.

A praxis kezdetén sok kutya-macska gyógyszert nem lehetett még itthon kapni, ezért Bécsből hoztuk be. Rendszeresen jártam kis egy állatgyógyászati céghez, ahol már jól ismertek minket és főleg Csokit nagyon kedvelték. Egy nagy hangár épület volt, aminek az elején pazar irodát rendeztek be süppedős fehér szőnyeggel.

Csoki imádott ide járni, mert az összes eladónak volt hozzá egy becéző szava és mindig adtak neki a legfinomabb tápokból kóstolót. Egy alkalommal azt kérdezték, szabad-e adni neki az új termékükből egy kutya-csokoládéból, amit most vezetnek be a piacra? Csoki lelkesen fogadta a kicsomagoláskor a papír csörgését. A külső csomagolás nagyon szép volt, de a csoki nem volt túl bizalomgerjesztő…Úgy nézett ki, mint amikor megolvad a csoki, majd a hűtőben úja fagyasztjuk és kicsapódik a kakaóvaj rajta…Már kevésbé volt lelkes, amikor megkapta…Nyammogott, nyammogott, majd egy jó nagy ívben kiköpte a hófehér süppedős szőnyegre és ráadásul a mancsával még rá is csapott és jól szétkente!!! Majd elsüllyedtem szégyenemben… Nem szereti szegényke a csokoládét? – Kérdezte a hölgy széles mosollyal. Dehogynem, csak úgy látszik ez nem ízlik neki… Szegénykém a Milkához van szokva… Ó, akkor adok neki a saját Milkámból! Hiába tiltakoztam, - persze csak udvariasságból – máris kapott az eredeti svájciból. Ezen már nem nyammogott az én kis specialistám, hanem slukk és már le is nyelte! Nevetett ám a személyzet! Tettünk még egy próbát! A Milka mindig lecsúszott, a kutya-csoki meg a szőnyegre lett köpve, még bele is taposta mindet! Végül már az egész iroda ott hahotázott a produkción, mire előkerült a főnök is. Majd ő túljár ennek a rafinált elkényeztetett labradornak az eszén, csak bízzuk rá! Adott Csokinak egyszerre egy kocka Milkát és egy kocka vacak kutya-csokit a cég reménységéből, amellyel a kutya fogyasztókat akarták meghódítani. Nem volt azonban ilyen egyszerű átverni a csoki specialista Csokit! Nyammogot, nyammogott, majd nyelt egyet, utána köpött egyet és nagy derültséget okozva a népes nézőseregének, végül jól beletaposta azt a vacak kutya-csokit a szép fehér szőnyegbe, de persze a Milkát nem felejtette el lenyelni előtte!!! Nem csak zseni, de nagy színész is volt…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

14. Epilepszia

4 éves kora után kezdtek epilepsziás rohamai lenni. 2-3 havonta jelentkeztek. Nem voltak túl súlyosak, nem volt eszmélet vesztése, bár így sem nézett ki valami vidáman, amikor egész teste görcsölt, pánik félelem ült az amúgy jóságos nagy barna szemeiben, könyörgően nézett rám és én nem nagyon tudtam segíteni… Ilyenkor fogtam a karomban, simogattam, beszéltem hozzá, de nem sok haszna volt. Egészen addig még egyszer játékból meg akartam tréfálni! Olyan mélyen aludt, hogy bombát lehetett volna robbantani mellette. Hiába szóltam neki, nem hallotta meg. Fogtam egy kocka Milka csokit és finoman betettem a szájába, úgy hogy nem vette észre. Amikor olvadozni kezdett a nyelvén, álmában elkezdte csóválni a farkát, dobolt vele az ágyon, mint amikor az infúzióval a karjában táppénzcsalót játszott velem. Halk elégedett mormogó hangokat hallatott, és én örültem hogy egy szép álmot okoztam a legjobb társamnak! Ebből tanulva az egyik rohamánál gyorsan kipróbáltam, hátha a Mikla terápia itt is sikeres lehet? És bejött! Kis csokival sikerült elvonni a figyelmét, a rohamok rövidültek és sokkal elviselhetőbbek voltak, legalábbis szerintem…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

15. Jeges fürdő

Sebészeti tanfolyamot a svájci Davosban is együtt végeztük el Csokival. Nagyon tetszett neki, mert a havat imádta és abból ott jutott bőven nekünk. Néhány nap alatt egy méter friss hófehér lepel szakadt ránk. A házikónkból reggelente sível mentünk le egészen a konferencia termig. Ez jó buli volt! Vidáman rohant mellettünk mosolygott, úgy hogy egészen a füléig ért a szája, földig lógott a nyelve és cikázott, harapdálta a havat. Jó volt ránézni, milyen vidám és boldog lehet egy ilyen kis labrador lány. A jóleső kis reggeli testmozgás után gyors reggeli volt önkiszolgáló rendszerben. Ez maga volt a paradicsom Kokinak! Mindenki adott neki valami finomságot! Édes süti, sós süti, ilyen szendvics, olyan szendvics, sőt egy alkalommal láttam még tejeskávét is kunyizott magának. Szerencsére nem lógtunk kis a sorból mert a világ minden tájáról hozzám hasonlóan „őrült” állatorvosok voltak ott, ráadásul sokan hozták a kutyájukat is. Az egyik előadónak a mondókája közben a felesége bejött a terembe, mire a kis szálkás tacsija meghallotta a gazdi hangját, hát usgyi és nekifutásból felugrott az előadói pulpitusra! Repült szét minden papír, mire a professzor ölében landolt a kis hosszúkás a hallgatóság nagy derültségét okozva. Nem felejtem el azt sem hogy rezzenéstelen arccal folytatta az előadását az úri ember, még csak a hangja sem bicsaklott meg, és miután teljesen felborult a teremben a fegyelem, rendre intett minket, azt mondta: nem ezért fizettek ide be uraim, hanem azért hogy tanuljanak! Én 15 percet kaptam erre a témára, nincs időnk a nevetgélésre! Már-már majdnem csend lett és fegyelem, mire Csoki elvakkantotta magát, erre a kis tacsi egy nagy nyelvessel arcon csókolta a gazdáját és éktelen csaholással kiszabadította magát az ölelő karok fogságából és elkezdett spurizni a teremben! Erre aztán elszabadult a pokol! Hirtelen mindenhonnan különböző kutyák kerültek elő az állatorvos gazdik lábai alól és óriási party kezdődött! Mire feleszméltem már Csoki is régen a gézengúzok között hancúrozott! Vége is lett az előadásnak, nem sikerült többé helyreállítani a rendet…Mintha csak egy jelre vártak volna az addig napokig fegyelmezetten viselkedő kutyák! Hogy mit mondott nekik a megfelelő pillanatban egy vakkantásával az én kis Csokoládé Királynőm, nem tudom, de az biztos, az ő vezényszavára hirtelen sztájkba lépett az egész kutya kavalkád!

Svájci pontossággal kezdődtek és végződtek az előadások. Közöttük mindig finomságokat lehetett enni a gazdáknak és a kutyáiknak is. Mindent időre kellett verseny tempóban végezni, ahhoz hogy ne késsünk sehonnan sem. Ebéd után futva kellett magunkra húzkodni a sí cuccot és délutánig a társaság nagy része megtámadta a havas lejtőket. A sí buszok is másodperc pontosan csukták be az ajtajaikat. Élvezte ezt a hirtelen nyüzsgést és forgatagot Koki, aki közben mindenkitől begyűjtött egy-egy mosolyt, vagy becézést. Az én kis fekete Csokoládémat felfelé mindig az ölembe vittem a felvonókon. Ezt hamar megszokta. A két síbotot keresztbe fogtam a végüknél, erre ráhasalt a nagy fenekével és én meg cígölhettem… Ha csákányos felvonóval mentünk, jobban elfáradt a lábam fölfelé, mint lefelé! A karjaimról nem is beszélve! Olyan lettem egy szezon végére mint a Popej a rajzfilmben. Beülős felvonón még el is aludt ha éppen jól érezte magát a karomban. Amikor felértünk egy nagy legalább 40 személyes lanovkával a csúcsra és kiszálltunk, hirtelen mindenkiben meghűlt a vér! Szinte mozdulatlanná merevedtek a kiszálló síelők, mert Csokesz a bedokkolt felvonó mellett kiment a korláton kívülre és kergette a fekete madárkákat a szikla párkányról. Az cseppet sem zavarta hogy alatta több száz méteres szakadék van, nyugodtan szaladgált a betonpárkány legszélén, vagy lazán lebámult a mélységbe, úgy hogy milliméterkre állt meg a perem szélén! Amikor először megláttam, nem mertem hirtelen rászólni, nehogy megforduljon, vagy miattam leessen… Már láttam magam előtt a Halászbástya ismétlését csak sokkal rosszabb kiadásban… Érdekes hogy a kölyökkori balesete ellenére semmi tériszonya sem maradt vissza. Lefelé aztán a méteres friss porhóban lavinaként hempergett és csúszott lefelé! Nagyon ügyes volt mert mindig esésvonalban közlekedett, így nem zavarta a síelőket. Egy nap zokszó nélkül lefutott akár 50 kilométert is! Később azonban csináltattam neki egy olyan spéci hátizsákot, ami pont passzolt a hurka forma testére, kilógtak belőle a lábai és a derekamnál egy övvel fixálni tudtam. Így együtt tudtunk mozogni és nem himbálódzott rajtam. A két mellső pracliját a vállamra tette, a hátulsókkal is átkarolt, ha kellett, ráadásul még a farkincája is kilógott a zsákból! Ha jeges volt a pálya, vagy már fáradt volt, sokszor utazott a hátamon így. Jó tréningbe voltam vele a plusz 33 kilója miatt, amikor száguldottunk lefelé, vagy vonszoltattuk fel magunkat a felvonóval. Mikor végre leszáguldott az állatorvos csapat és igyekeztünk a buszunkat elérni, Csoki bevetette magát a zúgó jeges hegyi patakba! Volt legalább mínusz 15 C fok! Nem lehetett lemeni segíteni neki, mert a partoldal meredek és havas volt, a patak meg igen mélyen folyt! Nem is nagyon igényelte, mert rendkívüli módon élvezte, hogy a sima jéggel fagyott sziklákon lehet a sodrással lefelé vitetnie magát. Hiába hívtam, esze ágában sem volt kijönni a jeges fürdőből! Ilyenkor alkalmi süket volt… A parton drukkoló szurkolók rögtön két táborra oszlottak: Az egyik szidta a felelőtlen gazdát, mert ezt engedte neki, a másik azt mondta, semmi baja nem lesz, mert ez egy LABRADOR! Nekik lett igazuk! Mikor megunta a játékos jeges csúszkálást, simán felmászott a partra. Jókat hempergett a puha hóban, ráfagytak a jégdarabok, de nem látszott hogy fázott volna. Rohangált egy jót, majd épphogy csak elértük a buszunkat…A délutáni előadáson szépen megszáradt, de semmi baja sem lett, pedig egy jó kis tüdőgyulladást borítékoltam volna neki… Később már nem aggódtam, mert szokásává vált a jeges fürdőzés. Ha éppen be volt fagyva egy kis víz, de már be lehetett törni, akkor képes volt nekifutásból ráugrani többször is, csak azért hogy beszakadjon! Ha ez végre sikerült, akkor önelégült vigyorral ült be a jéghideg vízbe! Itt lettem arra is figyelmes, milyen különlegesen jó szaglása van! Állandóan apportírozott valamit. Davosban jókora fenyőtobozokat gyűjtött, amit el kellett dobni neki. Ez a játék addig ment, amíg ő el nem fáradt. Csakhogy nem volt egy fáradékony típus. Mivel én már meguntam a folyamatos dobálgatást, hát szépen átdobtam az útról a mellette lévő 2-3 méteres hófalon a völgybe jó messze a friss porhóba. Ezután, mint akik jól végeztük dolgunkat besétáltunk az előadóba. Körülbelül 15 perc múlva mindenki legnagyobb megdöbbenésére megjelent Csocsika ugyanavval a tobozzal a szájába, amit előtte eldobtam a völgy felé!!! Innentől kezdve az egész csapat próbált eldobni, vagy eldugni neki tobozokat. Mindet megtalálta! Nagyon élvezte ezt az új játékot! Odáig fejlesztettük ezt a mókát, hogy ha egy neki idegen egy pillanatra megfogta a tobozt és valahogy megjelölte, utána rejthette akárhová, Csoki megtalálta! Később ennek a játéknak nagy hasznát vettük még.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

16. Tibi fejpántja

Egyik alkalommal jól síelő csapattal voltunk Ausztriában. Az egyikük Tibi barátom volt akit Csoki különösen kedvelt. Az utolsó felvonóval még felcsúsztunk a csúcson lévő étterembe, ott szépen kényelmesen megvacsoráztunk, addig tükör simára gyalulták a gépekkel a pályát. Szürkületben meg egészen a faluig versenyeztünk lefelé eszetlen tempót diktálva, mert az utolsó fizetett aznap a bárban! A pálya kétharmada körül Tibi fejéről lefújta a szél a fejpántját. Lent pihegtünk még, vártuk Csokit aki nemsokára meg is érkezett. Lefelé csúszni semmiség, de felfelé menni a havas lejtőn, csak egyszerűnek tűnik, de aki próbálta már tudja szinte lehetetlen vállalkozás, vagy legalábbis nagyon fárasztó! Épp ugrattuk egymást, ki menjen vissza az elveszett fejpántért? Menj vissza Te! Nem menj Te! Menjen aki az utolsó volt! Ne! Inkább az aki az első volt! Nem sikerült megegyeznünk. Odaszóltam Csokinak: Ugorj már vissza Csoki és hozd ide azt a vacak pántot! Ezt nem parancsnak szántam, csak úgy haveri alapon ugrattam őt is, ahogy a többieket előtte. Csakhogy a többieknek eszük ágában sem volt mozdulni felfelé a lejtőnek, addig Csoki boldogan fordult vissza határozottan elkezdett rohanni a fejpántért. Pár lépés után azonban leállt és visszanézett: Kisgazdám tényleg mehetek érte? Persze Csokesz szaladj csak otthon megvárunk és finom kaját csinálok, ha visszahozod! Szaladj gyorsan! Csak leesett állal láttuk a távolodó fekete egyre csökkenő pontot a fehér sípályán beleolvadni a sötétedő estébe…Mire visszaért több mint fél óra eltelt! Addigra már jól felsrófoltam a fogadási téteket a sok hitetlen között! Még hogy nem találja meg! Ha-ha-ha! Nem feledkeztem el a kényeztető vacsiról amit megígértem neki! Naná hogy megérkezett! Volt ám ováció, mikor kinyitotta a kilincset és a szájában a fejpánttal beállított a házba! Aznap nem én fizettem a bárban...

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

17. Axi és a Mama süteménye

Kevés kutya volt amelyiket szeretett. Általában flegmán viselkedett velük, szerintem le is nézte őket. Axit a dobermannt azonban különösen utálta… Ahol lehetett ki is szúrt vele… Sőt ebből szinte sportot űzött. Például egy szép napon éppen operáltam, amikor szegény jóságos nagymamám: a MAMI feldúltan bejött és alig tudta elmondani mi történt vele? „Most gyere azonnal át és nézd meg mit csinált az Axi?! Összedőlt a ház vagy mi a baj? Nem, csak éppen felfalta az egész délelőtt gondosan készítgetett mákos sütit! Minek tetted kihűlni, hogy hozzáférjen? Dehogy tettem a konyhában volt az asztalon és onnan vette le! Gyere nézd csak meg! Átmentem és látom ám hogy a buta dobermann két pofára zabálja a kedvenc mákos sütimet, turkálja a padlón keresztbe-hosszába a fém tepsit és az egész konyha padlója katasztrofálisan néz ki. Egyszóval eléggé siralmas volt a délre szánt sütemény állapota… Nem ő tehet róla mondtam, minek engedted be? Nem engedtem be! Mind a két ajtó be volt csukva! Akkor hogy jött be? Nem tudom de látod hogy bejött és felzabálta a mákoskát! Mama ez a buta kutya ne tud ide bejönni, mert nem tudja kinyitni az ajtókat! Ez csak a Csoki lehetett! Dehogy a Csokika!? Hogy gondolok ilyesmit? Miért hol van most? Kint fekszik a másik terasz előtt és napozik! Nem is járt erre sem! Nem baj azért gyere nézzük csak meg, mert ide az Axi nem tud bejönni két csukott ajtón keresztül, az biztos! Amikor odaértünk a másik ház bejárata előtt lévő teraszhoz, valóban ott találtuk elnyúlva a napon heverészni az én ravasz kis bajkeverőmet! Ártatlan farkcsóválással üdvözölte a látogatóit! Na Csokesz elég a színházból! Engem nem versz át! Na mutasd csak a fogaidat! És láss csodát! A Büdöskének tiszta mák volt a foga! Hát persze! A rafkós kis labrador szépen kinyitotta az ajtókat, az asztalon belakott sütivel, utána lelökte Axinak, majd a végén otthagyta őt a csumiban, ő meg szépen elvonult alibi napozásra jó messze a tetthelytől! Pech hogy éppen mákos süti volt a menü, de hát nincs tökéletes bűntény ahogy mondani szokták!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

18. Axi és Csoki az autóban

Csoki számára kellemetlen korszak volt, mikor Axival volt kénytelen együtt együtt utazni az autóban. Azért nem kedvelte őt mert nagyon durván akart mindig játszani vele. A dobermann nagyon gyors volt és gyakran nekifutásból fellökte, vagy egy jókora bodicseket adott szegény kis labrador lánynak. Harapdálta, persze nem rosszindulatból, csak puszta játékból. Ez a játék azonban nem feküdt a kis princessinnek! Szabályosan gyűlölte ezért. Ki nem álhatta. Ennek megfelelően kitalálta hogyan törlesztheti ezeket a sérelmeit! Rendszeresen úgy utaztak ha egyszerre jöttek velem a kocsiban hogy a hátulsó ülésen ültek. Csoki mindig a jobb oldalon ücsörgött, a jobb lábával a kartámaszon könyökölt, mint egy ember és tüntetőleg az ablakon kifelé nézegetett, még véletlenül sem fordította a tekintetét Axinak, mintha az ott sem lenne… Csak a hátulsó felét mutatta neki. Axi pedig bal oldalon rendszeresen feküdt mögöttem. Általában még aludt is. Mindketten nagyon szerették az autózást, mindenhova jöttek velem. Egymással úgy viselkedtek, mint mi a testvéremmel. Kénytelenek voltak együtt lenni, de alapjában véve utálták egymást. Rendszeresen előfordult egy számomra idegesítő jelenet, pedig eléggé higgadt típus vagyok, valamint nem túl ijedős. Még akkor sem nagyon ijedek meg, ha rám ijesztenek, vagy valami váratlan zajt hallok. Az autóban mégis gyakran összerezzentem, amikor mögöttem közvetlen közelről a békés idilli utazás közben váratlanul és hirtelen Axi felpattant, kan dobermannhoz méltó mély hangon ugatni kezdett! Nem csak simán ugatni, hanem úgy őrjöngeni, mint aki azonnal szét akarja tépni az ellenfelét! Öt centire a fülemtől ez nem éppen hagyta érintetlenül az amúgy kiegyensúlyozott idegrendszerem. Be kell vallanom őszintén, volt hogy majdnem összecsináltam magam eleinte… Próbáltam rájönni mi lehet az ok, amiért támad Axi valamit, vagy valakit a kocsiban. Nem találtam semmi okot erre. Próbáltam megnyugtatni, beszélgetni hozzá, de nehéz volt lecsillapítani. Azt tudtam hogy nem rám támad és nem is merült fel bennem, hogy esetleg féljek tőle, de nem esett jól hirtelen a kellemes zene hallgatásba feledkezve egy kemény őrjöngő dobermann rendszeresen… Mivel ez rendszeresen előfordult és továbbra sem találtam meg az okát, hát váltottam a nevelési stratégián és gondoltam Dallos Gyula díjlovagló edzőm szavaira: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak! Kinél előbb, kinél később…” Hát nálam elfogyott! Ezen az alapon szegény Axi, ha spontán a fülembe mert legközelebb üvölteni, bizony kapott visszakézből két jókora taslit… Csoki ezalatt mindig a popsiját mutatva az ellenségnek, lenézően végigmérte a bűnöst, majd rám vetette a legbájosabb és legártatlanabb ábrázatát, amivel elérte, hogy őt viszont megdicsérgettem, megsimikéztem, becézgettem és megnyugtattam, mert gondoltam ő is megijedt biztosan, ahogyan én is a hülye Axi miatt. Elkönyveltem magamban, ez a dobermann sajna nem egy nagy lumen, semmi oka rá és támadja a nagy semmit, de bezzeg ha tényleg kéne támadni, egyet előre, kettőt hátra ugrana… Igen hosszú idő múlva egyszer az történt a Pesten a Rákóczi úton a busz sávban meg kellett állnom a lámpánál. Gyönyörűen sütött a napocska, lengén öltöztek már a lányok, szólt hangosan a zene, igen jól éreztem magam. Amíg ott ácsorogtam és nézelődtem, meguntam a rádiót, mert elkezdtek a jó zene helyett valamit hablatyolni, hát benyomtam egy kazettát, mire hirtelen csönd lett egy pillanatra az addig elég hangos zenebona helyett… Abban a pillanatban arra lettem figyelmes, egy kis halk morrantás ütötte meg a fülemet! Még ma is ezer közül megismerném ezt a hangot! Csoki volt az! Úgy jelzett, mint mikor valami ellenséget érez valahol. Sokszor hívta fel evvel a figyelmemet valamire, ha akarta. Ok nélkül ilyet sosem csinált, mindig meg volt rá az oka. Most azonban erre a kis apró jelre felborult az addigi idilli hangulat a kocsiban! Előtte éppen bepillantottam a tükörbe, nehogy valaki hátulról megcsókolja a kocsimat, ha megállok és láttam a két kutyát is. Csoki könyökölve kifelé bámészkodott, Axi meg behunyt szemmel aludt békésen mögöttem. Ekkor azonban felpattant, felhúzott ínyekkel vicsorogva, őrjöngve ugatni kezdett, majd leharapta a fejemet, pörgött körbe és minden irányba támadott, csak épp nem volt mit! Csokika meg flegmán végigmérte lenéző mosollyal a szeme sarában, mondván már megint fölöslegesen strapálja magát a kis hülye, majd mindjárt megkapod érte a beosztásodat a kisgazdámtól! Pechjére azonban most az egyszer rájöttem miért támad Axi! A kis kurva keze volt a dologban! A megfelelő pillanatban morrantott egyet-kettőt, mire a dobermann sietett a segítségére visszaverni az ellenséget! Ha nem lesz csend egy pillanatra a kocsiban, pont akkor amikor ezt a kis trükköt bedobta Csokesz, akkor még ma sem jövök rá, miért csaholt gyakran Axi a fülembe… Az már egy más kérdés, hogy Csoki nem kapott ezért taslit, hanem jót nevettem a dolgon, bár megdorgáltam a ravaszságáért és mea culpáztam Axinál, na meg ez alkalommal elmaradt az ő szokásos taslija is!!! Ezt a kis turpisságot ezután soha többet nem dobta be, hanem kitalált helyette másikakat…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

19. Lovas falka utánam!

A balesete után Csoki mozgása nehezen rendeződött, de mégis sikerült odáig eljutni, hogy ki tudott jönni velem terepre a lovak után. A hátulsó testfele még gyenge volt, de pont ezért mozgatni, erősíteni kellett. Régebben mindenfelé szaladgált és nem kellett rá várni, bármilyen tempót diktálhattam, meg sem kottyant neki. A gerinc bénulása után azonban csak annyit futott amennyit feltétlenül muszáj volt és nekem is figyelnem kellett rá, ha lemaradt, lassítottunk, de szépen haladtunk és egyre többet bírt. Beállt szépen mögénk és pont a nyomunkban haladt, ahogy csak bírt. Axi ilyenkor száguldozott és cikázott mindenfelé. Élvezte a szabadságot és azt hogy végre itt kitombolhatja magát. Sokszor szomorúan juttatta eszembe, amikor még Csoki is így tudott szaladgálni, most pedig még az is megerőltető szegénynek hogy végig tudja valahogy szaladni a távot. Becsültem az akaraterejét, a kitartását és azt, hogy felfogta bármilyen fájdalmas is csak úgy javulhat, ha minden nap kicsit többet és többet tréningezünk, ezért pedig meg kell szenvednünk… Mindig tíz-húsz méterre lemaradva, de kitartóan követett. Láthatóan minden erejét és tűrőképességét igénybe vette a lovaglás.

Gyakran pillantottam hátra, nehogy lemaradjon és összeszorult szívvel drukkoltam neki minden újabb méter megtételéért. Szomorú látvány volt, mert láttam előtte is és most, amikor láthatóan kínlódott, de tette mert én azt kértem tőle… Biztatgattam, szünet végig beszéltem hozzá, bátorítgattam és szépen de igen lassan azért milliméterenként azért volt eredménye is a munkánknak. Ennek ellenére kellemes része volt ez a napjainknak. Nem tudtam közben a napi gondjaimra figyelni, ez az egy-két óra naponta felért egy agymosással, csak a ló volt alattam akire minden érzékszervemmel kellett koncentrálni, a környezet csodálatos volt, minden nap más, változott a növényzet, más és más állatokkal találkoztunk. Volt ismerős nyuszink, őzikéink, különböző madarak, szép ragadozók is, sőt még saját róka családot is meglátogattunk rendszeresen! Ott a mama rókát annyira megszelídítettük, hogy aránylag közelről lehetett megnézni! Vittünk neki veszettség vakcinát csalétekben a rókavárhoz, amit a repülőgépekről szoktak leszórni nekik. Az egyik évben még a vadászokkal is volt egy kis afférom, mert megpróbáltam megértetni velük, hogy ez a róka saját, és a védelmünk alatt áll, de szerintük „dúvad” és ki kell lőni… Nem tudtunk egy nevezőre jutni ebben a kérdésben és ez egy kis afférhoz vezetett… Abban az évben sikerült megmentenünk őt, és született is három kis aranyos róka kölyök, akiket gyakran csodáltunk meg játék közben, bár közel sem voltak olyan szelídek, mint a mamájuk… A következő évben sajnos eltűnt a rókickánk… Ami azonban rendszeresen megzavarta ezt az idilli hangulatot az Axi volt! Mindig arra lettem figyelmes, hogy szegény kis Csoki kutya jajveszékelve fekszik a földön, vagy éppen tápászkodik onnan fel és keservesen sírva panaszkodik! Axi meg ezerrel szalad keresztbe mögöttünk! Nem elég baja van ennek a szerencsétlen kis labrador lánynak, alig tud még stabilan menni a gyenge hátulsó lábaival és ez a hülye Axi meg még fel is löki!!! Ilyenkor gyorsan visszakanyarodtam a kis árva panaszkodó kutyámhoz a lóval és vigasztalgattam, ő meg jól kipanaszkodta magát… Amikor végre összeszedte Csoki magát, és tovább indulhattunk, nem feledkeztem meg a tettes büntetéséről sem!!! Utána eredtem Axinak és a lovagló pálcával bizony ráhúztam mérgemben párat, majd visszalovagoltunk a sértetthez és büszkén biztosítottam róla: a bűnös megkapta a méltó büntetését a gaztettéért! Hálás szemekkel jutalmazta meg a hősies védelmezőjének és újult erővel állt be utánunk hogy folytathassuk az utunkat… Gondolom vérszemet kapott és kicsit túlzásba vitte azonban a trükköt Csokika és egyszer lebukott!!! Pechjére pont akkor fordultam hátra amikor nem kellett volna! És mit láttam?! Csoki baktatott a nyomunkban a szokott távolságra lemaradva a lótól. Axi pedig előtte úgy 2-3 méterrel keresztbe vágtázott teljes sebességgel. Amint elé ért Csokinak, az a földre dobta magát és szívszaggató jajveszékelésbe kezdett! Axi a közelében sem járt, nemhogy fellökte volna!!! Pedig hányszor kapott ki szegény ártatlan dobermann!!! Szégyelltem is magam miatta, de nem volt mit tenni, jól kibaltázott az ellenségével már megint rendszeresen az én kis kedvencem…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

20. Pitt Bull kaland

Szeretem a Pitt Bullokat, annak ellenére hogy a sajtójuk nem a legjobb. Jár hozzám sok olyan Pitt Bull, amelyik igen jól nevelt, semmi veszélyforrást nem jelent a környezetére. Nagyon intelligens és jó kutyák szakértő kézben, de sajnos sokan tartják státusszimbólumként olyan emberek, akiknek nem csak kutya de főleg Pitt Bull nem lenne való! Mi sajnos egy pont ilyen párossal futottunk össze. Balatonfüreden a mozinál sétáltunk kellemes nyáreste a hömpölygő tömegben. Csokin sosem volt póráz és úgy jött a bal oldalt a lábam mellett, mintha oda lenne ragasztva. Különösképpen simult hozzám, ha nagy tömegben kellett mennünk. Ha megálltam, leült, ha én akartam hogy leüljön, egyet dobbantottam a lábammal, vagy egyet csettintettem az ujjammal, ha le akartam fektetni, akkor kettőt. Sosem kellett lenéznem, biztosan ott volt mellettem. Itt azonban észrevettem hogy lemaradt és mögém került. Lenéztem rá és láttam, hogy bebújt mögém, riadt tekintetén azt vettem észre, valami nem stimmel! Azonnal megpróbáltam én is kiszúrni, mi lehet az amitől itt megijedt és mögém bújt védelmet keresve? Amint tekintetemmel abba az irányba néztem, amerre ő is, észrevettem úgy 10 méterre a helyi talponálló késdobáló pléh asztalos utcai álló büfétől ránk startoló Pitt Bullt! Ennek fele sem tréfa! Szerencsére ilyenkor, ha bemérte az áldozatát a Pitt Bull, se lát, se hall, csak a cél lebeg a szeme előtt! Ennek megfelelően nagy sebességgel cikázott át a lábak között és el akart mellettem is spurizni. Még mázli hogy időben észrevettem a szándékát, és mert nem figyelt rám, el tudtam kapni a két hátulsó lábánál fogva! A nagy lendülettől azonban tovább kellett pördülnöm és rigispilhez hasonlóan pörgettem a közben acsarkodó és éles visító hangot adó támadót. Két kört kellett forognom vele, nehogy rám tudjon fogni, mert zokon vette, hogy keresztülhúztam a tervét, gondolta, ha nincs fincsi labrador husi, akkor az enyémmel is beéri… Ahhoz hogy erről a szándékáról is lebeszéljem, párszor földhöz kellett menet közben vágni, mire végre meggondolta magát! Az utolsó kanyarban elengedtem őt és elcsúszott majdnem a gazdája lábaiig az idő közben körülöttünk pánik szerűen szétnyíló tömeg mellett. Az egész jelenet pillanatok alatt lezajlott, de a visító Pitt Bull hang még annak is felhívta magára a figyelmét, akit ez különösebben nem érdekelt. Csak akkor láttam meg a kétajtós szekrény nagyságú teletetovált kigyúrt rosszarcú gazdáját a legyőzött ellenfelemnek! Hoppá gondoltam! Nem volt okos dolog King Kongot ingerelni… A sokkoló előző jelenet szerencsére leblokkolta őt és valamit szólt is hozzám kissé bizonytalanul, mert ilyen gyorsan még nem tudta feldolgozni, hogyan lehetett ártalmatlanná tenni az ő büszkeségét egy ilyen kis emberkének, hiába próbálta hozzá használni mind a két agysejtjét… Én viszont helyzeti előnyben voltam, mert az adrenalin szintemnek jót tett az előző kis affér, úgyhogy helyre tettem a dolgot, nehogy már a nyúl vigye a puskát! Határozottan utasítottam hát: „Kösd meg a dögödet és ne ugass, kopasz, mert Te leszel a következő!” Mondanom sem kell, hogy nem vártam sokat a válaszra! A tisztelettel előttem szétnyíló tömeg sorfala között folytattam az utamat tovább, mintha mi sem történt volna… Már csak a kutyám hiányzott! Nem állhattam le keresgélni! Nem így láttam a klasszikus cowboy filmekben. Mire a sarokig elértem, észrevettem, hogy az én kis bátor labradorom az utca túloldalán van, velem pont párhuzamosan, de biztos távolságban a veszélyes Pitt Bulltól! Szépen letiplizett és rám bízta az ügyet! Sziszegtem neki, mire átszaladt úton hozzám és rendkívül boldog volt hogy elmúlt a veszély! Mondtam neki, szépen otthagyott a slamasztikában, de csak ugrált körülöttem, mintha már régen látott volna, így fejezte ki milyen hálás nekem és mennyire büszke a kisgazdájára!!! A nagy ijedtségre el is mentünk este a kertmoziba egy vacak filmmel vigasztalódni…Persze hogy Csokival! Jó hogy!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

21. A hajón

Már gyermekkoromban megadatott az a szerencse, hogy vitorlázhattam. Később összekuporgattunk egy nagy Balaton 31-es vitorlást a Nagymama segítségével, ezért volt „Mami” a neve. Ehhez a hajóhoz sok kutyaszőr tapadt, mert a gimnázium és az egyetem alatt kutyakozmetikából éltem, nem is rosszul, mert lassacskán a hajó is megépült belőle. A kutyaszőr végigkísérte ezt a hajót a pályafutása során is, mert Csoki volt rajt a Kapitány! Imádta a hajót! Úgy közlekedett a fedélzeten, mint egy gyakorlott matróz. Nem csak a kabinba tudott le és fel járni a meredek lépcsőn, hanem a decken is szívesen sétálgatott, vagy napozott. Kitalálta magának, hogy a hajó orrában lévő kilépő korlátra fel tud ülni és ott órákig képes volt nézelődni. A fenekét letette a szék szerű fa részre, itt oldalról pont tartotta a korlát, az elülső lábait pedig egy fokkal lejjebb támasztotta meg. Ezen a neki kényelmes helyen szertett még komoly szélben és dülöngélő hajón is gyönyörködni a Balaton szépségében és hallgatni a hullámok nyugtató csobogását, amint a lábai alatt rohannak tova a hajó alatt. Megjegyzem ez nekem is az egyik kedvenc helyem lett volna, de nem tudtunk cserélni, mert a hajóvezetést nem sikerült Csoki kapitánynak elsajátítania… Az idillikus hangulatot főleg Csoki kutya számára Axi a dobermann ellenség tette elviselhetetlenné. Ennek megfelelően gondoskodott róla, hogy Axi ne érezze magát felhőtlenül, hanem állandó stresszben legyen ha már ott van! Az nem elégítette ki, hogy körbe-körbe sétáltatta a csúszós műanyag fedélzeten, ahol ő nagy biztonsággal járkált, míg a dobermann kimeresztett karmokkal, láthatóan bizonytalanul és ügyetlenül közlekedett. Egy idő után azonban ez már nem volt elég, ilyenkor kiült előre az orrban lévő kis székére és hátat fordított tüntetőleg a szépfiújának. Gondolom jó ideig törhette a fejét az igazi kibaltázáson, mert a kis csínytevései már nem hoztak nagy eredményeket…Egy alkalommal egyedül hagytam őket a hajón. Ilyenkor a parthoz tartozó deszka padlót elvettem, nehogy önállósítsák magukat és netán elmenjenek bulizni a parton. Mire hazaértem avval fogadtak a kikötőben, hogy a dobermannt ki kellett menteni, mert beleesett a vízbe és nem tudott kijönni sehol sem a kikötőben a vízből. Még szerencse hogy észre vették, mert már fáradt és belefulladt volna! Másnap megint! Nem értettem hogy lehet ilyen béna ez az Axi? Tükör sima a víz, a hajó ki van kötve és mégis beesik állandóan! Másnap megint elindultam, a padlót szépen elvettem a partról, a kocsival is kigurultam már majdnem a kapuig, de valakivel leálltam beszélgetni. Traccsoltunk egy darabig, miközben épp odaláttam a hajó orrához, ahogyan sorakozott a többi között. Elég messze voltunk, de egyszercsak azt vettem észre, hogy a kutyák buliznak a fedélzeten! Csoki szaladgál és fogócskázik Axival, ahogy velem is szokott. Incselkedik vele, cselezi, és kergetődznek. Még mosolyogtam is magamban, gondoltam, se vele, se nélküle… Ha ott vagyok rá sem néz, ilyenkor meg kölyökként játszadozik vele. Ezután olyan történt, amire végképp nem számítottam! Teljes sebességgel futtából, a hajó orrából egy nagy csobbanással Csoki vetette be magát a tóba. Ezen még nem láttam volna semmi rendkívülit, de ezután szinte rögtön Axi is a vízben landolt! Kettőjük között fényévnyi különbség volt az úszó stílusukra nézve. Csoki egész háta és a fara is magasan kint volt a vízből, alig kellett mozgatnia a lábát és akkor is gyorsan haladt, olyan könnyed volt , mint egy kis vidra. Evvel szemben Axi tiszta erőből csapkodott a mellső lábaival, fröcskölt össze-vissza, nem haladt túl gyorsan előre, de még nézni is fárasztó volt , amit csinált. Elkezdett érdekelni, mi lesz ez után? Csoki kutya szépen megkerülte a kikötött hajót és a hátulján leeresztett fürdőlétrán egyszerűen kimászott a vízből! Megállt a pihenő részen, jólesően megrázta magát, kajánul visszanézett Axira és tovább ment a hajó fedélzetre. Ott kényelembe helyezte magát és lelógó fejjel nézte, amint Axi nyüszkölve úszkál a hajó körül, egyre kétségbeesettebben, mert nem tud kijönni a vízből! A part függőleges beton, amin nem volt sansza, a fürdőlétra neki szóba sem jöhetett, hát nem volt mese, úszni kellett, ha nem akart megfulladni! Csoki meg vigyorogva figyelte, ahogy tréningezik az ellenfél, bár nem éppen önként! Azonnal megértettem hogy „eshetett” bele előzőleg már többször is Axi a vízbe az álló hajóról! Persze kellett hozzá Csoki kis segítsége is! Addig incselkedett vele, ahogy elkezdett játszani, végül a nagy mamlaszt becsalogatta egy fejesel a vízbe! Utána meg jót mulatott rajta, hogy az nem tud kijönni onnan! Amikor nyáron a Balatonnál még a levegő sem mozdul, csodálatosan tükörsima tud lenni az egész vízfelület. Ilyenkor szívesen ácsorogtunk a közepén és hűsítgettük magunkat a kellemes vízben. Gyermekkoromban néhányszor úsznom kellett az életemért, ami nem túl jó emlékeket hagyott bennem. Nem szeretek messze elúszni a hajótól és ezekre a kis csobbanásokra Csoki is rendszeresen velem tartott. Szabadalmaztattam magamnak egy biztonságos megoldást! Ha a polyform matracot is magammal viszem, azon ücsörögve, vagy fekve eltekinthetek az úszás fáradalmaitól és csak lebegnem kell a víz színén. Csoki is igénybe vette a találmányomat, bár igen könnyedén és szinte korlátlan ideig tudott úszni, mégis élvezte, ha a karomban tartottam, meg sem kellett mozdulnia és ketten lebegtünk a háborítatlan sima víz tetején. Mivel minden őrültségre hajlandó volt, ezért kipróbáltam mit szólna egy saját mentőmellényhez? Ez az ötletem osztatlan sikert aratott nála! Mentőmellénnyel felszerelve képes volt hosszú ideig dagonyázni a víz tetején. Csak ritkán mozdult, akkor is csak a legszükségesebbet. A nap felhevítette a víz felső rétegét és igazán fejedelmi szórakozás volt, amit én legalább annyira élveztem, mint Csoki. A Balaton másik arcát is szerettük. Amikor elfeketedett minden és az ég a földdel lett egyenlő. Félelmetes egy vihar a Balatonon, de Csoki ilyenkor sem félt. Tudta hol lehet biztonságban, fegyelmezetten feküdt a lábamnál, vagy ha kellett a cockpitban. Sokszor száguldottunk keresztbe-kasul a háborgó Balatonon. Mindegy volt neki, hol vagyunk, csak mellettem lehessen. Olyan volt, mintha a nagy semmiség kellős közepén lennénk. Érezni lehetett, milyen kis jelentéktelen pontok vagyunk a természetnek kiszolgáltatva. Néha láttam félelmet a szemében, de ilyenkor elég volt csak szólnom hozzá és rátette a fejét a lábamra, evvel erőt adtunk egymásnak.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

http://shop.pettbull.com/

 

22. Az első szív műtétes kutyánk

A rengeteg kutya közül, akikkel Csoki élete során találkozott, csak kevés nyerte el a szimpátiáját. Ezek közül az egyik számomra különösen kedves, mert ő volt az első, akit szív fejlődési rendellenesség miatt operáltam meg.

Amikor hozzám került egy kis bőregérnek nézett ki, pedig magyar vizsla volt. Csoki rögtön pártfogásába vette és anyáskodott fölötte, játszott vele és mindig „látogatta”. Kis hősünk hat alomtestvérével együtt látott napvilágot . Másnap az egész "család " állatorvosi vizsgálaton esett át . Szépen fejlődtek mindannyian egészen négy hetes korukig . Ekkor már kezdtek a szopás mellet szilárd ételt is enni is . Artúr élénksége , étvágya kifogástalan volt , de az etetések után egyre gyakrabban hányt . Szerencséjére a gondos tenyésztői időben felfigyeltek a kiskutya panaszára . Vizsgálatakor kiderült , hogy " lokomotív zörej " hallható a szív fölött . Kontraszt anyag etetése mellett készítettünk oldal irányú röntgen felvételt a mellkasáról . A diagnózis ez alapján már egyértelmű volt , amelyet a szív ultrahangos vizsgálata is megerősített , mert a szívből kiinduló fő verőér ( aorta ) és a tüdőartéria között embrionális korban összeköttetést fenntartó Botallo-vezeték nem záródott el . Ennek következménye hogy az artériás és a vénás rendszer nem különül el egymástól és a betegnek emiatt „kevert” vére van , ami az artériás vér oxigén szegénységét eredményezi . Ez az oka a kis kutyák fáradékonyságának. Ez a fejlődési rendellenesség , a szív bázisa fölött nyelőcső szűkületet okoz . Következményesen a szívtől előrefelé , szinte a teljes mellüreget kitöltő nyelőcső tágulat figyelhető meg , kontrasztanyaggal megetetett állat röntgen felvételén . A folyékony táplálék akadálytalanul továbbjutott , de a szilárdabbat a kiskutya mindig kihányta , majd rendületlen mohósággal próbálta éhségét csillapítani . Néhány nap alatt alomtársai mellett elmaradt a növekedésben . Csak a sürgős műtéti beavatkozás menthette meg az életét . Műtét előtti antibiotikum védelemben részesült . Másnap került sor az operációra . A rendkívül élénk és játékos kis állat azonnal a Klinika és Csoki kedvence lett . Artúr súlya nem érte el a 2 kg-ot . Ezért csak fokozódott az aggodalmunk , amelyet az ilyen kis állat altatásának és a mellüreg megnyitásának a kockázata okozott . Az előkészítés és a műtét alatt folyamatosan csepegett az infúzió a cérnavékony kis vénájába . A szokásosnál is feszültebben figyeltük az altatógép légzésmonitorjának ütemes sípolását . A mellkas megnyitása a bal oldalon a 4-ik bordaközben , a két lekötés felhelyezése a kezünkben lüktető szívre , majd közöttük a Botallo-vezeték átvágása és a mellkas zárása az összeszokott csapatmunkának köszönhetően komplikáció mentesen öt percen belül sikerült . A mellüreg zárása után újra vákuumot létesítettünk a mellkas fala és a tüdő között , megszűntetve evvel a kialakult légmellet . Páciensünk első spontán légvétele , majd a légzésmonitor újra ütemessé váló hangja egyre több reményt adott . Az izmok és a bőr zárása már sokkal vidámabb hangulatban telt el , mint a megnyitásuk .Ébredezését Csoki kutya is végigasszisztálta. Bökdöste az orrával, mikor kábán kezdte már felemelni a fejét. Az aggódó tulajdonosok délután érkeztek a kiskutyáért . Lelkükre kötöttük , hogy két óránként fordítsák át a másik oldalára a még félig alvó állatot , nehogy tüdővizenyő alakuljon ki . Csak másnapra rendeltük vissza kontrollra . Estefelé csöngött a telefon . Kétségbeesve panaszolták , hogy nem tudják a kiskutyát ketten sem lefektetni , fekve tartani , pláne átforgatni , mert Artúrka szaladgálni szeretne ... A kérdésük az , hogy most mitévők legyenek , mert már fárad a család és a másnapi kontrollig biztosan nem tudják fekve tartani az egyre inkább szabadulni kívánó Artúrkát ? Örömömben majdnem elejtettem a telefon kagylót ... Az elkövetkező két hétben még sokszor találkoztunk . Aminek Csoki rendkívül örült, majd szétverte a farkcsóválásával a berendezést, de még nem volt szabad játszani a kis pártfogoltjának. Ahogy az állapota egyre javult , élénksége , játékossága is visszatért , mindannyiunkat jókedvre derítve a vizitek alkalmával . Még a nagymama is meglátogatta - nem kis büszkeséggel - állatorvos unokájának művét . Első rövid kapcsolatunk két hétig tartott , majd a varratszedéssel egy időre be is fejeződött . Ennek örömére már nagy játékot csaptak a kertben. Hancúroztak és verekedtek önfeledten, ők így ünnepelték meg a gyógyulást. Artúrka szépen fejlődött , csak a védőoltásokra járt vissza hozzánk . Minden vizit alkalmával már szinte rituálissá vált egy kis hancúrozás Csokival. Lassan a dolog feledésbe merült . Mígnem egy jó év múlva jól fejlett vizsla fiú Fickó néven nem került a Klinikánkra . Ekkor még nem fogtam gyanút, miért is tüsténkedik körülötte Csoki, amikor ez nem volt szokása a bekerülő balesetes kutyákkal…Alkar törés . A műtét szépen sikerült . Az orsó csontra egy 7 lyukú DCP lemezt , a sing csontba egy tűző drótot kapott . 2 hétig sínezni kellett a lábát . Két-három naponta kötés cserére hozták a betegünket . Kötözéskor az egyikünk észrevette az alig látható műtéti heget a mellkas bal oldalán . Így derült ki Fickóról , hogy ő tulajdonképpen Artúr , csak most új gazdával és új névvel él . Szépen vadászik , nem fáradékony , nem hány , fajtája egyik reprezentánsa lett , most éppenséggel a lábát törte , de mi az egy olyan szívós magyar vizsla fiúnak , aki már egy Botallo műtétet is túlélt ? Csoki rögtön megismerte, csak épp nem értettem mit akar mondani, amikor újra meglátta őt hosszú idő után! Ennyi idő után elárulhatom , Artúr-Fickó volt az első betegünk , akit diagnosztizáltunk és sikeresen meg is operáltam , azóta jó néhány év eltelt és évente körülbelül 5-10 Botallós eset kerül a Klinikánkra . Még a mai napig is minden újabb ilyen operáció előtt eszembe jut az első kis kedvencünk és a torkomban érzem a szívem , amikor a soron következő szerencsétlen kis beteg pacienseim mellkasát felnyitva picurka szívük dobbanásait a saját szemünkkel láthatjuk ... Most azonban , hogy Fickó , már mint öreg harcos aggkori panaszokkal szorul kezelésre , újra jót derültünk a kedves történeten , amikor a kétségbeesett tulajdonosok mindenáron be akarták tartani az utasításunkat és néhány órán keresztül viaskodtak a már igen élénk és felébredt kiskutyával , de semmiképpen sem tudták fekve tartani őt ... Hihetetlen, ahogy megismerték egymást, még akkor is, ha időközben sokáig nem találkoztak!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

23. Cukrászda

Nyáron megálltunk egy cukrászda előtt, az ilyen alkalmat sosem mulasztottuk el, mindketten elfogyasztottunk egy kis fagyit és egy kis sütit. Voltak kedvenc helyeink, de ez most csak véletlenül esett útba, ezt sem akartuk kihagyni, hát kipróbáltuk.

Csokit leültettem a bejárat mellett, nem messze a lépcsőnél. A sorban előttem egy idős, láthatóan szegény hölgy kért egy sütit és egy gombóc fagyit. A fizetéskor kiderült, hogy a fagyira már nincs pénze, akárhogy számolgatják az eladóval az aprópénzét. Így aztán kénytelen-kelletlen maradt csak a süti. Irtó kínos volt a szituáció, hosszú sor kígyózott még mögöttem is mire az eladó visszadobta a kifizetetlen gombóc fagyit a többi közé. Utána én kerültem sorra és vettem magunknak is és neki is két-két gombóc fagyit. A kijáratnál még utolértem és odaadtam, a láthatóan ápolt, de szegény idős asszonynak.

Hálásan megköszönte, majd otthagytam és a másik irányba indultam Csoki kutyám felé, hogy neki is odaadjam a nyári hűsítő fagyiját. Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy a néni leguggolt az ajtó másik oldalán kucorgó kis keverék kutyájához, szépen elnyalogattatta vele a fagyit, ő meg boldogan majszolta a sütit. Hálásan rám néztek, mindenki nagyon meg volt elégedve, nekem meg szereztek egy vidám délutánt.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

24. Avokádó és Csoki

Avokádó a világbajnok angol agár kan azon kevesek egyike volt, akit Csoki kutya elfogadott és különösen szeretett. Ha nem a versenypályán kellett teljes gőzzel vágtázni, akkor inkább csak feküdt, aludt, s rendkívül lusta kutya volt. Mivel a gazdája nálunk volt asszisztens, ezért a klinikán gyakran találkoztak. Csoki megtanulta Avokádót sétáltatni, ami úgy zajlott, hogy a pórázát a szájába fogva a rendelőből a várótermen keresztül az utcára vitte magával. Nagy derültséget okozva evvel a pacienseknek, akik látták. Ezt a mutatványt bármikor vezényszóra képes volt megcsinálni, csak annyit kellett mondani: Csoki, vidd ki Avokádót egy kicsit sétálni. Volt olyan, hogy a nagy melák angol agárnak semmi kedve sem volt ehhez, de ilyenkor is erőszakosan végig cibálta a várótermen, majd vissza is hozta az utcáról. St. Moritz-ban havas világbajnokságot nyert Avokádó. A versenyt végig drukkoltuk Csokival az elődöntőt, középdöntőt és a döntőt, így a győzelem részesévé váltunk, amit a labrador úgy mutatott ki, hogy a fényképezéskor az első három helyezett mellett a dobogó legfelső fokára ő is felugrott, amikor egy pillanatra nem figyeltem oda rá. Nevetett az összes fotoriporter és a közönség is remekül mulatott rajta.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

25. 

    

    Siklóernyővel

Életünkben először jártunk Apc nevű falucskában, mert egy silóernyős találkozót hirdettek meg ott. Délután az útról már lehetett látni a levegőben keringő színes ernyőket. Autóval felmentünk a dombtetőre, ahonnan startolni lehetett. A szél pont kedvezően fújt a lemenő nap már vöröses volt és legalább tizenöten egyszerre a levegőben szálltak. Gyorsan kiterítettem és beöltöztem, majd a többiek közé szálltam az ernyőmmel. Több alkalommal is olyan közel kerültem az indulási ponthoz, hogy beszélgetni tudtunk az ott levőkkel. Láttam, ahogy Csoki is a barátaimmal ott játszadozik. Mivel a játék kezdett számomra veszélyes lenni, egyesek túl közel merészkedtek, féltem, nehogy összeütközzünk, ezért inkább leszállás mellett döntöttem. Alattunk egy sűrű erdő húzódott, amire nem éppen optimális leszállni. Kirepültem hát egy erdőirtás felé, majd onnan a domb lábánál lévő tarlóra érkeztem . Innen nem lehetett látni az elindulás helyét és egyenesen nem is lehetett megközelíteni azt. Miközben hajtogattam össze a silóernyőmet és gyömöszöltem vissza a hátizsákjába, egyszer csak megjelent Csoki kutya! Nagyon megdöbbentem, nem értettem hogy találhatott meg? Visszafelé már együtt másztunk fel a dombtetőre, majd két napig minden egyes leszálláskor ott volt mire én földet értem. Nagyon élvezte ezt a játékot, én meg csak csodálkoztam, hogy tud megkülönböztetni annyi szinte egyforma színű ernyő közül engem. Az utolsó nap kedvező volt a szélirány és úgy döntöttünk, ha már ilyen szorgalmasan gyakorolt Csoki is az elméleti részt illetően, most a gyakorlatot is átvesszük. Kértem egy nagyobb ernyőt, kis utasomat hátizsákjában a hátamra csatoltam és közösen rugaszkodtunk el életünkben először siklóernyővel a földről. Közvetlenül az indulás után a 33 kilója majdnem hanyatt rántott, de gyorsan rendeztük sorainkat és mindkettőnk nagy élvezetére szerencsésen földet is értünk. A levegőben kapaszkodott a vállamba, ha szóltam hozzá, erős farkcsóválással válaszolt. A földön, miután kiszabadítottam a hátizsákból, behúzott farokkal, mint egy vadmalac, futkározott körülöttem.

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

26. Szörfön

Mindenféle közlekedési eszközt kipróbáltunk közösen, akár a földön, akár a levegőben vagy a vízen. Így történt ez a szörfözéssel is. Nem én találtam ki, hogy szörfözzünk együtt, hanem amikor ott akartam hagyni a parton és én elindultam, ő utánam úszott. Egészen kis szél volt, hát felemeltem a deszkára, a végén lefeküdt és megtanulta hogyan lehet ott fennmaradni. Ezt a mutatványt addig tökéletesítettük, amíg viharos szélben is meg tudtuk csinálni. Egy alkalommal a vihar után még maradt elég erős szél ahhoz, hogy szörfözni induljak. Csoki erről sem akart lemaradni és felkapaszkodott mögém a deszkára. A vihar elől az összes nagy hajó bemenekült már a kikötőbe és a személyzetük a büfében mesélte megmenekülésüket. Pont jó volt a szélirány, így Tihanyból Zamárdiba mentünk, ahol kikötöttünk, vettünk magunknak palacsintát, sőt a többieknek is, majd visszaszáguldottunk hozzájuk a szörffel és megvendégeltük őket. Abba is hagyták az élménybeszámolóikat, csak azon csodálkoztak, hogy a labrador milyen ügyesen szörfözik és még palacsintát is hozott nekik.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

27. Kolbászkaland

A mai napig sem értem, hogy tudott annyi egyforma síelő közül kiválasztani, sosem tévesztett el. Nem kellett hívnom, mindig mellettem volt. A második naptól már mindig tudta, kik tartoznak hozzánk. Csak meg kellett kérdezni, hol van az utolsó és máris jelezte fölfelé vagy lefelé induljunk tovább. Egyszer egész délelőtt egy pályán síeltünk, mert odasütött a nap. A felvonó négy ülőszékes volt és rengeteg ember állt sorba, de nagyon gyorsan sorra kerültünk. Már átjutottam a jegykontrollon, Csoki pedig sehol sem volt. Hiába szólítgattam, nem láttam sehol. Lecsatoltam és az emberáradattal szemben próbáltam magam visszafelé verekedni, de nem sok sikerrel. Mérges is voltam, mert a jegykezelés után jónéhány percig nem lehet újra átjutni ugyanavval a jeggyel a kontrollzónán. Szerencsére megláttam amint az emberek lábai között cikázva rohan felém a Fekete Ördög! Gyorsan visszacsatoltam, összefogtam a síbotokat, arra ráhasalt és már ültünk is a felvonó bal szélén. A feje balra nézett, mellettünk egy magyar barátunk és még két olasz síelő ült. Szidtam szegényt, hol tekergett ennyi ideig, gondoltam azért sunyja le a fejét és nem úgy viselkedik mint máskor. Ehelyett kiderült, hogy egy jókora zsíros kolbász van a szájában. Miután a síruhám már a vörös színű kolbász-szafttól jócskán átitatódott, a lábunk alatt jó mélyen volt a talaj, hát elkértem tőle a mellettem ülők nagy derültségére és végül mindannyian közösen fogyasztottuk el a zsákmányt. Hárman jót nevettek, én meg sirattam egy garnitúra síruhát, kesztyűt és egyebeket. A csúcson, miután mindenki a hasát fogta nevettében, végül megegyeztünk, hogy a következő körben a pálya aljánál megállunk enni-inni valamit. Ehhez azonban nem a már megszokott felvonóhoz kellett csúsznunk, hanem a mellette levőhöz, ahol egy kis hangulatos étterem is üzemelt. Miután mindenki megérkezett, lecsatoltunk és bementünk a helyiségbe. Legnagyobb meglepetésemre az egyik balra nyíló ajtót Csoki kutya otthonosan kinyitotta, ami neki a kilincset illetően nem volt probléma, de mégsem értettem, mi lehet ott és, hogy hogy olyan otthonosan mozog itt, ahol még nem jártunk. Benéztünk utána mindannyian kíváncsian és kiderült, hogy a konyha van az ajtó mögött, ahol már ismerősként üdvözölték Csoki kutyát. A szakácsok elmesélték az előbb is járt már itt a szokásos buffogó ugatásával elmagyarázta nekik, miket kér, majd miután a jókora kolbászt is megkapta, hiába próbálták visszatartani, szájában a kolbásszal elszaladt. Hát evvel a kolbásszal ült fel a sífelvonóra, az ölembe.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

28. Spánielekkel a Bazilikánál

Tibi barátunk, Csoki egyik kedvence, beteg lett. Megkért minket, vigyük le sétálni a három spánieljét és egy ördög rossz keverék kutyáját. A betegágyból irányította a felszerszámozást is, ami már önmagában sem volt könnyű feladat. Csoki és a négy másik olyan játékba fogott, hogy egyiküket sem tudtam megkötni, ráadásul fellármázták az egész házat az ugatásukkal. Abban maradtunk, majd a liftben megkötöm őket. A folyosót végig ugatták mind az öten, a liftben sem maradtak nyugton, de az öt emelet éppen, hogy elég volt a letartóztatásukra. A három spániel hámot kapott és egy közös pórázt, ami legalább húsz méteres volt. Amint kinyitottam a liftajtót, ők hárman kiszáguldottak, már az utcai kapunál csaholtak, én meg még a liftben voltam. Összeszedtem a pórázt, de a fegyelmezés továbbra sem sikerült, kinyitottam a kaput, a jelenet megismétlődött, csak éppen most az utcán száguldottak tőlem mintegy húsz méterre, a járókelők lába között, én meg mint a Frakk rajzfilmben Károly bácsi, repültem utánuk kezemben a spulnis pórázzal. Az volt a feladatom, hogy a Bazilika körül tegyek velük egy kört. A megadott ponton elengedtem őket és mind az öten azonnal eltűntek a szemem elől. A Bazilikát éppen akkor tatarozták. Építkezési állványok, törmelékek és felvonulási anyagok voltak mindenfelé körülötte. Már szürkület volt, eltelt néhány perc, de a kutyáknak semmi híre. Föltelefonáltam a gazdájuknak, hogy mitévő legyek? Azt mondta, ne izguljak, sétáljam körbe a Bazilikát, mire visszaérek, a kutyák is elő fognak kerülni. Mire körbeértem, a kutyák még nem kerültek elő. Addigra már jól besötétedett és kezdtem aggódni. Csokit hívogattam, aki előbb-utóbb meg is érkezett. Utána szép sorban jöttek a többiek. Csakhogy volt egy kis gond. Ott ugrált körülöttem mind az öt kutya, aminek nagyon örültem, de annak már kevésbé, hogy mindegyiküknél volt egy-egy zsákmányolt becsomagolt szendvics, szalonna vagy egy jó vekni kenyér. Próbáltam úgy viselkedni, mintha nem hozzám tartoznának, de ezt nehezen hitték el a járókelők. Gyorsan hazavittem a tolvaj-csapatomat, persze a házban is, a liftben is, de még a folyosón is belebotlottunk ismerősökbe. Egyikük sem ette meg amit szerzett, hanem hazavitték és út közben mindenkinek büszkén mutogatták is. Tibi betegágyába mindenki a maga szerzeményével ugrott be. Ő nem lepődött meg ezen, mert máskor is előfordult már, ha Csoki kutya is velük volt, felszerelkeztek ennivalóval.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

29. Mennyibe kerül a pucolt mandula?

A kertünkben volt öt darab harminc év körüli, jókora mandulafa, Csoki kutya legnagyobb örömére. Megtanulta a fa alatt lehullott mandulát szépen megtörni a fogával, majd kiválogatni belőle az ehetőt és ezt minden nap gyakorolta is. Miután összeszedtük a mandulákat és már a fán sem maradt, elraktuk a ház padlására gyümölcsös ládákban száradni. A nagymama gyakran tört meg belőle és finomabbnál finomabb süteményeket készített. Rendszeresen be kellett csuknom a padlásajtót, mert Csoki kinyitotta, de becsukni mindig elfelejtette. Azt hittem, a macskákat megy sportoltatni vagy az ennivalójukra jár rá rendszeresen. Egyszer azonban benéztem és megdöbbentem milyen mennyiségű feltörött mandulahéj van szanaszéjjel a padláson. Arra rájöttem, ez nem lehetett a macskák műve. Szerencsére a nagymama éppen még nem vette észre a készlet csökkenését. Elmentem a csarnokba és akartam venni mandulát. Nem elég, hogy méregdrága volt, de csak pucoltat lehet kapni. Azt nem tudtam volna elhitetni a Mamával, hogy én voltam olyan szorgalmas és helyette megtörtem a mandulákat. Rendelnem kellett pucolatlan mandulát öt rekeszre valót. Szerencsére észrevétlenül sikerült felcsempésznem a padlásra a kincset, összetakarítani a nyomokat, de attól kezdve mindig kulcsra zártam a padlásajtót…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

30. Nehogy lemaradjak a síútról!

Szombat reggel elkezdtem felszerelni a sítartót az autóra, bepakolni az utazáshoz a szükséges holmikat. Már majdnem elindultam, amikor egy aggódó gazda beállított a balesetes kutyájával. Elhalasztottam az indulást és nekiláttam megoperálni a kutyát. Ráment az egész délelőttöm, mire végeztem vele és indulhattam. Látom, hogy az autó hátulsó ülésén fekszik Csoki, mellette a vizes tálja és a másikban ennivaló van. Kérdeztem a nagymamát, miért kellett a kutyát a kocsiba etetni-itatni? Talán nem tud kiszállni onnan? Kitudni ki tud, csak épp nem volt hajlandó, semmilyen módszerrel nem tudta kicsalogatni, akármilyen éhes és szomjas volt. Úgy döntött, nem kockáztat, a csalogatás és a finomságok lehet, hogy csak átverések lesznek és lemarad a készülő síútról. Ezért inkább egész délelőtt betelepedett a hátsó ülésre és megvárta, míg végzek a munkával. Amikor meglátott, boldogan ugrott ki onnan és rohangált körülöttem, jelezte, ő már kész az indulásra, felőle akár mehetünk is.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

31. Futás a védőoltás elől

Injekciót adni jó dolog, de kapni már nem annyira! Így gondolta ezt Csoki is, aki legalább annyira félt a tűtől, mint én. Évente néhány alkalommal mégiscsak meg kellett szúrnom, hogy a védőoltásait beadhassam. Épp lejárt az egy éve, következett újra a szuri ideje. Végeztünk este a praxissal, elment már az utolsó beteg is, Csoki feküdt a helyén a lábamnál a vizsgáló asztal mellett. Eszembe jutott és szóltam a műtősnőmnek: adjuk be neki is az éves oltását! A nevét nem is említettem, csak ennyit, mire felpattant és pánikszerűen elmenekült a rendelőből, csak azt nem tudom, honnan vette, hogy pont róla van szó. Utána kellett vinni a lakásba az oltását, mert nem volt hajlandó visszajönni, hiába hívogattam. Mindig pontosan tudta, mikor kerül fel ő a vizsgálóasztalra, ha csak megneszelte, hogy ő jön, azonnal lelépett és elbújt. Amikor a többieket vizsgáltuk, vagy kezeltük, az nem zavarta, sőt volt amelyiket szinte bátorította, de volt olyan is amelyiket direkt bosszantotta és mutogatta magát, ő mennyire bátor a nagy vagány meg az asztalon mennyire be van rezelve. Élvezte az ilyen helyzeteket, csak azt nem tudtam soha, honnan sejti meg, amikor ő jön, akárhogy próbáltam nem elárulni a tervet?!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

32. Sportszatyorban becsempészve

Nagyon szeretett Csoki utazni, mindenhová el is vittem, illetve ahova nem lehetett, oda inkább nem mentem el… Testvérem apósa volt az egyik rendszeres síelő partnerünk, illetve mi voltunk az ő partnerei. Egészen pontosan ez úgy volt, hogy együtt indultunk el és együtt érkeztünk, de maximum a határig mentünk együtt, utána, ki-ki a maga útjára, majd újra együtt haza. El is volt ájulva a család, a Papa hogy szeret bennünket, mindig „elvisz magával minket”! Mondanom sem kell csak alibinek kellettünk, de így segítettük a családi harmóniájukat evvel a karitatív tevékenységünkkel. Egy alkalommal miután már egy hete elváltunk egymástól Hegyeshalomnál, a wörthi tó partján kellett találkoznunk. A papa rokonsága ott adott egy szép apartmant télre, ahonnan közel voltak a sípályák. A gond akkor jelentkezett, mikor be akartam menni a megadott címen az ajtón, de bent egy portás, vagy biztonsági őr legnagyobb meglepetésemre nem engedett be, mondván hogy ide kutyát nem lehet behozni! Ez meglepett Ausztriában, ahol egyszer előfordult, a kedvenc autópálya étterünkben az egyik Rosenberger-ben, hogy amint leültünk, azonnal megkérdezte a felszolgáló, milyen tápot szeret a kutya, kér-e vizet? Csokit azonnal ellátták itallal, a kedvenc ételével, én meg türelmesen várakoztam… Miután ő már jóllakott, én meg egyre éhesebb lettem, megkérdeztem a pincért, lenne-e idejük rám is? Nem győzték exkluzálni magukat, amiért megfeledkeztek rólam, felvették a rendelést, a lehető leghamarabb kiszolgáltak, a számlát nagy elnézések közepette a cég átvállalta tőlem… Ja és plusz kárpótlásként Csoki kapott még egy csomag ennivalót a kedvencéből…Szóval ott sétáltunk a gyönyörű Wörther see partján a szikrázó havon, a hidegtől csak úgy csikorgott a szép fehér lepedő a talpunk alatt, de egyre hidegebb lett és nem lehetett az éjszakát az autóban tölteni. Valamit ki kellett találni, hogy észrevétlenül bejussunk a portás szeme láttára a jó meleg szobába! Bementünk egy sportboltba és kértem egy sportszatyrot. Az első kicsi volt, hát hozattam egy nagyobbat. Amikor a harmadik méretnél is méretesebbet kértem, az eladó megkérdezte: pontosan mekkorára gondoltam? Akkor mutattam neki a lábamnál heverésző koromfekete problémámat, aki miatt nem engednek be a portán. Ő a méret! Neki kell beférnie a szatyorba! Jót nevetett rajtunk, és máris hozott egy akkora szatyrot, amibe Csoki szépen befért! Ezt persze ott rögtön ki is próbáltuk, ami az eladónak természetes volt, nem aggodalmaskodott, amikor próbaképpen a kutyát betettem a szatyorba. Újonnan szerezett álcázó fegyverünkkel jutottunk be az árgus szemű portás szeme láttára az apartmanba és másnap reggel onnan ki. Nem mondom hogy egyszerű volt a 33 kilós kutyával a sportszatyorban, egyenes derékkal, észrevétlenül bemasírozni a szemfüles biztonsági őr szeme láttára, de nekünk sikerült. A szép lakás felfedezése után már nem volt gond észrevétlennek lenni, mert Csoki nem ugatott a neszekre, mindig mellettem aludt a földön, de ha megengedtem szívesen kucorodott mellém is az ágyba. Idegen helyeken nem engedhettük meg magunknak ezt a luxust, ezért most is mellettem kucorgott a jó melegben a kisebbik szobában. Kint mínusz 25 C fok volt, ezért be kellett hoznom az összes állatorvosi felszerelésem és a táskámat a gyógyszerekkel. Csoki miatt komplett műtőt hordtam magamnál az autóban, mert nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami történik vele és én ott állok felszerelés nélkül, amikor segíthetnék neki. Gyorsan elájultam, nem kellett ringatni, Csokinak meg megvolt az a jó tulajdonsága: Akkor aludt el és akkor ébredt, amikor én. Ha kellett nem ment akár délig sem pisilni, sőt a városba vagy az aszfaltra még ekkor sem volt hajlandó piszkítani. Mindig el kellett vinni fűre, erre nagyon kényes volt. Nappal a sípályán jól elfáradtunk, így őt sem kellett altatgatni. A másik szobában Papa szundikált, akivel másnap hazafelé már együtt kellett mennünk. Az éjszaka közepén legszebb álmomból Csoki ébresztett fel! Addig lökdösött az orrával és karminckázott a mancsával, amíg magamhoz nem tértem. Soha sem szokott ilyet csinálni, ezért nem értettem, mit akarhat, ráadásul engem nem könnyű felébreszteni, ha egyszer alszom. Csoki azonban nem adta fel, csak ébresztgetett, amíg végül sikerrel járt. Amikor végre kezdett kitisztulni a világ körülöttem, épp azon gondolkodtam, mi lehet az ébresztésem oka, hirtelen a másik szobából artikulált hörgő hangot hallottam! Fülelni kezdtem, mire megjött a következő hullám, amit már tisztán beazonosítottam, ez a Papából jön! Nagyon megijedtem és villámcsapásként ébredtem fel ettől a hangtól. Nem a legkellemesebb érzés így ébredni, de azonnal arra gondoltam, nagy baj lehet, mert a szomszédban a papa fullad, lehet hogy infarktusa van, mi van a táskámban és mit csináljak vele, amíg a mentők megérkeznek? Hónom alá kaptam az orvosi táskám, közben a hörgő hang ütemesen ismétlődött, átszaladtam a szomszéd szobába a vak sötétben, ott nagy nehezen megtaláltam a villanykapcsolót és sikerült fényt varázsolnom a szobába. Kár volt… Ott álltam anyaszült meztelenül, hónom alatt az orvosi táskámmal, hunyorogva a sötétből hirtelen szemembe vágódó fénytől, elszántan az életmentésre, labradorom a lábam mellett és közben a megmentendőmön meg lovagol a barátnője, a hörgés pedig nem kóros jellegű volt… „Papa jól vagy?” – kérdeztem kissé bizonytalanul. „Ha nem kapcsoltad volna fel a villanyt, már lehet hogy jobban lennék…” Hát nem mondom hogy nem éreztem nagyon hülyén magam, csak Csoki volt boldog amiért már felkelhettünk végre. Csalódást kellett okoznom neki, mert visszafeküdtünk és még ráadásul jól le is szidtam a téves riasztás miatt… Ehhez képest már gyerekjáték volt reggel a sportszatyorba kicsempészni kedvencemet a portás orra előtt.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

33. Ha éhes volt és fogta az edényét…

Délelőttönként gyakran unatkozott, amikor a műtőben dolgoztam. Kénytelen voltam fogyókúráztatni, mert mindig túlsúlyos volt, de akárhogy igyekeztem, mindig megtalálta a módját hogy kiegészítse az én tudományosan kiszámított adagomat. Gyakran besomfordált megnézni, hogy áll a helyzet és amikor konstatálta, szabad a pálya, mert a gazdi még egy darabig nem fog szabadulni a műtőasztal mellől, akkor elindult koldulni. Ha épp a váróban nem volt senki, akkor átlátogatott a nagymamához a szomszédba. Neki ki volt adva a szigorú parancs: A kutyát etetni tilos! Egy darabig ment is ez a szigorú kúra, mert megegyeztünk, reggel és este csak tőlem kap a kutya enni. Így aztán hiába ment kunyizni a konyhába, nem kapott semmit. Miután már többször megfordult a nagymamánál és a megszokottól eltérően nem kapott kis finomságokat, hát elszaladt a kertbe a tálkájáért, megfogta azt és bevitte a konyhába a nagyinak. Odavágta a lába elé, jelezve, mi az oka az ő látogatásának! „Szegény kis kutyám, biztosan elfelejtett adni a gazdád reggelit!” – amikor ezt még egy vakkantással is megerősítette, hát nem kerülhette el a tálka megtöltését különböző ínycsiklandó falatkákkal. Ment is ez a trükkje napokig, amíg egyszer a nagymama meg nem kérdezte: „Miért nem adok reggelente enni szegénykének?!”

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

34. Lehet így motorozni?

Egyik nyáron volt nálam egy 750-es Yamaha verseny motor. A szemközti szomszéd megkért, ha lehet, ne előtte indítsam be éjszakánkét mikor útra kelek vele, hanem toljam ki az utca végére, ahol már nem ébred fel a hangjától. Amikor eleinte elindultam vele, megmagyaráztam Csokinak evvel nem tud velem jönni, ezért most itthon kell maradjon. Nem tetszett neki túlzottan az ötlet, szomorú szemekkel nézett rám és lelkiismeret furdalásom lett a nagy meleg barna szempár pillantása után. Egyik alkalommal munka után már jó későn este elbúcsúztam Csokitól és toltam ki a motort az utca végére, nehogy Pista bácsit a szomszédot felébresszem a bömbölő Yamaha indításával. Az egész motorozásban ez volt mindig a legnehezebb rész, tisztára leizzadtam mire azt a nehéz vacakot kituszkoltam a starthelyig. Egyszer már jó félúton jártam amikor megjelent mellettem Csoki! Vigyorgott, fülig ért a szája és a nyelve földig ért! Szerintem rajtam nevetett, mert elég komikus lehettem a nagy motort tologatva az utcában. Most hogy induljak el? Vissza kellett vinnem a szökevény kutyalányomat a házba, közben magyaráztam neki, ne jöjjön utánam, várjon meg, nemsokára jövök. Szegénynek egy csapásra elszállt a jó kedve és behúzva a farát maga alá somfordált mellettem haza. Nagyon tudta sajnáltatni magát, és amit akart mindig el is ért ezekkel a szívszaggató színészi képességeivel. Láttam, hogy hiába ígérgetek neki gyors visszajövetelt, nem hatotta meg már semmi sem. Kötelességtudóan bement a kosarába, de a földre szegett állal a szeme sarkából pillantott csak fel rám. Ilyenkor kilátszott a szeme fehérje a sarokban, ami még jobban kihangsúlyozta a meleg barna szemeit. Ennyi szomorúság mellett egy tekintetben nehéz elmenni észrevétlenül. Nekem nem is sikerült! Megint győzött a fekete veszedelem! Szóltam neki, na jól van, ha annyira akarod, gyere velem a motorozni! Ahhoz képest, ahogy bevonszolta magát az imént a kosárba, egész fürgén pattant ki onnan és ugrándozott körülöttem, amikor lehajoltam hozzá, hirtelen végignyalta az arcom, olyan gyorsan, hogy időm sem volt megmozdulni. Előszedtem a neki készült hátizsákot, amivel a sípályán a felvonón hordtam a hátamon és visszaszaladtunk az utca felénél hagyott motorhoz. Megint a régi vidám labrador volt. Ugrált, vigyorgott, nevetett mellettem. Kicsit macerás volt az indulás, mert be kellett csomagolni a kutyalányt, mind a 33 kilójával fel kellett vennem, mint egy nagy hátizsákot a hátamra és csak ezután pattanhattunk fel a motorra. Végre elindultunk. Nem mentünk gyorsan, beszéltem hozzá, odasimult a vállamra és lobogtak a fülei, a farkával meg ütemesen dobolt az ülésen mögöttem. Ha élvezett valami őrültséget, vagy játékot, mindig jelezte a vidraszerű farkincájának csóválásával. Az idilli motorozás nem sokáig tartott, mert az első rendőrpáros máris leintett minket. Már hozzá voltam szokva, mert a kipufogóm agresszív hangja miatt minden rendőr leállított eddig is, de ez volt az első eset hogy a kutya ott kucorgott a hátamon…Szabályos igazoltatásnak indult, a megfelelő hivatalos párbeszéddel, átnézték a papírjaimat, visszaadták, de egyikünk sem célzott a potyautasra. Amikor akkurátusan eltettem a papírjaimat, azt kérdezte az egyikük: „Mondja, lehet így motorozni a kutyával a hátán maga szerint?” Szerencsére járt a motor, ezért csak annyit kérdeztem vissza: „Megmutassam?” – avval húztam egy kövér gázt és Csoki lobogó füleivel, vigyorgó pofájával elszáguldottunk a rendőröktől. Remélem meggyőztem őket, bár nem biztos hogy szabályos volt a hátamon a kutyával motorozni…Ennek ellenére ezután már a motoron is rendszeresen velem utazott a fekete labrador!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

35. Felvonó nélkül a csúcsra!

Minden évben sikerült csúszkálnunk együtt a sípályákon néhány napot, amit mindketten nagyon élveztünk. Felfelé az ülőszékes felvonókon az ölemben ücsörgött Csoki, a csúszkálósokon pedig a két síbotomat összefogva hasalt a kezemben. Lefelé ügyesen jött a pálya szélén, mindig esésvonalban és sosem zavarta a többi síelőt. Számomra is meglepő, ahogy képes volt megjegyezni egy-két nap alatt akik a mi csoportunkhoz tartoznak. A második nap már csak meg kellett kérdezni tőle a lejtő közepén, hol van az utolsó ember aki még hiányzik lejjebb vagy feljebb? Azonnal elindult a helyes irányba! Nem tudom hogy jegyzett meg minket annyi egyformán öltözött síelő között, de sosem tévedett! A kételkedők minden alkalommal elvesztették a fogadást és fizették az ennivalónkat a legközelebbi menedékházban amiért nem bíztak Csoki kutya képességeiben! Egyik reggel a kedvenc ausztriai falunkban Dienten-ben sétáltunk egyet az egyik barátommal. Ez a falu olyan mint egy kis ékszerdoboz, minden háza különlegesen kedves, az emberek köszönnek egymásnak, az egész atmoszféra szinte leírhatatlan. Szépen sütött a nap, éjszaka egy kis friss hó esett, szikrázott minden a fényben, Csoki meg vidáman szaladgált és hempergett. Miután reggeliztünk egyet, hazafelé vettük az irányt. A házunk mellől indult egy kétszemélyes felvonó, amivel mi is el szoktunk indulni felfelé a hegyre. Nem is nagyon figyeltem a kutyára, csak akkor vettem észre, amikor már szaladt felfelé a húzós meredeken egy pár síelő mellett, akiket a felvonó húzott. Hiába kiabáltam neki, nem hallotta, mert elég messze volt már, a gépház zaja is elég erős volt és még ráadásul egy közöttünk robajló sebes patak zúgása is elnyomta a hangomat. Csak azt láttam, az én kis fekete labradorom lobogó fülekkel és vidáman szalad a két fiatal mellett, akik csalogatják is, mindenki nagyon élvezte a helyzetet, csak én nem… Ott álltunk farmerben, egy szál pulóverben, síléc nélkül, csak néztük ahogy távolodik az a fekete pont, amelyik végül nem fordult vissza, hanem az erdő eltakarta a szemünk elől. Haza kellett szaladni a sílécemért, gyorsan felcsatolni a sícipőt és már csúsztam is a felvonóhoz. Felöltözni nem volt idő, ami az elején még nem volt zavaró, de ahogy egyre magasabbra értem, éreztem hogy „kissé” alul vagyok öltözve az időjáráshoz képest. Szerencsére a friss hóban jól lehetett látni a tappancsok nyomát, amit üldözőbe vettem. Az elindulás után jó meredeken indult a felvonó, néhány száz méterrel feljebb egy tehénistálló mellett csúsztunk el, ahonnan csalhatatlan trágyaszag ütötte meg az orrom, de mégis szépen illett az amúgyis idillikus környezetbe. A nyomok azonban a hóban nyílegyenesen felfelé vezettek, az én kis szökevényem nem tért be a tanyára pihenni. Csodálkoztam hogy bírja szuflával ilyen hosszú meredek úton, végig azt néztem, mikor adta fel és fordult vissza vagy be a sűrű fenyőerdőbe. Amikor felértem a felvonó tetejére, az ott dolgozó már széles gesztikulálással mutatta, merre ment tovább Csoki. Én már próbáltam felfelé gyalogolni a sípályákon és pontosan tudom milyen fizikum kell hozzá, nem is lehet megsaccolni lentről, milyen nehéz felmászni a látszólag közel lévő csúcsra. Ez a csúcs meg ráadásul nem is volt közel! A következő felvonó indulásához pár perc alatt lehetett lecsúszni, a nyomok arra tartottak, nem volt mit tenni, elindultam mint egy nyomkereső indián. Már kezdett vacogni a fogam egy szál farmerban és könnyű pulóverben a hegytetőn. Félúton megláttam ahogy a fekete veszedelem a másik felvonó mellett követi felfelé a síelőket! Hiába kiabáltam neki, nem hallotta, jó messze volt már és egyre csak szaladt felfelé. Megint le kellett csúsznom az indulásig, majd üldözőbe venni a szökevényt a felvonó segítségével. A felvonó tetején már megint tovább irányított a kezelője és láttam a tappancs nyomok folytatását is a következő lesiklópálya felé. Egyre mérgesebb lettem és egyre jobban fáztam. A pálya elején utolértem egy középiskolás csoportot, akikhez hozzácsapódott alkalmi kísérőnek az én kiskutyám. Megálltam tőlük jó húsz méterre és néztem mit csinál. Erre azért is szükség volt, nehogy mérgemben jól elruházzam ezt az ördögöt. Nagyon fáztam egy szál vékony öltözetben, dühös voltam, de láttam Csoki milyen jól szórakozik, a gyerekek egymáshoz hívogatták, ő meg avval játszott, aki szólt neki ahhoz gyorsan odaszaladt és finoman a combjába vagy a fenekébe harapott, majd szaladt a következő jelentkezőhöz. Kacagott az egész osztály. Amikor végre induláshoz készülődtek, szóltam a kutyuskámnak. Megpróbáltam a lehető legközömbösebb hangot használni, mintha mi sem történt volna. Hirtelen felkapta a fejét a hangomra és el is indult felém, de hirtelen megtorpant. „Mit csinálsz te itt!?” Erre lehasalt a hóba ott ahol volt az állát is lenyomta és várt, csak bűnbánóan pillantott rám mozdulatlanul. Körülötte a gyerekek is elhallgattak és néztek csendben minket. Lassan odacsúsztam mellé és szelíden kérdezgettem hogy képzeli a szökést, én meg itt rohanok utána és dorgálni kezdtem. Erre elkezdte beásni magát a hó alá és bebújni a hirtelen készült lyukba, de úgy hogy az arcát eltakarta a hóban, a mellső lábaival lefeküdt, a hátulsókkal állt, a fenekét az égnek tartotta és vadul csóválta a farka az egész kutyát! Olyan komikus volt a látvány hogy az egész társaságból kitört a nevetés. Persze belőlem is. Hát ennyi volt a szigorú büntetés. Hazafelé már vidáman csúsztunk, ő szaladta mellettem, közelebb, mint szokott és folyamatosan kapta a dorgálást, de csak folyamatos farkcsóválással konstatálta, vigyorgott rám, néha finoman beleharapott a fenekembe engsztelésként és láthatóan nem vette zokon a szavaimat. Meglepődtem rajta milyen jó kondícióban van, nem gondoltam volna, hogy fel tud szaladni két felvonónyit abban a tempóban ahogy a lift húzza fel az embereket. Meg is ígértem neki, legközelebb nem fogom a karomban felfelé cipelni, van neki lába, majd szépen fog futni felfelé is mellettem ahogy ma reggel tette, de ez az az ígéretem, amelyet sosem tartottam be… http://shop.pettbull.com/

36. Süni a fürdőkádban

Sikerült hozzájutnom olcsón egy igencsak lelakott lakótelepi lakáshoz a Klinika közelében, amelyik előtte semmilyen karbantartást nem kapott. Amikor beköltöztünk csak a csupasz beton falak voltak leszaggatott tapétával, az eredeti linóleum csak nyomokban, a konyhában se bútor, se csapok, csak a fürdőszobája volt használható, de az is siralmas állapotban. Két és fél szobában semmi bútor sem volt, ezért felcipeltem egy nagy franciaágynyi szivacsot és a Csoki kosarát. Evvel be is rendezkedtünk. A tágas terek tetszettek Csokinak, jókat tudott szaladgálni körbe-körbe és mindig másik sípolós játékával érkezni hozzám. Tanulásra abszolút alkalmas volt a hely, mert senki sem tudta hogy ott lakunk. Ráadásul ha éjjel véletlen elaludtam volna, ami elég nehéz volt, mert a panel lakás úgy ontotta nyáron a meleget, mint egy kályha, akkor megszólalt a hangosbemondó a szemközti pályaudvarról: ”Tíninininininí…Vigyázat, vigyázat, tolatás, kettes vágányon szerelvény érkezik…” azután bumm, bumm, bumm… összecsapódtak a kocsik nagy robajjal, amire felriadtam és megint olvasgattam a tankönyveimet. Egyik éjjel érkeztünk haza és a lakótelep parkolójában Csoki lemaradt tőlem, hiába hívogattam nem jött. Többszöri próbálkozásomra csak egy halk vakkantás volt a válasz, ami szokatlan volt tőle, ezért elindultam megkeresni. A sötétben büszkén mutatta nagy farkcsóválással a vadászzsákmányát egy picike sünikét! Nem bántotta, nem fogta meg, csak néha finoman megbökdöste az orrával, de teljesen felpörgette magát, nagyon izgatott lett, főleg amikor a tenyerembe vettem a sünigyereket. Ugrált mellettem mindenáron látni akarta a zsákmányát. Leguggoltam, szétnyitottam a tenyerem, megmutattam neki és megértettem vele, nem szabad bántani a kicsit. Azon gondolkoztam itt nincs jó helyen ez a kis tüskés, mert biztosan előbb-utóbb el fogja ütni valami autó, ezért másnap kiviszem magammal a lovardába, ott elengedem, mert az igazi süni paradicsom lesz neki. Ezért aztán felcipeltük magunkkal az addigra már barátságos kigömbölyödött kis sünit. A lakásban ivott egy kis vizet és egy jókora almaszeletet kezdett majszolgatni Csoki felügyelete mellett, aki őrangyalként figyelte az új jövevényt. Már késő éjjel volt, hajnalban meg indulnom kellett a lovardába, ezért bezártam a sünit a fürdőszobába, ne kelljen reggel az egész lakást felkutatnom miatta, és nehogy leessen a teraszról. Csoki azonnal megette az almaszeletet, szerintem csak irigységből, megitta a tálkából a vizet és vigyorgott rám. A lovardában is gyakran lopta el a sárgarépát az etetőjükből, vagy evett a zabjukból, de amikor én próbáltam meg adni neki répát, vagy almát, teljesen hülyének nézett, mit képzelek ő ilyeneket nem eszik?! Vízszintesbe kerülve azonnal el is aludtam. 4 órányi alvás után kegyetlenül megszólalt a vekker… Azt sem tudtam hol vagyok hirtelen, amíg az arcomba nem kaptam egy nyálas plüss játékot Csokitól. Neki úgy látszik elég volt ennyi alvás ellentétben velem. Kibotorkáltam a fürdőszobába rendbe szedni magam és a kis védencemet kiszabadítani. Csakhogy a fürdőszoba üres volt! Sünike sehol! Az ajtó be volt csukva, az egész helység kicsi, de akárhogy keresgéltem sehol sem volt a sünike. A kád borítása valami igénytelen dekorit lemez volt, amit még le is feszegettem, de a kád alatt sem találtam meg a kis tüskést. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs sehol süni a fürdőben, tisztálkodás közben azon tűnődtem, lehet hogy kicsit vissza kéne vennem a tempómból, mert a süni kalandot csak álmodtam, bár nekem olyan valószínűnek tűnt, mintha meg is történt volna. Az utóbbi időben a tanulás, a munka és a lovak miatt átlagban csak négy órákat aludtam, de kicsit elbizonytalanított az hogy nem tudom az álmaimat a valóságtól elkülöníteni… Aznap délután hazaugrottam átöltözni, amikor megszólalt a csengő. Meglepődtem, mert senki sem tudta hol lakom ezért nem értettem ki kereshet? Kikukucskáltam a kémlelőlyukon és egy idősebb férfi ácsorgott az ajtóban. Házőrző labradorom már egy-két vakkantással válaszolt a csengőszóra, ezért nehéz volt letagadni az ottlétünket, hát ajtót nyitottam. „Tessék?- Nem hiányzik valamije? – Nem, köszönöm!” Avval a lendülettel már akartam is becsukni az ajtót, gondoltam megint valami eszelős talált rám, mire azt kérdezte: „És egy sün sem hiányzik?!” Erre már elbizonytalanodtam és újra kinyitottam az ajtót. Próbáltam összerakni a képet, de nem sikerült. „Miért kérdezi?” Próbálkoztam bizonytalanul. „Miért, azért mert reggelre egy sün volt a nyolcadik emeleten a fürdőkádunkban, a feleségem halálra rémült tőle, azóta egész nap engem üldöz miatta. Azt mondja: direkt tettem oda a sünt, mert halálra akartam vele ijeszteni!” Hirtelen nem tudtam hogy kerülhetett az én sünim egy emelettel lejjebbi fürdőkádba, de gondoltam hogy nem lehet olyan nagy a süni invázió egy lakótelepi panel lakásban, hogy ez egy másik süni legyen. Az öregember egyre jobban üvöltözött és rángatott magával le a lépcsőn, be a lakásukba ahol a fürdőkádban tényleg ott ücsörgött a sünike! Rögtön kiderült az is hogy került oda! A kád fölött egy kerámia szellőzőrács volt eredetileg, amit kiszedtek onnan és csak egy csempényi lyuk tátongott a helyén. A süni ott csúszdázott le egy emeletnyit és bepottyant az alattunk lévő kádba. A szellőző bejárata az én fürdőkádam alatt a falon volt, ahova bemászott a kis tüskés, de én a kád miatt azt nem láttam. Az addigra a süni miatt válófélben lévő családfőt kevés sikerrel próbáltam kimagyarázni házsártos feleségénél és gyorsan kisomfordáltam a lakásukból a sünivel a kezemben. Csoki várt a folyosón és boldogan ugrált körülöttem, amikor megérezte a kis sünit a kezemben. Felszaladtunk egy emeletet, azonnal bekukucskáltam a kád mögé és csak nevettem, nevettem, nevettem… http://shop.pettbull.com/

37. Fiorellával az éjjel is csak játék

Megszakítva az utat a sípályára beugrottunk látogatóba az egyik kis keresztlányomhoz Fiorellához aki akkor még nem tudott járni sem. A szülei mosolyogva fogadtak, de a lakásuk annyira patinánsan tiszta volt, hogy kényelmetlenül éreztem magam, nehogy összekoszoljunk valamit, vagy netán egy szál Csoki-szőrszálat találjanak utánunk ha elmegyünk. Mivel csak egy éjszakáról volt szó, hát nem engedtem kóricálni szanaszét a lakásban, hanem egyből a szobába vittem ahol aludtunk. Játszottunk sokáig a kicsivel, mire sikerült végre elaltatni, későig beszélgettünk, mire mindenki ágyba került. Szerették Csokit és tudták hogy nélküle úgysem jövök vendégségbe, de láttam a kényszeredett mosolyt a háziasszony arcán akire a másnapi takarítás várt és féltette a picit is aki másnap csúszva-mászva összeszedi majd az elhullajtott szőrszálakat, esetleg felnyalja a tappancsok nyomait. Ennek megfelelően Csokit a lehető legrövidebb útvonalon a szobába parancsoltam, tettem alá egy saját pokrócot és lefektettem. Amikor a traccsparti után benyitottam hozzá hangosan dobolt a farkával a padlón, de zokon vette hogy kimaradt a buliból ezért tüntetőleg nem hízelgett és nem játszott velem, hiába próbálkoztam a kedvenc gumi sünikéjével felvidítani. Megsimogattam, kicsit magyarázkodtam neki miért nem lehetett az este velünk, de nem sok sikerem volt nála. Ha nem tetszett neki valami, pontosan ki tudta mutatni és képes volt lelkiismeret-furdalást okozni a viselkedésével. Gyorsan elaludtam és csak reggel akartam felkelni, de valamiért éjjel három körül felébredtem. Hirtelen az lett furcsa, miért van nyitva az ajtó? És hol van a kutya mellőlem? Azonnal kitisztult a fejem és már láttam magam előtt a szép lakás padlószőnyegén virító pisi vagy kaki foltot, amivel el kell majd számoljunk a ház úrnője felé. Nem jutott más eszembe amiért Csoki az éjjel kellős közepén kinyitná az ajtót és elmenne mellőlem. Furdaló lelkiismerettel indultam megkeresni lábujjhegyen, nehogy felverjem a családot. A folyosóra kis fény szűrődött ki a gyerekszoba ajtajánál. Az az ajtó is nyitva volt! Csendben odaértem és bekukucskáltam. Legnagyobb meglepetésemre az én Csoki kutyám éppen önfeledten játszott a kislánnyal aki ücsörgött a rácsos ágyában, dobálta a gumisünit ki onnan, majd a kutya visszavitte neki. Felállt a két hátulsó lábára, benyújtotta a gumisünit a kicsinek, amikor ő megfogta akkor finoman, játékosan húzgálták egymástól, majd a kicsi megkapta. Ezen jót kacarászott, majd újra kihajította a sünit, evvel a játék kezdődött előröl. Néztem őket egy darabig, ahogy egymást szórakoztatták avval a sünivel, amivel elalvás előtt Csoki nem volt hajlandó velem játszani… Az idilli hangulatnak a Mama vetett véget, aki szintén felébredt és jól kiosztott mindannyiunkat. Nem volt könnyű dolga a kislányát újra elaltatni, jól feldobta ez a kis apportírozós játék az újdönsült éjszakai szórakoztatópartnerével. http://shop.pettbull.com/

 

38. Jégszánon

Télen amikor a Velencei tó, vagy a Balaton jól fagyott be, elmentünk jégvitorlázni. Ha még a szél is kedvezett, szédítően tudott száguldani a kis lélekvesztő szerkezet. Egyszer Agárdon olyan tükör sima és jó vastag jég volt, hogy még a korcsolya pályákon is megirigyelték volna. Nagyon hideg volt, de szépen sütött a nap, a jég meg szikrázott mindenfelé. Még rianások nem voltak, ezért biztonsággal lehetett egészen Velencéig robogni. Csokit kint hagytam a parton, ott játszott a többiekkel és be is tudott menni a melegedőbe ha akart. Mielőtt elindultam mondtam neki, várjon, nemsokára jövök. Az egyik barátommal jól elvolt, őt jól ismerte és szerette, ilyenkor csak mondani kellett kivel maradjon és biztosan nem mozdult el amellől. Már egy órája száguldoztam és élveztem ahogy dübörög alattam a jég, liftezik a szán és kikapcsolt körülöttem a világ. Visszafelé jövet messze bent a jégen megláttam Csokit ahogy fekszik jó messze a parttól. Odaálltam mellé és szóltam neki, de annyira kimerült volt, hogy próbálkozott ugyan felállni, de a sima jégen nem sikerült neki, annyira elfáradt már a sok próbálkozástól. Láttam hogy az ereje már nagyon fogytán, mert szinte lehetetlen volt a tappancsaival a tükörjégen sétálni, még akkor is ha a körmeit kimeresztette. Az egyszemélyes jégszán nem egy kényelmes és tágas jármű, még egyedül is csak nehezen fekve lehet utazni benne, de itt fel kellett vennem még egy potyautast is. Az elhelyezkedés kissé körülményes volt. Miután befeküdtem a helyemre, Csokit is az ölembe fektettem, de őt orral a menetiránynak. Nekem fordítva kellett elhelyezkednem ahhoz hogy vezetni tudjam a szerkezetet. Ennek megfelelően a feneke szinte az orromban volt, a farkát félre kellett hajtani ahhoz hogy ne az arcomba legyen. Ráadásul annyira fázott hogy remegett az egész teste, ezért levettem a kabátomat és miután elhelyezkedett, még avval be is takartam. Szerencsére olyan jó szél volt hogy nem kellett belökni a szánt induláskor, csak rá kellett húzni és már indultunk is. Féltem hogy esetleg kiugrik az ölemből amikor elkezdünk robogni és dübörögni fog a jég a korcsolyák alatt. Ezért nyugtatgattam, beszéltem hozzá, ne féljen. Alulról a lábam és a hasam melegítette, fölülről a kabátomnak köszönhetően rövidesen megszűnt a reszketése és szorosan lesunyta a fejét a térdeimre. Fokozatosan egyre jobban ráhúztam és növekedett a sebességünk, amikor láttam hogy esze ágában sincs kiugrani. Egy-egy pöffnél a szélfelőli korcsolya a híddal együtt megemelkedett, liftezett, mint egy repülőgép. Kicsit aggódtam, nehogy valamitől megijedjen a potyautasom és kiugorjon a száguldó szánból. Amikor szóltam hozzá, elkezdett eszeveszett farkcsóválással válaszolni, még szerencse hogy bukósisakban kell művelni ezt a sportot, így azon csapódott a farka jobbról és balról, mintha pofozna. Az egyik kezem a kormányon, a másik a vitorla sottján, nem volt helyem még elhajolni sem. Hátulról csak a lobogó füleit láttam amint az állát a térdeimre szorította a farkával meg folyamatosan dobolt az arcomon. A farkcsóválást még akkor sem hagyta abba, ha nem szóltam hozzá. Egyre jobban élvezte az utazást, nem fázott már, bár megfordulni kicsit körülményes volt, de amint elindultunk, máris folyamatosan kaptam a farkával a pofonokat. Nem mondom hogy a legrövidebb úton mentünk ki a partra, de mindketten nagyon élveztük ezt a száguldó játékszert. A partra érve kiderült miért jött be a jégre Csoki. A barátom akivel hagytam szintén elindult egy kölcsönkapott jégszánnal röviddel utánam. Amíg ott volt a parton Csoki ugyan megpróbálkozott a jégen pár lépést, de hamar feladta mert nagyon csúszós volt neki. Miután ő is elindult, Csoki utánunk szaladt, hiába hívták vissza a többiek. Eleinte még volt ereje egyensúlyban tartania magát, de amikor rátaláltam már nem tudott felállni és jól le is hült, mert sokat feküdt már a jégen és jóval mínusz 10 fok alatt volt a levegő hőmérséklete is. Miután segítségemmel kikecmeregtünk a partra, újra el akartam indulni, mert ritka jó volt a jég és szél is. Hiába bíztam rá az ottmaradókra a labrador lányt, amint beültem a szánba, Csoki máris ott állt mellettem, mellső lábaival már be is szállt mellém és félreérthetetlenül jelezte, nem akar a parton maradni! Így nem volt más választásom nehézkesen bár, de elhelyezkedtünk és egész délután oda-vissza száguldoztunk a Velencei tavon, miközben megszámlálhatatlan pofont kaptam cserébe a labradorom farkától. http://shop.pettbull.com/

39. Hóviharban a csúcson síeltünk

Ez a kép azért emlékezetes, mert egyik éjjel Dienten am Hochkönig nevű kedvenc kis sífalumban annyi hó esett, hogy ki kellett ásni az autónkat. Már jórészt végeztünk, amikor kiderült mi eggyel arrébb parkolunk, sikerült a szomszéd kocsiját körbeásni! Szerencsénkre, a német tulaj, akinek ilyen szívességet tettünk, nevetve viszonozta a lapátolást és mindegyikünk kiszabadult a hó fogságából!

A síoktatás idegtépő munka, mert minden csoportban van legalább egy olyan tanítvány aki lehetetlenné teszi a többiek előrehaladását. Igaz a rafinált Csokinak rögtön ő lett a kedvence, mert mindig hozzácsapódott és követte a legügyetlenebbet, mert persze vele kellett a leglassabban futni. Ennél csak az volt rosszabb amikor egyetemista lányokból verbuválódott csapat vállalkozott a síelés tudományának elsajátítására. Csoki nagyon élvezte a társaságukat, mert mindegyikük kényeztette és etette őt. Egyikük már az első naptól fogva szorgalmasan gyakorolt, de a többiek csak a harmadik napon dél körül szánták rá magukat, hogy kimerészkedjenek a sípályára. Tanácsom ellenére a tanuló pálya alján kezdték a készülődést a teteje helyett, és persze azonnal a felvonóval akartak felhúzódzkodni a csúcsra. Hiába próbáltam rávenni őket, menjenek autóval fel a dombocska tetejére, mire onnan leevickélnek, már talán a felvonóra is fel tudnak majd kapaszkodni, de ők hajthatatlanok voltak, mondván, ha már egyszer rászánták magukat, akkor innen el is indulnak. Csoki nagyon élvezte a nagy nyüzsgést és mindenkinek kedveskedett egy friss tobozzal. Boldog volt amikor eldobták neki és visszahozhatta. Mire mind a tizenöt lány sícipőjét becsatolgattam, már el is fáradtam. Végre indulhattunk volna, de a sítalpak túl csúszósnak bizonyultak a lányoknak, ezért kezdtek rájönni, talán mégse olyan egyszerű ez mint ahogy ők gondolták. Végre eljutottunk mindannyian a jó tíz méterre lévő felvonóhoz, amikor többen is jelezték hogy nekik most pisilni kell menni! Feladtam… Ölbe kaptam Csokit és pihenésként felhúzódzkodtunk a lejtőn. Kaján pofával nézett hátra a távolodó lánycsapatra a kényelmes utazó pozíciójából. Néha annyira tetszett neki az utazás a két síbotomon fekve, hogy szinte elaludt, annyira elernyedt, ilyenkor még nehezebbnek tűnt a 33 kilója. Kicsit meg kellett ráznom, hogy felébredjen és segítsen tartani magát ő is. A többiekkel visszacsúsztunk a kezdő lánycsapatunkhoz akik addigra már kipisilték magukat és újra a szerelésüket próbálták igazgatni. Megint becsatoltam egy tucat női sícipőt, közben minden alkalommal kaptam egy gyors nyelves puszit az arcomra amikor lehajoltam és Csoki magasságába kerültem. Avval szórakoztatta magát, hogy amint tehette becserkészett és arcon nyalt hirtelen és kivédhetetlenül. Mindig megdorgáltam érte, de ezt ő sem vette komolyan, a nézőközönség meg mindig jókat derült rajta. Amikor már ügyeltem a kis terrorista támadására, stratégiát váltott és minden lehajoláskor, amikor egy sícipőt próbáltam sipákoló gazdája lábára rögzíteni, pajkosan beleharapott a fenekembe. Kis csapatunknak és Csoki produkcióinak köszönhetően már senki sem akart felmenni, inkább jókora nézősereg hahotázott a burleszk filmbe illő teljesítményünkön. Végre elindult az első versenyző párosunk. Egy frissen kialakult kapcsolat ment tönkre a szemünk láttára az első húsz méteren. Az egyik lovagias férfiú újdonsült kedvesét próbálta maga mellett felvontatni a felvonóval, de szinte azonnal a hölgy összekaristolta a fiú új kedvenc féltve őrzött sílécét. Mire kiestek a felvonóból már vége is lett a kapcsolatnak. Még az sem békítette ki őket hogy a veszekedésüket enyhítendő Csoki azonnal elszaladt nekik egy-egy tobozért és még ott a földön fekve megkapták a nyelves puszijukat tőle az arcukra. Még szerencse hogy én az egészet szemfülesen videóra rögzítettem, már a kép kissé ugrálósra sikerült, mert annyira nevettem közben. A többiek sem jutottak sokkal tovább, még szerencse hogy az olasz személyzet türelmes volt hozzánk és ők is jót szórakoztak az egész csapat teljesítményén. Ennél jobban csak este a hotel társalgójában nevettek az emberek a házi videónkon. Miután kiszórakoztuk magunkat pihenésként elindultunk egy körre Csokival. A csúcson sikerült olyan ködbe keverednünk, hogy a sílécem orrát sem láttam. Az előző nap esett fél méteres friss hó élvezetes lett volna, de semmit sem lehetett látni. Folyamatosan beszéltem Csokihoz, nehogy elkeveredjen mellőlem, de szerencsére mindig előkerült időben. Térképpel a kezünkben is sikerült elkeverednünk és fekete pályára tévedni. Ha láttam volna valamit jobban élveztem volna, de így sem volt rossz. A középállomásnál megpihentünk a menedékházban egy teára. Ezek a hangulatos kis házikók kedvenc helyei voltak a labradoromnak. Mindenütt nagy szeretettel fogadták és kapott valami finomságot. A legnagyobb sikerünk egy másik helyen Svájcban volt, amikor a ránk fagyott jéggel a ruhámon és Csoki bundáján érkeztünk a melegedőbe. Ott mindenki kiszállt a felvonóból a végállomás előtt eggyel. Mi persze nem, gondoltam is, milyen vattacukrok ezek a síelők, akik nem mennek fel a csúcsra! Meg is bántuk amikor megérkeztünk. A szél úgy süvített hogy alig tudtunk kimenni az ajtón. Mínusz 20 húsz fok alatt volt a hőmérséklet és még orkánszerű szél is tombolt, ami átfújt az összes ruhámon. Csoki is fázott, amit ritkán láttam tőle, mert jól bírta a hideget. A szél annyira lefújta a havat a pályáról, hogy korcsolyával jobban lehetett volna haladni, mint sível. Jó meredek szakasz volt, de annyira jeges, hogy sokszor segítenem kellett a kutyának, nehogy lecsússzon és begyorsuljon lefelé, mert akkor nem tud megállni. Féltem, nehogy a sível elvágjam a lábát, amikor nekem támaszkodva araszolgatunk lefelé a kritikus szakaszokon. Nem vagyok túl félős, de itt nagyon egyedül éreztem magam, arra gondoltam, ha itt baleset ér, el tudom-e küldeni Csokit segítségért? Szerencsére erre nem került sor. Sikerült mindkettőnknek ép bőrrel megérkezni a jó meleg menedékházba ahol már szelídebb volt az idő. Csak akkor vettem észre milyen komikusan nézünk ki, amikor beléptünk és hirtelen csend lett, mindenki felénk fordult. Ránéztem Csokira és nevettem rajta annyira viccesen nézett ki ahogy ráfagyott a jég az egész testére és csak a szeme villogott sötétbarnán, az egész kutya hófehér volt. Ő meg rajtam nevetett, mert én ugyanígy néztem ki, a sapkám, maszkom, kabátom megtartotta a formáját amikor levettem, úgy ráfagyott a jeges hó, amíg leértünk. Olyanok voltunk, mint a sarkkutatók a Delta című műsor főcímében. Megszárítkoztunk és Csoki begyűjtötte az adományait mind a vendégektől, mind a személyzettől. Itt még jobban is ment neki a dolog, mert nem kellett sokat színészkednie és kunyerálni, volt elég önkéntes adakozó anélkül is. Még egyszer nem jutott eszünkbe felmerészkedni a csúcsra a hóviharban, megelégedtünk aznapra a lejjebbi pályákkal. Este otthon bekenegettem a talppárnáit és a finom bőrt közötte, ahol a jeges pálya feltörte. Ezt a műveletet mindig nagyon élvezte, és ez volt az egyetlen dolog amit nem sikerült megtanítanom neki, ő sosem kente be az én talpamat, legfeljebb nyalogatni kezdte ha már fel akart kelteni…

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

40. Lavina mentés

A különlegesen jó szaglására akkor lettem figyelmes, amikor észrevettem, nem tudom úgy eldobni a friss hóba az ő tobozát, hogy ne találja azt meg. Kedvenc szórakozása volt hogy mindig hozott egyet, amit dobálni kellett neki. Egy alkalommal közel egy méteres friss hó esett az előző napon. A reggeli sétánál rohangált mellettünk és hozta a tobozát. Ezt a játékot általában én untam meg előbb, ezért átdobtam az út mellett lévő jó kétméteres hófalon le a völgybe amilyen messzire csak tudtam. Evvel részemre a játék be is fejeződött és ballagtunk tovább. Nem is vettem észre hogy az én elszánt labrador kutyám utánaered a zsákmánynak, csak akkor lepődtem meg amikor jó negyedóra elteltével boldogan, lobogó fülekkel rohant felém és vigyorogva letette a lábam elé ugyanazt a szétrágott tobozt, amit az imént elhajítottam! Innentől kezdve az volt a játék, hogy megpróbáltam a leglehetetlenebb helyekre eldugni a tobozokat, vagy egyéb játékait és megkerestetni vele. Ezt nagyon élvezte! Amint megkapta a feladatot, azonnal szinte transzba esett. Az orrát a földre szegte, jellegzetes vadászó mozgást vett fel és néha kis légszimattal próbált tájékozódni. Nem adta fel, addig kutatott, amíg meg nem találta az eldugott játékot. Amikor visszahozta, mindig eszeveszett játékba kezdett, futkározott, hempergett, körbe-körbe ugrált szinte ünnepelte magát, a miért megint ő győzött. Nem tudtam átverni. Ha felraktam egy fára, vagy bedugtam valami alá, vagy mögé, hamarosan ott is megtalálta. Egy idő után már ismerte a trükkjeimet és egész gyorsan újra övé volt a zsákmány. Egy alkalommal véletlenül volt alkalmunk lavinamentő kutyák vizsgáján részt venni. Nagyon érdekes volt, ahogy bemutatták a tanítási fázisokat. Csoki is végignézte a bemutatót és volt egy jó tulajdonsága, ha látott valami produkciót másik ebtársától, rögtön meg is tanulta azt. Amikor mutatták, hogy a hóba a sérültet a kutya szeme láttára elássák, utána megkerestetik vele, majd jutalomból a megmentett csokit ad a mentőkutyának. Erre rögtön azt mondtam, ez nekünk is menni fog, főleg ha csoki lesz a jutalom! Még szerencse hogy ebben a régióban akkoriban Milka csokit használtak erre a célra, ami pont az én kiskutyám kedvence volt. Láttam rajta hogy megértette a feladatot, rögtön belementem egy fogadásba és ezért rögtön élesbe próbáltuk ki a kutyámat. Hórobogóval elvittek egy jókora körre, amíg elásták a megmentendőnket, majd elindítottam Csokit. Jobbra-balra, előre-hátra vezényszavakkal jól tudott fürkészni, ezért könnyen végigszimatolt a kijelölt terepen, majd hirtelen visszakanyarodott, megállt egy pontnál, izgatottan kezdett szimatolni, tett egy szűk kört és biztatásomra egyet vakkantott, majd ásni kezdte a havat. Odaszaladtunk és segítettünk neki, hamarosan előkerült az elásott alpinista, de ami a legfontosabb a jutalom Milka csoki is a zsebéből. Sajnos a fogadás tétét nem kaptuk meg, mert a másik fél azt mondta, olyan profin dolgozott Csoki, hogy lehetetlen ez elsőre, biztosan már sokat gyakorolta. Szerencsére ezt a tudományunkat élesben sosem kellett kipróbálnunk. Vigasztalásként testvériesen elfeleztük a tábla nyeremény csokit és fele-fele elmajszoltuk. A többi hitetlenkedőnek büntetésből egy falatot sem adtunk. http://shop.pettbull.com/

41. Rövidebb úton a lovakkal haza

Kölyök kora óta hihetetlenül jól bírta a futást. Kölyök kora óta elkísért a lovakkal naponta egy-két órán át. Ennek ellenére a labradoros divatosan dundi formáját mindig megtartotta. Kövér persze sosem volt, de be kell vallanunk sovány sem. Minden lehetőséget kihasznált hogy vízhez jusson, elég volt egy pocsolya is, azonnal meghempergett benne, de ha patak vagy tó került az utunkba, ki nem hagyott volna egy kis fürdőzést. Ez a szokása évszaktól független volt, még télen is jeges fürdőt vett, sőt, ha sikerült kis vízfelületet találnia. Még arra is képes volt, hogy addig ugráljon a befagyott patak jegén, amíg be nem tört, akkor aztán fülig érő mosollyal a pofáján beült a jégtáblák közé és nagyon boldog volt. Nyáron a tikkasztó melegben még idegen helyen is megtalálta a vizet. Lovasversenyre megérkezve éppen a ló lepakolásával voltunk elfoglalva és ilyenkor nem figyelt senki sem a kutyára. Mire elrendeztünk mindent, megérkezett Csoki csuromvizesen és nagyon vidáman. Megkérdeztem a helybélieket, hol lehet itt a puszta kellős közepén úszni? Kiderült csak jó tíz percnyire lóháton van egy bányató, az oda-vissza húsz még akkor is ha végig szaladt az én kis úszóbajnokom, ott egy hűsítőt csobbant, majd visszaszaladt hozzánk felfrissülve. Csak azt nem tudom honnan tudta merre van a tó, hogy érezte meg ilyen messziről a vizet? Csak nem tanult meg még térképet is olvasni? Bár nála még ezen sem csodálkoznék…Ha volt menet közben víz, szinte egész nap bírta, de egy alkalommal otthonról a nyári hőségben nem a megszokott irányba indultunk a lovakkal, hanem egy jó hosszú túrát terveztünk. Elindulás után már jó messze jártunk otthonról és láttam hogy nehezen mozog a kutya, nagyon szomjas, nem is bírja tartani a tempónkat ahogy szokta. Lassítottunk miatta, de ettől még vizet nem tudtunk adni neki. Jó szárazság volt, és még egy életmentő pocsolya sem volt sehol. Ráadásul a fekete bundája kályhaként melegítette őt. Meg-megpihentünk, de egyre fogyott az ereje. Nagyon sajnáltam szegényt, de nem volt mit tenni még hazáig el kellett jutni. A cél előtt nem sokkal feladta. Látszott hogy baj van. Teljesen elfeküdt, alig kapott levegőt és szinte elájult. Azonnal felraktuk a nyereg elé az alélt kutyát és sebes vágtába hazavittük. Féltem hogy így meg esetleg a lovak sérülhetnek meg, de szerencsére ők jól bírták. Hazaérve egyértelmű volt hogy hőgutát kapott a kedvenc lovas kísérőm! Ez nem vicces, könnyű elpusztulni tőle. Ilyenkor a szervezet hő háztartása teljesen felborul a meleg és a vízhiány miatt. Ha a belső testhőmérséklet is sokáig kritikus érték felett marad, az agyi ödéma visszafordíthatatlan károsodást okoz. Ilyenkor a beteget azonnal kíméletesen de le kell hűteni. Ehhez hirtelen a csapból jövő hűs vizet használtuk, de szerencsére az autómban volt infúzió és a szükséges injekciók is az ellátásához. Nagyon megijedtem hogy pont én ilyen meggondolatlanságom miatt elveszítem a társam. Hosszú percekig kritikus volt az állapota, de a huszáros lovas vágtának és a gyors ellátásnak köszönhetően hamarosan magához tért és egy bizonytalan dobolással jelezte a farkával: már javul a helyzet, ne aggódjak! Ezután már mindig ügyeltem rá, ha huzamosabban kellett futnia, mindig jusson vízhez. Nem is fordult elő többet ilyen ijesztő kaland velünk. Még szerencse hogy ezt az egyet kis ijedtség árán megúsztuk… Ez után gyakran előfordult, ha ismerős terepen lovagoltunk, hogy lerövidítette az utat! Először valószínűleg lemaradhatott tőlünk és nem a nyomunkat követve keresett meg, hanem átvágott egy rövidebb úton, mire én odaértem legnagyobb meglepetésemre már ott várt! Később, főleg idősebb korában meg lehetett beszélni vele a lóhátról, menjen erre, vagy arra a rövidebb úton és hol fogunk találkozni. Általában a patakhoz, vagy tóhoz küldtem előre, amíg mi egy nagyobb kört tettünk meg a lóháton. Szívesen vette ezeket a parancsokat és rögtön boldogan elindult a megadott irányba, de pár méter után mindig megállt, visszanézett rám és megvárta, míg megerősítem: „Mehetsz! Ott találkozunk!” Mire mi odaértünk már rég felfrissülve a fürdőzéstől, újult erővel szaladt mellettünk hazafelé.http://shop.pettbull.com/

42. Baleset

Szakadó hóesésben indultunk hazafelé a világbajnokságot nyert angol agárral, Avokádóval. St.Moritz-ból. Így utólag még maradhattunk volna egy-két napot, ameddig az időjárás kicsit javult volna. Persze utólag mindig könnyű lenne elkerülni a baleseteket. Bázelban az ismerőseinknél egy éjjelt töltöttünk, miután a bázeli karnevált megnéztük. Másnap meglátogattuk az ottani állatorvost, akinél volt lehetőségem korábban tanulni, onnan indultunk. Elkezdett szakadni a hó. Felváltva vezettünk, nagyon fárasztó út volt, mert alig lehetett látni. Ausztriában csak egy sávot tudtak letakarítani az autópályán. Igen lassan lehetett haladni, az ablaktörlő nem győzte a sok havat, ráfagyott a jég a lapátokra, ahogy besötétedett, még rosszabb lett a helyzet. Hirtelen a leálló sávból elindult egy kamion, amit már nem tudtunk csak irányváltással kikerülni, de erre megpördültünk és az autónk rommá törött a kamion hátulján. Az agár a hátsó ülésen aludt, ő megsérült és fájdalmasan sírt. A mellettem alvó asszisztensem a baleset előtt aludt. Az ütközés után látszólag semmi sérülése sem volt, csak nem ébredt fel. Az utastér az első üléseknél nem sérült meg, én is karcolás nélkül szálltam ki, de nagyon féltem hogy hátulról többen is belénk szaladnak majd. Györgyit nem mertem mozdítani, mert félő volt esetleg nyaki gerinc sérülése lehet. Lélegzett és a pulzusa is rendben volt, de aludt és nem lehetett felébreszteni. Csoki a lábánál utazott és őt a vétkes kamion fülkéjébe helyeztem el gyorsan, nehogy a nagy kavarodásban még valami baja legyen. Látszólag az ijedtségen kívül más nem történt vele. Avokádó továbbra is fájdalmasan sírt, ezért adtam neki nyugtató és fájdalomcsillapító pasztát. A mentőautó tizenöt perc múlva elvitte az eszméletlen gazdáját, Csokinak és nekem akkor még semmi bajunk sem volt. Az állatorvos, akit a balesethez kihívtak, befogadott minket mind a két kutyával együtt. Egész éjjel fuvarozott minket másik állatorvoshoz, ahol megröntgeneztük a sérült agarat, de a röntgenen nem volt látható elváltozás. Hajnal felé elszállásolt minket a házában. Másnap már a felesége autójával mentem a kórházba látogatni. Györgyi kómában volt, de nem találtak sérülést nála, azt mondták, alvás közben kaphatott agyrázkódást az ostorcsapás- szerű ütődéstől a balesetnél. Avokádó hátulsó része lebénult. A kolléga segítségével alaposan kivizsgáltuk, újra megröntgeneztük és a kezelését is megkezdtük. Másnap délután a kertben sétáltam Csokival amikor a szemem láttára az ő két hátulsó lába is hirtelen lebénult és csak fókaszerűen tudta húzni magát a hóban. A sétából visszafelé az ölemben kellett őt már cipelni. Nem tudtam mi jöhet még? Ott álltam egy idegen országban egy idegen házban egy kómában lévő utasommal és két bénult kutyával… Két hétig tartó várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Napi kétszer kellett a kórházba mennem és órákig beszélni egy szinte élettelen testhez, mert állítólag ez jó hatással van ilyenkor. A rendőrségen másnap már mindent elintéztek a törött autónkkal és a személyes holmijainkkal kapcsolatban. Sajnálták a történteket, de a helyszínelés alapján nem is merült fel a vétkességem. Jó egy évvel ez után itthon nagyon meghurcoltak, de a kamion sofőrje egyszerűen eltűnt. Mindkét kutya élénk volt, de egyikük sem tudott a hátulsó felére ráállni. Szívszorító látvány volt nézni a néhány nappal előbb villámsebesen száguldó agarat és az örök vidám labradoromat ebben az állapotban. Felváltva próbáltam állítgatni őket és segíteni kellett a vizeletüket, székletüket üríteni is. Lehangoló volt az eredménytelenség, mert egyikük állapota sem javult, de a legszörnyűbb, ahogy teltek a napok és a kóma még mindig változatlanul tartott Györgyinél. Két nap múlva éjjel váratlanul beállított hozzám Györgyi élettársa és a testvérem. Sok mindenre szükségem lett volna, de nem hívtak előtte fel, így semmit nem hoztak magukkal. Nagyon mérges voltam rájuk amiért üres kézzel az éjszaka kellős közepén megérkeztek látogatóba. Nem voltam kisegítve velük. Szerencsére Tibi barátom pár nap múlva egyeztetett velem és mindent elhozott, ami kellett. Nagyon egyedül éreztem magam és a sorsnak kiszolgáltatva, nem lehetett tudni mit hoz a jövő? Cipelgettem ölbe a kutyákat, jártam a kórházba, de semmi eredmény sem volt. Amikor két hét múlva Györgyi barátai jöttek látogatóba, velük mentem be a kórházba. Mindig félve léptem be az intenzív osztályra, nem lehetett tudni, mi vár rám… Szerencsére aznap végre megtört a jég! Felébredt!!! Már nem emlékszem mit mondott, de megmozdult és reagált amikor szóltam hozzá. A folyosón várakozó Ági volt az akin kitöltöttem a két hét alatt felgyülemlett feszültséget. Bevallom őszintén nagyon sírtam és nagyon boldog voltam. Megint ottmaradtunk egyedül a kutyákkal, de már legalább bizakodni lehetett. A kóma véget ért. Az életben azonban nem úgy megy egy ilyen felépülés, mint a filmekben, ahol a főhős kómába esik, hirtelen felébred, majd mintha mi sem történt volna folytatja az életét. A valóságban a lábadozás nagyon hosszadalmas és nehézkes. Újra kell mindent tanulni, enni, járni, beszélni és élni. Nekem sikerült ezt végigasszisztálnom, ráadásul mellette dolgoznom is kellett mintha semmi sem történt volna. Szerencsére teljesen felépült, de ez négy évig tartott. Miután hazajöttünk Avokádó feladta. Nagyon hiányzott neki a gazdája, vigasztalhatatlan lett. Rossz volt nézni, ahogy Csoki mozgásképtelenül vonszolta magát a mellső lábaival, de ő az agárral ellentétben nagyon akart élni. Meleg barna szemeiben a tűz nem változott, hálásan pillantott rám még akkor is ha injekciót kapott, vagy a hólyagját nyomkodtam hogy pisiljen. Hiányzott minden igyekezete ellenére a megszokott farkcsóválása, amivel szinte kommunikálni tudott korábban. Most ez a mindig vidámságot szimbolizáló vastag farkinca csak bénultan lógott, nem tudta megmozdítani. Nagyon lassan javult csak, de töretlen akarattal küzdött a gyógyulásért. Szívbemarkoló volt, mikor egyszer az ölemben kivittem a friss hóra és a hátulsó lábai bénultan lógtak hátrafelé, mint egy fókának, de a macskát így is felkergette a fára, majd kajánul mosolygott utána rám. Hat hónapig kellett az ölemben cipelni, mire végre önállóan is fel tudott állni és megtanult újra járni. A mozgásán mindig látni lehetett, hogy az azonos oldali lábait egyszerre vitte előre, mit a tevék, poroszkált, nem tudott ügetni az átlós lábaival egyszerre. Ennek ellenére sok munkával megerősödött a hátulja, de mindig gyengébb maradt, mint a baleset előtt. Egy dolog láthatóan hiányzott neki ezután. Nem tudta kinyitni az ajtókat, mert nem bírta el a hátulsó lábaival magát a művelethez. A problémát úgy oldotta meg, ha ki-, vagy bemenni akart egy ajtón, addig ugatott előtte, amíg valaki ki nem nyitotta neki. Köszönöm neki hogy segített átvészelni nekem az életemnek ezt az egyik legnehezebb szakaszát! Sok erőt kaptam tőle a reménytelen percekben is a vidámságával és a csodálni való akaraterejével. Az is sokat segített, amikor szomorúnak látott, hízelgett, dörgölődzött, hozott egy játékot amit el kellett dobnom neki, megnyalogatott, karminckázott a lábával egyet rajtam, vagy bénultan is megkergette a macskát,ezeket a trükkjeit rendíthetetlenül és mindig a legszükségesebb pillanatokban alkalmazta. Szerintem pszichológusnak is jó lett volna! http://shop.pettbull.com/

43. Pécsi Pitt Bull kaland

Janisszal a görög barátommal egy házibuliba voltunk hivatalosak Pécsen. A házigazdák riasztója egy kis pitt bull szuka volt. Erődítményszerű magas kőkerítés vette körül a házat. Minden vendég beengedésekor a kutyájukat meg kellett fogni, bezárták egy kis kennelbe, bekísérték az embereket, majd kiengedték a kutyát újra a kertbe. Mi is bejutottunk sértetlenül a háziak segítségével a lakásba. Jó volt a hangulat, a vendégek nagy részét levette Csoki a lábáról, mindenki etette. Az ilyen bulikon mindig a kutyákra terelődik a szó és itt is a házigazda elmesélte, mennyire szeretik az ő pitt bulljukat, velük mennyire megbízható, de idegenekre és főleg a kutyákra nagyon agresszív, anélkül hogy erre tanították volna. Amikor nem volt mozgás a kertben, akkor a kutya őrködött a kertben, a képlet egyszerű volt, aki bent volt, nem mehetett ki, aki kint volt az nem jöhetett be. Ennél jobb riasztót el sem lehetett képzelni. Minél többen lettek a vendégek, annál felügyelhetetlenebb lett a társaság. Így fordulhatott elő az hogy valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Hirtelen kis pánik tört ki a vendégek között, pillanat alatt elhallgatott a társaság, mert az udvarról bejött a család pitt bullja. Egész eddig az ő barátságtalan természetéről volt szó, az egész macerás beengedése a vendégeknek miatta volt és most egyszercsak megjelent a nappaliban! A házigazdák azonnal mozdulatlanná parancsolták a vendégeket. Egy alacsony üveg dohányzó asztal volt közöttem és Csoki között, amikor bejött az ellenfél. A pitt bull barátságosan viselkedett, de a maga szeleburdi módján farkcsóválva és rájuk jellemző fülig érő szájjal kezdte felfedezni a terepet. Gyorsan felmértem a helyzetett, mert látszott hogy az embereket esze ágában sincs bántani, de még nem vette észre Csokit. A labrador viszont azonnal kiszúrta a jövevényt. Rögtön láttam rajta, megijedt, nem is mozdult, maga alá húzta a farkát és mozdulatlanul várt, csak a szeme sarkával követte az ellenséget. Abban a pillanatban amikor a pitt bullnak képbe került Csoki, máris támadott. Nem nézett semmit és senkit, csak célt látta maga előtt. Robbanásszerűen indult, de szerencsére volt annyi helyzeti előnyöm amivel meg tudtam őt előzni. Mivel nem figyelt rám, sikerült szakszerűen a hátulsó lábait elkapnom és a levegőbe emelni. Zokon is vette ezt az attrocitást, visított a pitt bullokra jellemző hangon, amíg el nem értük a bejárati ajtót. Előzékenyen kinyitotta a háziasszony nekünk és bár volt két-három lépcső, kidobtam szegényt, mire lehuppant már be is csuktam előtte a bejáratot, biztos ami biztos alapon. Varázsütésre életre kelt a társaság újra. Mindenki a hirtelen lezajlott eseményről kezdett beszélni. Nem is láttam hol van Csoki a felbolydult tömegben, amíg egy hideg nedves orrocska meg nem bökdöste a tenyeremet. Lenéztem és Csoki hunyorgott rám, diszkréten csóválta a farát, evvel köszönte meg a testőri védelmemet. http://shop.pettbull.com/

44 Zita mamánál háztűznézőben

Csokival egyszerű volt a párválasztás. Mármint nekem. Egyszerűen csak rá kellett bíznom a döntést, ha szimpatikus volt neki az illető hölgy, tettünk egy próbát, ha nem, akkor nem bajlódtam vele. Kár lett volna elvesztegetni drága időt az ismerkedésre, majd utána, mire kiderül, nem stimmel valami. A labradoromnak csak néhány perc kellett ahhoz ami nekem esetleg évekbe telt volna…Ezért bíztam rá az ilyen fontos döntéseket. Nemigen tévedett. Bár az ágyból nem szívesen költözött ki mellőlem, sőt zokon is vette ha a betolakodó ezt az ő helyét próbálta elfoglalni. Ha másképp nem ment, megvárta, míg elalszik az ellenség, akkor óvatosan közénk furakodott, majd a hátát nekem támasztva a lábaival szép lassan lelökte az ágyról a vetélytársát. Első alkalommal voltunk hivatalosak háztűznézőbe Zita mamáékhoz. Amúgysem lelkesedtek a lányuk választása miatt, de mosolygós arcot próbáltak vágni a dologhoz. Megérkezésem után még szinte be sem léptem, máris valami átlátszó ürüggyel elküldtek fölösleges dolgokat vásárolni az élelmiszerboltba. Csokit ottmarasztalták, én meg nemsokára megérkeztem a rendelt tejjel és más haszontalanságokkal. Össze volt csődítve az egész família, mindenki méregette a másikat, kényszeredett mosollyal. Eljutottunk a nappaliig, ahol Csoki lelkesen fogadott, egész feldobta, hogy megérkeztem. Tudomásomra hozták milyen nagy kegyben részesültünk, mert itt ő az első kutya akit beengedtek a lakásba. Megsimogattam diszkréten a fejét, viszonzásul megbökdösött az orrával, de nem lehetett vele foglakozni, ezért kénytelen voltam mellőzni egy kicsit. Amikor látta hogy nem foglakozom vele, eltűnt a szemem elől. Így a család vizslató gyűrűjébe keveredtem és mindenki megpróbált a maga módján tesztelgetni, milyen lehet az új jövevény? Egy percen belül megint Csoki nedves orrát éreztem amint a tenyeremet bökdösi nedves nózijával és valami kemény tárgyat nyomkod a kezembe. Lenéztem és látok a szájába egy jókora mézeskalácsszívet. Nem tudtam honnan szerezhette, de azt gondoltam hogy nem épp neki szánták, ezért el akartam venni tőle, de meglepő módon nem adta oda, hanem elszaladt vele a szoba közepére a féltett családi perzsa szőnyeg közepére és megtámasztotta az egyik tappancsával, majd szétharapta millió darabra. Ezután komótosan falatozni kezdte a széttörött mézeskalácsszívet. Hirtelen több dolog miatt is kellemetlenül éreztem magam. Mindenekelőtt a kutyám ellopott egy mézeskalácsot valahonnan, ráadásul a drága szőnyegen lakmározik belőle, ahol ő az első kutya-vendég. Gondoltam, mindjárt az utolsó is lesz evvel a mutatványával. Pillanat alatt a zsibongó családi méhkas elhallgatott. Kínos csend lett. Én inkább nem szóltam, már úgyis mindegy volt, csak ronthattam volna a helyzetet. A nagymama kezdte az akciót gyorsan elkezdte összekapkodni a mézeskalács darabjait és közben szelíden Csokit sinfelni. Nem lehetett letagadni amikor a kalácsból előkerült a tükröcske és egy fiatal pár fotója, amelyiken az én új kiválasztottam mellett egy idegen férfi díszelgett! Már nevetett a család a dolgon és töredelmesen bevallották nekem, azért küldtek el gyorsan vásárolni, hogy legyen idejük a képeket és egyéb áruló tárgyakat eltüntetni az elődöm után. Így került végül a mézeskalácsszív a televízió tetejéről amögé, szerintük biztonságos helyre. Csakhogy az én kis kedvenc kutyuskám nem engedte félrevezetni az ő kisgazdáját! Elő is szedte nekem megmutatni a bűnjelet és tüntetőleg szét is rágta! Jót nevettünk rajta, de én a mai napig csodálkozom miért pont ezt mutatta meg nekem és mit akart avval mondani, amikor miszlikre rágta, vagy csak egyszerűen szerette a mézeskalácsot? http://shop.pettbull.com/

45. A tüzelés gyógyító hatása egy gerinces tacsira

A tüzeléséről jutott az eszembe egy másik kutyatársa egy kis tacskó kutya. Gerincporc sérve volt, ezért került be a Klinikára. Egy idős házaspár gyermekpótló ebecskéje volt. Nagyon aggódtak érte, de nem volt sok esélye, mert mindkét hátulsó lába teljesen lebénult. Megoperáltam, de messze laktak, ezért bentlakó maradt a lábadozás idejére. Minden nap telefonon érdeklődtek miatta. Mindig szem előtt volt, óránként valamelyikünk próbálta állítgatni, tornáztatni és segíteni kellett neki a vizelet és a székletürítéshez is. Lassacskán de kezdett javulni, már segítséggel megállt. Pont ebben az időszakban jött meg Csoki első tüzelése. A bénult kis tacsit rendszeresen meglátogatta, de ő ebben az állapotában veszélytelen volt a lányra, ezért nem voltak eltiltva egymástól. A gazdái vállalták az otthoni ellátását és kezelését, ezért hazamehetett. Másnap hívtak, de nem sok biztatót mondtak. Pisil, kakil, tudja tartani mindkettőt, de nem hajlandó felállni még segítséggel sem. Abban maradtunk, ha másnap sem jutnak előbbre visszahozzák. Lehetetlennek gondoltam a visszaesést, amikor a Klinikán már biztatóan kezdett mozogni. Ennek ellenére másnap elhozták, mert otthon nem működött a kutya. Én is megpróbáltam az asztalon felállítani, de nem sikerült. Semmilyen együttműködést, vagy akaratot nem láttam rajta. Már-már szomorúan konstatáltam a vereséget, amikor megjelent a tüzelő Csoki és odadugta az orrát az asztalon lévő tacskóéhoz. Az azonnal erőteljesen csóválni kezdte a farkát, amit eddig nem volt hajlandó! Hirtelen ötletem támadt, hónom alá csaptam a kis tacsit és gazdástól, Csokistól együtt kivittem mindenkit a kertbe a fűre, ahol nem csúszós a pálya. Letettem a tacsit a gazdái lába elé, Csokival meg elsétáltam jó 5 méterre és ráparancsoljam maradjon ott. Visszamentem a tacsi mellé, felállítottam és közben szóltam Csokinak: „Játssz vele!” Erre elkezdett ugrálni előtte, a mellső lábaival lehasalt, a hátulsókkal állt, csóválta a farkát és halk morranásokkal csalogatta a haverját. Amikor aztán megfordult és majdnem az orrához nyomta a tüzelő hátulsó felét, megtört a jég! Életre kelt a kezemben a kis tacsi! Varázsütésre visszatért a lábaiba az élet! Nemcsak meg tudott állni, de futni is tudott! Igaz, még bizonytalanul össze-összeakadtak a lábai, de töretlen lelkesedéssel újra elindult és jellegzetes udvarló testtartással kihúzva magát tette a szépet a labrador lánynak. Ha elfáradt és leült, Csoki rögtön csalogatni kezdte. Egy ilyen csábításnak melyik kutyafiú tudna ellenállni? Könnyezett is a gazdaházaspár, én meg megköszöntem a hatékony aszisztensi segédletet Csokinak! http://shop.pettbull.com/

46.A szerelmes Csoki

Mindig megkérdezik tőlem a leendő kutyatulajdonosok, milyen nemű legyen az új jövevény? Ha kan, lőttek a tujáknak és a növényzetnek a kertben, de ha szuka… Nem tudom ez jobb-e, de azt tudom, amikor tüzel akkor igencsak figyelni kell az erényeikre! Én is a jó gazda gondosságával jártam el. Ilyenkor a szemem mindig Csokin tartottam, de nem volt könnyű dolgom, mert a kritikus időszakokban minden cselt bevetett, hogy megszökhessen. 3 hét állandó figyelés, szobafogság, csak pórázon sétálgatás mellett is mindig megtaláltak a környékbeli lovagok. A kertbe rendszeresen beköltözött és ott táborozott néhány helyi vagány, akiket addig nem is láttam. Kitartóan ücsörögtek, éjszakánként ugattak és vonítottak, valószínűleg egymással traccspartiztak. Jelentkezőkből nem volt hiány, úgy látszik elterjedt a híre az eladó menyecskének. Mindenesetre, én, mint a leány gyámja nem kívántam egyik udvarlót sem fogadni! Árgus szemekkel kellett uralkodnom ahhoz hogy megőrizzem a lányka jó hírét. Az első periódust sikerült is átvészelnünk, de a második már nem ment simán. Hazaértünk egy szép nap, pont a legkritikusabbak egyikén. Megálltam az autóval a praxis előtt, átnyúltam kinyitni a másik ajtót és kitessékeltem rajta Csokit. Én kiszálltam a sajátomon és szóltam neki. Sehol sem volt! Megkerültem az autót, de nem láttam. Gondoltam biztosan gyorsabb volt és már beszaladt a házba. Komótosan beballagtam. Mivel a bejárati ajtó is nyitva volt, nem is gondoltam semmi rosszra sem. Szédelegtem még pár percet gyanútlanul a lakásban, majd kezdtem keresni a labradorom. Nem találtam meg! Éppen azon tanakodtam, hol lehet? Megszólalt a telefon! A szomszédból hívtak…Menjek át, mert a kutyám ott van a kertjükben! Egy saroknyira laktak és ez volt Csoki egyik kedvenc csavargó helye. Kölyökkorában gyakran hoztam innen vissza mikor lelépett tőlem. Mostanában azonban már régen nem csinált ilyet. Szedtem a lábam, de azért nem aggódtam, mert bíztam a szomszédban, aki telefonált. Hiba volt! Pontosabban, mire ő leért a lakásából a telefon végeztével a kertbe már elkésett! Én is… Amikor beengedtek látom az én pártfogoltam összeragadva egy jókora óriás schnauzerrel az egyik legjobb bandatársával! Nem volt mese bepárzott! Hiába vigyáztam rá… Nem szóltam semmit sem a szomszédnak, nem tettem szemrehányást, de ennek ellenére elkezdett szegény magyarázkodni, amikor meglátta a bosszús arcomat. Ő azonnal telefonált, de mire kijött a kertbe már így találta őket, stb, stb… Járattam az agyam, mitévő legyek, de nem volt jó ötletem hirtelen. Azt nem értettem hogyan jutott be a kertbe a közel két méteres kőkerítés ellenére?! Erre is kaptam választ, mert volt egy szemtanú, történetesen a szomszéd! Ő látta az ablakból amikor a legnagyobb meglepetésére Csoki átugrott a kerítésükön és megérkezett hozzájuk vendégségbe. - Csak zárójelben jegyzem itt meg, hogy ezen a teljesítményén később felbuzdulva jóval később meg akartam tanítani neki, ugorja át a kerítésünket, mint egy palánkot. Amikor ezt kértem tőle, az utcáról bedobtam neki a kerítés fölött az egyik kedvenc sípolós sünikéjét. Utána kiadtam a vezényszót, hozd! Akadály hopp! Megvezettem, hogy legyen elég lendülete, kicsit segítettem neki a nyakörvénél fogva, de csak addig jutottunk hogy a két hátulsó lábán állva támaszkodott a kerítésen. Még egyszer megpróbáltam, nekivezettem, de még eddig sem jutottunk. Hozd a sünikét! Kértem tőle, erre megpördült és elspurizott tőlem, nem is értettem hova indult el? Eltűnt a szemem elől, amikor befordult a sarkon, majd mire utána indultam volna, a gumisüni sípolása ütötte meg a fülemet! Benéztem a kertbe és ott látom Csokit, amint önfeledten dobálja magának a sünikéjét és nyomogatja, amivel egészen mulatságos hangokat tudott előcsalogatni belőle. Hívtam, erre nekiiramodott és folyamatosan sípoltatva a sünit amerre az imént ment, most vissza is jött hozzám. Kaján pofával ledobta a sünit a lábam elé és várta dobjam el újra! Meg is tettem, majd új próbálkozással a kerítés fölött akartam átugratni a labrador lányt, de ő rám nézett és azt kérdezte a tekintetével: „Kisgazdám Te biztosan jól vagy? Minek kellene átugranom a kerítést, amikor a kertkapun keresztül is be lehet szaladni a sünikéért a kertbe?!” Feladtam a próbálkozásomat… Később ugyan megtanult palánkon átugrani, de ha tehette mindig a könnyebbik úton ment, fölöslegesen nem erőltette meg magát… - A szomszéd nem tudta hogy tüzel, korábban rendszeresen belógott hozzájuk, igaz, akkoriban nyitva volt a kapujuk nappal, mert autószerelő műhely üzemelt náluk. Szerették Csokit, mindig jókat játszott a kan schnauzerjükkel, és mindig vevő volt egy kis csokira amivel megvendégelték őt. Tehetetlenségemben odasétáltam az egymásnak háttal álló újdonsült házasokhoz és finoman, diszkréten próbáltam megtudakolni, a kis hölgy vajon hogy került ide? Amíg oda nem értem, nem nézett a kis kurva rám, de amikor már ott álltam mellette, rám emelte a tekintetét és nagy barna szemeit. Elmosolyodott és kaján pofával egyszerűen kinevetett. Még mázli hogy nem tudott beszélni, de így is megértette velem: „Hi-hi-hi! Csak sikerült túljárnom az eszeden! És különben is nem látod hogy szerelmes vagyok? Na milyen jó palim van? Tetszik?” Hát nem voltam túlzottan elragadtatva… Igen lassan telt az idő a várakozással, mire végre a párocska szétvált egymástól. Addigra a kan tulajdonos házigazda is megérkezett és büszkén nézegette az ő hódító kan kutyáját… Az addig egymásnak hátat fordító kutyapár eszeveszett játékba és fogócskába kezdett egymással. Láthatóan udvaroltak és próbáltak kedveskedni a másiknak. Számomra kicsit túl modern szisztéma nemigen tetszett, miszerint előbb a sex, utána az udvarlás, legfőképpen azért, mert már számoltam a szerelem gyümölcsével is… Ennek ellenére jó volt nézni, milyen felszabadultak és boldogok voltak mindketten. Az idő kerekét visszaforgatni már nem lehetett, ezért nem is rontottam el a jókedvüket és diszkréten a háttérbe vonultam a fiús szülőkkel együtt. Jó két óra múlva kaptam az újabb telefont, mehetek az új aráért, mert már úgy kifáradt az ifjú pár, hogy mozdulni sem bírnak. Így aztán szépen hazasétáltunk a megesett lánykával, de ez esetben a dorgálásom elmaradt, mert már úgyis mindegy volt és kár lett volna elrontanom az ő szép napját! Kaján pofával bandukolt mellettem, várta a szidást és nem értette miért nem kapja? Nem szóltam semmit, erre már bökdösni kezdte a tenyerem, arra sem kezdtem el simogatni, mire behúzott farokkal nekiiramodott és vadul vágtázva körözni kezdett körülöttem jellegzetes vadmalac-futásával, amit csak igen jókedvében szokott. A történtek ellenére titkon bizakodtam, talán elkerül a kölyökáldás és nem lesz sikeres a frigy. Nem akartam schnauzer-labrador kölyköket. Csoki epilepsziás volt, a csípője is közepes dysplasiás (csípőficam), ami bár nem zavarta, de nem volt egy tenyészteni való szuka, pláne nem egy óriás schnauzer párral! Félidős vemhesen 1 hónappal a kaland után már nem lehetett tovább a fejemet a homokba dugni és megvizsgáltam a leendő kismamát. Felraktam a vizsgálóasztalra és tapogatni kezdtem a hasát. Sajnos megtaláltam a pingponglabdányi kis kölyköket! Lehetetlen elhelyezni egy alom keverék kutyát, ezért nem volt jobb lehetőség, maradt a műtét. Ez a procedúra minden gond nélkül lezajlott, már másnap jött velem a lovardába, csak két hétig kicsit vigyáztam, ne szaladgáljon a sebével, de igazán nem viselte meg őt. Máig sem értem hogy vert át és játszotta ki az éberségem, amikor kiszállt a másik ajtón a kocsiból! Talán behasalt alá, amíg én körbejártam azt? Nem lepődnék meg, mert nagyon rafinált volt! http://shop.pettbull.com/

 

47. 

    

    

    

    

    

    

    

    

    

    A mi betegünk volt a Világbajnok Avokádó

1992 február végén St. Moriztban készült havas versenyen megvédeni címét a ’91. év Világbajnok angol agár kanja Nyakigláb Avokádó. http://shop.pettbull.com/

48. Vizisí, fejes, sapka, szemüveg…

Nyáron gyakran lógattuk a lábunkat vízpartokon, így vizisí pályán is gyakran megfordultunk. Amíg én köröztem a pályán, addig mindig rábíztam Csokit valakire aki szemmel tartotta, nehogy beússzon utánam és véletlenül elüsse valaki. Mindig kiválasztott magának neki szimpatikus embereket, akik hajlandóak voltak őt kényeztetni. Jó esélye volt erre annak, aki éppen evett valamit, fagyizott, netán kis csokit lehetett kiszimatolni a csomagjai között. Szerette a gyerekeket, akik fáradhatatlanul játszottak vele, dobálták a kiválasztott játékokat. Ha megengedték neki szorgalmasan kihozta a partra a leesett köteleket, amik a pályán maradtak. Ezt kifejezetten jó játéknak vette. Szájába vette a sárga köteleket és úszott velük ki a partra. Erre annyira rászokott, hogy figyelni kellett rá, nehogy akkor is beússzon értük, amikor veszélyes lett volna a síelők miatt. Itt mindig voltak kutyatársak is, de fensőbbséges lenézéssel vetette meg őket, csak igen kevés kiválasztott volt amelyikkel lealacsonyodott játszani. Inkább a vízben lubickolt, szinte többet volt ott, mint a parton. Először csak játékból tettünk fel rá napszemüveget, de ellentétben a többi kutyával, Csoki nem akarta lerázni magáról, vagy a mancsával levakarni, hanem felszegett állal egyensúlyozta, nehogy leessen róla! Amikor ezt észrevettem nála, szereztem neki egy megfelelő méretű napszemüveget, ráadásul kapott hozzá egy napellenzős sapkát is, amin a szemüveg szárainak tartó rész is volt. Ezt a kollekciót évekig viselte nyaranta. Ha véletlenül leesett róla, szájába vette és utánam hozta. Nem tudom hogy jobban esett-e neki napszemüvegben a tűző napon nézelődni, vagy csak női hiúságból ragaszkodott a viseletéhez, mert a többi kutyatársnak nem volt ilyen menő szerelése?! Itt a másik kedvenc szórakozása volt, amikor a mólóról nekifutott és minél messzebbre érkezve nagy csobbanással hasast ugrott a vízbe. Eleinte bedobtam neki valamit a vízbe, majd kis nekifutás után a „hopp!” vezényszóra eldobbantott. Ezt a mulatságot képes volt megszámlálhatatlanszor megismételni egymás után. Egyszer én is fejest ugrottam a kedvenc mólójáról és mire feljöttem a víz alól, addigra már Csoki is ott lubickolt mellettem. Amikor kikecmeregtünk, a barátaim lelkendeztek, milyen jópofa volt, mert szinte egyszerre ugrott velem a kutya is. Rögtön meg is ismételtük a mutatványt de most már előre eltervezetten. Innentől fogva már mindig sikerült egyszerre beugrani a mólóról, és bizony igyekeznem kellett hogy én érkezzek messzebbre, mert Csoki nem lebecsülendő ellenfél volt ebben a sportban sem. Egyszerre nekiszaladtunk, a hopp-ra eldobbantottunk és ha a levegőben repülve ránéztem, mindig láttam a szélesen vigyorgó pofáját, amint kajánul nevet rám és utána nagy csobbanással egyszerre a vízbe érkezünk. Ezek után a fejes ugrós napok után mindig ki kellett törölgetnem a füleit, mert előszeretettel merült le a víz alá is és mindig begyulladt a bekerülő víztől. A vízi sportok közül nem maradhatott ki természetesen a vízisí sem! Ennek megfelelően kitaláltuk hogyan mehetnénk együtt körbe a pályán. Erre a célra egy hydro volt a legalkalmasabb. Előttem ücsörgött a fenekén, át kellett őt karolnom, de még így is nehézkes volt az indulás. Beszéltem hozzá, nehogy meglepődjön amikor hirtelen el fogunk indulni, de én lepődtem meg milyen fegyelmezetten viselkedett. Igaz, már eleget látta előtte mit kell tenni, de nem gondoltam volna, hogy ez elsőre ennyire simán fog menni. Amikor meghúzta a karomat a kötél, azt hittem úgy járunk, mint a Tom és Jerry rajzfilmekben a szereplők: a karjaim csak nyúltak, de mi nem akartunk elindulni, majd mintha csúzliból lőttek volna ki, végre elkezdtünk száguldani a vízen! Vigyáztam, nehogy felboruljunk, különösen a kanyarokban, de később már összeszokott párosként biztonságban körbeértünk kényszerfürdő nélkül. Ha legközelebb bármikor kézbe fogtam egy hydrót, megkérdeztem Csokit, lenne-e kedve jönni velem, rögtön négylábasokat ugrált, vagy vadmalacozott körülöttem, szájába fogta a szerkentyűről lelógó tépőzárat és pajkosan húzkodott vele a starthely felé. Sokszor hallottam az emberektől, amikor valami kissé szokatlant láttak tőlünk: „Szegény kutya!” Én úgy gondolom azok a kutyatársai szegények, amelyek egy láncra verve töltik el az életüket. Csokit nem kellett kényszerítenem ezekre az extrém dolgokra, de nem is lehet egy kutyát arra rávenni, hogy szemüveget viseljen, ha ő nem akarja, mert akkor azonnal meg fog szabadulni tőle, amint a felügyeletünk alól kiszabadul és nem fogja utánunk hozni, ha véletlenül elvesztette. A többi bolondságokat is hajlandó volt számtalanszor megismételni, nem úgy látszott, mintha emiatt olyan szerencsétlennek érezné magát mellettem! Bevallom azért én is élveztem a sok bohókás hóbortját! http://shop.pettbull.com/

 

49. Pocsolyák, az autó és a fürdőkádban

A pocsolyák mindig a gyenge pontjai voltak Csokinak! Nem tudtunk úgy sehol sem végigmenni, hogy egyetlenegyet is ki ne hagytunk volna! Még a jobbik esetben csak végigtrappolt a közepükön, mint egy rossz gyermek, de a rosszabb verzió az volt, ha bele is hempergett. Ez a koreográfia minden esetben lezajlott, ha véletlenül nem én vettem észre előbb a víztócsát, hanem ő. Szerintem vízfüggő volt. Ennek megfelelően élveztem ennek a hátrányait is, mert nem volt túl válogatós, ha vízről volt szó, így aztán gyakran lett koszos, ráadásul vizes változatban. Kínos volt így bemenni valahová, vagy kimosdatni, ha nem volt rá lehetőség a közelben. Többször kihasználta lankadó éberségem, és mire észrevettem volna a veszélyesen ránk leselkedő koszos pocsolyát, már benne is hasalt és onnan kuksolt rám vigyorogva. Még ki is nevetett és rá volt írva a pofájára: „Én voltam a gyorsabb!” Még kínosabb volt, ha kissé kiszáradt vízparton hűsítette le magát az iszapos dagonyában. Ennek aztán ragaszkodó illata volt, amit nem lehetett a bundájából egykönnyen kimosni. Nem beszélve az autóról… Nem egy alkalommal emiatt olyan penetráns dögszag uralta az utasteret, hogy hazaérve első dolgom volt a mosodába vinni a járgányt. Otthon miután a kádban alapos samponos mosással tisztába tettem a koszos-büdös labradoromat, megtörölgettem, a fürdőkád, az egész fürdőszoba koszos lett. Amíg ezt feltakarítottam lefektettem a bűnöst száradni a közepére. A jól végzett munka jutalmául végre rám is sor került és kimerülten elengedtem magam egy kád jó forró vízben. Épp azon tűnődtem, nem sikerült kutyás híveket szereznem az autómosóban, ahol a kutyakoszos autót kitisztították, ráadásul a szemük láttára a tiszta autóba újra beszállt Csoki és még annyira pofátlan is volt, hogy egyenesen az ülésre ugrott fel. Ekkor odajött és hozott a kád széléhez egy gumi sünikét, amit tuszkolgatott a pereméhez, én meg nem értem el. Ebben a meggondolatlan pillanatomban ráparancsoltam: „Csoki, hopp!”, de sajnos félreértettük egymást! Én csak azt szerettem volna, ha a két elülső lábával a kád peremére felágaskodik és el tudom venni tőle a játékot, hogy eldobhassam, ő viszont ezt nem így értelmezte… Még annyi időm sem volt, hogy a szememet behunyjam és hopp, már be is ugrott a labradorom a kádba, egyenesen az ölembe a szájában a sípolós sünikéjével, mind a 33 kilójával! Olyan gyors volt, hogy nem győztem mosogatni a szememből a habot, ami annyira csípte, hogy én sem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek, mert közben úgy összekarmolt a landoláskor, hogy senki sem hitte el, ez ő volt, amíg be nem gyógyultak a karmolásai rajtam. Ezek után nem fordult elő hogy meggondolatlanul invitáljam mellém a kádba, pedig gyakran próbálkozott hozni a sünikét, bedobni mellém a vízbe, de ezt a hibát még egyszer nem követtem el!http://shop.pettbull.com/

50. TV műsorban

Gyakran szerepeltünk különböző televíziós műsorokban. Ide mindig szívesen jött velem Csoki is. Mindig tetszett neki a nagy nyüzsgés és kényeztette őt a stáb, lehetett kunyerálni is, előkerültek a finom ennivalók, egyszóval ez jó buli volt egy labradorlánynak. Szerettem benne azt, hogy nem kell állandóan figyelnem rá, amint idegen környezetben voltunk, eltűnt a szemem elől, szinte észrevétlen volt, de ő mindig figyelt rám, ha csak halkan sziszegtem neki, máris előkerült. Gyorsan megszokta a kamerákat és a vele járó felfordulást. Amint leültettem mellém, persze ha lehetett a fotelba, de ha nem akkor a lábamhoz, szinte kicserélődött. Ahogy beállítottam, úgy maradt, ameddig csak kellett. Abba a kamerába nézett, amelyikbe akartam. Végig nagyon fegyelmezetten viselkedett. Sokszor voltak más kutyák is a műsorban, akiket nem nagyon kedvelt az én kis királykisasszonyom. Szinte lenézte őket. A nagyobbaktól félt egy kicsit, ha lehetett megtartotta a megfelelő távolságot tőlük. Amikor úgy érezte, védelmemre szorul, akkor gyorsan mögém somfordált és úgy helyezkedett, hogy közé és az ellenfele közé kerüljek. Az „Ebugatta” című műsorban Harcsás Mártával évekig élőben kellett szerepelnünk, különböző meghívott kutyák és gazdáik társaságában. A kölyök kutyák tűhegyes fogacskáikkal harapdálták Csoki lábait és füleit, ami nem nagyon szeretett, ha lehet elkerülte őket. Egy alkalommal a műsorvezetőnőt lepisilte egy kis kölyök, amit széles mosollyal rezzenéstelen arccal tűrt, csak azután fagyott le a mosoly az arcáról, miután már a kamera mást mutatott. Máskor az egyik kölyök olyan irgalmatlanul büdös hasmenéses híg csomagot rakott le a lábunk elé, hogy nehéz volt az orrfacsaró bűztől befejezni a műsort. Csoki megoldotta ezt a szorult helyzetet is a maga módján. Egyszerűen távozott a hadszíntérről és mire mi kimenekültünk a nyilvános WC szagú stódióból, addigra ő már régen ott sétálgatott a vezérlőben. Lelépett az első menekülőkkel együtt, akik szintén megtehették, mert nem a kamera innenső oldalán álltak. A legrosszabb mégis az volt, amikor szintén Harcsás Mártát nézte ki magának egy hatalmas termetű közép ázsiai kan. Kettőnk között állt, cérnavékony pórázon egy vékonyka hölgy gazdival összekötve. Valószínűleg minket túl fenyegetőnek ítélt meg és elkezdte védeni a gazdáját. Szerencsémre én kijjebb estem az ő szemszögéből, ezért Mártát nézte a fő ellenségének. Fenyegetően felborzolt sörénnyel felhúzott ínyekkel támadó állást vett fel, amit észre sem vettem volna, mert nem arra figyeltem. Csak arra lettem figyelmes, amikor Csoki pánikszerűen, váratlanul lecsúszott mellőlem a pamlagról, amit nem szokott indokolatlanul sohasem a műsor közben megtenni. Ilyenkor nem lehetett rászólni, vagy visszaparancsolni, ezért csak néztem mi lehet az oka a távozásának? Láttam rajta, nagyon fél valamitől és a nagy kan kutyát jócskán elkerülve eltűnt a szemem elől. Akkor már láttam a fenyegető pózban vicsorgó kutyát előttem, majd egyszercsak a könyökömön érztem amint a fotel mögül Csoki megbökdös az orrával, majd a tenyeremet nyalogatja bátorításként. Felmértem a helyzetet, konstatáltam, hogy a vékonyka gazdi nem fogja tudni megfékezni a jókora kutyát, ha netán támadásba lendül. Azon gondolkoztam, ha megindul, hogyan fogom megpróbálni úgy ártalmatlanná tenni, hogy lehetőleg se bennem, se Mártában ne tegyen kárt. Közben néha éreztem a bátorító bökdöséseket a könyökömön és a tenyeremen a nedves kis bátorító nyaldosásokat. Szerencsére nem került sor nagyobb balesetre, mert egyikünk sem mozdult meg, csak annyi lett a vége, hogy mindketten jól elzsibbadtunk, mert szoborrá merevedve kellett végigbeszélni a hátralevő részt. Végre a gazdi felállhatott, megpaskolta a jókora budy guard-ját az meg fordultában majd fellökött és méltóságteljesen távoztak. Ekkor aztán előkerült Csoki is a biztonságos búvóhelyéről, boldogan megböködte Mártát is és engem is, láthatóan felszabadultan viselkedett, az elmúló veszély után. Mártának a sminkje szépen leolvadt, de becsületére legyen mondva, csak a műsor befejeztével, de akkor kijött rajta az ijedtség. Szép kis műsor lett volna, ha ott az élő adásban meg kell küzdenünk a jókora kutyával. Jó kis kutya volt, a vékonyka gazdájának biztosan nem kell félnie, ha vele van a kutyája, szerintem jöhet még akár a grizzly medve is velük szembe…http://shop.pettbull.com/

50. 

    

    Emma meg én címlapja

Egyik kedvenc könyvem ebben a műfajban az „Emma meg én” című, amelyet Sheila Hocken egy angol vak lány írt a csoki színű vakvezető kutyájáról. Éppen ennek a könyvnek az újbóli megjelenéséhez kellett a címlapra egy labradorról kép. Így került Csoki a címlapjára. A fotót Alex készítette, aki a legprofibbak egyike a kutya fotózásban. Az azonban még őt is meglepte, ahogyan tudott az én kutyám pózolni a kamera előtt! Igaz hogy szükség volt hozzá némi segédanyagra is, nevezetesen egy kis csokoládéra. Először kellett adni neki egy kis szeletkét, majd leültetni és elé tartani. Olyan igéző tekintetet amit ilyenkor tudott vágni, már nem volt nehéz lefényképezni. Készült is jónéhány , amiből végül egy került fel a könyv borítójára. Az az egy azonban olyan, amit érdemes megnézni! Ennek a könyvnek köszönhetően sokan felismerték Csokit a legkülönbözőbb helyeken. Ezek közül az egyik legmulatságosabb az volt, amikor Berlinbe utaztunk állatorvosi konferenciára néhány kollégánkkal. A csapat nagyobb része már elrepült a közvetlen járattal, de páran délután indultunk Ferihegyről Bécsbe egy kis kávédarálóval. Abban az időben még jóval lazábban kezelték a kutyát az utazás során, ma már nem lehetne így utaznunk a szigorodó rendszabályok miatt. Pontosabban csak indultunk volna, mert annak ellenére, hogy a jegyünk rendben volt, kis mikrobusszal kiszállítottak a betonra a géphez, ott egy szigorú tisztviselő nem engedte fel Csokit a gépre! Az volt a gondja, hogy nem volt rajta szájkosár! Az nem zavarta, hogy rajtunk kívül senki más idegen nem akart utazni evvel a géppel és mindenki állatorvos volt, persze ismerték is Csokit. Ő ott a kezében a rádiójával a hatóság volt maga. Nem is engedte magát semmilyen érvvel meggyőzni. A huzavona kezdett kínossá válni és meg volt rá az esély hogy tényleg nem engednek fel a gépre a kutyával. Valószínűleg a személyzet is megunta, miért nem érkeznek meg az utasok, mert a lépcső tetején megjelent a másodpilóta és megkapta az ellenfelünktől a felvilágosítást, miért toporognak az utasaik a lépcső alján és nem szállhatnak be a gépbe? A szigorú ellenőrünk elpanaszolta a szájkosár hiányát, amikor a pilótánk meglátta Csokit. Hirtelen abbahagyta a diskurzust és leszólt hozzánk a lépcső tetejéről: „Ez egy labrador? Pont olyan mint az Emma!” Persze hogy pont olyan, mert éppen ő van a könyv címlapján! – válaszoltam gyorsan. Erre megfordult és a rádióján lelkendezve beszólt a kapitánynak: „Kapitány! Kapitány! Képzeld az Emma van itt a lépcsőnél! Nem engedik be, mert nincs rajta szájkosár!” Erre aztán szinte azonnal megjelent az ajtóban a kapitány is és intézkedett az érdekünkben. Felkísért minket a gépre, ráadásul pont a pilótafülke mögött kaptunk helyet, aminek az ajtaja végig tárva-nyitva volt. Akkoriban még nem kellett a terroristák miatt aggódni, ennek megfelelően eléggé családiasra sikerült a repülésünk. A felszállás után ráadásul beinvitálták Csokit a pilótafülkébe is. Eltekintve attól, hogy végig Emmának hívták, Csoki nagyon élvezte amint végig vele foglalkozik a személyzet. Láthatóan a névcsere nem zavarta őt, mint ahogy a pilótákat sem izgatta különösebben hogy Emma története jó 10 évvel korábbi, mint ahogy Csoki megszületett… A kis félreértés ellenére mindenki nagyon meg volt elégedve, mi azért, mert szájkosár nélkül a pilótafülkében utazhattunk, ők meg azért, mert egy ilyen hírességgel repülhettek, mint Emma-Csoki! http://shop.pettbull.com/

1. Tengerimalac kaland

Csokival minden este későig elhúzódott a rendelés. Sajnos ez a mai napig így van, nem mintha a késő estéket nem tudnám mással tölteni, de sajnos az emberek dolgoznak és csak utána tudnak kedvenceikkel az állatorvoshoz menni. Ennek megfelelően még csak ezután jutott időnk szórakozásra is. Rendszeresen lemaradtunk a mozifilmek és a házibulik elejéről. Ráadásul már sokszor olyan fáradtan érkeztünk, hogy nem sok hasznunkat vették. Ez alkalommal is belecseppentünk egy vígadó társaság kellős közepébe, ahol már a házibuli a tetőfokára hágott. Hirtelen nem volt kedvem a sok alkoholtól fűtött mulatozó hullámhosszára érkezni, ezért kerestem egy jókora fotelt a lakásban. Kényelembe helyeztem magam, Csoki meg elnyúlt a lábamnál, fejét az ölembe tette. Másra nem is emlékszem a nagy hangzavaron kívül, mert szinte azonnal el is aludtam. Csak arra riadtam fel, hogy egy nő sikoltozik, de olyan meggyőző erővel, amivel bármelyik filmben szerepet kapott volna. Felriadva legszebb álmomból végre kezdett derengeni hol vagyok, de nehezen fogam fel a sikoltozás okát. Kerestem a támadót a szobában, de nem volt ott senki, csak mellettem egy ágyon a sikoltozó nő és én. Na és persze Csoki. A sötétben csak nehezen fogtam fel, nem csak a hölgy sivalkodik, hanem még valami más is! Hiába kérdeztem mi a baj, nem kaptam kibogozható választ, ezért odahívtam mellőle a kutyát. Az meg is érkezett a sötét félhomályban riszálva az egész testét. Nem tudtam minek örül annyira? Ekkor vettem észre a szájában egy jókora kövér tengerimalacot, amit odapottyantott az ölembe, mire az abbahagyta a visítást. A hölgynek ez nem sikerült olyan gyorsan, pedig őt nem is fogta Csoki a szájában! Kiderült, hogy Csoki kiszedte a tengerészt a terráriumából és a visító zsákmányát szépen a hölgy arcába tuszkolta, mire az felébredt. Szerencsére a malackának az ijedtségen kívül más baja nem lett, csak egy kicsit nyálas volt a bundája. Nekünk viszont távoznunk kellett azonnali hatállyal, pontosabban fogalmazva az éjjel kellős közepén ki lettünk hajítva a lakásból az utcára. Csoki jól elintézte azt a kevés alvásomat is, ami járt volna, ehelyett egy jót sétáltunk hajnalban a Duna parton... Csokinak köszönhetően ez a kapcsolatom véget is ért még mielőtt elkezdődött volna!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

1. Foxi a Füttyösön

Csokival és a barátaimmal vitorláztunk a Balatonon egy fából készült hajón, a „Füttyös”-ön amelyiknek két tőkesúlya volt egymás mellett. Az egyik fiú korábban rövidtávon úszásban Európa-csúcstartó volt, de a természetes vízbe semmi pénzért sem ugrott volna be. Kaptunk kölcsön, pontosabban kölcsönvettünk egy fél napra egy drótszőrű foxi kölyköt. Csokinak nagyon tetszett a kis játékkutya, mindenki megcsodálta, akármerre vittük, hát a hajót is kipróbáltattuk vele. Vagány kis kutya volt. A fedélzeten biztonsággal sétálgatott, a hajó gyorsan haladt az élénk szélben. Csoki mindig a szél felőli oldalon feküdt, ahol kényelmesen elnyújtózhatott, nem kellett félni tőle, hogy beesik a vízbe. Fordulás előtt szólni kellett neki, erre átköltözött a másik oldalra. A kis foxi pedig lehasalt a hajó orrába és hosszú ideig nézte, amint szaladnak el alattunk a hullámok. A Balaton közepén ránk szakadó idilli csendben csak a szél zúgása és a hullámok csobogása maradt velünk. Boldog semmittevés közepette haladtunk a másik part felé, amikor hirtelen csobbanással a kis kölcsön foxink egy merész elhatározással bevetette magát a vízbe a hajó elé! Valószínűleg már hosszú percek óta kacérkodott a gondolattal, mert már gyanúsan régóta hasalt az orrban figyelve az elhaladó habokat. Megelégelhette a tehetetlenségét, és üldözőbe vette a vele incselkedő fehér habokat. A kormánytól csak azt láttam, hogy hirtelen eltűnik előttünk. Néztem mellettünk mindkét oldalon, hol lehet a vízbeesett, mikor még egy nagyobb csobbanás jelezte, amint Csoki is bevetette magát a kölyök után. Meglepődtem, mert soha sem ugrott még be menet közben és főleg engedélyem nélkül a vízbe. Még fel sem ocsúdtam, a vitorlát kezdtem volna kiengedni, amikor a harmadik még nagyobb csobbanással az úszó barátunk vetette be magát harmadikként a vízbe. Ez pedig azért volt meglepő, mert a fiú bár korábban úszó európabajnok volt rövidtávon mellúszásban, de a Balaton közepén fóbiás volt és nem volt hajlandó sosem bemenni úszni! Ekkor nemsokára jóval mögöttünk feljött a víz alól a kis foxi is végre! Mire visszafordultam értük, már mindhárman vártak minket, a kölyök a fiú kezében, Csoki meg mellettük asszisztált. Amikor kimentettük mindhármukat, kiderült, hogy a foxi fehér háta sötétzöld lett a hajó alján lévő az algától, amikor átúszott a hajófenék alatt a két kiel között. Hazafelé próbáltuk a zöld árulkodó foltot eltűntetni a bátor kiskutyáról, de kevés sikerrel. Végül töredelmes vallomást kellett tennünk a visszaadásakor, ennek megfelelően többet nem is kaptuk kölcsön. Hiába büszkélkedtünk avval, hogy két önkéntes mentő is rögtön utána ugrott, semmivel sem tudtuk enyhíteni a bűnünket...

74. Tv ráesett

Csoki imádta nézni a TV-t. Feltűnt, mindig úgy helyezkedett, hogy lássa a képernyőt. Kezdtem figyelni, vajon nézi-e a műsort, vagy ez csak véletlen. Kipróbáltam, hogy elé helyezkedtem, takartam a képet előle. Erre arrébb ment és újra nézte tovább az adást. Gyakran előfordult, hogy a filmekben szereplő állatok hangjára reagált. Kutyáknak, macskáknak válaszolt, morgott, vagy vakkantott egyet-egyet. Kedvenc helye lett a lakásomban egy fonott kosár, éppen a TV alatt, amelyet szépen kibéleltem szivaccsal és fekete huzattal. Mindig ide vezetett az első útja, ha hazaértünk. Számba vette az ott elrejtett játékait, mindig egy másikat kiválasztott közülük, boldog farkcsóválás és pajkos morgás közepette incselkedni kezdett velem. Ilyenkor el kellett dobni az aznapra kiszemelt sünikét, vagy plüss kutyát, amit a kövön csúszva fékezve és teljes sebességgel indulva és érkezve támadott meg. Nehezen unta meg a játékot. Általában az én türelmem fogyott el hamarabb. Az egyetlen lehetőségem maradt, ahhoz hogy megússzam a reggelig tartó apportírozgatást, ha elkészítettem a vacsoráját. Az addig vígan rohangáló Csoki hirtelen lenyugodott és szorosan ücsörgött a lábamnál, szuggerálva a lábosát nézve, amint hűl az ennivalója. Utána fogta az összes széthordott játékát, mind egyesével becipelte a kosarába és végül összegömbölyödött a társaságukban. Pont fölötte egy elfordítható karos állványon volt a televízió is. Lehet hogy nem a megfelelő méretű állvány volt a nagy méretű készülék alatt, vagy a felszerelés nem volt szakszerű, de egy biztos, valami nem stimmelt. Jó két évig ez az idilli hangulat uralkodott, amíg egy este már mindketten elhelyezkedtünk kényelmesen. Ekkor váratlanul kiszakadt a falból a felfüggesztés és az egész állvány és a TV ráesett az alatta szunyókáló Csokira! Hiába pattantam fel, nem érhettem elég gyorsan oda. Rákiabáltam, maradjon a helyén, nem akartam, hogy a pánikszerű meneküléssel esetleg még nagyobb sérülést szerezzen. Megemeltem a leszakadt romokat és kihívtam alóla a kutyát. Nagyon megijedt és elszaladt a szoba másik végébe. Néztem utána, de látszólag nem sántított. A nehéz TV a fonott kosár szélén landolt, kicsit megsérült a szélén a hangfal, a vesszőkosár jól benyomódott, de szerencsére emiatt nem a kutyán landolt a nagy súly. Áttapogattam és vigasztalgattam, nem találtam semmi sérülést. Szerencsére megúszta egy kisebb ijedtséggel. Ezután azonban soha többet nem volt hajlandó befeküdni a kosarába a TV alá, sőt az összes játékát kiköltöztette onnan! Hiába dobáltam vissza rendszeresen őket, ha rendet raktam, ő szépen egyesével kiszedte őket, láthatóan félve és minél gyorsabban, hogy biztonságba helyezhesse a kis kedvenceit. Hiába próbáltam a kosarat a lakás más részében elhelyezni, akkor sem feküdt bele többet és a játékait sem hagyta a veszélyes kosárban. Sajnos Csoki már nincs velem, de a TV hangfalán lévő kis sérülés még máig is sokszor eszembe juttatja a meleg barna szempárját…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

74. Hogy csinálnak a pesti lányok?

Csokival minden bolondságot meg lehetett értetni. Ha hízelegni akart, a lábam elé az oldalára feküdt, dobolt a farkával és amikor lehajolva megcirógattam a hasát, teljesen hanyatt fordult és úgy vakartatta magát tovább. Ilyenkor azt mondogattam neki: „Te milyen kis kurvincka vagy! Na, mutasd meg hogy csinálnak a pesti lányok!” Néhány alkalom után ezt ugyanúgy megtanulta, mint az ül, fekszik, vagy egyéb parancsszavakat. Ha elkezdett hízelegni, csak rákérdeztem: „Hogy csinálnak a pesti lányok?” Erre máris hanyatt dobta magát, négy lábbal az égnek és pajkosan riszálta a testét. Ez a kis mutatvány sokáig csak házi használatban volt, míg egyszer nagy elegáns társaságba nem keveredtünk. Csoki a lábamnál ücsörgött, már jól teleetettem az állófogadás finomabbnál finomabb falataival és sekélyes beszélgetéseket kellett folytatnom a vendégsereggel. A körben álló nagy társaságban a nőkről és a férfiakról ment a vita, ki, hogyan viselkedik a különböző országokban. Szép csendben hallgattam a sok okosságot, még valaki nekem nem szegezte a kérdést. Mondjam el én a véleményemet a pesti lányokról! Hirtelen jött a mentő ötletem és segítségül hívtam Csokit. Megcirógattam a fejét mellettem, lenéztem rá, és megkérdeztem tőle: „Csoki! Mutasd meg nekünk, hogy csinálnak a pesti lányok?” Erre azonnal hanyatt vágta magát és kihívóan tekergődzött. A társaság harsány nevetése nem maradt el, na meg persze az én jutalmam sem. Leguggoltam hozzá, megvakarásztam a kopasz hasát és megköszöntem neki, hogy nem kellett erre a hülye kérdésre válaszolnom, hanem ő megtette helytettem. Az egészben csak az a pech, hogy igaza volt, és ő sosem hazudott…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

74. Lóhát helyett gyalog haza

Csoki mindig lelkesen követett a lovakkal. Ha terepre mentünk szaladgált boldogan mellettem, vagy előttünk haladt amerre már ismerte az utat. Ahogy nekem, úgy neki is volt kedvenc lova. Egy szép és jó képességű kanca került hozzám egészen véletlenül. Már 8 éves volt, amikor találkoztunk. A ménesben már lemondtak róla, mert senki sem bírt vele. Próbálták sokan, de mindenkin kifogott. Annyira kirafinálódott, hogy végül senki sem mert ráülni, mert leszórta a lovasait. Nekem a lovászok mutatták be, amint szabadon ugrásban megcsillantotta különleges adottságát. Sovány és rossz kondíciója volt, de Csoki már az első találkozáskor összebarátkozott vele. Felugrott és megnyalta az orrát. A hisztis kanca ezt meglepő módon hagyta és lehajolt hozzá újra megszaglászni. Másnap reggel szereltem fel, és a gondozók már készültek a jó kis műsorra. Már elmesélték az előzményeket, amint mindenféle kényszerítő eszköz ellenére mindig a kanca nyert, ezért se pálcát, se sarkantyút nem vettem fel hozzá. Eleinte a pályán sétáltam vele körbe, de látható módon még ezt is zokon vette. Csoki segített, mert mindig előttem baktatott, szinte mutatta az utat. Amint ügetni kezdtünk egyszerű vonalakat, az addig is idegesen viselkedő kanca egy ponton megmakacsolta magát, lecövekelt a lábaival és nem volt hajlandó arra fordulni, amerre szerettem volna. Minden izmát megfeszítve állt és se előre, se hátra, se jobbra, se balra nem lehetett finoman elmozdítani. Dalos Gyula volt az edzőm, aki mindig azt mondta: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak. Kinél előbb, kinél később…” Miután finom segítségeimre nem reagált, leszálltam róla, megveregettem, megnyugtattam és szép finoman elindultam vele gyalog abba az irányba amerre nem akart engedelmeskedni. Annyira félt, hogy szinte remegett. Sok rossz élménye lehetett már előzőleg. Csoki is megtorpant előttünk, értetlenül visszafordult és csalogatta tovább a lovacskát. Egyik oldalamon Csoki, a másikon a ló volt, amint nyugtatgattuk a félős kancát. A kritikus néhány méter után megint felültem és Csoki vezetésével kezdődött az egész elölről. Volt olyan is, amikor már vágtában annyira behisztizett, hogy váratlanul lefeküdt velem együtt. Meglepődött, amikor nem szálltam le róla, hanem újra a hátán talált mire felállt. Pár hétbe telt, mire elnyertük a bizalmát és nem ellenkezett. Igaz eközben sosem bántottam, csak finoman, akár rögtön leszállva a földről próbáltam rávenni a feladatra. Sokat kellett türelemmel foglakozni vele, soha erőszakot nem lehetett alkalmazni, végül egészen jól összejöttünk. Csokinak szimpatikus lett a kanca, ez kölcsönös is volt, mert akár szabadon a karámban, akár a boxban, azonnal üdvözölték egymást. Csoki mindig csak hozzá szaladt be egy nyelves csókkal az orrára, a meg hagyta, sőt le is hajolt az üdvözléshez. Nemsokára már Csokit lehetett küldeni, amint kiszálltunk a kocsiból. „Keresd meg a Mamát!” Erre azonnal loholt a boxba, vagy a karámba és szertartásszerűen üdvözölték egymást. Később egészen jó ugróló lett a tehetséges kancából, bár a korábbi kiképzési hibái mindig meglátszottak, de nagyon megbízható lett, legalábbis nekem. Csokival a kapcsolatuk mindig megmaradt, akárhány ló közül csak mellette ment és követte mindenhova. Rá lehetett bízni egy sétára is, a szájába fogta a vezetőszárat és a kötőféken lévő lovat szépen vezette mellettem, de akár egyedül is, ha rábíztam. Érdekes volt ahogy a kezelhetetlen kanca engedelmesen hagyta magát a kis labradornak hurcolni és nem próbálta ki az erejét latba vetve megszabadulni az ő kutya-lovászától. A terepen sokat csavarogtunk így hármasban. Egyszer vihar után lovagoltunk egy telepített fasorban, ahol kidőlt néhány fa. A mellettünk lévő sorban találtunk egy alkalmas ágat pont keresztben, amit kinéztem magunknak ugrásnak. A fűkaszálás előtt jó magas volt, így csak a levegőben éreztem, milyen magas ugrást sikerült kiszemelni a napi edzésre. Tetszett a ló teljesítménye és még néhányszor ráfordultunk a kidőlt fa alkotta akadályra. Ma már persze tudom hogy hiba volt, de minden lovas a saját kárán tanulja ezt a sportot, én is… Még egy utolsót akartam húzódzkodni, mert az előzőek nagyon jól sikerültek, de az okos kanca másként gondolta. Megelégelhette az edzésmunkát aznapra és meglepetésemre nem ugrott el, hanem kicsit lehajtva a nyakát a kidőlt fa alatt átbújt, én meg ölembe kaptam a jókora ágat és ottmaradtam fennakadva, mint Tom és Jerry a rajzfilmekben. Amikor lehuppantam a földre, akkor derült ki milyen magas a fű, ezért elsaccoltam az ugrás magasságát. Még jó hogy olyan nagyokat ugrott szegény ló és megelégelte. Ekkor már hiába világosult meg a hibám, a ló már messze járt én meg ottmaradtam gyalogosan mellettem Csokival. Nem voltam túl lelkes hazagyalogolni, ezért megpróbáltam Csokit a ló után küldeni. Pár karcoláson és kék folton a karomon kívül más sérülésem nem volt, ezért elküldtem a kutyát hozza vissza a lovat. Nem indult el azonnal, de addig bíztattam, még végre el nem indult utána. Baktattam hazafelé, bosszankodva milyen ostoba voltam és pechemre a ló milyen okos, amikor már jó ideje hazafelé tartottam. Beletörődtem a sorsomba, baktattam, baktattam, egyszer csak megláttam a lovacskámat a távolban. Végre odaértem hozzá és láttam amint legelészik békésen, Csoki meg fogja a szárat a szájában és farkcsóválva fogad! A ló addigra lehiggadt, megnyugodott, békésen fogadott. Mindkettőjüket nagyon megdicsérgettem, kaptak kockacukit a zsebemből, majd felültem és békésen hazasétáltunk. Nem tudom, hogyan érhette be a hazafelé vágtázó lovat, az a gyanúm, hogy átvágott egy dombon, amit a lónak meg kellett kerülni és úgy vághatott elé, mert kicsi az esély arra, hogy a ló hazáig megállt volna legelészni. Én mindenesetre örültem, hogy nem kellett hazáig gyalogolnom.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

Lódító az okos telivér

Csokival a labradorommal másik kedvenc lovacskánk Lódító egy angol telivér volt. Ő a bécsi derbyn másodikként ért célba, de utána egy hét múlva itthon megsérült, pedig már horribilis pénzért volt vevő rá Kanadából. Egy év pihenő után került a Dallos istállóba díjlónak. 9 éves korára már a nehéz osztályt kezdte, amikor patarákot kapott. Egy szombati napon mentem edzésre, amikor "Gyula bácsi" megnézette velem a lovat, vállalnám-e a kezelését? Igent mondtam, de nem lehetett garanciát vállalni és a gyógyulási idő is hosszúnak tűnt. Dallos Gyula bácsi a gazdájától megszerezte nekem a lovat, akit ez után két alkalommal operáltam meg. A teljes talpi szarut el kellett távolítani és speciális kötéssel két naponta átkötözni nyolc hónapon keresztül. Olyan fájdalmai voltak az elején, hogy teljesen vizesre izzadt a kezelés végére. Sosem fogom elfelejteni, amint nagy kövér könnycseppek gurultak a szeméből, de rezzenéstelenül állta a kötéscserét. Azóta sem láttam lovat sírni. Ez a ló pont egy év múlva újra versenyezhetett és még évekig sikeresen tanította a fiatal lovasokat. A küzdelmes gyógyulás alatt elnyertem a bizalmát Lódítónak és sokat jártunk vele is terepre. Egyszer Sarlóspusztán számunkra ismeretlen helyen egy csapat helyi lóval mentünk kirándulni. Órákig lovagoltunk a tikkasztó nyári melegben egy bányató felé. Félúton egy kis falu kocsmájánál megálltunk inni és itatatni a lovakat. A csapat másik része lovas kocsikkal jött. Velük küldtem el Csokit is, nehogy a meleg miatt rosszul legyen, hőgutát kapjon. Mentünk végeláthatatlan napraforgó és búzatáblákon át, már nem is találtam volna vissza egyedül. Egy lekaszált mezőn síkversenyt rendeztünk, amire hosszas unszolás után rábeszéltek a többiek. Féltettem a sérüléstől a lovacskámat, de gondoltam majd elgaloppozunk hátul, vagy a többiek tempójában. Csakhogy amikor a többiek megindultak az én telivérem meglátta a zöld gyepet, nem lehetett megtartani. Nemsokára az élre tört és állva hagyta a mezőnyt. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ilyen gyors, amikor már évek óta nem vágtáztunk sebesen vele. A bányatónál lenyergeltünk és úsztattunk a lovakkal. Nem akarták elhinni a többiek, hogy Lódítóval be fogok tudni menni a vízbe. Tudtam, hogy bármit kérhetek tőle, annyira megbízik bennem. Így is lett. Csoki azonnal a vízbe vetette magát és ki sem akart jönni a tóból. Lódítóval elsőre sikerült bemenni úszni vele és egy jókora kört tettünk meg egymás mellett, csak a sörényét kellett fognom. Jól elfáradt mire kiértünk. Kicsit pihentünk, majd újra be akartam menni vele. Kicsit ellenkezett, jelezte, hogy nem kívánja a sportot, de nem hagytam, neki legyen igaza, ezért csak engedelmeskedett. Amint beértünk a vízbe már fordult volna vissza, ezért engedtem is neki. Amint megszabadult tőlem villámgyorsan megfordult és nem tudtam a farkát sem elkapni. Mire én pár tempót tettem ő már rég a parton volt. Hihetetlen gyorsan úszott egyedül. Siettem, ahogy csak bírtam, de a parton állva már csak a távolodó hazafelé vágtató lovat láttam. A helyiek megnyugtattak, hiába is mennék másik lóval utána, nem fogom utolérni és úgyis mindenképpen lakott helyre fog bemenni... Nem sikerült megnyugodnom… Féltem hogy megsérül, vagy nem kerül elő. Végre hazaindult a társaság. Csoki ment a hintón, én pedig egy másik lóval indultam hazafelé a csapattal. Jó órányi lovaglás után érkeztünk a kocsmába, ahol előzőleg is megálltunk. A hintókból kifogott lovak és a társaság másik fele már ott pihent. Nagyon vigyorogtak, de Lódítót nem láttam sehol sem. Meglepetésemre bent a pultnál állt a telivérem, éppen cukorral tömték és Csoki egy bárszéken mellette trónolt, őt meg éppen fagyival etették a lovászok. Komikusan néztek ki így, de a helyiek jót nevettek a meglepett arcom láttán. Nem gondoltam volna, hogy az ismeretlen úton Lódító hazatalál. Mire a hintókkal odaértek, már ott várta a csapatot. Szerencsére ló értő volt a kocsma közönsége, így szakszerűen rendbe tették és kényeztették mire megérkeztem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy ezt a kis kalandot sérülés nélkül megúsztuk. Megcsavarta a lelkem, amikor pár év múlva el kellett adnom, de nem volt mese a régi rendelőnk egy helységét és extra felszereltségét neki köszönhetem, mert ebből a pénzből tudtunk kicsit továbblépni. Ez akkor jelentős fejlődés volt, amit sosem felejtek el neki. Szerencsére nagyon jó helyre került és sokáig megbecsülésben élt. Sosem mentem el meglátogatni, nem tudtam volna a szemébe nézni, amiért cserbe kellett hagynom, de sajnos a pénzre nagy szükségünk volt a rendelő tovább építéséhez...

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

74. Macska műtét a sípályán

Csokival az egyik kedvenc síelő helyünk Dienten volt Ausztriában. Gyakran tértünk ide vissza ebbe az idilli kis faluba. Már ismertek a helyiek, szerették Csokit is. Volt aki nyáron meglátogatott minket,ezért aztán egy idő után már nem is kellett foglalnunk szállást, annyi ismerősünk, barátunk lett a faluból és sokszor bejelentés nélkül érkeztünk, de így is pár telefonnal szereztek helyet nekünk.

Ez alkalommal egy szép nagy panzióban kötöttünk ki ahol már a belépéskor a patinás rend ellenére orrfacsaró kandúrszag ütötte meg az orom. A háziasszony minden nap kedélyesen elbeszélgetett velem, dédelgette Csokit, mindig adott neki valami finomságot. Minden napra volt valami állatorvosi kérdése is. Pár nap múlva már kedélyes volt a hangulat közöttünk, hát finoman megérdeklődtem, miért nem ivartalaníttatja a kandúrokat, hogy elmúljon ez az elviselhetetlen kandúrszag a házból? Azt mondta, nem tudja összefogni őket és elvinni az állatorvoshoz a másik faluba, ezért sajnos összespriccelik a bejáratot és a lépcsőházat is. Csoki miatt mindig volt az autóm hátuljában egy teljes műtő felszerelés és egy orvosi táska a szükséges gyógyszerekkel. Abban maradtunk, ha összefogja őket egy helységben, az utolsó estére, akkor segítek rajta a kandúrszag megszüntetésében és a későbbi macskaszaporulat visszaszorításában! Attól kezdve minden nap ahányszor csak meglátott, többször is megérdeklődte, komolyan gondolom-e az ajánlatom? Elérkezett az utolsó nap a síszünetünkből. Délután hazacsúsztunk Csokival, aki csalódottan kereste a ház körül a macskákat egy jó kergetődzésre, de egyet sem talált belőlük, mint eddig... Kereste őket körbe a ház körül, de a macskák felszívódtak! Helyette a gazdaasszony széles vigyorral fogadott és érdeklődött nem lépünk-e vissza az ajánlattól, mert bizony a macskák bezárva várnak minket?! Megnyugtattam, csak engedje levenni a síbakancsot és kezdhetjük az akciót! A néni nagyon izgatott volt, nem kevésbé az én síelő társaim akik addigra már minden nap rendeltek valami finomságot az asszonyságtól, aki kiválóan teljesített egész héten a kedvünkre a konyhában. Megszabadultunk a síbakancsoktól - szerintem ez a legélvezetesebb része a síelésnek! Lehet hogy ezért kedvelik olyan sokan ezt a sportot? - gyors zuhany és irány a "műtő"! Ez esetben az amerikai konyha lett kinevezve erre a célra ideiglenesen...

A panzióban a konyha fantasztikus volt, egymás mellett négy beépített sütővel, felette a négy kerámialapos tűzhelyekkel. Evvel egy légtérben az étkező rész, ahol egyszerre húszan lehetett étkezni. Mindig csodálattal figyeltem a háziasszonyunk, ahogy zsonglőrként használja egyszerre mind a négy sütőt és mind a 4X4, azaz 16 tűzhelyet! Nekem még eggyel is néha meggyűlik a bajom, de ott nem láttam leégni az ételt, vagy kifutni bármit is, de még csak rendetlenség sem volt közben, amíg készítette el az ételeket, amiért külön irigykedtem, mert nálam egy jóval kisebb konyhai akció atomkatasztrófával jár, legalábbis látszatra!

Most azonban fordult a kocka! A házinénink nézett csodálattal ránk, amíg átrendeztük steril hadiműtővé az étkezőjét! Szépen berendezkedtünk, kívánságunkra összeeszkábáltak egy 75 fokos macska műtőasztalt is, hogy fejjel lefelé lógatva operálhassam a cirmikéket. Így ugyanis csak egész kis lyukon meg lehet operálni őket, ami legfőképpen a macskának kedvező, gyors gyógyulást eredményez. Kértem még egy olvasólámpát is, aminek erős fénye van. A háziúr ehhez segítséget kért sportos barátaimtól, ami akkor még fel sem tűnt, minek egy olvasólámpa cipeléséhez segítség? Csak amikor kuncogva megérkeztek a zsákmánnyal! A padlásról kellett ugyanis lecipelniük egy háborús katonai reflektort, amin még a német hadsereg jelvényei is rajta voltak! Valószínűleg a repülőket pásztázhatták fénykorában vele az égen, de nekem a hátam mögé helyezve nem panaszkodhattam, hogy nincs elég világos a műtéti területen! Igaz, fázni sem fáztam, mert olyan volt, mintha egy hősugárzóból nyomnák rám túl közelről a meleget... Tanakodtunk mennyit kaphatnánk a lámpáért a feketepiacon, de nem mertük volna megkockáztatni átcsempészni a határon...

Minden készen állt, hát be kellett fogni az első macskát! Irány a kazánház, ahol az egész banda kuksolt! A létszámot a gazdaasszony 15-20-ra saccolta, mert voltak nem állandó kosztosai is a csapatban... Csokit kitessékeltem az udvarra ahol szokott egyedül bóklászni a nagy hóban és mindig keresett magának rabszolgát aki játszott vele, kényeztette és persze etette is... Amint beléptünk  a helységbe, ránk meredt két tucatnyi villogó szempár és mindenki mozdulatlanná dermedt. Ez csak egy pillanatig tartott, mert szinte egyszerre őrült menekülésbe kezdett mindegyik és a fővezér rést talált a pajzson egy kis szellőzőablakon keresztül kimenekítette az összes operálandó cicát! Erre még hab volt a tortán, hogy Csoki kiszúrta a macskafalkát, mert pont arrafelé bóklászott, kapóra jött neki ez a kis játék, amúgy is unatkozott, szétkergette az összes macskát a hegyoldalon!

Mára már nem lesz műtét! Vidámak konstatáltuk, hogy elmarad az attrakció, de a házinénink nem esett kétségbe, fogadkozott, hogy összeszedi őket újra! Ez annyira reménytelennek tűnt számunkra, hogy nagylelkűen egy pezsgőt tettünk fel tétnek, amit megnyerhet, ha egy óra múlva bezárja védenceit, ha nem mi kapjuk a készülő vacsorát ingyen műtét nélkül!

El is mentünk sétálni egyet Csokival a falu egyetlen utcácskáján ami minden alkalommal lenyűgözött és reggel-este minden nap végig sétáltunk rajta. Olyan érzés ott sétálni a hóban, mintha megállt volna az idő! Télen a csillogó hó és a patinás régi stílusú házak, nyáron a fantasztikus muskátli kavalkád csodálatos látványa miatt ajánlom egyszer látogass el Dienten-be! A labradorom itt-ott még talált macskát, azokat meg is sportoltatta, nehogy kondíciójukat veszítsék, de csak ameddig futottak előle. Itt azonban volt olyan jókora kandúr, amelyik dupla akkora, mint amihez mi itthon szoktunk, ezek közül egy-kettő szembe fordult az üldözővel és bizony megfutamította az én macskavadászomat...

Egy óra múlva vidáman sétáltunk haza és biztosak voltunk, kezdődhet a kaja! Csalódnunk kellett... Gazdaasszonyunk boldog mosollyal szaladt az étkező-műtőnkbe és közölte: Letartóztatta a macskákat! Ráadásul mindet! Ezek szerint buktuk a pezsgőt és neki kell látni dolgozni a lakoma helyett...

Az első pár macskát a szelídebbek közül még simán megfogtuk, megkapták az altatójukat és kiivartalanítottuk őket. Ezek az önkéntesek hamar elfogytak és veszélyessé kezdett válni a macskavadászat, mert sarokba szorítva bizony simán szembetámadtak a kiszemelt áldozataink! Cselhez kellett folyamodni! Kértünk egy merítőhálót, amit a pecások használnak, de ezt a kérést meglehetősen furcsán fogadták a háziak a tél kellős közepén! Ebben a csikorgó hidegben két méteres hóban aránylag keveset pecáznak Dientenben... Ennek ellenére kerítettek egyet! A módszert Tom és Jerry rajzfilmből kölcsönöztük: Macska becserkész, hálóval rácsap, majd kis gombócig csavarjuk a csomagot, amíg moccanni sem tud és beleszúrjuk az altatót! Kiképeztem Tibi barátomat, aki akkoriban éppen testépítéssel növelte hatalmasra az izmait és nagy mellénnyel vetette be magát a macskafogásba, amíg az első kandúr szembe nem fordult vele! Akkor aztán megszeppent és izmok ide, vagy oda, nem mert több cicát vadászni! Ahogy fogytak a versenyzők, a végére csak a legkeményebb mag maradt. Ezek már simán felszaladtak a betonfalon, vagy ránk támadta, ha már vert helyzetben érezték magukat! A merítőhálós módszerünket szerencsére nem ismerték, valószínűleg szerencsénkre nem néztek Tom és Jerry-t, így egyikünk megpiszkálta egy partvisnyéllel, a másikunk rácsapott a hálóval! Szóval a vadászat és az altatás egyre szervezettebben ment. Két emelettel feljebb az alkalmi műtőben egyre több macska feküdt sorban, amint szorosan egymás mellett az elülső lábukkal átölelve a következőt komikus látványt nyújtottak.

Spórolni kellett a steril műszerekkel, mert volt páciensből bőven, ezért lezárt területté nyilvánítottuk a konyhát. A művelet közepe felé gazdaasszonyunk kérdezte jöhet-e egy szakértő orvos látogató a lakók közül? Így nyert bebocsájtást a szentélyünkbe egy német orvosnő, aki dobott egy hátraszaltót, amikor meglátta, hogy nem tud szakmai kifogást találni a sterilitást illetően és elképedve látta hátam mögött a háborús reflektort, valamint a kandúr és a nőstény macskák műtétét! Büszkeséggel töltött el az elismerése és megengedtünk neki néhány fotót, hogy otthon a kollégáinak megmutathassa, mert azt mondta ha ezt kép nélkül meséli el, senki nem  fogja elhinni neki!

Közben ne felejtsük el, hogy egy hadszíntéren harcoltunk a háziasszonyunkkal, pontosabban egy légtérben! Ínycsiklandó illatok terjengtek! Annál is inkább, mert amikor a szakácsunk kitette a lábát valamelyik segítőm bekukucskált a sütőkbe, vagy a fedők alá és engem sürgetett, igyekezzek, mert a kaja már kész! Örömmel fogadták, ha kandúr került a sorra, mert az gyorsabban lett készen, mint a lányok...

A kazánházban egyre fogyott a létszám, a lábam mellett az ölelkező macskasor pedig egyre hosszabb lett! Az utolsó vezérkandúrok befogása még a hálóval sem volt veszélytelen, mert ezeket csak etették és soha kézhez nem voltak szokva! Ráadásul hatalmas termetűek és a téli bundájuknak köszönhetően még félelmetesebbnek tűntek! Végül azért meg lett az utolsó is a 18-ik! Ekkor derült ki, a pezsgőt mégsem buktuk el, mert egy nőstényt nem sikerült becsalogatni a gazdaasszonynak! Ez az egy adott reményt az ottani állatorvos kollégáknak, hogy nem fognak a jövőben sem macskaműtét nélkül maradni... Csoki közben bökdöste az orrával az alvó macskákat, hátha valamelyiket kis sportolásra bírja! Boldog volt, amikor az elején operáltak kezdtek reagálni az ébresztgetésére és kicsit megmozdultak! Sajnos azonban kergetőzni még nem voltak hajlandóak...

Ripsz ropsz kimosakodtunk, összepakoltuk a hadiműtőnket és átöltöztünk a vacsorához!

A háziak olyan hálásak voltak ezért nekünk, hogy mind a 15 fős csapatunkat megvendégelték egy pazar vacsorával! Mondhatom a néni kitett magáért! A sütemény már csak kegyelemdöfés volt, mert addigra pukkadásig megtömött minket minden helyi finomságokkal!

Az igazi meglepetés még csak másnap reggel ért az elszámolásnál! A háziasszonyunk pontos elszámolást tett elém az egész csapat szálláspénzéről, fogyasztásáról, mellé a macskák számláját, amit levont belőle és eszerint még ő tartozik nekünk! Arra emlékszem, hogy akkoriban egy nőstény ivartalanítása 1500 Shilling volt, nálunk ennek pont tizedéért végeztük ezt! Végül kiegyeztünk döntetlenben és még az "elvesztett" pezsgőjét is odaadtuk neki! Biztosítottuk, hogy ne aggódjon az ottani állatorvos, mert nem akarjuk elvenni a munkáját! Vele később találkoztam és kifejezetten hálás folt, hogy Frau Schidt hírhedt macskabandáját levadásztuk! Neki is terve volt, de nem tudták összefogdosni és a rendelőjébe elszállítani őket! Amikor meghallotta a történetet, hogy szöktek ki a kis szellőzőablakon, hogy fogtuk össze őket a hálóval, hogy csavarta az orrunkat a finom sültek szaga műtét közben, a hasát fogta úgy nevetett és sajnálta, hogy nem ért rá részt venni az akción, pedig meghívtuk rá!

Következő évben nem volt probléma szállást szerezni Dientenben és Schmidt néni máris megkeresett, hogy most lenne egy kutya és megint pár macska műtétre való... Udvariasan átirányítottuk őt a helyi állatorvos Kollégához, aki már felszerelkezett a merítőhálóval és használta a le nem védett módszerünket.

Nálunk csak egyszer volt Dientenben macskavásár!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

 

http://shop.pettbull.com/

74. Töfi beteg

Csoki egyik haverja Töfi a staffordshire terrier kan volt. Őt Gyula az állatmentő találta a belváros közepén a forgalomban. Senki sem kereste, így találtak egymásra és elválaszthatatlanok lettek. Töfi problémás kutya volt. Mindig érte valamilyen sérülés. Már az összes törött lábát végigoperáltam. Egy alkalommal az állkapcsa tört el, mert ráharapott egy fűrészgép mozgó ékszíjára merő játékból. Az egyik műtét után még félig kókadtan a lakásomra jöttek fel egy kis látogatásra. Töfi nem érezte túl jól magát, az altatás utáni rossz közérzete miatt remegett és nyüszögött. Csoki szokása szerint a játékaival együtt a kosarában feküdt. Egy idő után láthatóan idegesítette a panaszkodó barátja. Kikászálódott az ágyából, odament hozzá, megbökdöste az orrával, majd két oldalról gyorsan képen nyalta. Ezután, mint aki jól végezte dolgát visszafeküdt a kosárkájába. Miután Töfi nem hagyta abba a panaszkodást, vette a kedvenc sípolós gumi sünikéjét és odavitte neki. Letette az orra elé, gurított rajta egyet, várt, hogy a másik kutya játsszon vele, de nem történt semmi. Erre kicsit megsípoltatta, majd újra az szája elé helyezte el. Avval megfordult és megint elfoglalta a helyét a kosárkában, onnan figyelte sikerült-e megvigasztalni Töfit a játékkal? Sajnos Töfi nem volt éppen játékos kedvében, ezért nem kezdett el játszani, de Csokitól ez nagy gesztus volt, mert máskor nem fordult elő, hogy a kedvenceit önként felajánlotta volna a kutyatársainak.

74. Retiküllopás

Csoki mindenben nagy segítségemre volt. Így alakult, hogy megtanult olyan „hasznos” dolgokat is, mint a retiküllopás. Régebben ezt a trükköt a jól képzett óriás schnauzereimnek is sikerült elsajátítaniuk. Nekik azonban könnyebb dolguk volt az ijesztő robosztus külsejük miatt, ellentétben az én kis hurka testű és ártalmatlan labradorommal. Kántorról, a híres nyomozókutyáról szóló történetben olvastam erről, amit én is elsajátíttattam velük. Csoki mindent szeretett apportírozni és húzogatni játékosan az ember kezében lévő játékokat. Így azután nem volt nehéz rávenni arra sem, hogy elhozzon nekem egy szatyrot, vagy retikült valaki kezéből. Először ismerősökkel kellett párszor rávenni, hogy mi is a feladat. Tapasztalatból már tudtam, ha a kedvenc játékát rejtem el benne, vagy egy kis csokit, akkor nem lehet gond. A kézerősítő gumikarikával módján bántam ennél a feladatnál, mert korábban már pórul jártam miatta. Történt ugyanis, hogy a két már idősödő, de jól képzett óriás schanauzeremet válogatták ki a „Kismaszat és a gézengúzok” című tévéfilm főszerepére. Ott kellett a halászbástyánál a vége felé egy tömegjelenetben ártalmatlanná tenni a negatív főhősnőt. Az idősödő művésznő bejelentette, fél a jókora fekete kutyától és nem is hajlandó a közelébe sem menni. Megkérdeztem a rendezőt és az operatőrt, elolvasta-e vajon a forgatókönyvet az ellenszenves matróna? Ott világosan az állt, amikor elkapja a gyerekeket és kiabálva segítséget hív, a kutya megmenti őket, mégpedig úgy, hogy megvédelmezi a kis barátait és ráugorva leteríti a gonosz ellenfelet. Ez eddig mind szép, de nem uszíthattam egy 55 kilós schnauzert valakire védőkar, vagy szájkosár nélkül. Erről persze szó sem lehetett. Mentő ötletként eszembe jutott a korábbi kis csínytevésünk, amikor a gyanútlan hölgy áldozatok mögé sétáltunk megmutattam nekik a retikül, majd kicsit lemaradtam, azután küldtem el érte. Ők hibátlanul méltó elődjükhöz, Kántorhoz, végre is hajtották ezt. Utána mindig jó kis patália keletkezett, de végül a táskák visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz, akiknek a kezéből a fekete ördögök kikapták. Erre gondolva jeleztem a rendezőnek és az operatőrnek, próba nélkül csak egy felvételt vezényeljenek le, mert valószínűleg Csokit nem fogja bevállalni a művésznő még egyszer. Már sok forgatási napon voltunk túl és szerencsére megbíztak bennem, ezért a kutya nélkül többször is begyakoroltatták a jelenetet. Én kiszúrtam egy fehér bőr retikült a művésznő könyökhajlatára akasztva, ami pont megfelelő volt a tervemhez. Kis bosszúvágy is motivált, mert addig mindenki nagy szeretettel és tisztelettel közeledett a rendkívül fegyelmezett kutyáimhoz, de elsőként ő nem. Sőt kifejezetten ellenszenvesen viselkedett. Szépen megszereztem hát a fehér retiküljét, amibe a kutyám szeme láttára elrejtettem a kedvenc gumikarikáját, amivel előtte közvetlenül még jót játszottam is. Erről persze a színésznő mit sem sejtett. A néhány próba után flottul futó jelenethez bejelentették: Felvétel! Egész végig a snacimat cukkoltam hozza ide a karikát! Le nem vette volna a szemét a retikülről. Végre megkaptuk a jelet, indulhatott a kutya! Tiszta erőből vágtázott az össze-visszahadonászó és kiabáló embertömeg között. Nem érdekelte más, csak a karikája. Rá persze senki sem figyelt, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Végre célba ért és egy jól megcélzott ugrással vállmagasságban csapott le a művésznő hadonászó karján lóbálódzó bőrtáskára. Az persze cseppet sem érdekelte, hogy evvel a mozdulattal mindjárt a művésznőt is fellökte, a kezéből a foglya megszabadult, pont úgy, ahogy a forgatókönyvben le volt írva. Igen ám, csak az már nem volt benne, hogy az én kiskutyám, mire odaszaladtam mellé, hatalmas mancsával rálépett a fehér bőr retikül egyik végére, a másikat meg a fogával megfogta, és egy rántással széttépte. Boldogan emelte és dobálta a karikáját, amit így meg tudott végre fogni. Nagy sikert aratott a jelenet és nagyon jó képek lettek belőle a filmben is. Pár év múlva eszembe jutott, milyen jó kis trükk volt ez és persze Csokinak is jó lenne megtanítani. Tanulva a filmes balesetemből, nem tettem a karikáját, vagy a játékát bele, hanem egy kis Milka csoki volt a tét. Pár alkalommal meg is próbáltam és remekül mulattunk. Csoki nagy boldogan elkapta a szatyor fülét kirántotta áldozata kezéből, spurizott hozzám vele és már alig várta, mikor kerül elő végre a jutalom Milkája? Egyenlőre a beavatott segítőim nem jöttek zavarba és természetesen megpróbáltuk élesben is a tudásunkat kamatoztatni. A Váci utca sétáló részén észrevettem egyik hölgyismerősünket, aki önfeledten andalog, amint a kirakatokat nézegeti. Tökéletes célpont volt a kezében lógó hosszú fülű retiküljével. Szépen mögé settenkedtünk Csokival a turisták nagy tömegében, megmutattam neki a retikült és cukkoltam vele, hozza el, majd szépen lemaradtunk tőle. Pár méterről elindítottam, amit már alig várt és láttam, amint lobogó fülekkel szalad át az emberek lábai között. Annyit még éppen láttam, hogy sikerül kikapni a tulajdonosa kezéből a táskáját és kaján vigyorral az arcomon behúzódtam egy képeslap árus mögé, ahol nem láthatott a kirabolt áldozatunk. Ott vártam az én kis tolvajomat a zsákmányával. Egyre csak telt-múlt az idő, és gyanús lett, hogy nem érkezik meg Csoki. Kikukucskáltam és sehol sem láttam. Abban biztos voltam, hogy nem szaladt el mellettem, ezért elindultam tovább, arra, amerre az imént küldtem. Kisebb csoportosulásra lettem nem messze figyelmes. A közepén ott ült Csoki és a kirabolt hölgye, aki éppen egy tábla Milkát gyömöszöl a kutyám szájába kockánként! Nem volt mit tennem, bár lebuktunk, oda kellett mennem. Nem értettem hogy történhetett ez a baleset meg velünk? Hamarosan kiderült, hogy az én kis tolvaj labradorom annak rendje, módja szerint kikapta a retikült a tulajdonosa kezéből és megindult vele vissza felém. Ekkor azonban a lány megfordult, megismerte őt, elkiáltotta a nevét, mire ő visszanézett rá. Egy dolgot nem kalkuláltunk be az alapkiképzésébe és ez hiba volt. Történetesen azt, hogy az áldozat kezében lesz egy tábla kibontott Milka csoki! Hogyan vette észre ezt az én kis labradorom, nem tudom, de tény, hogy azonnal abbahagyta az akciót, a retiküllel a szájában visszaszaladt a lányhoz, ahelyett, hogy nekem hozta volna, vigyorgó arccal leült elé, visszaadta neki a tulajdonát, majd ellentmondást nem tűrően kikövetelte magának a jutalom csokiját, ahogy az a kiképzés alatt is járt. Szép kis tolvaj, mondhatom az akit ilyen egyszerűen lehet lekorrumpálni és átáll a másik oldalra! Jót nevettünk a balul sikerült tolvajlásunkon, de ez Csokit cseppet sem érdekelte, bevágta a lány csokiját, majd vidáman ugrándozott körülöttünk, hiába szidtam, milyen ügyetlen volt, ő ezt nem így gondolta. Lehet, hogy igaza volt, mert nálam nem volt Milka, a lánynál meg volt! Tulajdonképpen tényleg nem volt rossz döntés a részéről!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

 

Karácsonyra egy Rhesus makákó majmot szeretnék! Te is?

Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer lesz egy saját majmom! Ebben megerősített amikor Tihanyban a kikötőben rendszeresen találkoztam egy kissé őrült osztrák hajótulajdonossal, aki egész nyáron egy kis Rhesus makákó majommal mászkált és lakott a hajóján! A pali nem volt teljesen százas, ami látszott az öltözködésén is már első ránézésre... Tengerészsapka és matróz öltözet mindkettőjükön, azaz a majmon is! Pontosabban mindig egymáshoz öltöztek! Jópofák voltak és mindig vidám társaságot jelentettek. Rendszeresen ücsörögtek a parton a bárban és a maki ott kuksolt a vállán, vagy az ölében csinosan felöltöztetve. Nekem ez nagyon tetszett és megerősítette: Nem megvalósíthatatlan az álmom!

Egyszer Karácsony előtt nézegettem a várótermünkben a hirdetéseket, amiket oda szabadon ki lehetett tenni. Volt ott minden! Eladó, elveszett, keresendő és mindenféle hirdetés. Megakadt a szemem az egyiken! Rhesus makákó majom ajándékba, csak jó helyre!!! Hol is lehetne jobb helyen mint nálam, aki már gyerekkora óta erre vágyik! Le is szedtem gyorsan a hirdetést, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön és szaladtam máris tárcsázni a számot! Ráadásul ismertem is a hirdetőt, mert régi pácienseim voltak. Idős házaspár gyakran fordult meg a Klinikán, mert spitz és yorki kutyákat tenyészettek, állandóan volt valami szervizelni való rajtuk.

Alig vártam, hogy felvegyék, mert vonalas szám volt! (Fiatalabbak kedvéért ez azt jelentette, nem lehetett magunkkal cipelni, vagy ott volt a hívott fél hallótávolságra, vagy nem...) A néni felvette! Hurrá! Miután bemutatkoztam csak annyit kérdezett kinek kellene a maki? Kinek, kinek? Hát nekem! Jó, akkor menjek másnap, nézzem meg a majmot és beszéljük meg! Szomorú voltam, hogy nem tudtam még aznapra időpontot kapni, de karácsony közeledett, hát gondoltam sorsszerű, hogy éppen december 24-én délelőtt mehetek az áhított majomért! Ennél nagyobb örömet semmivel sem lehetett volna okozni nekem karácsonyra! Mondtam is magamnak, miután képzeletben megveregettem a vállam: Ezt megérdemled Csabi! Az égiek ezek szerint meghálálják, amiért mindenkinek mindig segítesz...

Aznap is sokáig dolgoztunk, hiába volt Karácsony előtt egy nappal, de folyton csak a maki járt az eszemben! Nem is árultam el a titkom senkinek, csak egész nap mosolyogtam és rendkívül jó kedvem volt!

Még 24-én is nyitva kellett lennünk, mert volt jó néhány kezelés amit nem lehetett a Karácsony miatt elhalasztani ezért délig bent kellett lennem! A nagy részük indokolt is volt az eseteknek, de egy furcsa is beesett aznap! A gazda egy középkorú jól öltözött kellemes modorú hölgy volt és vele egy foxi. Letette az asztalra és azt mondta Karácsony napján hogy oltásra hozta a kutyát! Milyen oltásra? Kérdeztem... Neki mindegy, csak valamelyik oltást szeretné... Volt pár zárt osztályra való a pácienseink között, de róla ezt nem feltételeztem volna az első benyomás alapján! Végül megegyeztünk, legyen a veszettség oltás, mert az már amúgy is elmaradt kicsit! Így hát nagy hálálkodások közepette és kölcsönös Boldog Karácsonyi kívánságok mellett hálásan távoztak! Csak a következő évben derült ki az oka, amikor ugyanígy december 24-én délelőtt megjelent nálam és újra a veszettség oltásért jött. Akkor már vidáman újságolta, milyen hasznos dolog ez, hogy az állatorvos még Karácsonykor is dolgozik, ezért jönni fog jövőre is, mert eddig minden évben öngyilkosságot próbált meg, de ez sokkal jobb program! Tehát ma is megmentettünk egy életet, most ráadásul nem is kutya macska, hanem kivételesen a gazda élete volt a tét! Évek múlva még volt egy folytatása a kapcsolatunknak, amikor a hatósági állatorvos Kollégám felhívott, akinek le kellett jelenteni a veszettséggel oltottakat, ne hülyéskedjek már, hogy Karácsonykor veszettséget oltok, amit lát a dátumokból évek óta! Felvilágosítottam hogy ez a veszettség oltás életmentéssel van kombinálva! Ez megnyugtatta és biztatott, inkább minden Karácsonykor csak oltsam be a foxit, nehogy a gazda megint próbálkozzon egy kísérlettel!

Ezek után végre kicsíptem magam és 2 órára pontosan megjelentem egy gyönyörű rózsadombi kastély szerű villában a majomért! Csengetésre egész falka visítva ugató spitz és yorki falka fogadott. Az idős házaspár gyermektelen volt és a kutyák pótolták ennek hiányát. Ahhoz képest, hogy megszámlálhatatlan mennyiség volt belőlük, kifogástalan tisztaság uralkodott mindenütt. Engem azonban most a kutyáik legkevésbé sem érdekeltek, mert a majommal akartam már karácsonyozni! Ráadásul ajándékba! Egy ilyen drága majmot! De hát, ha egyszer megérdemlem, hát ami jár, az jár! Csoki kutyám felsőbbrendű megvetéssel nézte a csaholó sokaságot és szorosan a lábamhoz simulva árnyékként követett a szalonba.

Végre! A szalon hatalmas volt, olyan érzéssel, hogy egy régi filmbe csöppentem! Körbe mintha egy századdal megállt volna az idő, mint egy múzeum, de nagyon ízlésesen lakhatóan berendezve... A hatalmas kristály csillár alatt egy óriási kerek aranyozott ketrecben kuksolt életem álma a Rhesus makákó!

Csoki is felkapta a fejét az új élőlény láttán és érdeklődve lépett a ketrec mellé, de a maki felmászott a fejmagasságunk fölé egy mászókájára és onnan méregetett engem és a csoki színű óriás kutyát, legalábbis a spitzekhez, yorkikhoz képest számára óriást.

Alig vártam már, hogy kivehessem és megfoghassam a kis makit! Az idős házaspár látta rajtam az izgalmat és miután bemutattak a makinak minket, invitáltak egy teára. Mondanom sem kell, lemondtam volna a teáról és futottam volna inkább boldogan haza vállamon a majommal meglepve magamat vele Karácsonyra! Persze nem lehetett kihagyni az udvariassági köröket, hát leültünk és rituálisan teázgatni kezdtünk. Elmondtam, hogy ez az álmom már gyerekkorom óta és sokszor találkoztam a kikötőben nyaranta az osztrák makival és a gazdájával, hát én is így szeretném hurcolni magammal, mint Csoki kutyát!

Erre a tervemre szerencsémre azt válaszolták: Rendkívül boldogok, hogy ennél jobb helyre ne is kerülhetne kedvencük, mint nálam! Ez persze legyezgette a hiúságomat és csak azon járt az eszem mikor mehetek már végre haza a makival? De - folytatták, mielőtt elvinném szeretnének pár "használati utasítással" ellátni! Jó, gondoltam, még okoskodnak egy kicsit, de utána már nem csak Csoki fog velem lógni mindenütt, hanem a makink is!

Tehát a történet ugyanonnan kezdődött, mint az enyém: A néni gyerekkori álma volt egy majom! Eddig stimmelünk, csak én annyival vagyok szerencsésebb, hogy nem kellett öreg koromig várni erre a lehetőségre, gondoltam én szerencsésebb vagyok ezek szerint! A férje lepte meg szeretett feleségét előző Karácsonyra a majommal. Azóta egy év alatt eljutottak a válás gondolatáig, pedig már 50 éve idillikus házastársak és ez a majomnak köszönhető!

Eleinte ők nem is gondolták, hogy ketrecbe fogják tartani és szabadon birtokolhatta a maki az egész villát. A kutyák nem bántották, valószínűleg macskának nézték, mert abból is volt pár a házban és mindenki jól kijött egymással. Egy idő után azonban a majom játszótérnek nézett mindent a házban! Nem volt gond neki a kristálycsillárról hintázva a brokátfüggönyre ugrani és akrobatákat megszégyenítően bármelyik szekrény tetején, vagy polcain lavírozni a muzeális értékek között! Ahogy cseperedett egyre durvábbak lettek a mutatványok és kezdett leamortizálódni az évtizedek óta érintetlen patináns palota! Vettek hát egy kisebb ketrecet és néha be kellett zárni oda a makit. Csakhogy ő urasága ezt a fogságot zokon vette és egyre nehezebb volt elkapni, ha nem úgy akarta!

Legfontosabb szabály azt hogy "Nem szabad!" ki ne ejtsem a számon, mert bosszúra képes a maki! Harap, ha valami nem tetszik neki, de ennél hihetetlenebb volt amit mondtak: Ha valamit meg akartak tiltani neki fogott egy értékes porcelán edényt és kitartotta a polcról, vagy a szekrény tetejéről, amíg vissza nem vonták a "Nem szabad!" vezényszót! Ezért azután Bécsből hozatták ezt a hatalmas kifutónak is megfelelő ketrecet, átrendezték a szalont, annak a közepén helyezték el benne a makival. Kiengedni nem tudják, mert akkor nem lehet oda visszatenni! Ezen az állapoton már annyira megromlott az amúgy ötven éve példaértékűen működő házasságuk, hogy a majom elajándékozása mellett döntöttek... Örülnek, hogy pont én jelentkeztem és vihetem természetesen a ketrecet is! Jót mosolyogtam magamban, mert a ketrec nagyobb volt, mint az én akkori legénylakásom nappalija... Nem sikerült lebeszéljenek a tervemről és miután minden csínytevését elmondták a makinak, még mindig úgy éreztem, mellém állt a szerencse és az idős házaspár nem tud bánni a majommal, de majd nekem sikerülni fog! Már láttam magunkat, ahogy az osztrák hajós maki, mi is minden kalandban hármasban leszünk már ma estétől!

A majom gazdák is boldogok voltak, hogy ezek ellenére nem sikerült lebeszéljenek a tervemről és befejezve a teázást felálltunk, odasétáltunk a ketrece mellé. Csoki is szorosan mellettem követett és szemlélgette a furcsa kis lényt a ketrecben, ahogy néha lazán átlendül á-ból b-be.

Amint már a végfázisba értünk és érezni kezdtem a makit a magaménak a ketrece mellett álldogálva hirtelen egyszerre kiáltottak rám a háziak: "Vigyázzon Doktor Úr!" Nem tudtam mire kell vigyáznom, de egyikük még arrébb is rántott kicsit! Csak egy pillanattal később fogtam fel, hogy a kis terrorista lepisált! Fogta a kis kukacát és célzottan lepisált, amint lőtávolba értem!!! Elrántottak a tűzvonalból, így csak a lábam kapott a fősugárból, nem így szegény Csoki, akit nem mentett meg senki sem és mire felfogta mi történik, már kapott bőven a majomka rózsavizéből! Zokon is vette és undorral oldalgott messzebbre a veszélyzónától. Még fel sem ocsúdtam, épp háttal egy lépéssel messzebb nézegettem az elázott majompisis nadrágom, ami a ruhatáram drágább és éppen a legkedvesebb részéből származott, a házigazdáim exkluzálták magukat a történtekért, amikor! - De várjunk kicsit, közben amíg a kárfelmérést végeztem a ruhatáramon, átfutott az agyamon az összes addig hallott majomcsíny, amiknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, de ezek után kezdtem elbizonytalanodni az információk súlyozását illetően! Szóval ott tartottunk, hogy éppen kezdtem kételkedni a majom örökbefogadását illetően a döntésem helyességén, amikor a kis bandita segített a billegő mérlegem egyértelműen elmozdítani az egyik irányba! Mit csinált a kis gengszter? Amint felé fordultam, már be volt tárazva! Célzottan az arcomba dobott egy adag majomkakit, amit pont erre a célra préselt ki magából a tenyerébe! Épp csak el tudtam hajolni, de így is eltalálta a fejemet! Ebben a pillanatban minden panasza a gazdáinak jogosságot nyert nálam és átbillent a mérleg nyelve! Nem kell ez a majom nem hogy ingyen, de még ha fizetnek érte akkor sem! Ekkor már rajtakaptam a következő tervén! Tárazta ugyanis a következő töltetet! Konkrétan beleszart a tenyerébe és máris célzott és tüzelt felém! Ennyi elég is volt a meggyőzésemre!

A házaspár látta az arcomon a pálfordulásomat, nem is kellett mondanom semmit, hát ők törték meg a csendet: "Hát erről beszélünk Doktor Úr!" És én azonnal elhittem minden szavukat, még azt is, amiből addig magamban gyököt vontam!

Így történt hogy arra a Karácsonyra majom nélkül maradtunk kettesben Csoki kutyával, aki szerintem nem bánta, pedig hazaérve azonnal megfürdettem, lemostam róla a majom gyalázatot! Nadrágom bánta a kalandot, mert a tisztítóban sem jött ki belőle a majom bosszúja, így meg kellett válnunk egymástól! Utólag valószínűleg jobban jártam ennyi kárral amit kidobandó Boss nadrágom képviselt, mintha a makit bevállaltuk volna, még akár ketreccel együtt is! Ja, a ketrecet nem is tudtuk volna hova tenni, mert majdnem nagyobb volt, mint az egész lakásom!!! HiHiHi...

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgi, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 Kellemes Boldog Karácsonyt kívánok!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Paraszolvencia

 Érdekes módon az emberek annak ellenére, hogy egy magán állatorvosi praxisban mindent felszámoltunk a szolgáltatásért, ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy még azon felül is adjanak egy kis hálapénzt, ahogy az a humán gyógyászatban bevett szokás mind a mai napig. Sajnos a másik jó magyaros szokást is magukkal hozták az állatorvoshoz, mégpedig azt képzelték gyakran, az ellátás ingyenes, mint ahogy az a TB fizetés után jár mindenkinek! Az az apró momentum már elkerülte a kedves páciens figyelmét, hogy az állatai után nem fizet Tb-t... Ennél csak az önjelölt állatvédők voltak a rosszabbak, akik minden nap találtak egy megmentendő állatot, azt el is cipelték az állatorvoshoz, evvel be is fejeződött részükről az állat megmentése... Ezek is megfeledkeztek arról, ki fogja fizetni a költségeket? Szerintük az állatorvos, mert hát arra esküdött fel! Ezt gyakran meg is kaptuk, ha véletlenül szóba került ki fogja rendezni a számlát? Sok alapítvánnyal dolgoztunk együtt éveken át, hogy legalább enyhítsük az állatvédelem okozta gazdasági kárunkat, de sikerült végül eljutni oda egy napi 100-150 beteget ellátó Klinikámmal, hogy a vége felé már szinte több volt az igény az "ingyenes" ellátásra, mint a fizetősre! Ezek azok a tipikus esetek voltak, amikor "Találtam az állatot, jár neki az ingyenes ellátás, mert én az 1%-omat mindig az állatvédőknek adom!" - Mikor tetszett találni? - "Két-három éve..." - Mit tetszik adni neki enni? - "Csakis a legjobbakat!" - Azt is tetszik találni neki minden nap azóta? Végül ezeket a jótét lelkeket nem sikerült sosem meggyőzni arról, hogy bár mindenütt fizetni kell mindenért, de ő szerinte az állatorvosnál nem kell, mert az jár, mivel találta pár éve már az állatot és ő különben is állatvédő...

Egyik Kollégámtól tanultam meg valamelyest kezelni az ilyen helyzeteket, mikor a fix árakon alkudozni kezdett a gazda. "Nem lehetne olcsóbban elvégezni a műtétet?" - De, lehet! Miből tetszik kevesebbet kérni? Az altatószerből, a varróanyagból, vagy a FÁJDALOMCSILLAPÍTÓBÓL? Ez az utolsó volt a kulcs szó a megoldáshoz, ezt jól kellett, mélyen a tulaj szemébe nézve összeráncolt szemöldökkel pislogás nélkül egyre erősebb hangon kérdezni! A hatás sosem maradt el, az alkunak vége lett, sőt gyakran inkább kértek dupla adagot a fájdalomcsillapítóból, azok, akik előtte még az árról alkudoztak...

Állatorvosi praxisom a kezdetektől fogva a kisállat sebészet irányába tartott. Tanítómestereim már egyetemista koromban azt mondták: Vagy erős sebészet van egy állatorvos kezében, vagy csak egy lesz a sok közül! Mivel több olyannál is jártam szerte a világban, akik ezt a gyakorlatban is bebizonyították, megfogadtam a tanácsukat és én is azonnal ezt az irányt választottam. Köszönettel gondolok ezért rájuk, mert az utóbbi 27 év alatt számtalanszor bevéreztem a kezem egy-egy műtét miatt, de ennek a tudásnak köszönhetően mindig volt mit csinálnom, ráadásul olyan amit még szeretek is! A sebészet ráadásul a leglátványosabb eredményt produkálja a laikus számára, mert egyből látszik az eredmény: a lebénult újra tud járni egy gerinc műtét után, a törött lábú sántaság mentesen szalad újra és a műtét előtti és a műtét utáni állapot különbsége arra ösztönzi a hálás gazdát, hogy a számlán felül a háláját valami kis plusszal még jutalmazza az állatorvost!

Ezek közül is a leglátványosabb és leghálásabb műtét a császármetszés! Nekem is az egyik kedvencem, és mindig izgalmas, hány élő kölyköt sikerül világra hozni, akik maguktól erre nem lennének képesek? Nem csak a szuka életét tudjuk ilyenkor megmenteni, hanem a kölykökét is! Ahhoz, hogy ez minél nagyobb eséllyel sikeres legyen, számtalan játékszabályt kell betartani a beteg infúziós előkészítésétől az altatásán keresztül a sterilitás betartásáig és még sorolhatnám... A vége viszont nagyon vidám, ha sikerül mindenkinek élve megúszni a kalandot! A gazdák birtokba vehetik a már éledező kölyköket, szárítgathatják, dörzsölgethetik, nézegethetik melyik milyen nemű, színű lett, végül pedig részt vehetnek az első szoptatás rituáléjában is. Ilyenkor mire bevarrom a bőr sebet, a kölykök már elkezdenek hangosan kornyikálni, ami a mai napig a legszebb zene a füleimnek! Ez az aktus nem várhat! Császármetszés miatt megszámolhatatlan programom változott már. Gyakori a hétvégi, ünnepnapi és az éjszakai riasztás... Apropó! Éjszakai! Erről eszembe jut a "legkedvesebb" is! Csoki kutyámmal nem voltunk az alvás bajnokai, mert jóval éjfél után kerültünk csak ágyba és 4-5 óra alvás után már korán szedtük is a sátorfánkat, de ez az idő azért kellett még nekünk is a pihenésre. Legrosszabb volt, ha ennek a közepén kellett valamiért felkelni, de ha menni kellett, hát mentünk! Aznap éjjel 2-kor is kicsengettek az ágyból. Ilyenkor Csoki is hűségesen szolidaritást vállat velem és lekísért a vizsgálóba. Ez a gyilkos időpont, mert pont sikerül a legmélyebbre szenderülni, ebből egy telefon csörgés billent ki, az nem egy vidám dolog... Le is ballagtam mert miután telefonon azonnali császármetszést jelentettek be izgatott és nem álmos hangon, kicsit visszaszunyókáltam, de a második rohammal a kapucsengővel elhitették velem, ma nem álmodom, megjöttek! Aznap nem voltam éjjeli kettőkor fitt, így egy fürdőköpenyben a kutyával a lábamnál engedtem be a segélykérőket. Meglepetésemre egy komplett család érkezett nagymamástul, két gyerekestül a szülők és persze egy vemhes kutya is. Velem ellentétben igen élénkek és beszédesek voltak, láthatóan izgatta őket ez az éjjeli akció! Miután meghallgattam és megpróbáltam kihámozni a lényeget abból, amit öten egyszerre rám zúdítottak, be kellett látnom, itt nincs mese, át kell öltözni, fel a műtős gúnyát és ma az alvás helyett meg kell mentenem pár kutyaéletet... Épp azon gondolkodtam, nekiálljak-e egyedül a műveletnek, ami jelentősen megnehezíti és meg is hosszabbítja a műtétet, vagy ugrasszam ki az egyik műtősnőmet az ágyából és várjam meg, amíg beér? Időben nem nyerem volna semmit, ezért úgy döntöttem egyedül állok neki. Ráadásul a család is nagyon vállalkozó volt, nem tudtam semmivel sem megijeszteni, elriasztani őket, mindent vállaltak és biztosítottak róla, egyikük sem fog elájulni, tudják hogy kell élesztgetni a kölyköket, csak nyugodtan húzzunk bele! Addigra már kiverték az álmot a szememből, elszállt a kezdeti lelkesedés mentes hozzáállásom is és kezdett engem is izgatni a végkifejlet! A páciens egy jól megtermett rottweiler lányka volt, aki békésen konstatálta maga körül az irgalmatlan hangzavart - éjjel fél 3-kor - láthatóan csak engem leptek, meg vele a családtagjai, ő már erre rá sem hederített! Csöpögött neki az infúzió, közben békésen hagyta, hogy lenyírjuk és leborotváljuk a hasát. Abban az időben még nem volt ultrahang készülék, ami segítette volna a munkánkat, csak tapintással és a fedezéstől számított napok számával kalkuláltuk ki a szülés idejét. A család minden tagja részt akart venni a műveletben, ezért minden lábára jutott egy családtag, a nagyi pedig a hanyatt fekvő kutya fejénél matatott. Nem igen figyeltem rá, de valami furcsa elkapta a tekintetem és észrevettem, hogy a néni a hanyatt fekvő kutya szájába ennivalókat tömöget! Annak a kutyának, akit perceken belül be akarunk altatni! Még a végén félrenyel nekem! Kicsit röstelkedett, de szerinte ebből nem lehet baj, de ha mégis lenne, legalább ne éhesen haljon meg a kutyájuk! Ezen aztán nagyot derült a családja, milyen vicces a nagyika... Próbáltam megmagyarázni neki,milyen veszélyes dolgot művel, de sikertelenek voltak az érveim! Nem volt időm az álláspontjainkat egyeztetni az idő rövidsége miatt, meg amúgy is túl messze voltak egymástól...

Ott tartottunk, hogy minden elő volt készítve, a kutya, a műszerek, a varróanyagok, az izolálók és a család is, kinek mi lesz a dolga, ki meddig jöhet és hol tartózkodhat a műtétkor? Már elkezdtem bemosakodni, percek választottak csak el a műtét kezdetétől. Épp a család valamelyik tagja kezdte ecsetelni a kutya fedeztetési kalandjukat, amikor egy elejtett fél mondat megütötte a fülemet! Hogy is, hogy is, hogy is és hányszor és hány nap különbséggel? Cikáztak a gondolataim azonnal, de éjjel 2 és 3 között nem matematikus, hanem állatorvos vagyok, mégis nekiláttam számolni!! Rá is kérdeztem a pontos aktus dátumára, amint megkaptam a koordinátákat, abbahagytam a bemosakodás rituális műveletét és elővettem az előjegyzési naptárunkat. Egy lap egy hét... A kutya 63-65 napig vemhes, 59 után már nem koraszülött. Akárhogy is lapozgattam, ennek a szukának még volt hátra az 59-hez is egy hete!!! Felismerésem közöltem a famíliával is, alátámasztva megdönthetetlen érvként a naptárat is. Részemről kezdtem újra bosszús és kedvetlen lenni, de nem úgy ők! Hangos hahotázás kapta el az egész szent családot! Hasukat térdüket csapkodták, hogy ez mekkora nagy poén, itt éjjel 3 körül az állatorvosnál a kopasz hasú kutyájukkal akinek még van legalább egy hete hátra! Az ő lelkesedésük az enyémet nagyban rombolta, de végül nem is ez tette fel nálam az í-re a pontot, hanem az utolsó kérdésük mielőtt távoztak az éjszakába: "Ugye nem tartozunk semmivel sem Doktor Úr?" Végül is nem csináltunk semmit sem, csak kihagytunk miattuk Csoki kutyával egy éjszakát amit inkább alvással tölthettünk volna... Csoki is csalódott, mert szerette élesztgetni a nyivákoló újszülött kölyköket.

Szerencsénkre azonban nem mindegyik császármetszés végződött ilyen sikertelenül és Csoki is kiélhette anyai ösztöneit egy-egy alom kölyök dajkálásával, én pedig rendszeresen kaptam érte valami paraszolvenciát a számla mellé. Volt sok hálás levél, képekkel, volt sokszor pénz is borítékban, ahogy az illik és volt rengeteg ital is. Mivel én nem iszom, ezért nálam ezeknek a nedűknek nem volt végállomás, mindet tovább is ajándékoztam, olyannak aki meg is issza és értékeli őket. Nálam ugyanis az értékük a doboz, címke és az üveg esztétikáján múlott. A whisky-nél különösen! A szép dobozosok értékesek... Kaptam is egy különleges dobozost, amit nemsokára tovább is ajándékoztam egy nőgyógyász barátomnak. Tudtam, hogy ő jobban fogja értékelni az üveg tartalmát, mint én és abban is biztos voltam, hogy nála végállomása lesz az italnak. Boldog is volt amikor megkapta! Szakértő szemmel tartott nekem előadást a doboz feliratai alapján, milyen nagy meglepetést kapott tőlem?! Akkor még se ő, se én nem is sejtettük mekkorát!

Pár hét eltelt, mire felhívott és meglepetésemre azt kérdezte, honnan vettem a múltkori italt, amit neki adtam? Bevallottam, hogy én is kaptam, csak továbbajándékoztam... Nem is ez volt a gondja, ő sem gondolta, hogy vettem, hanem képzeljem el, mi történt!?

Annyira nagy becsben tartotta a különleges whisky-t, hogy spórolgatta nagyobb alkalomra. Ennek a szent ünnepnek, amikor a dugót kihúzzák a palackból egy kórházi osztálybulit tartott érdemesnek. Ott volt a kórház apraja, nagyja, az igazgatótól a nővérekig. Elő is került  a becses nedű. Mindenki megcsodálta a dobozát, de amikor kivették a palackot, kiugrott a dobozból a meglepetés is! Történetesen egy boríték! Jót nevetett mindenki és találgattak mennyi pénz lehet benne? Ki kellett hát nyitni az egész plénum előtt és színt vallani a tarifáról a nőgyógyász Főorvos Úrnak! A borítékban azonban nem pénz volt! Hanem egy levélke a következő szöveggel: "Hálásan köszönjük a Főorvos Úrnak Buksika és a hat kölyök életét a sikeres császármetszésnek köszönhetően!" A szöveg felolvasása után majdnem megrepedtek a kórház falai a röhögéstől, ami a díszes társaságból feltört a hallottak miatt! Egyedül a higiénikus Főorvos asszony nem poénkodott, hanem kérdőre vonta szegény ártatlan barátomat! "Nem elég, hogy az összes nőt az ügyeletben császározzák, még kutyát is képes ezért becsempészni a műtőbe?" Próbált ugyan szabadkozni, hogy ezt az üveget csak a hülye állatorvos haverjától kapta és semmi köze hozzá! Dehogy hozott be a kórházba kutyát! Nem hittek neki! Azonnal befagyasztották a bulit, két napra lezárták a műtőket, teljes fertőtlenítést rendeltek el és csak éppen hogy úszta meg a fegyelmit...

Szerencsémre nem romlott meg a viszonyunk, de a kórházban elterjedt róla, hogy kiegészítésként még kutyáknak is vállal császármetszést, nem csak embereknek...

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

 

Eszembe jutott egy vidám történet, mert egy család gyerekeikkel együtt részt vett nálam a macskájuk császármetszésén.

Erről ugrott be, amikor az én kisfiam óvodás volt, rendszeresen töltötte mellettem az idejét a praxisban. Rendkívül élvezte a nagy nyüzsgést, az állatokat és azt is, hogy minden következőért ő szólhat ki a váróba: "Kéjem a következőt!" Tudni illik a raccsolás nálunk családi vonás, bár mára már ez a hagyomány megszakadt köszönhetően a logopédusok kitartó munkájának... Egy biztos: Nem tőlem tanulta meg az "R" betűt kimondani Huba!

Na de térjünk vissza a tárgyra! Történt egyik hétvégén, hogy estefelé egy boxer kutyával jöttek a szülők és a kislányuk, aki egy idős, szintén ovis volt, mint Huba. A kutyánál elindult a szülés, de magzat nem jött a világra. Mire hozzám került, a magzatvíz már elfolyt és az erőlködéstől kimerült volt a kutya. Nehezen lélegzett, erőtlen volt már és láthatóan fájdalmai voltak, mert gyakran felnyögött, ami riadalmat okozott a gazdáinak.

Bekötöttem infúziót, fel a gumikesztyűt és finoman megvizsgáltam szabad-e a szülőút, tágult-e a méhszája? Az ujjam hegyével meg tudtam csikizni az elakadt magzatot! Ilyenkor dönteni kell: Vagy császármetszést választunk, vagy megpróbáljuk a természetes úton való szülést. Méh összehúzó injekciót - Oxitocin-t - adni csak óvatosan szabad, mert könnyen méhrepedést lehet elérni vele, ha nem tudnak kiférni a kölykök! Ebben az esetben úgy éreztem egy kis segítséggel, de megpróbáljuk a természetes szülést. A szuka az infúziótól láthatóan jobban lett, így kapott Oxitocin és Calcium injekciókat vénába. Ez után csak pár percet kell várni és a simaizmok elkezdenek összehúzódni, ami erős tolófájásokkal jár. A kutya az asztalon várt, az aggódó famíliával és a gyerekekkel körülötte. Részemről némi akadályt jelentenek jókora lovaglásban, szörfözésben edződött lapát tenyereim, de ez esetben mivel boxerről volt szó, még így is meg tudtam csípni az első erőteljes nyomás után a kölyök farkincáját! Próbáltam nem visszaengedni és tágítani a méhnyakat, hogy kicsússzon az elakadt elsőszülött végre. Szerencsémre a kutya is partnerek bizonyult, amit gyakran tapasztaltam, amikor fájdalommal jár ugyan a beavatkozás, de az állatok, mintha megéreznék a segítséget részemről és ahelyett, hogy hisztiznének, együttműködőek a kezelésnél. Itt is minden nyomás után kicsit kijjebb jött a kölyök én pedig igyekeztem úgy megfogni, hogy ne tegyek kárt benne, ha sikerül élve világra segítenünk. Ez sem egyszerű, mert a magzatmáztól csúszik, ha nem nyom a szuka, azonnal visszacsúszna a méh felé... Néhány perc közös küzdelem után végre kicsusszant a kölyök! Ráadásul szinte azonnal levegőt is vett! Ez nagy mázli, mert a szülőútba szorult kicsik gyakran élettelenül születnek, mivel se a köldökzsinóron keresztül, se a légvétellel nem tudnak oxigénhez jutni. Még ma is átfut rajtam egy kellemes érzés, amikor világra jön a segítségemmel egy állat és nagyot slukkol a külvilág levegőjéből! Ez után egyre ütemesebbé válik a légvételük, végül felsírnak! Ez igazi zene füleimnek!

Miután elláttam a köldökcsonkot, letörölgettem a kölyköt, Huba büszkén vette a karjaiba, hogy tovább szárítgassa és dédelgesse.

Túl voltunk az elsőn, de volt még néhány testvére, aki még bent kucorogtak a jó meleg és biztonságos anyaméhben, pedig a szombat este már kezdett éjjelbe hajlani, a két ovis gyerek nem akaródzott a lefekvésre még csak gondolni sem, annyira tetszett nekik az állatorvosi műsorom... Ilyenkor én is elveszítem az időérzékem és az izgalom, a koncentráció miatt még akár késő éjjel is fitt tudok lenni...

Az első után aránylag gyorsan megjött a második kölyök is, akinek szintén segítenem kellett, de csak annyit, hogy ne csússzon vissza, amíg a mamája újabb erőt vesz magán egy-egy újabb tolásig.

A másodszülöttet az ovis kislány kapta utógondozásra a karjába! Így már mindkét gyerek büszkén sétálgatott egy-egy újszülöttel akik kánonban nyivákoltak, pontosabban zenéltek nekem. (Még szerencse, hogy aránylag gyorsan jött a második, mert Huba nem szívesen adta volna ki a kezeiből a kölyköt, még a jogos gazdáknak sem...)

Ezek után már zsinóron jött a harmadik és a negyedik, ebből az következett, hogy a gazda házaspár is kapott egy-egy kölyköt, akik szintén beszálltak a kórusba.

Az ötödik jövevény igazi meglepetés lett! Ő ugyanis a nagymama volt, aki jött az unokáért, avval a határozott szándékkal, hogy a kislányt hazavigye és lefektesse! Erről az ötletről az én újdonsült szülésznőmnek más volt a véleménye, ami családi konfliktushoz vezetett a rendelőben... Kívülállóként nem szólhattam bele a vitába, legfőképpen, mert az én szintén ovis kisfiam is még kutyát dédelgetett, pedig már az éjfél közeledett! A gordiuszi csomót végül úgy oldattam fel, hogy a nagymama is kapott egy kölyköt - az ötödiket - a kezébe!

Ez után már csak egy ,a hatodik is világra került és végeztünk! Éjjel 1 órakor boldogan távozott a megszaporodott család és végre én is ágyba tudtam terelni Hubát, bár előtte még az ágya mellett ülve mese helyett át kellett beszélnünk történteket, mi hogy volt, hogy szereltük le a nagymamát és hogy ez mennyire tetszett neki. Végül lemerült benne az elem és elszundított... Ekkor arra gondoltam egy császármetszéssel egy órán belül megoldhattam volna az egész faksznit, és nem éjszakázunk, de mégiscsak ez volt a helyes, a gyerekek meg majd vasárnap legfeljebb tovább alszanak! Az, hogy a másik családnál ez hogy sikerült nem tudom, de nálunk nem sikerült a tervem, mert Huba ugyanúgy már korán ugrándozott a hasamon ahogy szokott és láthatóan nem volt fáradt, ellentétben velem, ki még tudott volna kicsit szunyókálni az éjszakai műszak miatt...

Vasárnap délután beleszaladtunk egy másik ellő szukába akinél nem volt esély a természetes úton való szülésre, mindenképpen császározni kellett. Itt ráadásul nyolc kölyök született és ők is hangos zenebonával ünnepelték világrajöttüket, mire a mama hasán az utolsó öltést is megcsomóztam.

Hubának ebből az alomból is jutott egy dajkálni, szárítgatni való és szakértőként magyarázta ennek a családnak is, mi a teendő a kölykökkel, merthogy ő már tegnap szakvizsgázott ebből a részből...

Szerencsére aránylag időben végeztünk, így hétfőn nem kellett bajlódni a keléssel, sőt egész úton a hétvégi élményeiről csicsergett az autóban az oviig.

Délután amikor mentem érte, az óvónők megtámadtak! Legközelebb készítsem fel őket, mit csináltam a gyerekkel hétvégén!

Nem vághattam túl értelmes arcot, de ekkor észrevettem, hogy huncutul mosolyognak!

Elmesélték mi is történt aznap az oviban: Hétfő reggelente körbe ültették a gyerekeket és mindenkinek el kellett mesélnie a hétvégéről valami élményét. Hubára is sor került. Kicsit meglepte a rutinos óvónőket az előadásával: "A kiskutyák kétféleképpen tudnak megszületni! Vagy kijönnek az anyjuk nuniján, vagy apa felvágja a hasukat és kész! Ez után szárítgatni és dörzsölgetni kell őket, hogy énekeljenek!" Ez a rövidke élménybeszámoló az óvónőknél kis zavart okozott, hát gyorsan szólították a következő gyereket... Huba azonban jelentkezett, hogy akar még valamit, ezért visszakapta a szót: "Na de hogy mentek oda be?" - kérdezte. Na ez volt az a kérdés, amire az óvónők nem voltak igazán felkészülve!

Engem is érdekelt, hogy oldották meg a választ, de sajnos csalódnom kellett, mert válasz helyett inkább énekeltettek a gyerekekkel egy dalt... Hát ez nem volt szép tőlük, mert így rám maradt a feladat... Hazafelé az úton nem is tudtam kibújni a hurokból, mert megkaptam én is ezt a kérdést! A magam módján meg is válaszoltam, de lesz még mit csiszolgatni rajta az elkövetkező években - gondoltam - közben mosolyogva robogtunk tovább a Klinikára újabb izgalmas kalandok felé Hubával!

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Ha nem velem történt volna, el sem hiszem...

Úgy terveztem meg álmaim Klinikáját, hogy egyrészt a váróból is be lehessen látni a vizsgálókba, másrészt a négy egymás melletti vizsgálót is nagy üveg ablakok választották el, így egymástól is tudtunk segítséget kérni ha szükség volt rá.

Mindegyikünk mellett volt egy-egy asszisztens, ami nem csak megkönnyítette és gyorsította a munkánkat, hanem bizony sokszor egyedül, vagy a gazdával nehezen boldogultunk volna renitens kedvencekkel.

Az ominózus napon is így dolgoztunk, amikor egy cicás hölgy lett a következő paciensem, aki az állatorvosi vizsgálathoz illő protokoll szerint érkezett: Kurta szoknya, mély dekoltázs, erős smink... Sima éves rutin vizsgálat és védőoltás volt a feladat. A cica szelíden viselkedett végig, épp csak nem dorombolt miközben fülétől a farkáig átbogarásztam. Még amikor megszúrtam sem rezdült meg. A féreghajtó tablettát készültem épp beadni egy hosszú csipesszel, ehhez a bal kezemmel meg kell fognom a grabancát és hátra kell feszítenem a fejét. Ezt látva a hölgy leállította a projektet, mondván ne kínozzuk szegényt, majd inkább otthon ő beadja neki! Vannak kétségeim a házilag történő tabletta beadását illetően a macskákkal kapcsolatban, de ez esetben tényleg szelídnek tűnt a cicka, gondoltam, még akár sikerülhet is!

Miután minden adminisztrációval is végeztünk, a cica visszakerült a hordozó dobozába, az asszisztensem távozott, mert éppen akadt valami más dolga az épületben. Miután kettesben maradtunk a gazdával, még átbeszéltük mikor kell újra megjelenniük, valamilyen megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve azt kérte, mégiscsak adjam már be a macskának a féreghajtó tablettát! Próbáltam megúszni, hogy én csak az előbb megkezdett "kegyetlen" hátracsavarós fejű módszerrel vállalom, de nem tudtam lebeszélni a gazdát... Kivettük hát újra a cicát az asztalra. Az asszisztensem még nem jött vissza, kinéztem a másik három vizsgálóba az ablakokon át, de mindenki épp hasalt valami állaton, hát úgy döntöttem, nekifogok egyedül. Pontosabban előléptettem a gazdát macska lábfogóvá! Megkértem fogja meg a macskája két elülső lábát, amíg beadom a tablettát, védendő kezeim épségét... Bepróbálkoztam még egy tekintettel segítséget szerezni a szomszéd Kollégáim asszisztenseiből, de mindenki épp foglalt volt... Elhessegettem a baljós gondolataimat és a cicababával rögzíttettem a cicát.

A művelet hibátlanul kezdődött, de a legkritikusabb pontján, amikor a csipesz végén lévő tablettával a manduláit csikiztem a macskának, nem tudom milyen megfontolásból, de újonnan kiképzett segédem munkaideje lejárhatott, mert hirtelen elengedte a macska lábait és hátralépett! Lehet hogy otthon begyakorolták ellenem a merényletet, mert erre a jelre az addig együttműködő és szelíd cica bevadult ijesztő hörgő hangot adott, a farka üvegmosó kefének is alkalmas lett, de ami a legszörnyűbb volt, hogy szabad mancsával csapott felém és sikerült a karmát beakasztani a jobb kezem mutató ujjába! Patt helyzet alakult ki! Bal kezem foglalt volt, mert avval fogtam a grabanca bőrét, a jobb kezemben a csipesz, bár nem volt már a másik vége a cica torkán, mivel az imént kiköpte, de a mutatóujjam első ujjperc ízületében eltűnő macskakarom fogságba ejtett... Első kétségbeesésemben felpillantottam és sikerült felmérnem, hogy a kurta-dekoltált-smink gazdájára nem számíthatok, mivel elegánsan két lépést hátralépve szemlélte az eseményeket... A többiek közül senki sem volt akit a segítségemre hívhattam volna, így aztán magad uram, ha szolgád nincsen, kezembe vettem a sorsomat! Kissé leblokkolt az a gondolat, ami átcikázott az agyamon, amikor ugyanis megláttam, hogy a macska karma eltűnt az ujjperc ízületembe, azonnal egy Kollégán esete ugrott be, akinek macskakarmolás miatt amputálták apránként három lépésben a hüvelykujját...

Nem volt mit tenni, szuggeráltam a cicukát és finoman elengedtem a nyakát, megkockáztatva, hogy amint szabad lesz kitépi a karmát ami most éppen úgy csikizi az ízületemet belülről, mint én az imént a az ő torkát a tablettával... Döntetlen. Egyenlített a cica, gondoltam kínomban. Csikiből egy-egyre állunk! A vicces gondolatokat azonban hamar elnyomták az ujj amputációm nagy esélye, ezért finoman becserkésztem a cica mancsát és kihúztam a kezem a csapdájából. Szerencsémre a művelet végéig a macska nem mozdult meg, nem szaggatta szét a karmával az ujjam jobban, csak utána fújt egy jókorát és leugrott az asztalról...

Felmértem a károkat. Szorítottam a bal kezemmel a jobb mutatóujjam és kétségbeesve konstatáltam, hogy nem vér, hanem synovia azaz ízületi nedv jön a sebből! Ez tuti amputáció lesz! - Csak ez motoszkált bennem... Ha az ízület befertőződik, annak gyakran rossz vége lesz... Épp ezen filozofálgattam, miközben kezdett rám törni a fájdalom is, miután a cica megcsikizte imént belülről az ízületemet. Kezdett vészesen leesni a vérnyomásom. Fogtam az ujjamat, lelki szemeim előtt lebegett az amputáció, kegyetlenül kezdett fájni és konstatáltam, hogy el fogok ájulni! Ez a fázis a legrosszabb! Teljesen tiszta a tudatod, de már mozdulni sem tudsz, még jelezni sem, ha esetleg pont ekkor érdeklődik valaki a hogyléted felől. Nálam mondjuk ez a veszély nem fenyegetett, mert a kis hölgy ölébe kapta már a macskáját és láthatóan nem velem foglalkozott... Felmértem a veszélyeket. Sikerült már a praxisban töltött évtizedek alatt asszisztálnom jónéhány ájuláshoz, csak ott nem én voltam aki elájult! Ez pont annyi különbséget jelent, mint az injekciós tű másik oldalán állnom! Na ott sem vagyok olyan bátor, ha engem szúrnak, mintha én szúrnám! Minden esetben amit volt szerencsém látni, az volt a gond, hogy az elerőtlenedő test tehetetlenül csuklik össze és könnyen megsérül, ha valamire ráesik. Nekem ilyen sérülésre meg volt minden esélyem! Pont ez járt már a fejemben, mert épp zombiként kukucskáltam ki a fejemből, mozdulni már nem voltam képes, de tiszta volt a fejem és felmértem, itt nem fogok tudni sérülés nélkül összecsuklani! Számításba vettem a lehetőségeimet: Beverem a fejem az asztal sarkába, a monitorba, a mögöttem lévő pultba, netán a falba... Mindenesetre helyem az nem lesz egy elegáns földet éréshez... Megkezdődött a visszaszámlálás és jön az ájulás! 3,2... egy előtt megszólalt csöcsike kezében simogatva a macskáját: "SZEGÉNY CICA BEPISILT!" Erre leállt a visszaszámlálás! Hirtelen éreztem, ahogy emelkedik a vérnyomásom! Egy csapásra visszatért belém az élet!

Pont a végszóra benyitott az asszisztensnőm is, aki kimaradt ebből a kis jelenetből... Miután kitessékeltük az én terrormacskám gazdástól, nekiálltunk kifertőtleníteni a sebem. Olyan mély volt, ha megnyomtam be lehetett kukucskálni a mutató ujjam ízületébe! Belefért egy sárga vénakatéter, azon keresztül kaptam hidrogén peroxidot bele. Na ettől már nem állt le a visszaszámlálás! Szakszerűen elájultam! Szerencsére erre már készültünk, ültem is és volt aki elkapjon... Kis képszakadás után arra ébredtem, hogy belülről forró kalapáccsal kopogtatnak az ujjpercemben! Ez az érzés megmaradt jó két hétig, még az alvást is helyettesítette...

Nem is adok be azóta macskának tablettát a gazdája segédletével, nehogy bepisiljen szegényke!

 

Minden Karácsonykor csak csökkentett nyitvatartásunk volt a Klinikán délelőtt 10-től 12-ig. Szolidaritásból azonban a teljes személyzetnek be kellett jönni, nem csak azért, hogy megajándékozhassuk egymást, hanem azért is mert így legalább 1-2 óra körül már haza is mehettünk karácsonyozni...

Mindig sokan jöttek, nagy részük indokolt is volt. Ismételni kellett a kezelését, az antibiotikumját, az infúzióját, cserélni a kötését, de gyakran beesett sürgős műtét is. Nem mondhatom, hogy unatkoztunk!

Egy alkalommal jól szituált, kedves, középkorú hölgy hozta szépen ápolt kutyáját, akikkel látásból ismertük egymást, sőt köszönő viszonyban is voltunk, mert naponta találkoztunk, amikor sétáltak a Klinika előtt. Karácsony napján rájuk került a sor és miután átestünk egymás jókívánságain, ami erre a napra mindenkinek járt, jött a szokásos kérdésem: Mi a panasza? Meglepő válasz kaptam: Semmi panaszunk nincs! Kicsit értetlenül nézhettem, mert rögtön folytatta a hölgy: Védőoltásért jöttünk! Hirtelen átcikázott rajtam: Karácsonykor védőoltást? Igyekeztem nem láttatni a meglepetésem, inkább azt kérdeztem meg a lehető legkedvesebben: Milyen védőoltása járt le a kutyuskának? - Egyik sem, csak szeretném, ha beoltaná!!! Végleg összezavarodtam! Nem járt le egyik oltása sem és pont ma, Karácsonykor oltsam be a kutyát?! Évek alatt elég jó emberismeretre tettem szert, általában kiszúrom a zavarodottakat, de itt nem láttam ennek még nyomait sem... Most már mindegy, gondoltam, ha már itt vannak, essünk túl rajta, oltsuk be az ebet! Igen ám, de mivel, ha egyik oltása sem esedékes éppen? Meg kellett hát kérdeznem, mégis melyik oltást óhajtják? Meglepő választ kaptam: Végül is mindegy, legyen mondjuk a veszettség! Már nem is próbáltam meg ellentmondani, nem akartam a Karácsonyt vitával tölteni, inkább megadtam magam, csak megnéztem mikor lenne esedékes a veszettség oltás... Még lett volna rá idejük márciusig, de baja nem lesz, tőle, hát felszívtam a vaccinát és alapos vizsgálat után be is adtam a kutyának. Búcsúzóul még a gazdaasszony és a kutyája is kapott apró kis ajándékot tőlem, én pedig meglepetésemre egy ölelést és még két puszit is a gazdától! Jött a következő beteg, így nem volt időm sokat elmélkedni róluk, miért pont ma kellett nekik egy idő előtti veszettség oltás?

A következő meglepetésem pont egy év múlva volt, amikor pontosan Karácsonykor újra megjelentek! Ekkor már nem volt mindegy mit kapjanak! Kifejezetten a veszettség oltásért jöttek! Még csak azt sem mondhatom, hogy nem volt indokolt, mert pont aznap járt le az egy év! Kedélyesen el is beszélgettünk, persze a kutya meg is kapta a veszettség oltását, ráadásul az egész személyzetnek kaptunk friss házi karácsonyi sütiket!

A harmadik alkalom már meg sem lepett! Sőt, már vártam őket! Meg is jelentek! Már az ablakból észrevettem, integettek, mutatták a kis süteményes kosárkát, amit nekünk hoztak. Ez a találkozás már mosolygósan kezdődött mindkettőnk részéről, pedig még be sem léptek az ajtón... Persze ebben az évben sem maradt el a végén az ölelésem, a puszim, na mellesleg be is oltottuk veszettség ellen a kutyát... Most azonban az ajtóból távozáskor hirtelen visszafordultak! A hölgy megfogta a két kezem, a szemembe nézett és azt mondta: Hálás nekem, hogy Karácsonykor is nyitva vagyunk és minden évben fogadjuk őt a kutyájával oltásra! Majd úgy folytatta, hogy már nem rám, hanem csak a padlóra szegezte a tekintetét... Tudja kedves Doktor Úr, előtte minden évben öngyilkos akartam lenni, de mióta Önöknél töltöm a Karácsonyt, ez meg sem fordult a fejemben! Hirtelen erre nem tudtam mit válaszolni... Most először én öleltem őt át és adtam neki két puszit... Boldog Karácsonyt! Súgtam a fülébe... Elengedtem, elindultak... Megint láttam őket az ablakon át... Intettünk egymásnak, mosolyogtunk, de mindkettőnk arcán legurult egy-két könnycsepp...

Nemsokára hívott a hatósági állatorvos Kollégám, akinek le kellett adni ki, mikor kapott veszettség oltást, mert ő tartotta nyilván. Azt mondta: Ne hülyéskedjek, hogy karácsony napjára dátumozom a veszettség oltást! Megnyugtattam: Ez nem elírás! Van egy kedvenc páciensem, aki mindig december 24-én hozza a kutyáját, mert hát akkor esedékes! Egyébként pedig lehet választani, vagy karácsony és veszettség oltás, vagy öngyilkosság... Mi inkább az oltást választottuk! Sok mindent hallott már a praxisában ő is, de erre csak annyit mondott: Ez hihetetlen, ez hihetetlen... Evvel le is tette... Pedig szerintem semmi sem hihetetlen!

Következő évben már nagyon vártuk a hölgyet és a kutyáját! Ez a találkozó már nem csalt könnyeket elő, sőt nagyon vidámra sikerült mert mi is és ők is ajándékkal készültünk egymásnak, mintha családtagok lennénk! Úgy érzem, lassan azok is lettünk szép lassan és az öngyilkosság gondolata már fel sem merült...

Ezután még hosszú évekig tartott a karácsonyi veszettség oltás kapcsolatunk, de mindig feldobták az ünnep hangulatát, ahogy mi is igyekeztünk ünnepivé varázsolni az ő Karácsonyukat! Szemmel látható volt rajtuk, hogy ez egyre jobban sikerült!

Legyen Boldog a Te karácsonyod is! Ha van lehetőséged rá, tedd boldogabbá másokét is!

Köszönöm a figyelmed!

Boldog Karácsonyt kívánok Neked is!

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

 

Történetünk főhőse már 8 hetesen is félelmetes volt! Ezen a képen éppen egy csirkecsonttal birkózik már 8 hetes korában!

Egyik szilveszter napján szokásunkhoz híven érkeztünk a lovardába. Lizi kölyök kora óta velem tartott mindenhova, így természetesen ki nem hagyta volna minden nap a lovaglást. Eleinte még elfért a zsebemben is!

De kanyarodjunk vissza a történetünkhöz! Mindkettőnk kedvenc lovacskáját Vesztát mentünk lemozgatni. Már két sarokkal előbb éktelen nyüszörgésbe kezdett Lizi amint közeledtünk kedvenc programja felé! Igaz, más helyeket is megismert az autóban, még olyanokat is, ahol csak 1 éve jártunk! Ezt sosem tudtam megmagyarázni, de láthatóan mindig tudta mikor közeledünk már a cél felé!

Aznap szilveszter volt, de a lovaknak ez nem különlegesebb nap, mint a többi, ők nem tölthetik a boxban az ünnepeket. Különösen mivel egy verseny tréningban lévő ugró lóról volt szó. Na nem panaszkodni akarok, számomra is ez volt minden nap legjobb része! Általában mi nyitottuk a lovardát és birtokolhattuk az egészet, Lizi jöhetett velünk szabadon a ló mellett. Finoman fogalmazva is, nem viselkedett példásan... Végig ugatta a teljes munkát, ha vágtáztunk nem láttam őt a ló nyakától, csak néha azt a karnyi ágat amit ilyenkor még cipelt magával.  Ennek köszönhetően rendesen ki volt gyúrva! Olyan szálkás volt mind az 5 kilója, mint Schwarczeneggernek fénykorában! Ráadásul úgy is viselkedett!

Egyszer volt csak ebből balesete, amikor futószáraztunk és elvétett egy bokára támadást, én meg 10 méterről hallottam az állkapcsa koppanását a ló patáján! Azonnal kimerevedett, tipikus gerincsérültek tartását vette fel... Percekig volt ebben a pózban... El is sirattam... Nyaki gerinc vagy koponya sérülés... Menthetetlen... Szerencsénkre nem így gondolta, hanem csodával határos módon elkezdett éledezni! Sőt pár perc és megrázta magát, vége lett a kép szakadásnak és mintha mi sem történt volna, megtámadta a futószáron kocogó lovat!!! Nem kísértettük aznap már tovább a sorsot, inkább egy vezetőszárral megkötöttem... Persze talált ki magának unalom űzőt és az ostor csapóját kezdte kergetni...

Szóval ott tartottunk, hogy leparkoltunk a lovardában, kutya az ölemben hisztizik, ezért kinyitottam az ajtót és visítva elszaladt. Mire én is kikecmeregtem, hallom valahol intézkedik a kis Jack Russelem! Látom, hogy a placcon áll egy lószállító és a rampán csak félig jutott fel a lovacska, onnan se előre, se hátra! Nem is beszélve arról, hogy a gazdája vele szembe fordulva a szemébe nézve próbálta befelé húzkodni a lova mind a 600 kilóját az ő 60 kilójával... Persze ez nem sikerülhetett! Lovasok még azt is leveszik ebből a ki leírásból, hogy itt a lógazda több szakmai hibát is vétett, de még Lizi kutya is meglátta a hibát és úgy döntött a rakodáshoz segítségre van szükségük! Intézkedett is azonnal! Hátulról csaholva támadott! Jobb boka, bal boka és így felváltva, a kettő között üveghangon ugatva! Meg is lett a segítség eredménye! A ló hatalmas szökkenéssel ívesen ugrott be a két lovas lószállítóba, magával rántva tétova gazdáját, akit rálapított a mellvasra! Felvettem én is a nyúlcipőket és gyorsan felcsuktam a hátfalat. Be nem láttam, mert magas volt, de a "Minden oké? " kérdésemre meglepő választ kaptam! "Nyisd le a hátulját!" - Nem nagyon értettem miért, próbáltam hát egyezkedni, talán előbb a fara mögé be kéne akasztani a vasat, mert rögtön le fog tolatni a paripa, ha ezt nem tesszük meg... Csakhogy nem volt mit tenni, mert egyre határozottabban utasított a bent lévő hang: Nyissam le a hátulját! - Le fog jönni a ló! - Nem baj... Hát lenyitottam. Abban a pillanatban, alig tudtam félre ugrani hátrafelé repült le a rampán ló és lovas... Lizit lebeszéltem a további segítségről és tisztáztuk: Itt épp egy "Erőszak mentes" szállító eszközhöz szoktatás folyik! Igaz, kevés sikerrel, mert már órák óta csak a rampa feléig jutottak! Mi meg azt hittük szilveszter lévén még az évben egy utolsó jó cselekedetünk lesz! Hát nem lett... Sőt a gazda meg se köszönte, mi több, még rosszallotta is mindkettőnk segítő szándékát! Nem így a lovászok! Ők elbújtak az istállóba, de még akkor is a hasukat fogták és a könnyeiket törölgették, fuldokolva nevettek, amikor a nyerget hoztuk a boxunkhoz! Nekik szereztünk evvel az akciónkkal egy vidám utolsó napot az évben! Nem minden jelzőjük szalonképes, ezért kénytelen vagyok kifütyülni belőle: Doktor Úr! Ez a hü..e, f.sz már órák ót ott basza...ik avval a rühes döggel, de csak a rampán szemezgetnek egymással! A Lizi ku..a jó fej volt, láttuk ahogy besegített és felkenődött ez az amatőr a mellvasra! Kiderült az új bértartó az erőszak mentes ló kiképzés híve! Evvel még nem is lenne bajom, de sajnos ez a divat őrület sok őrültet is magával vonzott a lovardákba, hát mi is kifogtunk belőle egyet! Én Dallos Gyulánál tanultam 8 évig díjlovagolni. Ő azt mondta: "Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak. Kinél előbb, kinél csak később..."

Ezek után felnyergeltünk és a vágta pályán kezdtünk melegíteni. Pár kör lépés, majd ügetés és vágta. Egy ideig Lizi is jött mellettünk, hurcolva a jókora botját a szájában. Egy idő múlva, amikor megunta, főleg a vágta munkánál, átlósan átvágott és várt lesben a sövény mögött! Amikor odaértünk, szemből támadásba lendült! Veszta annyira kutya biztos lett, hogy már ez sem zavarta meg, galoppozott a maga tempójában tovább! Nem így az egyik vezető politikusunk! Nem vettem ugyanis észre, hogy ők is kijöttek a vágtapályára! Ez még a kisebbik baj lett volna, de Lizi sem! Ők, mivel nem bíbelődtek a bemelegítéssel - távlovasok lévén - egyből vágtában kezdtek! Tőlem átlósan lovagoltak, nem láttam őket a sövénytől, Lizi pedig lesből betámadta őket, ahogy engem szokott! Az ő lova nem volt még kutya biztos, nyomott is egy satuféket és a nyakán csúszdázott le a sárba dicstelenül landolva elöljárónk... A vezetőség nem dicsért meg minket, mert mi lesz, ha emiatt majd nem küldi be reggelente az utcai locsolóautót a nagy tiszteletű politikusunk fellocsolni a vágta pályát és por lesz?! Szerencsére sérülés nem történt és a locsolóautó is jött továbbra is, pontosabban csak addig, amíg hősünk naponta ott kergette maga alatt a szerencsétlen párákat, mert lovaglásnak azt amit művelt, semmiképpen nem nevezném...

Amikor leszereltük Vesztát, rendbe tettük mindig közösen eszegettek sárgarépát. Gondoltam, ha ez ennyire tetszik Lizinek kap otthon is. Meglepetésemre rá sem szagolt, csak kérdőn nézett rám: Hü..e vagy gazdám? Nem látod, hogy ez répa és nem nem nyúl vagyok, hanem kutya? Másnap persze a ló elől elcsenni az más! Ott bezzeg ízlett a kis kur...nak!

A következő rituálé amit ki nem hagytak volna: Amint a lovat a boxába vezettem hátulról a bokáját meg-megharapdálta! Szerencsénkre ezt Veszta nem vette zokon és nem akasztott ki sosem egy jókora páros lábast, pedig legyünk őszinték Lizi ezek után igazán megérdemelte volna! Sőt! Megfordult, lehajolt hozzá, Lizi adott neki egy "Cápa puszit", ami a finom harapás és a nyalás keveréke nála! Ezt csak a legjobb barátai érdemelték ki, köztük néha én is...

Szóval mi hármasban készültünk fel a versenyekre, aminek meg is lett az eredménye!

Veszta annyira immunis lett Lizinek köszönhetően a kutyákra, hogy még ugrás közben sem vonta el semmilyen kutya a figyelmét! Erre is Lizi a specialista készítette fel! Edzésen sorozat ugrás közben amikor 6-8-10 ugrás van egy vonalban, gyakran találkoztunk szembe félúton, amikor Lizi szembe jött velünk a gátak alatt, mi pedig fölötte repültünk. Eleinte persze én is aggódtam, hogy ebből sérülés lesz, de egy idő után beletörődtem a megváltoztathatatlanba... Jack Russel az Jack Russel... Nem mindig fogadja el a parancsokat... Különösen nem lóhátról... Egy alkalommal meg is lett ennek a tréningnek is a haszna! A Tattersaalban eljutottunk a döntő utolsó köréig! Itt már időre kell menni, lehetőleg hibátlanul! A Taktikánk egyszerű volt Vesztával: 1. Szuronyt szegezz, ami a csövön kifér, előre! 2. Szűk fordulat! 3. Nem szabad ütni! - Ha mindhármat sikerült betartani: Nyertünk! Ezen a versenyen láttam a szemem sarkából bejönni egy kutyát amikor már a 4-ik oxert céloztuk meg. Amikor elugrottunk, akkor szaladt át az ugrásunk alatt keresztben... Engem nem zavart, Vesztát sem, nem ütöttünk, hát szűk fordulat jobbra, már csak egy hármas ugrás és vége! Na ott a középső elem alatt megint találkoztunk alattunk a kutyával! Lehet, hogy neki is része volt a sikerünkben aznap, nem tudom, de Lizinek biztosan, mert nem sok ló lett volna, akinek ez a kis intermezzo nem vonja el a figyelmét és emiatt nem áll meg, vagy üt le egy rudat! Szerencsére nekünk jó tréning partnerünk volt: PettBull Lizi személyesen!

Nem véletlen hogy Ő lett a reklámarcunk is!

Legyen Boldog a Te Új Éved is! Ha van lehetőséged rá, tedd boldogabbá másokét is!

 

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

 

Minap beszéltem egy állatorvos Kollégámmal, ilyenkor mindig előkerülnek a praxis érdekes történetei. Tőle kaptam ezt, ami vele meg is történt.

Bejött a rendelőjébe egy tipp-topp úriember, aki egy macskát tartott el távolra magától, amennyire csak lehet a grabancánál és a farka tövénél kifeszítve, akár egy tangóharmonikát! A szerencsétlen skodri mind a négy lábát, kimeresztette, a farka mint egy üvegmosó kefe fel volt borzolva és ehhez még ordítva nyávogott is! Meg is lehet érteni a cica reakcióját is, mert ez a pozíció valószínűleg kibillentette a komfort zónájából! Az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy "szaksegédünk" talpig milliós fénylő Armani öltönyben, ehhez mindenben harmonizáló cipőben, ingben és nyakkendőben, látható undorral érkezett a vizsgálóba!

Az állatorvos, így a Kollégám sincs hozzászokva, hogy az állat gazdája semmi empátiát nem mutat a vizsgálatra hozott állat iránt, de hogy láthatóan undorodik tőle, na az aztán olyan ritka, mint a fehér holló! Hát, esetünkben maga a fehér holló tartott a kezében egy kimeredt, felborzolt szőrű ordító fekete macskát és így összhatásként körülbelül úgy néztek ki, mint Hókuszpók és macskája a Hupikék törpikékből, annyi különbséggel, hogy emberünk kicsit drágább turkálóból vásárolta a ruháját!

Kollégám - talán szakmai ártalom - szereti az állatokat. Így hát, ráförmedt az első megdöbbenése után a paciensére: - Ember! Mit csinál avval a szerencsétlen macskával?!

- Én vagyok a szerencsétlen! - Jött a meglepő válasz!

-Ez a rühes dög a feleségem macskája, csak engem küldött Magához vele, mert neki fontosabb a hülye fitness órája, meg a műkörmöse, mint a szaros macskája! Be is szart az úton, összehugyozta a mercimet, ezek után puszilgassam és öleljem magamhoz?

- Nézze Uram! Itt az a szokás, hogy a gazdák segédkeznek az állataik rögzítésében a kezelés alatt. Ráadásul, épp nincs is itt asszisztens, így kénytelen lesz nekem segíteni!

- Doktor Úr! Nem gondolja, hogy össze fogom szőrözni, bekenni macskapisával a kedvenc öltönyömet?

Nézze, Uram! Itt nincs sok választása, ha meg szeretné vizsgáltatni velem a cicát! Vegyen fel onnan egy fehér köpenyt és segítsen nekem, mert csak két kezem van! (Addigra a cicát megnyugtatta, simogatta a vizsgálóasztalon, szárazra törölgette és az hálából már dorombolva dörgölődzött "megmentője" kezéhez...

Hősünk beöltözött hát szépen vasalt fehér köpenybe, ami rendkívül elegáns összhatást keltett az alatta lévő Armani kollekciójával.

El is kezdték hát a vizsgálatot. Emberünk orvososnak öltözve, Kollégám pedig civilben, mivel rendelési időn kívül, csak beugrott emiatt a váratlan paciens miatt.

Épp elmélyülten nézegették az asztalon a cicát, amikor beviharzott egy kissé egzaltált hölgy kopogás nélkül a vizsgálóba! Ismerős ez minden állatorvosnak, amikor "nincs nyitva" a rendelő, de ha fény szivárog kifelé, majdnem mindig beesik még pár paciens az épp aktuális mellé... Valószínűleg a fényre jönnek!

Na de térjünk vissza a történetünk folytatásához!

Újabb váratlan paciensünk azt kérdezte a fehér köpenyes láthatóan elegáns ál-állatorvosunktól: Dotor Úr! Mennyi féreghajtót kell adni a kutyámnak?

- Frissen "diplomázott" doktorunk felegyenesedett a vizsgálóasztal mellől, lenézően végigmérte a kellemetlenkedőt, aki így megzavarta élete első vizsgálatát és azt mondta: Nézze kedves asszonyom! Ez annyira banális kérdés, hogy már megbocsásson, de evvel én nem foglalkozom! Forduljon vele, kérem az asszisztensemhez! Közben elegánsan rámutatott civil ruhás Kollégámra!

A hölgy sűrű elnézések közepette, újra feltette a kérdést, ez esetben a "szaksegédnek", aki éppen az asztalon rögzített egy csapzott szőrű pisiszagú macskát!

Miután megkapta a használati utasítást a kérdésére, odavetett egy "Kösz"-t a válaszért a "szaksegédnek", kiflé hátrálva nem győzött hálálkodni a "Doktor Úr"-nak amiért volt kegyes leereszkedni hozzá!

Amint kiment az ajtón, újdonsült doktorunk kihúzta magát, megigazította a nyakkendőjét és azt mondta: Ehhez is értek! Nem is olyan nehéz szakma a maguké, csak megfelelő menedzser kell hozzá!

Ezek után illett megköszönni, hogy volt szíves részt venni a feleség-macska kezelésében...

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 Aki állatorvosi praxisa során még sosem hibázott, az vagy nem elég régóta praktizál, vagy nem vallja be! Utólag mindig könnyű okosnak lenni! Sőt, ami tegnap még nem látszott, az lehet ma már napnál is világosabb! Na de ne filozofáljunk, térjünk vissza az én esetemre!

A reklamáció egy telefonhívással kezdődött... Bekapcsolták a recepcióról, de már jelezték: Valaki nyomdafestéket nem tűrően beszélt velük és a Főnököt követeli! Tessék!-re a vonal másik végén nem túl kulturált hang kezdett üvölteni a fülembe! Elhordott mindenféle sintérnek, megfenyegetett nem csak engem, de az egész személyzetet is... Hiába próbáltam én is megszólalni az "a" betűm után máris fröcsögött a mocskosság rám, ráadásul teljes hangerőn! Dobhártyám és idegrendszerem kímélésére szívesen eltartottam volna a kagylót jó messzire a fülemtől, de sajnos nem tehettem, mert pácienseim álltak velem szemben a vizsgálandó kutyájuk pedig az asztalon. Így hát inkább teljes erőből szorítottam a fülemre a kagylót, hátha nem hallatszik ki semmi sem, ami nem lett volna megfelelő a praxis menedzsment szempontjából. Ennek köszönhetően minden szótagot extra élvezhettem, pedig vadul kerestem a halkító gombot, de persze nem találtam!

Miután ellenfelemnek kifogyott a szókincse, (mind a kb. 100, amiből 99-et nem tudok itt idézni, mert a nyomdafestéket nem tűri, az 1 meg a kötőszó...) át is estünk a bevezetésen, hát rátérhettünk a tárgyra végre!

"Lebénult a a rottweilerem Te f...szopó, köcsög, stb, stb! A műtét miatt, Te csíra, ge.i! Szét.aszom a fejed Te sintér, összetöröm a kezeidet, ne tudj többet operálni! Stb, stb, stb..."

Mivel a diskurzus egyoldalú volt, bőven maradt időm közben a számítógépben megnézni a beteg kórlapját. A kutyát két napja operáltuk ovario-hysterectomia. Azaz nőstény kutya ivartalanítása. Emlékeztem rá, mert jókora 55 kg-os rottweiler kicipelése a hordágyon nyomokat hagyott bennem. Laborja rendben, műtét közben semmi extra, jól ébredt, úgy adtuk haza.

Amikor elfogyott végleg a túloldal szókincse, próbáltam elmagyarázni, hogy a bénuláshoz az ivartalanító műtétnek nem sok köze lehet, de evvel csak olajat öntöttem a tűzre! Mit tűzre?! Atombombát dobtam egy éppen kitörő vulkánra! Két kilövellő lávafolyam között abban maradtunk, elhozza a kutyát vizsgálatra. Szerintem vizsgálatra, ő szerinte azért, mert most már bele húzhatom a fa..om a kutyájába!

Összefoglalva: Döntetlenre álltunk a beszélgetés után, így vártam, hogy megérkezzenek.

Eszembe jutottak az addigi eseteim, amikor váratlanul az altatásból nem ébredt fel az állat és ezt közölni kell valahogy a gazdájával! Na az nem könnyű! Ráadásul különbözőképpen reagálnak az első sokkhatás után! Hiába tartottunk be minden protokollt és óvintézkedést, altatási baleset bizony előfordult néha nálunk. Egy olyan eset különösen megmaradt bennem, amikor egy gyermek sebész Kollégának operáltam a kutyáját, aki végig is akarta nézni a műtétet. Ez a shar pei a térd műtét felénél feladta! Szépen aludt addig az altatógépen, be volt monitorozva, egyszercsak megállt a szíve minden előzmény nélkül! Megpróbáltuk éleszteni, mindent bevetettünk, de vége! Elpusztult! A gazdája szeme láttára! Az újraélesztés kritikus ideje kb. 5 perc. Ha ennyi ideig az agy nem kap megfelelő vér ellátást és oxigént, végleg károsodik! Volt itt is minden, lélegeztetés, szív masszázs, vénába ami csak ilyenkor szükséges az infúzión felül, de hiába! Szemébe kellett, hát néznem az orvos Kollégának, aki ráadásul végignézte a küzdelmünket Kedvencéért, de sikertelen volt, menthetetlenül elpusztult! Meglepetésemre, könnyes szemmel azt mondta: Ne hibáztassam magam! Látta, hogy mindent megtettünk! Az altatási protokoll is szakszerű volt, az élesztésért sem tehettünk volna többet! Csak azt nem tudja, a feleségének ezt hogy fogja elmondani? Szemből mindkét kezét a vállamra tette, a szemembe nézett könnybe lábadtan és távozás előtt evvel búcsúzott: Képzelje Kolléga Úr! Nekem eddig 23 alkalommal kellett a szülőkkel közölnöm, hogy a gyerekük meghalt a műtét közben! Ne hibáztassa magát! Mindent megtettek! Köszönöm! Megcsókolta a halott kutyáját még utoljára a műtőasztalon. "Aludj jól!" és távozott... Ez azóta is sokszor eszembe jut! Legutóbb akkor, amikor egy Facebook postban gyilkosozott le - jogtalanul - egy gazda, kutyája halálának évfordulóján. Megértem őt! A lelke még háborog, engem tart hibásnak, soha nem fogja elfogadni, hogy semmi közöm a kedvence halálához! Ennek ellenére nem esett jól... Na, de kanyarodjunk csak megint vissza!

Ilyen izgalmak után az egész Klinika kíváncsi volt, ki lehet ez az állat? Na nem a rottweiler, hanem a gazdája!

Azt ugye kár is leírni, hogy igazi fekete lesötétített üvegű csúcskategóriás terepjáróval érkeztek. Ja, hogy mindjárt kettővel is, összesen nyolcan? Hát igen, csak a nyomaték kedvéért! Hogy érezze az állatorvos, ők nem viccelnek! Mellesleg annyira fel voltak gyúrva, ha kettévágtuk volna mindegyiket, akkor pont 16 normális méretű lett volna belőlük... Most nincs időnk arra hány kilométernyi tetoválás volt rajtuk... Láttam a brigádot az ablakon át, ahogy megérkeztek, felálltak sorfalként, a telefonos spannom meg mint a Magilla Gorilla viharzott be a Klinikára!

Nem akartam hogy inzultálja a recepciós Kolléganőnket, hát személyesen fogadtam már a bejárati ajtóban! A köszönés csak a részemről történt meg, persze az udvariassági körök többi része is elmaradt...

- Hozzák be a kutyát! - javasoltam.

- Hogy hozzuk be? Nem tud menni!

- Adok egy hordágyat!

- Inkább jöjjön segíteni, maga miatt bénult le!

Ezen a ponton nem kezdhettem akadémiai vitát, mert nem volt hozzá megfelelő a vita partnerem.

Bementem hát a hordágyért és ballagtam ki vele a vastagnyakúak felé. Közben arra gondoltam, lőfegyvert is kellett volna hoznom, mert a fogadóbizottság nem túl bizalomgerjesztő! Mindegyiknek 42-es karja volt minimum, de csak nem golyóállók! De hát fegyverem nem lévén, pusztán a szókincsemmel indultam a csatába!

Megint végig kellett hallgatnom, hogy miattam bénult le, mert a műtét óta nem tud felállni! Több ötletet is kaptam a "szakértő" csapat tagjaitól, mit, hol hibáztam el a műtét alatt, ami miatt a fönci kutyája lebénult! Lassacskán kis diskurzus azért kezdett kialakulni, így megtudtam, hogy amióta hazamenet a kutya azóta egyáltalán nem tud felállni. Attól eltekintve, hogy az ivartalanítási műtétnek ehhez semmi köze, kezdtem aggódni, mert a műtét már 2 napja volt! Márpedig, ha két napja bénult a kutya, akkor nem biztos, hogy jók az esélyei a felépülésre, még gerincműtéttel sem! Bénulásnál ugyanis az időtényező a legfontosabb! Mihamarabb el kell látni a beteget, vagy meg kell  operálni, mert késlekedéssel akár végleg bénult maradhat, amelyiket időben még talpra lehetett volna állítani!

Ezek a gondolatok cikáztak át az agyamon és letettem a hordágyat a kocsi mögé.

Kinyílt az ajtaja és megijesztett a látvány, ami fogadott! Akkor már évtizedes gyakorlattal a hátam mögött nem sok újat lehetett már mutatni, de ez az volt!

A hatalmas rottweiler megtört tekintettel nézett rám! Valami azonban nem stimmelt! Kértem, segítsenek kivenni az autóból a kutyát, de cinikusan azt mondták az izompacsirták, vegyem én ki, miattam nem tud járni!

Rendben! Ha harc, hát legyen harc! Sportszerűen időt kértem, akárcsak egy sportmeccsen! Hozok segítséget!

Így hát bementem a klinikára és a legidősebb Műtősnőmet hívtam segíteni. Róla tudni kell, hogy meglehetősen antiszociális, nem is szabad emberek közé engedni, de komoly műtéteket már 25 éve csak vele együtt végzem! Ő kutyát soha nem elemelt fel, vagy le az asztalról, így most nem értette, miért pont neki kell jönnie? Kétségeit avval oszlattam el, itt most vészhelyzet van, mert reklamál a tulaj, a kutya pedig nem tud menni két napja!

Meg akartam osztani vele azt a megdöbbentő képet, ami a terepjáró platóján az imént engem fogadott! Tuti - mert a rendes, polgári nevét csak kevesen ismerik, szintén kővé dermedt a látványtól! Csakhogy ő nem az udvariasság bajnoka! Most sem fogta vissza magát! Előkapta a zsebéből a gézvágó ollóját és "Ki volt az az állat, barom?" csatakiáltással meghátrálásra késztetve a gyűrött fülűeket a kutyára támadt!

Egy határozott ollócsapással vágta el a kutya nyakára kötött gézt, ami a védőgallért hívatott rögzíteni, ne tudja a kutya lehúzni a fejéről! Avval a lendülettel már rántotta is le a gallért! "Aki ezt felrakta, na arra kéne két napra ezt felrakni!" Szerencsére nem én tettem fel a kutyára a gallért, így én nem lehettem a javasolt személy!

De Tuti nem adta meg egykönnyen magát! Harcosan a földhöz vágta a gallért és szelíden a kutyához fordult. Aki ismeri, tudja róla, amennyire utálja az embereket, annyira szereti az állatokat! Becézgetve átölelte a hatalmas rottweilert, aki megrázta magát, feltápászkodott és kiugrott a kocsiból! Tuti diadalittasan fogta a grabancánál fogva! A teljes testőrség megszeppenve nézte őket! Ekkor jött a megsemmisítő kérdése: Ki volt az? Mármint ki tette fel a gallért a kutyára?

Kérdésére mindenki húzta fülét, farkát és a födet bámulta... A fönci végül halkan megszólalt! "Maguk a hibásak! Nem mondták, hogy kell feltenni!"

Matt! Elfogadom. Hibáztam. Ez műhiba a részemről! Valóban nem mondtam el hogy tegyék fel a kutyára két hétre a gallért, hogy ne tudja nyalogatni a sebét! Az én képzelőerőm hiányossága lehet az oka, hogy nem jutott eszembe, lehet fordítva is! De izomagy kreatívabb volt nálam és neki sikerült! Sikerült FORDÍTVA felhúznia a gallért a kutyájára! Szerencsétlen állat két napig az állán csúszva tudott csak közlekedni, mert a gallér a mellső végtagjait hátrafeszítette! "Lebénult!" Na, persze! És persze a műtéttől! És persze az én hibám!

Megadom magam! Én voltam a hibás!

Azóta minden gazda hülyének néz, akinek gallért adok és elmagyarázom merre legyen benne a kutya eleje és merre a hátulsó fertálya, de azóta inkább biztosra megyek!

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 

Nem vagyok ájulós típus. Na, de ez ha jobban belegondolok, csak részben igaz! Ha már itt tartunk, elmesélem: Miért is nem vagyok bátor, ha a tű másik oldalán kell állnom?

Óvodás lehettem, amikor már nem emlékszem mi okból, de véradásra vittek egy kórházba. Persze ismerőshöz... Na ez lehetett a hiba! A vérvételt végző nővér valószínűleg a család jó ismerőse lehetett, mert engem elragadott szüleim biztonságából és beültetett egy nagy székbe, mondván: Csabika olyan ügyes, bátor nagy fiú, egyedül száll szembe a vérvétel kihívásaival!

Büszkeség töltötte el mind a 6 évnyi lelkemet! Neki is láttunk a műveletnek! Leszorította a karomat és csurgattuk egy kémcsőbe a véremet! Ez nagyon izgi volt! Persze akkor már szóba került, hogy állatorvos akarok lenni - ezt már korábban elhatároztam - így ez amolyan előgyakorlat, csak most épp rajtam gyakorolunk! Nem is zavart a dolog, addig, amíg a szomszéd szobában meg nem szólalt a telefon! Idősebbek még emlékeznek a zsinóros fekete telefonokra, amiknek a kagylóját malacfarkú vezeték kötötte össze a készülékkel és kegyetlen csengőhangja volt. Nem lehetett válogatni a csengőhangok között, ha csengett, hát csengett, de úgy ám, hogy a szomszéd is hallotta! Sőt a vérvételhez sem találták még ki a zárt laborcsöveket, hanem direktbe csurgatták a nyitott kémcsőbe a vénába szúrt tűből. Épp itt tartottunk és saját vérvételemen, mint szakértőt alkalmazva az a kitüntetés ért: Foghattam a saját kémcsövemet, miközben véremet vettük! Ismerős nővérkém úgy ítélte meg, elég bátor a kis Csabika, boldogul magában is, amíg felveszi a másik helységben a telefont! Rá is erősített erre pár szóval és otthagyott egyedül a saját vérvételem közben!

Majd szétvetett a büszkeség! Hallottam, amint a nővérke a szomszéd szobában önfeledt csevegésbe kezdett a szerelmével. Ez még izgibb volt, meg is próbáltam hallgatózni, ami ugye nem szép dolog, de ha már így alakult, nem akartam unatkozni a vérvételem közben! Mivel a kezemben lévő kémcső lassan megtelt, hát kicseréltem egy másikra! Egész jól sikerült! Aránylag kevés vérem veszett kárba, mire a tű alá tudtam tartani a következőt, amit az asztalon lévő állványról vettem el. Milyen ügyes vagyok? - gondoltam és csendben asszisztáltam a saját vérvételemhez, amikor egy cső megtelt, vettem üreset az előttem lévő asztalról! Ment is minden, mint a karikacsapás! Egészen addig, amíg a szomszéd szobából át nem szólt a nővérke: Kis türelem Csabika rögtön jövök!

- Nem sürgős, jól haladok, csak lassan elfogynak a kémcsövek! - válaszoltam.

Na erre beviharzott a telefonvégről az én vérvevő segítségem, lógva hagyva a szeretőjét a vonal másik végén! Hiába mosolyogtam rá büszkén, ő bepánikolt a látványtól, pedig én nem! Akkor még... De nemsokára már átragasztotta rám is hisztériás viselkedését, mert lefektetett egy ágyra összerántotta az összes arra járó fehér köpenyest a környékről és mind velem akart foglalkozni! Zavarta őket az a pár csepp vér, ami a ruhámon landolt a csövek cserélése közben, bár engem egyáltalán nem! Volt ott orvos, vérnyomás mérés, meg minden! Részletekre pontosan már nem emlékszem, csak arra, hogy addig tüsténkedtek körülöttem, hogy tényleg rosszul lettem! Na azóta nem csak rosszul vagyok, de el is ájulok, ha megszúrnak! Más kérdés, ha az én kezemben van a tű, akkor gond nélkül szurkálok bárkit! Csak engem ne...

Ennyi bevezetés után térjünk a tárgyra!

A Kék-Fehér Klinika megépítése gyerekkori álmom megvalósulása volt. A négy vizsgáló egymás mellett hatalmas üvegfallal volt elválasztva, sőt a váróból is be lehetett látni üvegajtókon át. A másik irányban az utcára láttam, így mindig képbe voltam ki érkezik?

Egy alkalommal velem szemben az asztal másik oldalán kisportolt, jó megjelenésű férfi volt, kutyája közöttünk az asztalon. Vizsgálat közben láttam, hogy a tekintete megmerevedik, az arcszíne elszürkül és kifejezetten ájulás előtti állapotban van!

- Rosszul van? - kérdeztem. Ebben már volt rutinom, mert az állatorvosnál elő-előfordul, hogy a páciens gazdája elájul. Volt szerencsém ilyenkor a levegőre kicipelni az ernyedt testeket, ami nem is egyszerű feladat! Emberünk csak sokadik kérdésemre reagált, de még talpon volt, tartotta magát, mire már mellé értem.

- Nem, nem, csak ... mutatott az ablakon át látható utcára! Kinéztem és elöl egy fekete Q7-es, utána egy fekete VW busz, a sor végén másik fekete Q7-es Audi terepjáró. Épp kászálodtak ki belőle marcona vitézek és körbenézve, felmérve a terepet.

Levettem, hogy ájuló félben lévő férfiúnk nem az én injekció beadásomtól sokkolt be, amit az imént a kutyája kapott, hanem a fekete konvojtól!

- Nyugi, csak a "Nagyfőnök" jön a kutyáját látogatni, nem magáért jön a kommandó! (Épp az ominózus kis kuvasz kutya volt Klinikánk vendége, amelyikről évekkel később cikkeztek: Nincs is kutyája a Miniszterelnöknek, nem is igaz az este, stb, stb... Pedig a kutya tényleg ott volt nálunk és minden nap meglátogatták!)

Megnyugtató szavaimra jókorát fújtatott emberünk, láthatóan visszatért bele az élet és csak annyit kérdezett: Van hátsó kijárat?

Mivel a praxis menedzsment része volt nálunk: Mindent a vevőért! - hát udvariasan kiengedtem a személyzeti bejárón, mert nem tudtam meggyőzni: Nem érte jöttek, csak a kutyájukat látogatják! Valószínűleg lehetett némi vaj a füle mögött, mert halálra rémült a "kommandó" látványától!

Az én esetemben ugyanez volt a felállás, csak éppen velem szemben egy fiatal csinos hölgy állt, az asztalon a macskája. Szinte soha nem dolgoztunk egyedül, mindegyikünk mellett volt egy-egy asszisztensnő segítségként. Ez persze nem mindig volt így! Idáig el kellett jutni, onnan, hogy a garázsból a szerelő akna fölül ki kellett állni apám kocsijával, helyére húzni egy vizsgálóasztalt... Egy idő után beletörődött szegény, hogy nincs garázsa, mert átalakult állatorvosi rendelővé... Évekig a munka után nekünk kellett kitakarítani és megünnepeltük, amikor először megengedhettük magunknak, hogy kifizessünk egy takarítónőt!

Ekkor azonban már nagy volt a luxus körülöttem. Asszisztensem mindenben segített. A recepción felvették a beteget érkezéskor, így mielőtt belépett, felkészültünk a kórlapja alapján az előzményeiből. (Minden páciens boldog volt, hogy nevén tudtam nevezni a Kedvencét! Igaz, kaptunk hozzá egy kis segítséget a recepciósunktól!) Amíg a vizsgálat folyt, az asszisztens mindent rögzített a gépben, előkészítette a beadandó injekciókat és végül az állatok rögzítése is a gazdával együtt az ő dolga volt. (Kár, hogy a testvéri irigység és a féltékenység tönkretette ezt az álomszerű, idillikus Klinikát, annak ellenére, hogy heti váltásban dolgoztunk, 23 hét szabadságunk volt hozzá elegendő pénzzel a zsebünkben!)

Ebben az esetben a gazdaasszony vállalta, hogy otthon fogja beadni a féreghajtó tablettát a macskájának. A vizsgálattal és a védőoltás beadásával már végeztünk, így az asszisztensem távozott a helységből.

Még pár udvariassági kör maradt csak, amikor meggondolta magát a gazdi és azt kérte: Doktor Úr! Adja be mégiscsak a tablettát Mircikének, ha nem gond!

- Dehogy gond! Szívesen! (Na ez nem egészen volt igaz, mert szívesebben megoperálok még most is egy bénult kutya gerincét, vagy rommá törött csontjait, mintsem vért vegyek egy macskából, vagy tablettát adjak be neki!

Segítségért átkukucskáltam a másik három vizsgálóba az üveg válaszfalakon át, de mindenki vadul dolgozott, elfoglalt volt. Az én asszisztensemnek se híre, se hamva! Mit volt mit tenni, megkértem a gazdát, segítsen! Ő ezt lelkesen vállalta is.

Annyi dolga volt, hogy a hason fekvő macskájának leszorítja az asztalra a két mellső lábát. Gyorstalpalón kiképeztem és felszenteltem alkalmi asszisztensemé. Bal kezemmel megragadtam Mircike grabancát, így hátra feszítve a fejét, már kissé ki is nyitotta a száját, szinte kérte a féreghajtóját!  A jobb kezemmel pedig egy csipeszbe fogva a tablettát lenyomtam a cica torkán. A műveletben a legfontosabb, hogy kellően mélyre toljuk le a beadandó tablettát, mert ha ez nem így van, a macska kiöklendezi! Ha sikerült, kis időre be kell csukni a száját, sőt érdemes az orrnyílást is befogni, amíg nem nyel egyet az állat!

Ment is minden művelet mint a Doxa óra! Egészen addig amíg alkalmi segítőm el nem engedte Mircike karmokkal felfegyverzett mancsait!

A cica várhatott volna még pár másodpercet és készen is vagyunk! De nem várt...

Villámgyorsan csapott egyet és a jobb mutatóujjam elülső ujjpercét rögzítette a karmával!

Patt helyzet! Én fogtam az ő grabancát, ő fogta az én ujjam! Döntetlen! Csakhogy hosszabbítást rendeltem el! Nem vagyok egy feladós típus, úgyhogy először felmértem a lehetőségeim. A gazda udvariasan egy lépést hátralépett az asztaltól és bíróként felügyelte a meccsünket Mircikével! A Látótérben nem volt hívható segítség az asszisztenseim és a Kollégáim között...

Az első gondolat, ami átcikázott az agyamon: Le fogják amputálni az ujjam!

Volt ugyanis nem sokkal az eset előtt egy Kollégám, akinek macska karmolás miatt a hüvelykujját három részletben percenként amputálták, mindig egyre feljebb! Mivel láttam, hogy a macska karma eltűnt az ujjamban, az csakis az ízületemben lehetett, mert ilyen mélyen a félköríves macskakarom csak ott férhet el! Bár még nem éreztem, hogy csikizné a karma az ízfelszínem, csak annyit, hogy valamit tenni kell!

Finoman lazítottam hát a grabanc fogáson és morzsolgatni kezdtem a kezemben lévő cicabőrt. Gondoltam a wellness masszázs talán jobb belátásra téríti! Magától azért nem fújt sajnos visszavonulót, segítségem pedig nem lévén, hát összeszedtem az összes bátorságom, elengedtem a cicát és a felszabadult bal kezemmel finoman kihúztam a körmét az ujjamból! Közben persze azon drukkoltam, ha elengedem, meg ne ugorjon, mert akkor kiszakítja még jobban az ujjam tűéles karmával!

Szerencsémre pont addig volt csak megszeppenve, amíg össze voltunk láncolva. Utána fújt egy jókorát és leugrott az asztalról, megszabadulva a fogságból.

Én pedig konstatáltam, hogy nagy a baj, mert nem vér, hanem synovia, azaz sárgás színű ízületi nedv ürült a karmolás helyén az ujjamból! Ez katasztrófa! Biztos lesz az amputáció! Épp sajnáltam már magam, amikor éreztem, hogy elhagy az erőm! Ismerős volt az érzés, pont olyan, amikor a tű másik végén vagyok vérvételkor! Nemsokára padlót fogok... Innen már nincs visszaút! Ez a fázis a legrosszabb! Teljesen ép a tudat, mindent látsz. értesz, de semmit sem tudsz reagálni!

Azon morfondíroztam, ezt az ájulást nem fogom tudni sérülés nélkül megúszni, mert vagy a vizsgálóasztal sarkába, vagy mögöttem a monitor szélébe, vagy a falba fogom beverni a fejem esés közben! Körülöttem ugyanis csak pont annyi hely volt, hogy ne kelljen egy lépést se tenni, minden elérhető távolságban legyen munka közben. Igen ám, de a tervezővel az ájuláshoz szükséges biztonságos távolságot nem terveztük bele!

Fogtam, szorítottam az ujjam, néztem a kicseppenő sárgás áttetsző folyadékot és éreztem, fogy az időm! Kezdtem elgyengülni...

Szerencsémre pont onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártam! Úgy látszik vigyáznak rám a fentiek! Van aki azt mondja: Nincs Isten! Szerintem minimum három is, mert egy biztosan nem győzné a sok munkát amit én adok neki!

Az én őrangyalom ez esetben a cica gazdája volt! Miután tisztes távolból szemlélte küzdelmünket Mircikéjével - Ne felejtsük el, hogy ő miatta alakult ki a baleset! - Megszólalt:

- SZEGÉNY CICA BEPISILT! - ezt olyan mély gyásszal a hangjában, mintha el is pusztult volna!

Így utólag köszönet és hála neki ezért a mondatért! Éreztem, ahogy visszatér belém az erő! A bokámtól jött felfelé rohamosan ez a semmivel sem fogható euforikus érzés! Leesett vérnyomásom csodával határos sebességgel újra 120/80 lett! Kívánni sem lehet jobbat!

- Nekem meg le fogják amputálni az ujjam... - ennyit tudtam elsőre válaszolni, hálaként neki...

Ekkor lépett be az asszisztensem és elkapta a szökevény cicát, be is tette a hordozójába.

Udvariassági köröktől eltekintve kitessékeltem a gazdát Mircikéjével együtt a recepció felé, mert ő a bepisilést vette zokon, én pedig az ujjamból csurgó ízületi nedv miatt nehezteltem rá... Döntetlen ez is, de most nem voltam képes még vele is harcolni.

Humán kórházakból elcsábított műtősnőink voltak, akiknek sokat köszönhetünk, sokat tanultunk tőlük. Most azonban az én ujjam kezelésén akarták minden tudásukat kipróbálni! Végül közösen úgy döntöttek, itt nincs mese, azonnal ki kell fertőtleníteni! Pláne miután megosztottam aggodalmaimat velük az amputációval kapcsolatban!

Erre a célra egy sárga véna katétert használtak közös megegyezéssel egy ellenszavazat ellenében! (Az ellenszavazó én voltam!) Ezt bedugták a lyukba, amit a cica karma ütött az ujjamba! Még mázli, hogy csak ülve hagytam magam kezelni nekik! Amikor aztán a 3 %-os hidrogén-peroxid találkozott az ízületemmel, na akkor tényleg padlót fogtam!

Pechemre most nem volt ott a műveletnél a cica gazdája, aki esetleg egy jól irányzott mondatával megmenthetett volna az ájulástól, mint például: "Szegény cica bepisilt!" - vagy valami hasonló frappánssal...

Azóta nem adok be a gazda segítségével macskának tablettát és nem veszek vért tőlük, csak profi segítséggel!

 

 Köszönöm a képet Császár Claudia cicafotósnak!

www.cicafotozas.hu
www.legjobbfoto.hu

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 

 

 

Nem tudni honnan jött a lovak őrülete? A család sokszor hangot is adott ennek miszerint: "Nem volt paraszt a családban..." - főleg amikor képes voltam hajnalban kelni, kaszálni friss füvet a lovacskámnak, vagy kilovagolni vele és utána menni a gimnáziumba! Képes voltam hajnalban bringával feltekerni a Panorámán túlra, kitrágyázni a lovakat, csak azért, hogy felülhessek rájuk! Visszafelé szerencsére csak lefelé kellett gurulni, de addigra már nem kellett edzőterembe mennem, rendesen ki voltam már szálkásítva!

Voltam olyan szerencsés, hogy ugyan Budapesten, de a város szélén laktunk, mert a szomszédos utcától az Apenta keserűvíz forrásainak védőterülete kezdődött, saját lovat tarthattam 14 éves koromtól a kertünkben!

(Ezen a képen Picasso nyergében a kertünkben, mellettem az egyik lovas Mesterem, Tóth László.)

A lovaknak köszönhetően mindenhova eljutottam és mindenütt érdekes lovas emberekkel találkoztam... Így hozott össze a sorsom először Tordy Géza színművész Úrral is, mert lovas statisztaként először a Széchenyi filmben, majd a "Nyolcvan huszár"-ban játszottunk "együtt". Ekkor Ő volt a generális én pedig a baka! Nagyon élveztem a forgatásokat, irtó vidám emlékeim vannak róluk. "Géza bátyám" - lovasokkal így neveztette magát, mindegyikünkhöz kedves volt, sőt amikor a huszárok mulatós jeleneteihez statisztáltunk, igazi buli hangulatot teremtett.

Egy alkalommal a Normafánál forgattunk a nyolcvan lóval huszárnak öltözve. Leszedtük a lovakat a lószállítókról és korhű bokknyergekkel felszerszámoztuk őket, ami nem csak nekünk, nekik sem volt túl kényelmes. Épp csak összekészülődtünk, amikor két csoportra osztottak minket és az erdőbe beszűrődő napsugarak mellett legelészni kellett a "portyázó huszároknak". Teljes csend, áhitat, semmi duma, mert veszik az erdő hangjait, a lovak legelésző neszeit és a szerszámok csörgését... Hirtelen úgy éreztem magam a lovacskám hátán hatalmas ragasztott huszárbajuszommal, mintha visszarepültem volna az időben! Egyszer csak vezényszóra a szomszédos huszárok ebből az idillből vágtában elkezdtek száguldani a kamera felé tőlünk pár száz méterre! Na erről a mi hős csapatunkat nem tájékoztatták a tisztelt filmesek! A mi lovacskáink persze azonnal a társaik után akartak indulni, alig tudtuk összeszedni a szárakat és maradásra bírni őket! Ekkor már nem békésen legelésző szakasz, hanem tomboló, fújtató, nyerítő tüzes paripákat szelidítő hős huszárok voltunk! Végre megkaptuk a parancsot Géza bácsitól a Vezérünktől! Huszárok rohamra! És kivont karddal vágtába ugratott az élre, mi pedig ha akartuk, ha nem a lovaink utána! Nem vagyok egy vattacukor, de húzgáltam be a térdeimet egy-egy fa mellett elszáguldva, mert éppen az egyik legtüzesebb paripán ültem, aki elhatározta: Ezt a versenyt mi nyerjük meg ma  Normafánál! Mire sikerült elviharzani a kamera előtt, úgy néztünk ki, mint egy vert sereg! A fele leesett, mert a bokknyerge aláfordult huszárral együtt a lova hasa alá! Persze, hiszen csak legelészésről és nem rohamról vágtában volt szó! Végül összefogdostuk az elszabadult vadakat és kaptunk bemelegítésre a lovakkal egy kis időt a "lószakértő" filmesektől... Így kettes oszlopba fejlődve fegyelmezett huszárseregként az erdei sétaúton a Jánoshegyi kilátó felé vettük az irányt. A Kapitány Úr elől egyedül, mi a bakák uniformisban kettesével teljes huszársminkben utána. Nagyon élveztük a mókát, minden arra sétáló kirándulónak Géza bácsi vezényszavára: Tisztelegj! - szalutáltunk. Pár perc lovaglás után menet állj vezényszót jelentően felemelte Vezérünk a karját, mire fegyelmezetten felsorakoztunk mögötte. Szerencsémre egészen az elején voltam a csapatnak, így hallottam, amint egy idős nagypapa az unokáival az oldalán feszes vigyázzba vágva magát, bokáját hangosan összecsapva, könnybe lábadt szemekkel jelentést tett a Kapitányunknak! Már nem pontosan tudnám idézni mit mondott, de arra emlékszem, pontosan megjelölte melyik huszár bandériumban szolgált és alakiasan jelentkezett! Válaszul Géza bátyánk viszonozta a hivatalos huszárok korhű köszöntését, majd parancsot kaptunk a tisztelegj-re! Egyikünknek sem jutott eszébe elviccelni a dolgot, pedig amiből csak lehetett viccet kreáltunk, de itt ez a jelenet a könnybe lábadt öreg Huszárral megérintett még minket csintalan fiatalokat is... "Pihenj!" után sem kezdtük el a hülyülést, hanem meghallgattuk, amint a nagyapó elmesélte hol járt huszárként a háborúkban és elcsukó hangon adott hálát az Istennek, hogy itt a Normafánál újra portyázó huszárokkal találkozott! Nem árultuk el neki, hogy nem jöttek vissza a daliás vitézek, csak egy film kedvéért vagyunk itt... Ahogy tovább lovagoltunk mellette végig tisztelgett nekünk, mi pedig büszkén viszonoztuk neki!

 

Huszársminkem már említettem, de azt nem, hogy mennyire jól sikerült! Először egy kis bajuszkát kaptam, de azonnal visszautasítottam, hogy egy igazi huszárbajuszt kérek! Ehhez azonban pajesz és ráncosítás is járt az arcomon! Amikor készen lett, nem ismertem magamra! Öregedtem negyven évet! Amikor vége lett a forgatásnak, átöltöztem civilbe, de a bajusz, pajesz és a ráncok maradtak! Így mentem haza. Becsöngettem. Édesanyám jött ki a kertkapuhoz. Levettem, hogy elsőre nem ismert meg!

- Tessék! - mondta.

Ez magas labda! - gondoltam, amit persze ki nem hagytam volna semmi pénzért sem!

- Kutyanyírás miatt jöttem! - (A gimnázium és az egyetem alatt is komoly kutya és lónyíró kozmetikám volt...)

- Nincs itthon a fiam, mit mondjak neki, ki kereste?

- Mutter ne hülyéskedj én vagyok!

Ez a kis tréfa annyira jól sikerült, hogy anyám majdnem infarktust kapott!

De térjünk csak vissza Tordy Géza bácsira! A következő találkozási pontunk Tihany volt. Ekkor már állatorvosként dolgoztam, sőt sikerült azt elérni, hogy egy hétig éjjel-nappal húztam az igát, a következő héten pedig szabad voltam és lóval együtt egy hetet a Balatonnál tölthettem, ráadásul a saját hajónkon lakva! Nagy királyság volt ez akkoriban, de sok kutyaszőr tapadt hozzá és sok műtétnél kellett bevérezni a steril kesztyűmet, mire idáig jutottunk...

Ennek köszönhetően Tihanyban szinte mindenkit ismertem, mert előbb-utóbb szervizelni kellett a kutyáját, vagy macskáját...

A társadalmi élet központja Lidi mama fazekas házában volt a templomhoz közel a sétányon. Ez a ház egészen fantasztikus fekvésű! Az egyik oldalról nyitva a turistáknak, akik bemehetnek a műhelybe is és válogathatnak a gyönyörű Lidi mama kézzel készített cserép edényei közül. A fazekasház másik végében a kertből pazar kilátás nyílik a Balatonra. Ide bármilyen időpontban érkeztem, mindig volt pár vendég, akik a kertben ücsörögtek.

Ez alkalommal is jókora vendégsereg volt spontán összeverődve és borozgattak, amikor Csoki labrador kutyámmal megérkeztünk. Tordy Géza bácsi is a vendégek között volt éppen. A csapatnál délután ellenére már emelkedett volt a hangulat! Nálam már megszokták, hogy nem iszom alkoholt, így lemondtak róla, hogy tukmáljanak rám "csak egy pohárkával"...

Beszélgetés közben Lidi mama azt mondta: "Ha már itt vagy, nézd már meg légy olyan szíves a kutyámat mert nem tetszik nekem!"

Egy jókora áldott jó természetű berni pásztor szukáról volt szó, aki a füvön heverészett. Rápillantottam, de nem láttam "blikk diagnózissal" semmi olyat, ami indokolt lenne, hogy felálljak és megvizsgáljam...

- Mi a baj vele?

- Nem eszik pár napja és ma is többször hányt.

Na erre már feltápászkodtam és a társaság figyelmét kiérdemelve áttapintottam a kutya hasát, anélkül, hogy oldalfekvéséből felállt volna. Nem gondoltam, hogy találok valamit, de tévedtem! Egyértelműen ki tudtam tapintani valami rendellenes, nem odavalót a hasában!!!

A társaság legnagyobb megdöbbenésére 1 perces vizsgálat után a fűben guggolva közöltem: A kutyában elakadt valami idegen test, meg kell sürgősen operálni!

Lett is nagy riadalom azonnal! Menjünk át Balatonfüredre, ott az állatorvos barátomnál van műtő és minden szükséges!

Lidi mama azonban ezer kifogást hozott fel a tervem ellen, így viccből, vesztemre annyit mondtam: "Ha Géza bácsi asszisztál nekem, akkor itt a konyhaasztalon is megoperálom!"

Ezt azért nem gondoltam komolyan, bár volt komplett steril műszer szett összecsomagolva az autómban, ami a kertben állt, mert Csoki kutyám miatt mindenhova vittem magammal. (Nem éreztem volna jól magam, ha netán megsérül és nem tudok segíteni neki...)

Géza bátyám azonban nem vette viccnek az invitálásom! Bátorsága már megerősítést nyert a jófajta tihanyi boroktól és fel is pattant az asztal mellől, indult asszisztálni nekem!

Nem volt visszaút! Ha meghátrálok, a becsületemen esik csorba! Ilyet pedig egy huszár nem tehet! Így hát harcra fel!

Így fordul át a hadiszerencsém és én lettem a generális Géza bátyám pedig a baka! Legalábbis a műtét idejére megcserélődött a szerepünk!

A nádfedeles patináns ház konyháját pillanatok alatt műtővé alakítottuk! Géza bácsi komolyan vette a feladatát és ő is huszárhoz méltóan nem hátrált meg a feladattól! Még akkor sem, amikor kiosztottam a rá eső feladatokat, miszerint steril kesztyűben neki kell tartani a kutya beleit, amíg én felvágom, majd összevarrom! Erre ennyi volt a válasza:

- Rohamra!

A műtét a körülmények ellenére profin és minden komplikáció nélkül zajlott. Egy jókora dunakavics elakadt a vékonybélben, de még épp időben kivettük, elég volt egy bélmetszés, nem kellett még elhalt bélszakaszt kiiktatni.

Műtét közben sokan kukucskáltak be alkalmi műtőnkbe, de bejönni csak a kiváltságosak jöhettek be!

Mire végeztünk és kijöttünk a kertbe, jócskán megszaporodott a vendégek száma! Elterjedt ugyanis Tihanyban az ismerősök között: Lidi mama kutyáját operáljuk a konyhában! Ez már végra valami eseményt jelentette a nyugis Tihany életében, hát aki tudott átjött és drukkolásként ivott egy pohárkával, amíg mi dolgoztunk.

Hősként fogadtak minket a kertben!

Szerencsére a kutya is teljesen rendbe jött!

Ez a kis történet azért jutott eszembe, mert nemrég Budán összefutottam Tordy Géza bátyámmal. Természetesen azonnal a lovakról és erről a műtétről esett szó!

Sajnos mostanában rossz híreket hallok az egészségi állapotáról! Remélem a sors kegyes lesz hozzá és még sokáig megfelelő életminőségben marad közöttünk!

Nekem Ő marad a Huszártisztem és a legkedvesebb amatőr asszisztensem!

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

 

Jól néz ki a párocska a cabrio Porsche-ban? Irigykedsz mi?

Az én korosztályom (50+-osok...) még emlékeznek arra az időszakra, amikor remegő térdekkel kellett órákig várakozni a határainkon, hogy be-, vagy kilépjünk az országunkból. Ez a történetem ebben az időben esett meg velem.

Miért jutott most eszembe? Annak ellenére, hogy próbáltam megkímélni magam a Viasat "Luxusfeleségek" című most futó műsorától, akaratom ellenére nagyjából képben vagyok, még úgy is, hogy csak a reklámokba, vagy a Facebook postokba szaladok bele, hangsúlyozom: akaratom ellenére! Nem minősítem a műsort, mivel be kell valljam becsülettel, még egy részt sem láttam, de az önkéntelenül összeszedet információmorzsáim a következőt juttatta eszembe:

Barátaimmal egy lepukkant klasszikusnak mondható VW mikrobusszal jöttünk hazafelé éppen sítúráról és ahogy az akkoriban normális volt Hegyeshalomnál ácsorogtunk pár órácskát a vámvizsgálatra várva... Tinédzser kisfiam már el sem tudja képzelni ezt amikor mostanában lassítás nélkül robogunk át a határon! Előbb-utóbb a migránsok miatt majd megtanítanak minket újra sorban állni, ahogy a terroristák már megtették a repülőtereken, de ne kalandozzunk el, térjünk a tárgyra!

Szóval az volt a szituáció, hogy mind a hatan támasztottuk a VW kisbuszunk lökhárítóját, a csapat dohányosai bőszen pöfékeltek, ennek megfelelően próbáltam a megfelelő oldalra húzódni, már ami a szélirányt illeti! Csoki labrador kutyám, aki addigra már vizsgázott lavinakereső volt, a lábunknál sertepertélt. A mikrobuszunk bármelyik hippi csapat büszkeségére válhatott volna, kívülről minden eleme más-más színben pompázott és mindegyiken volt kisebb-nagyobb horpadás is. Nekünk azonban tökéletesen megfelelt, elfértünk benne sícuccokkal együtt és csak ritkán, átlagosan utanként egy-két alkalommal robbantunk le vele! Ezek nem voltak nagy ügyek, szerszámunk, pótalkatrészeink voltak, szerencsémre olyan is a csapatban, aki be is tudta szerelni, így mindig eljutottunk a sípályáig és haza is!

Ütött-kopott autónk kontrasztjaként állt előttünk egy akkora tűzpiros Ferrari, amekkorát akkoriban még fényképen sem láttunk! Manapság is szinte csak a forma 1-es Ferrari pilótáinak adnak ekkorákat, de akkoriban ez igazi kuriózum volt!

Pont ezért is szálltunk ki a hidegben fagyoskodni, ami persze nem volt nagy kihívás, mert a mikrobuszban éppen nem volt fűtés... Diszkréten hát, minden feltűnés nélkül, mint a verebek leültünk a VW elejére és csodáltuk a tűzpiros csodát! Müncheni rendszáma volt és szakértői eszmecserét folytattunk, hány lóerős lehet, mennyit fogyaszthat, milyen lehet vezetni, stb...

Miközben épp ezen elmélkedtünk, kinyílt a Ferrari vezető oldali ajtaja! Elsőnek egy fekete térdig érő bal lábas női csizma jelent meg, majd rögtön utána a hozzá tartozó gazdája is! Mit mondjak? Hátulról hibátlan volt a sofőr! Ahogy azt illik, derékig érő barna sörényét egy rutinos fejrázással meglibbentette, ruháján igazgatott kicsit és mi beájultunk a látványtól! Ennek persze azonnal hangot is adtunk és a bajszaink alatt megegyeztünk abban, hogy a 10 pontos minősítő rendszerünk alapján 15 pontot érdemel a látvány! Na, jó! Lehet a plusz 5 pont kicsit a Ferrarinak is szólt, de ez most mindegy!

Ferrari pilótánk megfordult és felénk vette az irányt! Közben elmacskásodott macskatestét megnyújtóztatta, ami kis karkörzésből és magastartásból, illetve két törzskörzésből állt.

Magasan képzett, diplomás síelő társaim közül az egyikük nagyot slukkolt a cigarettájából erre a látványra és miközben fújta kifelé a füstöt, minket specialistákat kérdezett: "Szerintetek hány f...szt kellet le...opni ezért az autóért?"

Mindannyian a helyes válaszon törtük a fejünket, de lévén ebben a témában specialistának számítottunk, így előzetes fejszámolásokat végeztünk, nehogy helytelen válaszokat adjunk!

Nem így a kérdésre vonatkozó Luxusfelesleg! Persze arra nem számítottunk, hogy a müncheni rendszámú brutál Ferrari sofőrje ért magyarul!

Hát értett... Ezért aztán kihívóan felénk fordult, szemünkbe nézett és mivel neki nem kellett bonyolult számításokat végeznie a válaszhoz, elsőnek ő adta le a voksát: "Csak egyet, de azt sokszor!" Bingó! És ez volt a helyes válasz!

Ez a megsemmisítő válasz még nem is volt elég neki! Szinte még levegőt sem kaptunk, megkérdezte: "De aranyos kutya! Hogy hívják?"

Csak annyit tudtam kinyögni: "Csoki..."

Megsemmisülve, fejeket lehajtva, szigorúan a földet bámulva szinte azonnal somfordáltunk vissza a mi Ferrarinkba, azaz a VW buszunkba... Eközben az igazi Ferrari hátuljára ülve keresztbe tett lábakkal dohányzott és fújta felénk kacéran a füstöt a hosszú barna, sőt, még kihívóan a szemünkbe is bámult! Mi meg néztünk mindenfelé, csak arra nem, illetve csak ritkán és csak lopva egy-egy pillantást!

Azóta nagyon vigyázok, külföldiek előtt a magyar nyelvvel, nehogy beleszaladjak még egy ilyen kellemetlen szituációba!

Ti se irigykedjetek! Emlékeztek még az idillikus képre, amit az írás elején mutattam? Most nézzétek meg a másik irányból is! Na ugye, nem is annyira idilli, mit a másik irányból! Legalábbis nekem nem az! Bár én így 50 +-osan, megrögzött hetero vagyok, bár ezt már egyre kevesebb helyen merem bevallani, meg nem is divat már...

 

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgi, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Karácsonykor eddig minden alkalommal kezelnem, gyógyítanom vagy éppen operálnom kellett az arra éppen rászoruló pácienseimet... Pontosan fogalmazva ez már a 30-ik ilyen alkalom lesz... (Idén is 10 órától a rendelőben leszek...)

Van közülük mégis néhány emlékezetes! Az egyik a következő:

Épp Szentestére voltam hivatalos, ráadásul az elsőre, amit az új családommal töltöttünk. Aki már átélt első Szentestét az új családjával, az biztosan emlékszik arra az érzésre, ami ilyenkor természetes! Nálunk a lányos Nagypapa volt a családfő, a maga 90 + évével, két világháborúval és három hadifogsággal a háta mögött... Szerencsére szellemileg teljesen ép maradt, és ontotta magából a történeteit, főleg a kalandjairól! Néha a lánya és az unokái elhűltek, amikor kiderült hogy a női partnerek kis átfedésben voltak a Papa történeteiben, de ilyenkor csak hamiskásan mosolygott és ránk férfiakra kacsintott egyet!

Az este kellemesen telt, a karácsonyfa fénye beragyogta a szobát, alatta az ajándékok díszes csomagolásban várták az angyalkát... Mindenki szépen felöltözve, az asztalhoz ült az ünnepi vacsorához. A háziasszony kitett magáért! A teríték, a menü még egy 5 csillagos szállodának is büszkeségére vált volna!

A kapcsolatunk aktuális Özvegyemmel még aránylag friss volt, de így együtt az egész nagy családdal még talán nem is mutatkoztunk. Sokszor gondolkodtam már azon, min múlik az, hogy valaki megtalálja végre az élete párját? Van akinek ez soha nem is sikerül! Nekem sem elsőre... Sőt, de ezt inkább hagyjuk... Hálás vagyok, hogy ekkor már, ha hosszas keresgélés után is, de nekem sikerült! Kisfiam járt a fejemben, akinek még nehezebb lehetett a szituáció, mert nem az édesanyjával, hanem új családunkkal kellett ismerkednie... Sajnos egy válásnál egy lehetetlen dolog adódik, mégpedig a közös gyereket nem lehet kettéosztani, mint a többi vagyontárgyat! Nálunk is 4 és fél év válóper után ítélte a Bíróság az én gondozásomba a előző házasságomból a gyermekemet. Ma már szerencsénkre közös kisfiunk is van, ráadásul a 11 év korkülönbség ellenére a fiúk nagyon jó testvérek lettek! Ennek külön örülök, mert nálunk csak két év korkülönbség volt, de amióta az eszemet tudom a bátyám kisebbségi komplexussal küszködött, mindig okosabb, ügyesebb akart lenni nálam... Együtt értünk el minden sikert, de amint a felesége közénk állt, csak a Bíróságokon találkoztunk, az utóbbi évtizedben, pedig, mintha nem is lenne testvérem... Sikerült is lerombolni, amit addig közösen felépítettünk... Remélem az én gyermekeim sosem fognak ide eljutni! Részemről mindent meg is teszek érte, hogy ez velük elő ne fordulhasson!

Na, de ne kalandozzunk el az ünnepi asztalunktól! Előétel és a leves után épp a fő fogásról kellett dönteni, mert abból is több választási lehetőség volt. Ebben a szent pillanatban megcsörrent a mobilom! Nem volt mit tenni, elő kellett venni, mert makacsul csöngött volna tovább a zsebemben... Röstelkedve húztam elő, miért is nem némítottam le?! Miért, miért? Mert sosem szoktam lenémítani! Amióta a diplomámat megkaptam a leglehetetlenebb időpontban is hajlandó voltam kikászálódni az ágyból és ellátni a rászoruló állatokat. Ehhez persze az is kellett, hogy a lakás és a rendelő egy helyen legyen, bár ez később már nem így alakult, de akkor is mindig felvettem a hívásokat. Most azonban az ünnepi asztalnál, az új Család gyűrűjében épp Papa egyik története kellős közepén, nem volt mit tenni, elővettem a makacsul csengő mobilom. Épp azon gondolkodtam küldök a hívó félre egy beállított udvarias sms-t, miszerint később visszahívom. Éreztétek már azt a kellemetlen helyzetet, amikor hirtelen csend lesz körülötted és mindenki rád szegezi a tekintetét? Na ez pont az volt! Mielőtt lenyomhattam volna, Életem Párja megkérdezte, megtörve a feszült csendet: Ki keres? Mivel kiírja a nevet, válasz helyett megmutattam neki a még mindig csengő mobilom kijelzőjét. "Almási Éva & Balázsovits Lajos" - ez villogott, csengett, és ők várták a másik oldalon, hogy felvegyem... Vedd fel! Vedd fel! Követelte a család, miután az sms küldési szándékomról tájékoztattam őket. Biztosan indokolt, ha ilyenkor hívnak! Biztosan valami nagy baj van! Megadtam magam... Felvettem.

A művésznő izgatott hangját rögtön megismertem. "A lányom macskája, most jöttünk, haza, jaj Doktor Úr, borzasztóan néz ki, ránk van bízva, jaj, mi lesz, ha a lányom hazajön, ez a cica a mindene..." Pontosan mi van vele? "Jaj, nem is tudom, annyira borzasztó, inkább adom a férjemet!"

A művész úr hangja is ismerősen csengett, de ő legalább összeszedett volt, lehetett vele kommunikálni.

Megtudtam, a lányuk cicájára ők vigyáznak, a macskát egy pár napja operáltak. Most értek haza, és úgy találták, hogy kinyílva a hasi sebe és kilóg belőle az összes hasi szerve!

Laikusnak ez nem lehet épp egy felemelő látvány! De a cica élt még, ezért azt kértem, csomagolják az alkatrészeit egy nejlon zacskóba és induljanak a cicával azonnal a rendelőbe!

Így hát a Szenteste vacsora főfogása nekem, pontosabban nekünk a Balázsovits család cicája lett!

Nem panaszkodhattam az alkalmi asszisztenciám lelkesedésére sem, ami az enyémnél ebben az esetben jóval nagyobb volt! Attól eltekintve, hogy a képesítése nem pont ez irányúra sikerült, a hozzáállása bőven pótolta! Szabályosan kirángatott az asztal mellől és látható módon cseppet sem zavartatta magát, hogy faképnél hagyjuk a családot a szent pillanatban, megyünk életet menteni! Szerencsésnek éreztem magam! Én az óvodában határoztam el, hogy állatorvos leszek. Szerencsém van, hogy teljesült is ez az álmom! Még szerencsésebbnek éreztem magam, hogy pont ma Szenteste először nem egyedül megyek a rendelőbe, hanem újdonsült lelkes asszisztensemmel együtt!

Sűrű elnézések közepette kaptuk a kabátunkat és bevágódtunk az autóba. A város legszebb részein száguldottunk át. A karácsonyi hangulatról nem csak a fényár, hanem a hatalmas pelyhekben hulló hó is gondoskodott. Szeretem ezt a várost. Van szerencsém minden nap a Budai Várhoz, a Lánchídhoz, a belvároshoz, a Hősök teréhez, az Andrássy úthoz... Így a havazásban, a karácsonyi fényekkel borított Budapesten Szenteste gurulva a rendelő felé, igazán ünnepi hangulatú volt. Ráadásul az a ritka szituáció, amikor még forgalom is csak igen gyér a városban! Az automata váltó előnye, hogy az anyós ülés felőli keze szabad a sofőrnek, aki jelen esetben én voltam, így átkarolhattam az asszisztenciám, aki cserébe a vállamra hajtotta a fejét... A Szenteste hangulata így nem illant el, sőt ez az utazás még különlegesen meghitté is tette!

A rendelőnél már vártak a cicával. Mindegyikünk puccparádéban! Ők is nagyestélyiben, mi is nyakkendőben, az alkalomhoz illően öltözve! A cica a kezükben egy hordozóban.

Bejutottunk, kivettük a cicát, aki be volt csomagolva utasításomnak megfelelően. És valóban! Külön érkezett a cica és külön a belei! Nem épp jók ilyenkor a kilátások a túlélésre! Ráadásul a cica jóval 10 év felett volt már akkor is.

Ki sem vettem a zacskóból, csak bekukucskáltam alá és azonnal kis altató-fájdalomcsillapító injekciót szívtam fel a kis sérültnek. Kiszabadítottam a vállát és beszúrtam az altatószert. Néhány perc kellett csak és lassacskán erőtlenebbé vált a fájdalmas nyávogás, a fejét leeresztette és elernyedt a teste a cicának...

Így már nem érzett fájdalmat, hát nekiláthattam a vizsgálatnak. Amint kivettem az asztalra, megdöbbentem, hogy a belei konyhai papírtörlőbe is be voltak csomagolva, nem csak a nejlon zacskóba! Ezen a ponton a Művésznőt és a Művész Urat leültettem a váróban, mert nem akartak hazamenni, mindenképpen meg akarták várni, tudok-e segíteni a családjuk szent állatán? Az ő Szentestéjük a váróban, a miénk a műtőben folytatódott...

Beöltöztünk mindketten, maszk, sapka, kesztyű... "Ez olyan izgi!" Hallom a lelkesedést és a biztatást. Az én aggályaim azonban sötét felhőket rajzoltak az optimista kilátások elé, amint tisztogattam a kilógó hasi szerveket és infúzióval locsolgattam, nehogy kiszáradjanak. A konyhai papírtörlő pucolgatása jó egy órával hosszabbította meg az előkészítést. Persze laikus létükre jót akartak, csak hát nem a legalkalmasabb anyagot választották, de ilyen helyzetben még csak panaszom sem lehetett rájuk, mert hősiesen viselték a látványt és drukkoltak nekünk.

Óvatosan kellett borotválgatni, fertőtlenítgetni és azt kerestem, van-e sérülés a szerveken, beleken? Szerencsére nem találtam! Bekötöttem egy véna katétert, csepegtettem az infúziót, tettem bele a található leggorombább antibiotikumból és meglepetésemre a cica szívverése és légzése normalizálódott! Az első csatát megnyertük! Sokktalanítottuk! Be is jelentettem a teljes műtéti stábomnak ezt a jó hírt. "És az jót jelent?" - kaptam rá a szakasszisztenciámtól a meglepő választ! Nagyon jót! És egymásra vigyorogtunk, de csak a szemünkkel, mert a sebészi maszk takarta az arcunkat...

Az én kis Hősöm elő kellett lépjen a ranglétrán, mert hát a szükség az szükség, különösen háborús helyzetben! A Papa is megmondta épp egy órával ez előtt, amikor indultunk, hogy ő bizony látott ilyet! Sajnos embereknél a háborúban... Így aztán sok választásunk nem volt, fel kellett avatni az új Műtősnőmet! Steril kesztyű ráadva, kezeket fel és nem nyúlni semmihez, csak amit majd mondok! Ez menni fog, nyugtatott meg!

Na, amikor eljutottunk oda, hogy nem csak műszert kell adogatni, hanem meg kell fogni az élő állat beleit és tartani, hogy precízen letisztogathassam, na akkor azért éreztem némi bizonytalanságot, de azt a nem kellő rutinjának tudtam be! Reméltem, nem lesz ájulás a vége és ott nehéz lesz helytállnom, mert momentán elég kihívás volt nekem a macska! Szerencsémre jól választottam, csak a macskát kellett gyógyítanom!

Miután mindent lemostunk, lefertőtlenítettünk és visszatettünk a helyére, új sebszélekkel bevarrtuk a cica hasát. A műtét végére már kezdett ébredezni is!

Még a végén túléli! Jegyeztem meg bizakodóan. "Hogyhogy túléli? Már készen vagyunk és minden rendben, nem?" Én azért még csak óvatosan fogadtam volna a sikerre, de hogy mindent megtettünk, amit csak lehetett az biztos.

Kellemes érzés egy sikeres műtét után közölni a várakozó gazdákkal, minden rendben, a műtét jól sikerült! Ez esetben azonban azt is hozzá kellett tennem, a következő két nap kritikus és nem garantálhatjuk a túlélését a cicának. Mivel már késő éjjel volt és más ellátást nem igényelt a meleg helyen kívül, úgy döntöttünk, hogy hazaviszik a cicát és reggel újra elhozzák a kezelésre. Ha netán feladja, legyen otthon a megszokott környezetében...

Bőven elmúlt már éjfél mire elbúcsúztunk és mi is ők is folytattuk a Szentestét ott, ahol abbahagytuk a cica miatt. Hazafelé az a jóleső érzés áradt bennem, ami az óvodás korom óta motivál. Történetesen az amikor a tudásommal egy állat életminőségén jelentősen tudok javítani. Most ráadásul az élete volt a tét! Reméltem, hogy sikerül és túlélő lesz a cica!

 A képen: Murci cica már a műtét után.

A városban még az odaúthoz képest is gyérebb volt a forgalom, de a karácsonyi fényár nem csökkent még és a hóesés közben hangulatosan fehérre varázsolt mindent. A rádióból szelíd karácsonyi dalok szóltak és az automata váltó is szabad teret engedett a jobb kezemnek egy öleléshez az újdonsült Műtősnőmnek!

Ilyenkor akármilyen későn is végzek egy műtéttel, valószínűleg a koncentráció miatt, még ha ágyba is kerülök, pörög az agyam és nem tudok azonnal elaludni. Most is mindketten frissen, feldobott hangulatban, jó kedvűen érkeztünk vissza a családhoz.

Rajtuk ezt a lelkesedést már nem lehetett látni! Egyedül a Papa a 90 + évével volt még a toppon! A többiek jobbra, balra dőlve szunyókáltak már... Jöttünkre felébredtek, mert sportszerűen megvártak az ajándék osztással! Ráadásul még farkaséhesek is voltunk! Mi ünnepi hangulatban ott folytattuk, ahol a cica miatt abbahagytuk, a főételnél. Szerencsére a micro segített behozni a lemaradásunkat és utolértük a családot, mire ők is felébredtek!

Ezek után már csak az angyalkának kellett megérkeznie! Bár én úgy éreztem kettő már meg is érkezett személyünkben, legalábbis a mi mai jó cselekedetünk ki lett pipálva! "Földre szállt, mint egy angyalka, mint például én!"- gondoltam magamban... Így azután jöhetett a "Mennyből az angyal..."is, majd az ölelések és a várva várt, miattunk kissé megkésett ajándékok.

A család jól vette az első akadályt! Nem vették zokon ezt a kis kitérőnket, mi pedig kifejezetten élveztük, nem csak ezt a kalandot, hanem egymás társaságát is! (Azóta is...)

A képen: Murci cica egyik utolsó képei közül kb. 15 évesen.

Edit cicája Murci a főszereplőnk a történetben csodával határos módon túlélte a túlélhetetlent és több mint fél évig vidáman élt! 14 évig volt a Balázsovits család tagja. Egy éves kora körül került hozzájuk amikor találták és igazi családtag volt náluk élete végéig...

Szerencsés vagyok. Egész életemben avval foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek. A munkám a hobbim is. Az új családom akceptálja, hogy az állatorvoslásban nem létezik munkaidő, pedig nem egy házasság barát szakma...

Szerencsés vagyok, hogy egyik napról a másikra mindent elvesztettem? Igen! Mert magamtól nem változtattam volna semmit az addigi életemen, de a sors másként akarta, rákényszerített. Nem mondom hogy könnyű volt az az időszak, amikor a kisfiammal, a válás közepén mindenem elveszett.

Szerencsés vagyok hogy akkor olyanoktól kaptam segítséget a túléléshez, az újrakezdéshez akiktől nem is számítottam rá? Furán is éreztem magam, mert addig csak én adtam, ahol tudtam, segítettem mindenkinek akinek csak szüksége volt rá...

Szerencsés vagyok, hogy a megszerzett tudásomnak köszönhetően túléltük kisfiammal a legnehezebb időszakot? Ennek köszönhetően minden nap volt annyi páciensem, műtétem, hogy ki tudtuk fizetni a számláinkat...

Szerencsés vagyok, hogy pont akkor találtam meg a nagy Ő-t? Igen! Mert amikor nem gurult a szekér, akkor is mellém állt!

Szerencsés vagyok, hogy évekkel ez előtt egyik hajnalban a bal oldalamra bénultan ébredtem, de ahogy jött, úgy el is múlt és azóta sincs semmi panaszom! Meg is ijedtem, mert nem gondoltam volna, hogy nekem bármi bajom lehet, aki nem iszik, nem dohányzik, nem túlsúlyos és akkoriban naponta lovagoltam, sőt versenyeztem is, ami jó kondíciót igényel. Na jó, stressz az volt bőven...

Akkor átértékeltem mindent!

Azóta nekem minden nap Karácsony!

Ma is egy újabb Szenteste lesz. Neked is azt javasolom, segíts akinek tudsz, ahol lehet! Én sem gondoltam volna, hogy valaha is én fogok segítségre szorulni! Az az érzésem, hogy visszakaptam mindent, sőt még többet is annál, amit elvesztettem!

Tudod mi a legmeglepőbb? Azok is megkapták mind a sorstól a "jutalmukat", akik meg is érdemelték! Sőt, ha én határoztam volna meg a büntetésüket, álmomban sem tudtam volna súlyosabbakat kitalálni nekik! Nem haragszom rájuk, de azon megdöbbenek, hogy pontosan azt kell átéljék, azokat a gonoszságokat, amilyeneket ők okoztak másoknak! Meggyőződésem, hogy mindenki pont azt kapja vissza a sorsától, amit adott előzőleg másoknak! Gondolkozz el ezen! Te is ismersz ilyet? Én többet is...

Nekem ma ráadásul két karácsonyfám lesz! Egyet vettünk pár napja, egyet pedig ma kaptam egy hajléktalantól! Behozta a rendelőbe nekem és azt kérdezte emlékszem-e rá? Persze azt válaszoltam neki: Igen! De be kell valljam mindenkinek ezt válaszolom, csakhogy nem igaz... A Kék-Fehér Klinikán ugyanis 45 ezer páciensünk volt a gépben nyilvántartva, lehetetlen mindre emlékeznem! Így aztán mindenkinek füllentek... Megköszönte, hogy "megmentettem a kutyáját" és hálából vett nekem egy karácsonyfát! Próbáltam szabadkozni, ne erre költse a pénzét, de kacsintott egyet és helyesbített: "Doktor Úr, nem vettem, hanem elvettem! De ne aggódjon Doktor Úr a Jóisten ezt meg fogja bocsájtani nekem, mert ez a fa a legjobb helyre fog kerülni, magához! Boldog Karácsonyt! Az Isten áldja meg magát! Ne haragudjon meg érte, de megölelhetem magát?" Nem is válaszoltam neki, csak kitártam a karom felé és megölelt... Messziről is éreztem az ápolatlanságából eredő illatát, de abban a pillanatban ez csak annyit juttatott eszembe: SZERENCSÉS VAGYOK! Meg még azt is: Megdolgoztam ezért a "Szerencsémért"!

Így lesz két fánk ma feldíszítve.

Boldog Karácsonyt kívánok Neked is!

Hallgasd meg a történet egyik részletét, amit karácsony előtt a Music Fm rádióban Bocsi így olvasott fel!:

https://fb.watch/2xh5DrDjtU/

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgi, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

A képen: Balázsovits Lajos, Balázsovits Edit és Almási Éva színművészek, Murci cica gazdái

 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Szilveszter napja mindig kicsit más mint a többi. Hogy mitől, azt inkább most ne firtassuk, de Te sem tagadhatod le, más, mint a hétköznapok! Legfőképpen abban más, hogy ünnepnap lévén az emberek általában nem dolgoznak. Nem így egyesek, mint például az állatorvos...

Szilveszterre is mindig jutott érdekes eset, sőt azt sem mondhatom, hogy kevés!

A szolidaritás jegyében az egész csapatnak be kellett jönnie nálam dolgozni, egyrészt, mert így "hamar" végeztünk, másrészt, mert jó hangulatú volt a csapat. (Lehet, hogy csak én gondoltam így?) Elvileg 9-től 12-ig voltunk rövidített nyitvatartással, hogy azokat az állatokat is el tudjuk látni, akiknek az utókezelése ezt igényli és mindig volt hozzá balesetes, vagy sürgős műtéti ellásra szoruló is.

Így kerültünk egy alkalommal a Gellért szállodába VIP belépővel mindannyian, mert Szilveszter napján meg kellett operálnunk Az Old Boys együttes egyik tagjának törött lábú kutyáját! A gazdája könnyelmű ígéretet tett: Hálából meghívta az egész csapatomat a szilveszteri buliba, ahol az együttese játszott! Szerencsére nem rettent meg, amikor a létszámot megtudta, így mindannyian részt vehettünk egy fergeteges bulin a Gellértben. Még a színpadra is felinvitált minket és a publikumnak bemutatva, megköszönte a szilveszteri lábtörés műtétet!

Na, de ez még nem annyira extra eset volt a praxisunkban, hogy megérdemelne egy külön fejezetet, hanem a következő már igen!

Járt hozzánk perzsa cicájával rendszeresen egy rendkívül dekoratív fiatal hölgy. Ma úgy tudnám legjobban leírni, hogy mindenki maga elé tudja képzelni: Luxusfelesleg Luxusfeleség volt! Balkonok a kirakatban, kurta szoknya, mély dekoltázs, erős smink... és persze egy hozzá tartozó Boss öltönyös pénztárca is, aki a kasszát rendezte a végén.

Egy alkalommal a kis hölgy épp Szilveszterkor jött még a rendelési időnkben, hogy a cica bágyadt, elesett, nem eszik és hányt... A hasi röntgen felvételen látszott valami gyanús, nem odavaló képlet, ráadásul tapintani is tudtam rendelleneset a beleinél, így hát azonnali műtét mellett döntöttem. Szegény majdnem beájult, amikor épp csak bejött, meghallgattam a kórelőzményt tőle, megtapintottam, megröntgeneztük, még fel sem ocsúdott a sokkból a gazda, már nyitottuk is ki a macskája hasát. Szilveszter lévén mi is szerettünk volna mihamarabb végezni...

Ezalatt a váróban a pénzeszsákjának beszámolt a fejleményekről, aki nem vette túl jó néven, hogy a cica miatt még várnia kell és nem fizethet végre...

Közben az összeszokott stábnak köszönhetően pikk-pakk kivettünk egy jókora elakadt idegentestet a cica vékonybeléből. Annak rendje, módja szerint összevarrtuk, így egy "sima" bélmetszéssel megoldottuk a macska összes gondját. A színház része ilyenkor, hogy behívjuk a gazdát a műtőbe és bemutatjuk neki mit találtunk?

Kiszóltam hát érte a recepcióra és be is topogott a kopogós tűsarkain egyensúlyozva. Az időfaktor, vagy egy fontos üzleti telefon akadályozta meg a pénztárcáját is, hogy bejöjjön, nem tudom, de ez úttal a hölgy egyedül érkezett a műtőbe.

Még beöltözve gumikesztyűben voltam és büszkén mutattam meg neki itt a corpus delicti! Emiatt hányt a cicája! Ez akadt el a vékonybelében, és még szerencse, hogy ma megoperáltuk, mert holnap lehet, hogy nem úszta volna meg egy bélmetszéssel, hanem ki kellett volna venni egy jókora bélszakaszt is! Az ennél mennyivel nagyobb műtét a cicának is (nekünk is), milyen mázli, hogy kinyitottuk ma...blablaba... próbáltam nála növelni az ázsiónkat!

- Jó, jó, de mi lehet ez? Kérdezte a cicababa.

- Nézzük meg! És evvel a lendülettel a kezemben lévő bűzös valamit a csap alatt folyó vízzel elkezdtem lemosni, hogy azonosítható legyen. Rengeteg szőr között láthatóan volt más is! Ahogy a víznek köszönhetően tisztult a helyzet, egyre világosabb lett, mit nyelhetett le a cica! Amikor rájöttem, nem mertem meg sem szólalni, pedig nem vagyok egy félénk, könnyen zavarba hozható típus!

- Mi az? Csilingelt a fülembe a kérdéssel olyan közelről, hogy még a maszk alatt is éreztem a drága parfümje illatát!

- Ez? Ez egy egészségügyi gumi! Mit volt mit tenni, válaszoltam a kérdésére, miközben lányos zavaromban tovább mosogattam a csap alatt a trófeánkat, csak hogy ne kelljen a hölgyike szemébe nézzek...

Váratlanul megragadta a karom! Erre már kénytelen voltam felé fordulni! Pánikot láttam az arcán átsuhanni! Rebegő hangon szólalt meg: "Doktor Úr! Csak a férjemnek el ne mondja!" Éreztem, hogy szinte az életéért könyörög...vagy a pénztárcáért...

- Jó, jó... szántam meg, de akkor mit mondjak neki, hogy szőrgombóc volt?!

- Azt, azt! Szőrgombóc volt! Lelkendezett, közben visszatért az állandó mosolya is az arcára, de már hallottam amint a pénzeszsák is jön a műtő felé.

Meglepetésemre még egyszer megszorította a könyökömnél a kezem, mire ránéztem és bátorítóan pislantott rám, majd megfordult és fogadta a párját.

- Képzeld, Drágám, minden rendben, Cirmike meg fog gyógyulni! Evvel a lendülettel egy puszit is nyomott a férfi arcára, már csak a nyomaték kedvéért.

Így kaptam meg én az előkészített terepet... A kezemben még markolásztam egy jó csomó gusztustalan bűzös szőrt, a koton gumi pedig szerényen meghúzta magát a mosogatóban, hát döntenem kellett!

- Az a helyzet, hogy a műtét sikeres és abszolút indokolt volt, mert a cicában elakadt egy nagy adag szőr, ami bélelzáródást okozott. Ennyi jött ki belőlem egy szuszra és a földet bámulva folytattam volna tovább, de a kassza közbeszólt!

- Micsoda egy szemét csaló banda maguk! Fel fogom jelenteni minden fórumon magát! Én tudom hogy kell pénzt csinálni, de maguk csalók! Förmedt rám miután kegyes füllentésem meghallotta...

Próbáltam volna megszólalni, de leintett és folytatta: Minden hónapban megveszem maguknál azt a kurva szőrgombóc oldó pasztájukat, ami ezek szerint szart sem ér! Szerezzen magának egy jó ügyvédet, mert ki fogom csinálni!!!

Mielőtt bármit is szólhattam volna, sarkon fordult, bevágta úgy a műtőajtót, hogy a keretnél lepotyogott a vakolat és kiviharzott...

Ott maradtam a cicababával és a műtősnőmmel. Meglepetésemre nem én léptem elsőnek, hanem megint, de most már két kézzel szemből fogta meg a két csuklómat a maca! Szemembe nézett és hálás tekintettel annyit nyögött ki: "Köszönöm Doktor Úr!"

Én azonban még nem találtam lezártnak az ügyet, mert a fenyegetést komolyan vettem, ráadásul nem éreztem jogosnak!

- Csókolom, most döntsük el, a házasságát mentsük meg, vagy a praxis becsületét?

- Könyörgöm, Doktor Úr, a házasságomat!

Vajszívem lévén beadtam a derekam... Így veszett el a praxisunk becsülete éppen Szilveszter napján és elveszett egy jól fizető páciensünk is, mert soha többet nem jöttek a cicával hozzánk...

A műtét árát is a menyecske fizette, amire addig sosem volt példa, sőt taxit kellett hívni neki, mert a lovagja faképnél hagyta, csikorgó kerekekkel távozott...

Még örültem, hogy végül nem perelt be! Biztosítékként azért készítettem pár fényképet az igazi bűnösről a mosdóban lapulóról és még sokáig őrizgettem, mire ki mertem dobni, mikor már úgy éreztem elmúlt a per veszélye.

Nem tudom, hogy mi, vagy ki győzte meg az úriembert, hogy végül nem perelt be, de nem tartom valószínűnek, hogy a cinkostársam tett otthon töredelmes vallomást!

Soha többet nem találkoztam egyikükkel sem!

Ma éjfélkor újabb évet kezdünk. Talán majd jövőre! Addig is Boldog Új Évet Nekik is és Neked is!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgi, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Szerinted a sziámiak veszélytelenek? A képen látható két kis boxos az én saját "tenyésztésem"! A lovardába mindig szükség volt bio rágcsálóirtásra, ezért tartottunk egy pár keleti sziámi cicát Don Carlos-t és Jozsó-t. Jozsó a neve ellenére nőstény volt...

A két kis gengszter akiket a képen látsz a főszereplői lesznek az alábbi történetemnek!

Előtte azonban kicsit képbe hozlak, hogy is viselkednek a szabadon tartott sziámi cicák, akik egy lovardában őrködnek az egér és patkány létszám visszaszorításán! (Mostanában ezt a fajtát thai macskának nevezik, már nem sziáminak, de nekem ők már csak sziámik maradnak az emlékeimben...)

Természetesen Don Carlos a kandúr volt a főnök! Volt 5 nagy kutyánk, akikkel együtt kellett őrizniük a rendet. Volt köztük amputált lábú, aki előtte benzinkúton élt, de miután elütötte egy autó, elvesztette a lábát már nem fogadták vissza, mondván így már rontja az üzletet... Volt egy hatalmas jól képzett német juhász is, akit egy páciensem szedett össze, amikor látta hogy Gánt környékén az erdei országúton kidobták a kocsiból és addig futott a "gazdája" után, amíg össze nem esett... (Ő hónapokig megállított minden autót az úton és be akart szállni, vagy ha lehúzva felejtette valaki az autója ablakát, egyszerűen beugrott!) Volt egy pittbull is, aki a sajtóhíre ellenére a legjobban nevelt, szófogadó kutya volt... Szóval komoly banda őrizte a tanyát, de a főnök mégiscsak Don Carlos a sziámi macska volt!

Amikor ugyanis a kutya banda a placcon napozott, "Karcsika" (ez volt a beceneve a hivatalos mellett) lassú, de határozott léptekkel égnek meredő farkincával célba vette az első kutyát, aki amint érezte, hogy lassan lőtávolba és a kandúr, feltápászkodott és kénytelen, kelletlen arrébb ment... Ezután vette célba a következő kutya áldozatát az én cicuskám, majd végül mind az öt kutyának fel kellett kelnie a kényelmes pozíciójából és kicsit arrébb új helyet keresni magának! Kandúrkám pedig ilyenkor diadalittasan leheveredett a felkeltett kutyák helyére és megkezdte a rituális mosakodását, természetesen a legnemesebb szervénél kezdve és mintegy mutatva a megalázott kutya bandának: Mit bámultok? Bekaphatjátok!

Szóval nagy volt nálunk a kutya-macska barátság, ami abban is megnyilvánult, hogy a kutyák minden más macskát elüldöztek a lovarda területéről, csak a két sziámit nem bántották. Cserébe pedig a két sziámi nem engedett be más kutyákat a lovarda területére, csak a mi öt kutyánkat. Volt pár gyenge próbálkozó a falusi ebek közül, aki bemerészkedett a területünkre, de azok igencsak pórul jártak! A két sziámi összehangolt támadást intézett azonnal a betolakodókkal szemben! Két irányból teljes sebességgel rontottak rá a kíváncsiskodó kutyára. Ilyenkor üvegmosó kefe lett a villámhárítóként meredező farkincájuk! Lehetett az kicsi, nagy, akár kuvasz is, úgy elpáholták, hogy vonyítva menekült vissza a falu felé mindegyik!

A sziámiak mindenre vadásztak ami csak mozgott! Reggeli után sportolni mentek, ami nekik a vadászat volt. Rendszeresen hoztak is zsákmányt, amit persze be is mutattak! Egér, patkány minden nap került a placcra. A postagalambokra reggelente vadásztak, amikor azok csapatostul a füvön magokat csipegettek. Ezt a műveletüket többször megcsodáltam! Két irányból lapos kúszásban közelítették meg a galambokat, majd amikor azok megneszelték a a vadászokat, felrepültek, de a kezdő sebességük nem volt elegendő ahhoz, hogy Don Carlos és Jozsó majd két méter magasból is felugorva el ne kapjon egyet-egyet!

Persze hogy jó volt a kondijuk, amikor egész nap bandáztak, sőt ha séta terepre mentünk a csikókkal akkor a két macska is gyakran jött velünk! A nagy fűben sokszor csak az antennaként meredező farkincájukat láttam! Jó kis csapat volt az öt kutya a két macska, a kiscsikók szabadon az anyjuk mellett!

Volt olyan is hogy nyáron pár kilométerre otthonról a tarlón találtuk Karcsikát, amint éppen vadászott a pockokra! Amikor odalovagoltunk és szóltam neki, nemes egyszerűséggel felszaladt a lábamon a ló hátára és elhelyezkedett az ölemben! Egész hazáig a lóháton velem utazott!

Kérdezték is a faluban, tudom-e mi lehet az oka, hogy mostanában már nem születnek tirke-tarka kiscicák, csak mind olyan kis füstös fülű, füstös orrú és krém színűek? Hát én, bár tudtam a választ, de nem mertem elárulni...

Azt is kérdezték, jár-e nálunk a róka? Mivel nem volt baromfink, így ez minket nem érintett. Nem így a falubelieket, ahol el-eltűnt egy-egy szárnyas... Egyik hajnalban épp az első buszra vártak a munkába induló emberek, amikor Don Carlos a fűút kellős közepén előttük vonszolt hátrafelé tolatva egy jókora hízott kacsát! Épp csak vállon nem veregették, mert kizártnak tartották, hogy ő fogta volna meg, hanem a rókára fogták! Biztosan megzavarta valami a rókát és otthagyta a kacsát! Na én erre nem vettem volna mérget, de szerencsére nem merült a gyanú árnyéka Karcsira, mert ott helyben a saria törvényeinek megfelelően egy lapáttal agyon is csapták volna!

Ez még mind semmi, ahhoz képest, hogy emberekre is képesek voltak támadni, ha úgy ítélték meg, az illető betolakodó!

Egyik éjjel kiscsikónk született. Február lehetett, kint zimankó, talán még kis hó is volt, de hogy csípős mínusz, az biztos. Nagy esemény egy kiscsikó születése, ráadásul 11 hónapot és 3 napot kell várni rá a fedeztetéstől számítva! Szóval mindannyian az új jövevénnyel voltunk elfoglalva, a méhlepényt pedig a trágyarakásra meggondolatlan módon kitettük, mondván majd nappal ráérünk elpakolni... Mire reggel lett, a csikó már magától tudott szopni, a kanca is elfogadta, kimerülten dolgunk végeztével mentünk volna a virrasztást kipihenni. Horrorisztikus látvány fogadott, amint kiléptünk az istállóból! Az öt kutya belakmározott a meleg, friss, véres méhlepényből! Úgy néztek ki, mint a National Geografikon az oroszlánok egy sikeres vadászat után jól lakva! Na, erre már nem volt energiánk, hogy lemossuk őket, hát maradtak véresek... A világos bundájukon nem is lehetett tagadni, szétmarcangoltak valamit, valakit!

Aznap hívtak a városi központból, hogy volt nálunk a szerelőjük bekötni az internetet, de nem tudott bemenni, nem talált ott senkit! Az lehetetlen, mivel hárman is ott laktak, de új időpontot egyeztettem velük és én is odamentem.

Az egyik lovászfiúnk, rendkívül szorgalmas, becsületes gyerek volt, de fölöslegesen nem beszélt... Őt kérdeztem: Voltak itt a telefonszerelők? Itt nem voltak Doktor Úr! Így aztán el is könyveltem, csak sántított az információ a központból, de mindegy, lassan jönnie kell a szerelőnek!

Meg is érkezett egy kis furgon, amit azonnal körbevettek a kutyáink.

A sofőr nem mert kiszállni, kérte, kössem meg őket! Nem bántanak! Bátorítottam, de erre meglepő választ adott! Tegnap is itt voltam és nem tudtam tőlük bemenni!!!

Micsoda? Tegnap itt volt? Na mindegy, ezt majd később tisztázzuk... Bezártam a kutyákat és betessékeltem a tett színhelyére a kétségekkel küszködő szerelőt. Folyamatosan csak azt kérdezgette: Be vannak zárva a kutyák? Be, be...nyugtattam...

Be is tessékeltem a kis faházba, ahol letette a táskáját, megfordult és a lépcsőfordulóban "Don Carlos" alias Főnök szunyókálását zavarta meg a jöttével! Én mögötte álltam és csak a viharos támadás hangját hallottam, de ez is elég volt, hogy leessen a tantusz! Addigra "Karcsika" már a szerelő mellkasán dolgozott hegyes karmaival és fogaival! Félelmetes sziámi harci nyávogások és prüszkölések, fújások közepette! Lépéshátrányban voltam, de gyorsan reagáltam, így sikerült megmentenem az ember arcát a sérülésektől és csupán a munkaruhája bánta kicsit a támadást... Elkaptam a házőrző macskám grabancát és letéptem a kővé dermedt szerelőről, majd avval a lendülettel ki is hajítottam a házból! Gyorsan kellett becsukni az ajtót, mert amint földet ért, már fordult is vissza a harctérre, de csak az ajtó üvegjét fejelgette le, miközben folytatta a harci kiáltásait! Az embert nem volt könnyű megnyugtatnom, de végül otthagytam dolgát végezni és elkezdte bekötni az internetet, végül is ezért jött...

Leballagtam a fiúkhoz és újra megkérdeztem: Csak járt itt ez az ember, miért mondtátok, hogy nem?

Ja, ez vót itt tennap Doktor úr! Azt nem monta miért jött... Azt hittük, megint valami cigány kupec érdeklődik, van-e eladó csikó? Tudja ezeket nem is engedjük be, mert azonnal el is tűnik velük együtt valami a tanyáról... Ez az ember csak azt kérdezte, bántanak-e a kutyák?

Na, és mit feleltetek?

Hát, azt, hogy csak nézzen rájuk! Maga szerint bántanak? Mink aztán nem tudjuk épp mit marcangoltak széjjel! Vigyorogtak cinkos mosollyal mindketten!

Szóval ezért nem mert kiszállni az emberünk, és ezért kérdezgette folyamatosan: Be vannak-e zárva a kutyák?

Ezen jót mulattunk, meglátogattuk az éjjel született kiscsikónkat és én eljöttem a lovardából.

Nemsokára megint a telefonos központból hívtak, hogy az emberüket nem engedik ki a kutyák szerszámért a házból!

Fel kellett hívnom, hát a lovászaimat, akiknek rendkívül tetszett a helyzet, harsányan nevettek a telefonba és azt mondták: Nyugodt lehet Doktor Úr! Ez az ember addig innen el nem megy, ameddig nem működik az internet! Úgy is lett! Adogatták be az ajtórésen a szerszámokat a szerelőnek, aki halálra volt rémülve, mert az ajtó üvegén kukucskált be az oroszlánnak maszkírozott öt nagy fenevadunk!

Én közben az egész éjszakás virrasztás és ló elletés után végre hazaértem. Ott várt négy kis keleti sziámi kölyök macska! Ők azért voltak a lakásomban elszállásolva, mert az időjárás nagyon zord volt még akkor, amikor születtek, de az anyjuk a szoptatás után már visszakerült a lovardába, csak ők négyen maradtak nálam, hogy egy kicsit megerősödjenek és amint jobb idő lesz kiköltöznek tőlem.

A riasztás miatt előző este nem mentem haza, így kimaradt egy vacsorájuk. Amikor beestem reggel a lakásba már tiltakozó nyávogással fogadtak, tudtomra adva, hogy mennyire éhesek! Nem volt teljesen jogos a panaszuk, mert száraz táp és víz volt előttük bőven, alomtálca is annyi, hogy akár napokra is otthon maradhattak volna egyedül, de a reggeli és a vacsora számukra szent dolog volt, így hát nálam nyújtották be a panaszt...

Megengedtem a kádba a forró vizet, ledobáltam magamról az istálló szagú és az ellés miatt nem épp makulátlan ruházatom, miközben mind a négyen testőrként követtek.

Annyira erőszakosak voltak, hogy megadtam magam és meztelenre vetkőzve  a konyhában elkezdtem kiadagolni négy kis tálkába az ínycsiklandó konzervet! Nem is lett volna evvel baj, bár a kis cickák még jobban rázendítettek, amint megcsapta az illat az orrukat! A bajt az okozta, hogy épp a művelet közben egy páciensem felhívott telefonon! Ráadásul pont az a fajta, akit nem lehet egykönnyen lerázni, csak mondja, csak mondja, csak mondja... Hát ez mondta! Vállammal szorítottam a fülemhez a mobilom, közben adagoltam igazságosan négyfelé a macskakaját...

A képen látható kis vadorzóknak ekkor elfogyott a türelmük! Ebben az időben gyerekökölnyiek voltak, de semmi nem volt nekik akadály, simán felmásztak a szalagfüggönyre, vagy bárhová, a csempén kívül, de most az én szőrös lábaimon kezdtek el a tálkáikhoz eljutni!!! Ráadásul mind a négyen egyszerre támadtak! Vállammal a telefont szorítottam és próbáltam kommunikálni, közben sikerült két támadót komoly fájdalmak árán letépni magamról! Sajnos erre a célra csak két kezem volt, ők meg négyen voltak túlerőben! Egyszóval vesztésre álltam! Volt olyan kis rafkós is közöttük, amelyik a seggemen keresztül már a hátam közepéig jutott! Na ott végképp nem értem már el! Sokszor szívesen üvöltöttem volna fájdalmamban, ahogy 72 tű éles karmocska mélyedt egyszerre a bőröm alá test szerte...

Végül sikerült befejeznem a telefonbeszélgetést, így már mozgékonyabb és gyorsabb lettem, de igazából nem evvel nyertem meg a csatát, hanem avval, hogy sikerült a négy teli tálkát végre a padlóra helyeznem!

Még rendet kellett tennem közöttük, a tálakkal együtt egymástól megfelelő távolságra elhelyezni őket, hogy mindenkinek egyformán jusson! Úgy faltak, mint akik ki vannak éheztetve...

Fáradtságtól és fájdalomtól elcsigázva vonszoltam magam egy tükör elé, ahol tetőtől talpig láthattam magamat. Nem kellett volna! Komikusan néztem ki! Ha nem fájt volna annyira, még nevettem volna rajta! De fájt! Ráadásul úgy néztem ki, mint akit Gilette pengével összekaszaboltak! Száz sebemből csurdogált a vérem...

A sebek persze nem voltak mélyek, így hát a forró fürdő mellett döntöttem. Na ezt sem kellett volna! Hatványozódott a fájdalom ahhoz képest, mikor a kis rohadékokat tépdestem le magamról! Na ezen a ponton elszakadt a cérna! Még aznap összepakoltam őket és kiköltöztettem a csapatot a lakásomból a lovardába!

A Klinikán szétröhögte magát mindenki, amikor félmeztelenre kellett vetkőznöm és bebújni a steril kabátba a műtét előtt! Aktuális özvegyem is kétkedve fogadta a magyarázatot, hogy ezt a rengeteg vágott sebet a macskák csinálták! Még arra is célozgatott nem-e valami szado-mazo buliban voltam az éjszaka? Hiába bizonygattam, hogy ez távol áll tőlem, láthatóan nemigen hitt nekem...

Pedig tényleg a sziámi harcosaim voltak, és be kell valljam legyőztek... De végül azért megbosszultam a vereséget, mert még aznap kihajítottam őket! HiHiHi!

A fentiek alapján kell eldöntened: A mobil sziámi kombináció veszélyes-e valóban az egészségre, vagy csak én látom így?

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgi, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Nőnap előtt nálunk otthon súlyos munkahelyi baleset történt! Háztartásunk legszorgalmasabbjának derékba tört a karrierje! Pont derékba! Történt ugyanis, hogy "aktuális Özvegyem" addig tekergette, csavargatta a felmosó mopját a vödrébe, míg az megunta és a nyele eltörött!

Rendeztem is emiatt egy komolyabb jelenetet, de szerencsénkre a szomszédok nem hívták ránk a rendőrséget... A jelenet persze nem volt nagyon hangos, bár háromszor is mondtam: "Nem! Nem! Nem! - Nem jövök ki az asztal alól!"

Próbáltad már nyél nélkül használni a mopot? Én kénytelen voltam... Mondhatom nem vidám dolog! A derekamról azóta nem is beszélve! De legalább jól megmondtam: Nem!

Ma Nőnap lévén ezek után kézenfekvő volt mi is lehetne a legkedvesebb ajándék! Brill gyűrűvel ugyebár nem lehet felmosni a lakást, ezért ezt elvetettem, pedig folyamatosan jöttek az arcomba a Facebook erre sarkalló bejegyzései... A többi haszontalanság, mint méregdrága retikül, parfüm, ruha ötlete is eltörpült a leghasznosabb és legaktuálisabb az új mop mellett!

Rokkant derékkal - a tegnapi nyeletlen mop felmosás miatt - tértem be a Tesco-ba új, ajándék mopért!

Nehogy azt hidd, hogy egyszerű volt! Van legalább ötféle! Nem csak színben és árban különböznek, hanem még anyagukban és formájukban is! Szóval 5 az 1-hez az esélyem, hogy a megfelelőt válasszam... A lovin ez nem is olyan rossz, gondoltam, így voksomat a pirosra tettem le! Bevallom sokat nem kockáztattam, mert a favoritot választottam, lévén a többi márkát nem ismertem!

Kicsit szégyelltem is magam, amiért nem mertem ismeretlen márkát választani, inkább azt, aminek a reklámját úton, útfélen látom, hallom a Viledát! Pedig lehet, sőt biztos, hogy a többi is van olyan jó minőségű, ha nem jobb! Arra gondoltam, kezemben a kiválasztottal, mit várok én a kutya, macska tulajdonosoktól, ha én is így választok? Hiába csináltam meg a a PettBull Funkcionális Állateledel termékcsaládot jobb minőségűre, mint bármelyik forgalomban lévő, ha ők is inkább így választanak, mint most én...

Gondolataim ellenére, lándzsaként tartva, harcosan vonultam piros moppommal az önkiszolgáló kasszához, lássa mindenki milyen kemény vagyok! Lehúztam a vonalkódját és mit ír ki? "Kérjen segítséget az eladótól!" Hát kértem... "Magának lesz?" - tiport a földbe a "segítség"... Nem elég, hogy a rikító sárga trikóján is ez virított: "Segíthetek?" Na ez aztán szép kis segítség volt! "Nem! Ajándékba lesz!" - vágtam ki magam a szorult helyzetemből! - "Szép kis nőnapi ajándék!" - semmisített meg végleg a "Segíthetek?" trikós boszorka, mellette még tetőtől talpig végig is mért, mintha valami megvásárolható árucikk lennék! Vagy nem hallotta meg, hogy megköszöntem a segítségét, vagy annyira halkan mondtam, de két lépés után visszapördült és jó hangosan rám kiabálta: "SZÍVESEN!" Na, még mázli, hogy mást nem vettem... Szerencsémre így nem kellett több segítséget kérnem ettől a kellemetlen lénytől! Még tüntetőleg keresztbe font karokkal szúrós tekintettel engem méregetett, ezért én is próbáltam kedveskedni neki: "Boldog Nőnapot kívánok!" - gondoltam ennek csak örülni fog! Meg hát meg is érdemli, ha már ilyen rossz napja van! Nem vártam meg a reakcióját, hanem hátra arc és spuri!

Ezek után már nem dárdaként tartottam a piros nyeles mopomat, hanem legszívesebben elrejtettem volna a pulcsim alá, de sajna nem fért be...

Eléggé megalázottnak éreztem magam, így bandukoltam kifelé... Szerencsémre a bejárat bal oldalán rám mosolygott a szerencse! Ott volt egy virágbolt! Rögtön mosoly ült ki az arcomra! Be is álltam a sorba, de a boldogságom nem tartott sokáig, mert felmértem, itt annyian állnak előttem, hogy csak a jövő évi Nőnapra kapok virágot...

Irány, hát haza... Szerencsémre tudtam a közelünkben egy másik virágboltot, ahol nem is értem miért, de "Törzsvásárlói kártyám" van! Szerintem mindenkinek adnak, de akkor is jól esik, hogy nekem van! Törzsvásárlónál nem illik meglepett arcot vágni, ha belép a virágboltba, de lehet, hogy az új piros nyeles mopom lepte meg a lányokat! A második meglepetést akkor láttam átsuhanni az arcukon, amikor a virágcsokrot a mopra kötözve rendeltem meg!

Első traumájukból felocsúdva, igazán szép bokrétát kapott a Vileda mopom illatos fehér liliomból! Celofán, masni, zöld, és kész!

"Szuper jó lett! Kár hogy nem mi kaptuk, biztosan nyernénk vele!" - mondta az egyik virágárus lány a másiknak.

"Mit lehet nyerni és hol?" - érdeklődtem. "Két személyre masszázst! Fel kell csak tenni a nőnapi csokrok képét és ott versenyeznek a virágosok egymás között." Így hát kölcsön adtam a mop csokromat egy fotó erejéig, nevezzenek vele a versenybe a lányok! 

Jópofa csokrom feltettem a Facebook oldalamra, "Boldog Nőnapot!" felirattal. És meglepődtem mennyire népszerű lett! Megszámlálhatatlan "Köszönöm!" jött commentben! Kicsit meg is ijedtem! Én csak egy mopot vettem, ennyit nem! Minden nő szeretne egy mop csokrot tőlem? Még mázli, hogy nem gyémánt gyűrűs, vagy retikülös képet tetem ki!

Itthon a mop csokrom megtalálta a gazdáját! Képzeld! Nem kellett mondanom ma hogy nem! Egyszer sem! Sőt! Anya arcára még mosolyt is csalt a tréfás, hasznos kis csokrom! Kaptam puszit meg minden... Még én is vigyorogtam, mert így majd nem kell előtte négykézláb csúsznom, mint tegnap!

Este még be kellett mennem a rendelőbe. Ekkor került fel a hab a tortára! Megálltam a virágboltomnál, hogy vegyek a rendelőben dolgozó lányoknak egy-egy szál virágot. Hát mivel fogadnak a virágárus lányok visongva, vigyorogva? Doktor Úr! Nyertünk, nyertünk!

A mop csokrunk nyert! A két virágárus lány megy a masszázsra! Meg is érdemlik! Amennyi csokrot ma megkötöttek, rájuk fér egy masszázs! Ezek után nem engedték kifizetni a két szál virágomat...

Boldog Nőnapot így a vége felé Neked is! Kaptál mopot Te is, vagy csak virágot, retikült, netán gyémánt gyűrűt?

Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!

Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Nekem ki fogja megmondani mikor? Mikor van az a pillanat, amikor el kell majd engedjem 14 éves Öreg Barátomat, Családtagunkat?
Állatorvosként ezt a döntést sosem hagyom a gazdáknak! Én szoktam javasolni mikor engedjék humánusan elaltatni Kedvencüket. Helyettem ki fog nekem ilyen felelős tanácsot adni? Házi kedvenceinknél egyetlen szempont, ami alapján a javaslatom megalapozott: Tudunk-e a következőkben fájdalom mentes, méltó életet biztosítani az állatnak, vagy nem? Ne kelljen méltatlanul, csillapíthatatlan fájdalmakkal együtt élnie... Náluk vagyonról nincs szó, náluk egyszerűbb, mint az embereknél, ahol gyakran a vagyon öröklése bonyolítja, vagy tisztátalanná teheti a helyzetet...
Ő "PettBull Lizi" elmúlt 14 éve a TÁRSAM minden jóban és rosszban... Már nagyon beteg a szíve... Támogattam az utóbbi időben amivel csak lehet, reggel este szed szív gyógyszereket... Az utolsó egy évben kezdett romlani az állapota...
13 évig olyan volt, mint a vídia! Kőkemény! Most szegény már nehezen mozog, az utóbbi napokban láthatóan növekszik a hasa is, kezd a hasvízkór kialakulni... Itt szuszog most is a lábamnál... Már az is nehezére esik, hogy kitotyogjon a kertbe és vissza...
14 évig jött velem mindenhová! Amikor kaptam, fele volt egy kólásüvegnek! 1 hétig a zsebemben is elfért!

Az egész alom nálam született, de akkor még nem gondoltam, hogy egyikük elválaszthatatlan társam lesz... Az apját egyszer ketten stoppoltuk hosszú órákon keresztül, miután a kotorékban két borzzal végzett! Kijönni, már nem is volt ereje, kiásták és csodával határos módon meg is gyógyult, pedig, amíg az egyikkel harcolt, a másik súlyos sérüléseket okozott rajta! Hat és fél kilóval a két huszonöt kilós borz ellen és nyert! Na Ő volt a papa... A mama pedig az embereket nem kedvelte... Pontosabban utálta őket! Na ebből a párosításból született az én Lizim!

Életem nem épp könnyű szakaszában került hozzám... Ősszel született meg a kisfiam, Lizi pedig utána tavasszal érkezett. Gyakorlatilag úgy nőttek fel, mint a testvérek. Lizi az életét áldozta volna Hubáért! Egy alkalommal a Hűvösvölgyi repülőtéren bringáztunk, hátul gyerek ülésbe bekötve a kisfiam. Lizinek volt a kormányon egy kosara, ahol Ő utazott. Elöl a kutya, középen én, hátul a gyerek... A reptéren rengeteg kutyát sétáltatnak mindig. Most is így volt, ezért a közepe felé tartottunk, amikor üldözőbe vett és megtámadott minket öt nagy kutya! Le kellett szálljak, megálltunk, de a bekötött kicsivel nem lehet letámasztani, elengedni a bicajt, mert eldőlne! Próbáltam elzavarni a falkát, de közülük mindig volt, amelyik hátulról próbált támadni! Lizinek nem volt szabad verekedni, de ez alkalommal kiadtam a parancsot: Lizi! Zavard el őket! Tudod mi történt? Rárontott egy dobermannra, elkapta a lábtövét, úgy megfogta, hogy az azonnal három lábú lett! Volt közöttük kaukázusi és csupa nagydarab mind az öt! Lizi húzott a képzeletbeli kb. húsz méteres kört és a maga 5 azaz öt kilós súlyával távol tartotta a támadóinkat! Amíg a gazdáik meg nem érkeztek, sakkban tartotta a kutyáikat, nekem csak támaszkodnom kellett a bringára és a megijedt gyereket vigasztalni... Amikor visszaparancsoltam szabályosan mosolygott! Gondolkoztam, adjak-e névkártyát a dobermann gazdájának, de ingyen ezek után nem volt kedvem ellátni a kutyáját!

Már nézni is fárasztó volt, amikor Huba ledobta a teniszlabdát az emeletről a lépcsőn és Lizi fáradhatatlanul vitte neki vissza! Mivel minden nap elkísért lovagolni, rendkívüli kondíciója volt. Ráadásul egy kar vastagságú 1-1,5 méter hosszú ággal jött mellettünk. Olyan volt, mit egy kigyúrt izomkolosszus!

Itt még csak pár hetesen egy csirkecsonttal a szájában, morogva közlekedett egész nap!

Ez egy jellemző kép róla! Minimum ekkora botocskával közlekedett, akár lovagoltunk, akár bringáztunk, akár csak sétáltunk valahol!

Na jó, a bringázásnak volt számára később egy speciális formája is a "Kutyámfutó", ami Huba bicajának elválaszthatatlan része lett.

Cikáznak a gondolataim, ahogy nézegetem a képeket róla, miközben törölgetem a könnyeimet... Ha hiszed, ha nem Lizi nézte a TV-t! Na nem mindent, de a 101 kiskutyát, vagy az állatos természetfilmeket órákig! Sőt kommentálta is! Bele-beleugatott, morgott, ha épp úgy érezte részt kell vennie egy-egy vadászatban is! Animal Planet a kedvence! Ha azt bekapcsolod képes órákig nézni!

Egészen elképesztő tulajdonsága az is, hogy idegen helyen azonnal tudja hol a mi helyünk és oda vissza is talál! Rendszeresen utaztunk lovas versenyekre, ahol egyforma mobil boxokat építettek fel. Én is csak úgy találtam vissza, ha megjegyeztem melyik sor, hányas box a miénk. Lizi hogy talált mindig vissza az rejtély számomra! Lehet hogy olvasni is tud?

Pálya bemutatón jellemzően egy ló vezetőszáron lógva kísért és így memorizáltam merre kell majd lovagolni...

Na jó, van gyenge pontja is! Az úszás...

Ezt a problémát azonban a műtősnőm áthidalta! Mivel kurta lábaival tud ugyan úszni, de nem túl hatékonyan, ezért, hogy javítsuk a vízben is az esélyeit mentőmellényt varrt neki! Ebben már szívesen lubickolt, ráadásul könnyen kiemelhető volt a vízből is!

Gyakorlatilag hajón nőttek fel minden nyáron. Nem mondhatom, hogy bármikor félt volna!

Együtt voltunk jóban, rosszban...

Otthon a betegágyban az infúzió mellett Lizi és a hörcsögök segítették a gyógyulást! A hörcsög projektünk elég veszélyes volt Lizivel... Egy alkalommal jelzett is a gyerekszobában a szekrény mögött valamit! Amikor bekukucskáltam egy hörcsög kukucskált vissza rám! Valahogy kiszökött... Még mázli, hogy Lizi nem tudta elkapni! Nem úgy az egereket a lovardában! Gyorsabb egér vadász volt, mint a macskák! Képes volt a térdig érő szalmában elkapni az egeret!

Még nem volt egy éves, amikor fiatal csikón ültem és Lizi kijött velünk terepre. Nem figyeltem rá, amikor hátranéztem és hívtam nem találtam! Lóháton keresgéltem, hiába hívtam, nem jött! Kezdtem aggódni érte és magamat hibáztattam! Egyszer csak megláttam, hátrafelé vonszolt egy rókát! Nehezen tudtam rábeszélni, hogy hagyja ott! Végül le kellett szálljak és együtt sétáltunk haza, én a lovat vezetve, mert a csikóra a terepen nem tudtam visszaülni, Ő a szájában a rókájával, mert nem mondott le róla...

Pontosan tudta mit szabad a lovakkal neki és mit a lovaknak! A Tattersaalban egyszer sakkban tartott és nem engedett kiszökni egy jókora csődört, akinek nyitva maradt a boxa! Igaz, véresre harapdálta az orrát a renitens pacinak, de jóval nagyobb lett volna a sérülés, ha ott, akkor kiszabadul!

Árnyékként jött a ló mellett. Rövidke lábaival tudta tartani a tempót egészen munka vágtáig! Ha kicsit nagyobb tempót vettünk fel, folyamatosan ugatott a vágtázó lovam bal válla előtt! Féltem, hogy egyszer rátaposunk, de olyan ügyes volt, ebből sosem lett baleset, csak reggel 6-kor az Ő csaholásával ébresztettük a Pasarét környékén lakókat, mert visszhangzott tőlünk a lovarda...

Egy lovas balesete azért mégiscsak volt! Futószáron rendszeresen kergette a lovaimat, meg is harapdálta a mozgás közben a bokájukat! Nem lehetett lebeszélni erről a rossz szokásáról, sőt megtanulta elkapni a futószárazó ostor csapóját is, így elvette minden fegyverem... Egyszer viszont elvétette a távolságot, vagy megcsúszott és az ügető ló hátulsó patájával állon találta! Azonnal kimerevedve elfeküdt és a nyaki gerinc sérültek tipikus pózát vette fel, öntudatlanul rángott a teste! Ölembe vettem és láttam lelki szemeim előtt: Itt a vége! Eltelt 10 perc, mire kezdett magához térni! Mi történt fél óra múlva, mire újra kihoztam a lovat futószárra? Full vágtában érkezett az istállók felől és megpróbálta újra hangos csaholás közepette elkapni az ügető ló bokáját! Jack Russel Terrier. Kemény, mint a vídia!

Sokat köszönhetek Neked Öreg Lizi kutyám! A legfontosabb: Soha ne adjam fel!

Síelni is elkísért minket! Egyszer szánkó pályán szaladt utánunk és eltévesztett egy elágazást! Elvesztettük! A friss hóban látszottak a nyomai, de esélytelenek voltunk megtalálni, ezért a következő állomásnál kérdeztük a felvonó kezelőjét, aki megnyugtatott a kutyánk a középállomásnál vár minket! Ott is ült  lift kezelő ölében a jó melegben! Alaposan meglepte az osztrák személyzetet, amikor a félállomáson az ajtóban ugatott, mert be akart menni!

Mindenhova velem jött. Az autóban az ölemben utazott, ráfeküdt az alkaromra, onnan kukucskált kifelé. Amíg én aludtam Ő is! Ha hajnalban keltünk, addig aludt, ha délig, addig.

Ki nem állhatja a kutyákat, inkább csak elviseli őket. Ha találkozik eggyel, azonnal betámadja, jelezvén neki, ki lesz a főnök! Ha kicsi azért, ha nagy azért, ha kan azért, ha szuka azért szeretné megtépni... Ennek ellenére komoly verekedésbe ritkán bonyolódtunk, mert nagyon fegyelmezett és én már hamarabb visszahívtam, mielőtt bemutatkozott volna a maga módján általában. Volt persze kivétel is! Legnagyobb trófeája egy kan rottweiler, aki Lizi erő demonstrációjára visszatámadott, mire a Kisasszony torkon fogta és ha nem veszem le róla meg is fojtja, mert már lilult a nyelve a behemótnak!

Rengeteget szerepelt velem TV műsorokban, sőt Ő lett velem a reklám arca is a saját márkás termékemnek a PettBull Funkcionális Állateledel Termékcsaládnak.

A rendelésen türelmesen várt, míg végzünk, amint lehetett kiapadhatatlan jó kedvvel bandáztunk mindenhova együtt.

Sok minden történt ebben a lassan 15 évben velünk. A bíróság nekem ítélte a válás után Hubát. A válóper négy és fél évig tartott, miközben a testvérem pereskedett velem, aminek köszönhetően elvesztettem mindent amit gyerek korom óta megálmodtam és fel is építettem a Klinikámat. Volt egy nap, amikor ott álltam az épület előtt Hubával és annyi cuccunk maradt, amennyi az autóban volt, és annyi pénzünk, ami a pénztárcámban maradt... Gyakorlatilag az utcára kerültünk... Nem volt könnyű időszak. Lizi sokat segített az állandó jó kedvével! Azóta fordult a kocka! Bár akkor mindent elvesztettem, most utólag azt mondom megérte! Újra felépítettem az életemet, a tudásomnak köszönhetően vészeltük át a legnehezebb éveket. Ma már csak rossz emlékek maradtak erről az időszakról, de biztos vagyok benne Lizi segített átvészelni mindezt! Megszabadultam a gonosz testvéremtől, aki amióta az eszemet tudom, kisebbségi komplexuma miatt állandóan bizonyítani akarta, ő okosabb, ügyesebb nálam, aki nekem és mindenkinek a környezetében ártani, gonoszkodni próbált, beleértve az állatokat is, annak ellenére, hogy ő is állatorvos lett. Neki szerintem az élete egyik legnagyobb büntetése, hogy egy sérülése miatt nem lehetett hivatásos pilóta és kényszerből állatorvosként kell az állatokkal naponta foglalkoznia, akiket nem, hogy nem szeret, hanem..., de ezt inkább nem részletezném! Megszabadultam a feleségemtől és a családjától is, legfőképpen a gonosz anyósomtól, akinek köszönhetjük, hogy tönkrement a házasságunk és az unokája elvált szülőkkel nőtt fel...

Hajnalban arra ébredtem fel, hogy lebénult a bal oldalam! Kabaréba illő volt az a pénteki napom 8 éve... Stroke!!! Nekem? Aki nem iszik alkoholt, nem dohányzik, nem túlsúlyos és sportol minden nap? Na jó, stressz az volt bőven abban az időben... Akkor megijedtem! Nem gondoltam volna, hogy ez velem előfordulhat! Szerencsém volt, délután már Lizivel és Hubával sétáltunk az ovi után. Hab a tortán, hogy a nyakamba akart ülni, de úgy voltam vele: Tartsunk egy terheléses próbát! Ja, ehhez meg kellett szöknöm a kórházból és kezembe venni a saját gyógyításom sorsát! Na de ez egy másik történet... Attól a naptól másképp látom a Világot és másképp élem az életem! Azóta minden nap ünnep. Nem lehet tudni lesz-e még holnap! A mai napot viszont ki kell használni! Én nagyon igyekszem ennek megfelelően élni azóta!

Mitől volt a stressz? Na, jó, röviden elmondom... Óvodás korban kitaláltam, hogy állatorvos leszek. Szerencsémre, vagy inkább az akaratomnak köszönhetően ettől senki nem tudott eltántorítani! Meglepetésemre a testvérem is ezt a pályát választotta, miután megsérült és nem lehetett pilóta! Tehát együtt építettük fel a rendszerváltás után az első magán praxist. Ennek előzménye egy kutyakozmetika volt, ami azt eredményezte, hogy az induláskor már jelentős pacientúránk volt. Kezdetnek ki kellett állni a családi autóval és állatorvosi rendelő lett a garázsból... Később elfoglaltuk a ház alatt a teljes pince részt... Eljutottunk odáig, hogy napi 100-150 betegünk volt, amit 8 állatorvos és 25 főnyi személyzet látott el. Mivel gyerek korunk óta finoman szólva is "nem jöttünk ki egymással", ezért egyik héten én, a másik héten a testvérem dolgozott. Tehát volt 23 hét szabadságunk és minden hobbinkra elegendő pénzünk is! Az "idilli" állapot akkor borult fel, amikor megtudtam, hogy tőlünk egy utcányira a tudtom nélkül a testvérem épített egy konkurens állatorvosi rendelőt! Na, ez kiverte a biztosítékot nálam! Pár hét múlva meg is nyitottak, nem tehettem semmit ellene... Eljött a nap, amikor a személyzetünknek, állatorvosainknak dönteni kellett, ki, hol kezdi meg másnap, hétfőn a munkát? Ki meg, ki marad nálam? Meglepetésemre az egész csapat engem választott, senki nem kezdett másnap Tamás rendelőjében!!! Túl azon, hogy ez persze hízelgett is a lelkemnek, de azonnal megkezdtem a "Kék-Fehér Klinika" építését, aminek az engedélyei már a cégünk birtokában voltak. Ez 600 négyzetméter, arra a forgalomra, funkcióra tervezve, optimalizálva... Ekkor kezdte a testvérem perelni az építési engedély jogosságát, ami perek 6 évig tartottak... Ráadásul édesanyámtól, inkább nem írom le hogyan, (ezt hívják családon belüli erőszaknak), kikényszerítettek egy ajándékozási szerződést, így az én Klinikám alatt lévő telekrész a testvérem tulajdonába került, persze nem is tudtam róla! Sőt, a Budai Kisállat Klinika Kft. cégünknek a tulajdoni hányadát is elajándékoztatta magának anyánktól, ha lehet mondani, azt sem szép szóval, így a cég 101 %-os lett, ami ugye patt helyzet! Nem részletezem tovább, már csak azért sem, mert szerencsémre már évek óta ez eszembe sem jutott, de a végeredmény az lett: Jelenleg az egész épület, a cég és minden amit gyerek korom óta megálmodtam, felépítettem az izraeli társam tulajdonába került... Nagyjából 300 millió forint lenne, ha ezt újra össze kéne raknom... Kaptam a CIB Banktól egy szabad felhasználású hitelkeret ajánlatot 246 millió forintra. Ebből kb. 100 millió kellett volna, hogy teljesen befejezzem az épületet, berendezzem és akkor nem kellett volna társulnom sem senkivel. A másik 146 milliót, vagy nem veszem fel, vagy megszervezem belőle egész Budapestre és Pest megyére a Kék-Fehér Klinika hálózatot! Természetesen elkezdtem a tárgyalásokat! Létesült volna belőle több olyan felvevő pontja a Klinikának, ahonnan az ott nem ellátható betegeket, műtéteket saját állatmentő autóval a Központba hozzuk-visszük. Ha ez megvalósul, másképp rendeződik az állatorvosi piac, mint most! Miért nem valósult meg? Mert a 6 évig tartó per miatt az épületnek nem volt használatba vételi engedélye, így nem kaphattam hitelt rá! Miért nem bánom? Mert ez Svájci Frank alapú hitel lett volna! Ha sikerül felvenni, akkor most a Bank tulajdona lenne, így a társamé lett... Az, hogy ő nem tudott élni evvel a lehetőséggel és a napi 100-150 betegből ma már csak 1-2 van, az szomorú, de már nem nekem...

A legnehezebb időkben kezdtem el foglalkozni az "ImmiVet Béta 1,3-1,6 Glükán" engedélyezésével gazdasági haszonállatoknak. Ennek köszönhető az új saját márkás állateledelem a PettBull is. Ha nem kényszerülök rá a körülmények és a körülöttem lévő irigyeim, rossz akaróim miatt az életmód váltásra, még most is a Klinika mókuskerekét hajtanám napi 24 órában! Ehelyett a sorsom kárpótolt! Lizi végig asszisztált velem minden jót és rosszat is.

Kétszer kellett operálnom Őt... Mindkét alkalommal a szívem a torkomban dobogott az egész műtét alatt... Egyszer a medencéje törött rommá, amikor a nyomdában rátolatott egy dzsip, miközben ücsörgött a napon... Másodszor pedig begyulladt a méhe, de akkor már a szíve miatt fokozottan rizikó páciensnek számított az altatás szempontjából! Nagy volt rá az esély, hogy nem éli túl a műtétet már ezért nem vittem magammal Hubát a rendelőbe aznap. Meglepetésemre utánunk jött és végig ott volt velünk a műtőben. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne sírjak előtte! Tudtam, hogy szereti Lizit, de akkor tudatosult bennem, mi lesz vele, ha elpusztul a kutya?

Minden kép egy emlék... Mindegyiknél hullanak a könnyeim a klaviatúrára, pedig most is itt szuszog a lábamnál, időnként a talpammal megsimizem, ahogy gyakran a már 14 éve... Mindig úgy fekszik le, hogy hozzám érjen... Kedvence, ha hanyatt fekszem és függőágyat csinálok neki a paplanból a térdemnél. Egy idő után irtó kényelmetlen ez a póz nekem, de mégis minden éjjelt így kezdünk!

3 hete hoztam mellé egy kölyköt. Ő lesz az utódja. Junior. Véletlenek sorozata volt, hogy hozzám került... Miért is hoztam el a kölyköt Lizi mellé? Mert tudom, hogy nemsokára meg kell válnunk egymástól és talán a kicsi segít elviselni Lizi hiányát Hubának is, de ha őszinte akarok lenni majd nekem is!

De ki fogja nekem megmondani mikor engedjem el Lizit? Még idegen kutyákat sem szívesen altatok el, de hogy altathatnám el a Társamat? Napról napra nehezebb neki, látom. De nekem is! Napok, vagy hetek vannak még hátra nem lehet tudni... Hónapokban már nem lehet gondolkodnunk együtt... Vajon megteszi a természet nekünk azt a szívességet, hogy békésen elalszik az mi Lizink? Remélem... Addig is minden együtt töltött nap ajándék! Nézegetem tovább a fényképeit a kalandjainkról... Nehéz, küzdelmes lassan 15 év, de mindent legyőztünk! Együtt! Köszönöm Neked Lizi! Nélküled nem lettem volna ilyen erős! Most felkelt vizet inni! Várj Lizi! Közelebb hozom a tálat... És letörlöm a könnyeim 56 évesen... Pedig már nagyon régen sírtam utoljára, azt hittem már sosem fogok... Sajnos lassan vége, de addig minden nap ajándék!

Te találkoztál Lizivel? Megírod nekem mi jut eszedbe most róla? Köszönöm!

Ritkán írok szomorú történeteket. Nem akartam elszomorítani a napod! Olvasd el a vidámabb írásaimat is!

Ha tetszettek, nézz be a PettBull oldalamra, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

 Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

"Segítség, bajban vagyok!" Ma hívott egy Kollégám, nem mellesleg jó barátom, de épp indultam volna, ezért le akartam rázni, hogy majd visszahívom az autóból. Nem hagyta magát, hiába próbálkoztam, hogy nem lesz térerőm kifelé menet...

Ő volt az aki néhány éve már egyszer szintén kért tőlem telefonos segítséget, de akkor éppen terepen ló hátán ért utol... Azt azóta is emlegetjük, amikor találkozunk! Épp átadtam magam a teljes kikapcsolódásnak, élveztem, ahogy a friss levegő simogat, miközben csak a ló dobogását, a madarak énekét hallottam. Lizi a Jack Russel kutyám a nyomunkban egy jókora ággal szaladt, kísért minket. Na, pont ekkor csörrent meg a telefonom! Fel voltam készülve az ehhez hasonló orvhívásokra és fülesen keresztül bonyolítottam a praxis ügyes bajos dolgait. Mivel a hívó nevét kiírja a telefon, láttam ki az aki megzavarta az idilli lovaglást, így vettem fel: "Tessék! Női napozó!" A másik oldalról azonban nem a várt reakciót kaptam, hanem "In medias res!" Szabad fordításomban: A rés közepébe vágva! - Izgatott hangú Kollégám szólalt meg: Tudsz segíteni? Nem engedtem tovább kibontakozni, azonnal közbevágtam: Persze hogy tudok, de nincs felvétel, telt házunk van! A poén nem talált célba, mert így folytatta: Műtét közben vagyok, egy szuka kutyát ivartalanítok éppen... Megint bepróbálkoztam a helyes mederbe terelni a beszélgetést: Én meg épp a ló hátán ülök, itt vagyok a semmi közepén, csak a lovacskám prüszkölése hallatszik, lakott terület pár kilométerre... Nem sikerült azonban a beszélgetést nekem irányítani, mert Kollégám ott folytatta, ahol én megszakítottam: Jó, fa..a, de ez itt kurv..a vérzik! Leszakadt az egyik oldali petefészke a lekötés közben! Telik a hasürege vérrel, mit a hét szentség! Most mi a fa..t csináljak? Na erre már én is felvettem lépésbe a lovamat, hosszú szárat engedtem neki és megkomolyodtam! -Na figyelj, a segítőd nyomja le azt az oldali hasfalat, ahonnan vérzik... - Ne bassz!!! Egyedül vagyok! - Nincs segítséged?! - Nincs... - Én sosem végzek egyedül ilyen műtétet, de az egy más kérdés, mert elkényeztetett a sors és műtősnő, illetve aneszteziológus is volt nálunk már akkor egy szuka ivartalanításnál is. Vidéki praxisban azonban más volt a helyzet, ott egyedül kellett az állatorvosnak mindent megoldani! Irigyeltem is őket, mert mindenhez kellett érteniük baromfi, sertés, szarvasmarha, de persze a kutya macska is napi beteg volt náluk! Könnyű volt nekem, aki csak kutya macskával foglalkozott egész nap... - Akkor kezdjük előröl:Sebészeti szívóval takarítsd ki szárazra a hasüreget, hogy lásd, honnan vérzik!? - Milyen szívóval? Itt csak én szívok, de nagyon!!! Nincs itt más szívó rajtam kívül! - Akkor töröld ki a hasüreget szárazra, hogy láss is valamit! - Már az összes steril törlőt elhasználtam! - Remélem nem dobtad ki?! - Nem... Mázli! Akkor csavard ki az összest és törölgess vele! A vese mögött keresd a vérző csonkot, de ügyelj, húgyvezetőre, nehogy lekösd azt is! - Nem részletezem tovább, végül "közösen" megtaláltuk a vérző artériát, szakszerűen lekötöttük, a vérzés megszűnt! A királyi többesszámot azért használom, mert én lettem az asszisztense a műtéthez! Igaz, csak virtuálisan a telefonon keresztül, de a kutya végül megmaradt! Kapott egy kis extra infúziót, plazma expandert, de minden jó, ha a vége jó! Ez a kis kitérő, már régen volt, ma csak újra eszembe jutott, mert a Kollégám nem volt ma sem vicces kedvében a vonal másik végén, csakúgy, mint a fenti esetnél.

De térjünk vissza a mai hívásához! Ma sem hagyta magát eltéríteni, azonnal feltette a kérdését, mielőtt lerázhattam volna, hogy pár perc múlva az autóból visszahívjam: Van-e olyan, hogy egy nőstény macskának nincsenek se petefészkei, se méhe? Lehet ilyen fejlődési rendellenesség? - Még nem vettem fel teljesen a komolyság fonalát, így ezt jutott először eszembe: Akkor ki van már ivartalanítva! - Nincs! - hangzott a határozott válasz! Nem látszik rajta semmilyen műtéti heg! - Pillanatra gondolkodnom kellett, mit lépjek erre, de gyorsan rávágtam én is: Akkor kandúr! - Ne bassz! Jött a válasz, majd hosszú csend... Én nyertem meg a hangszórót? Kérdeztem... Kis idő múlva kaptam csak meg a választ, miután válogatott káromkodást kellett végighallgatnom a háttérből: Te! Ba..d meg! Nem sokára visszahívlak! - Ne fáradj, nem feltöltős kártyám van, mondhatod nyugodtan! Gondoltam elütöm egy kis humorral a feszültséget, de válaszként csak annyit jött: Na menj a pi..ába!

Szeretem, ha hálásak a segítségemért, ezért ezt köszönömnek vettem, meg a vonal is elnémult, a másik oldalon kinyomták...

Vidáman ültem be az autóba és mosolyogva indultam el, kavarogtak a fentiek a fejemben és igencsak jó hangulatom lett tőle! Eszembe jutott, hogy a praxis elején velem is előfordult már ilyen baki! (Akivel nem, az még nem ivartalanított elég macskát, vagy hazudik!)  Még mindig emlékszem: Szakadt már rólam a víz, de csak nem találtam a kis horgas kampómmal a petefészkeket! Mire rájöttem, hogy kandúr, éveket öregedtem! Nálam is a gazda állítása szerint nőstény volt a macskája, még a neve is Manci, amit utána Marcira javítottunk közös megegyezéssel! Az én gazdám hangosan hahotázott, amikor töredelmesen bevallottam neki, miért is lett felnyitva a macskája hasa is egy heréléshez...

Pár perc múlva újra a Kollégám csöngetett! "Virtuális műtő asszisztencia!" - vettem fel a telefont neki! Már vigyorgott a másik oldal is! Rögtön elnézést kért az iménti káromkodásokért, de "stressz helyzetben kijön belőle az állat"! Most gondoltam csak át, valóban nem hallottam még káromkodni, csak ebben a két esetben!

Magyarázatként még annyit, miután illendően megköszönte a segítségem, bár én már az eredetit is köszönetnek tekintettem, hogy el tudom képzelni mi volt a hibázásának az oka? Hát az úgy volt, hogy egy osztrák lány XXL méretű keblekkel és ahhoz tartozó XXL méretű dekoltázzsal hozta a cicát... Állítása szerint nőstény macskát ivartalanítani! Mertem volna kételkedni a szavában, miközben le sem tudtam venni a szemeimet a csöcseiről? Hogy vehettem volna észre a nőstény macska heréit, amikor a tőgyekre koncentráltam?

Megértettem és azonnal el is fogadtam a magyarázatát! Vigasztalásként elmeséltem neki, ami erről eszembe jutott: Egy alkalommal Pesten az Erzsébet hídról jöttem nyáron a belső sávban. Mellettem a középsőben hátulról beleszállt az előtte lévőbe egy autó. Kiszállt a két sofőr, mindkettő először a saját kárát nézte meg, majd a vétkes kezet nyújtott az áldozatának, látható módon elnézést kért és a járda felé mutatott, mintegy magyarázatként, ahol két nehézbombázó szemlélte éppen a balesetet. A hölgyek kurta szoknyát, mély dekoltázst és erős sminket viseltek, nem lehetett egészséges férfi embernek nem megbámulni őket! El is fogadta azonnal a magyarázatot a vétlen sofőr és elkezdték a papírmunkát! Én csak arra eszméltem, hogy dudálnak rám hátulról, mert közben zöldre váltott a lámpa, én pedig bámultam a baleset okozóit! Na nem ám a sofőrt, mert hetero vagyok!

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Lesérültem! Ráadásul nem is egyedül! Hogyan? Üzemi baleset... Vigasztal, hogy hős, vagyok, mert mentő akcióm közben történt! Érdekel?

Épp szerettem volna behívni a következő páciensem, amikor megláttam, hogy a Kolléganőm és az asszisztense Laokoón szoborcsoportként mozdulatlanul áll a vizsgálóasztaluk körül. Feltűnt ez a szoborcsoport a rendelőben, ami nem megszokott látvány, de őket nem kígyó, hanem egy fehér cicamica rögzítette! A doktor néninket az összes elülső lábán lévő karmaival, azokat tövig beleeresztve, míg a hátulsókat az asszisztensünk fixálására használta! Azért nem tudott épp hangot kiadni, mert tele pofával a fogait is belemélyesztette, de azt nem tudnám megmondani, melyiküket kóstolta meg? Azonnal átvillant, jól jönne nekik most Superman! Mivel rá nem számíthattak, hát magam kezdtem el a mentést! Nagyon utálom, ha macska harap, vagy karmol meg, de most az adrenalin annyira dolgozott bennem, hogy még ezt a félelmem is legyőztem! Megkezdtem hát a mentést! Valahogy a doktor néni tenyere esett jobban kézre, ezért abból kellett félkörívben finoman kihajtogatnom egyesével a belemélyedt karminckákat, amik tövig eltűntek az áldozat bőre alatt! Fél szemmel az asszisztens megmentési tervét kezdtem már kidolgozni, amikor sikerült béklyóitól megszabadítani az első áldozatot, ám ekkor a cica felülírta azt, mert elszabadult a két elülső mancsa és pechemre a helyes kis arcocskája is! (Ezt a kifejezést a T. Gazdájától kölcsönöztem!) Mivel a két hátulsót még hősiesen fogta az asszisztens lánykánk, viszonzásul a cicamica is fogta az ő teljes alkarjait, hát gondolta, keres új kapaszkodni valót! Sajnos a nagy haváriában elfelejtettem bemutatkozni neki, hogy én a megmentő lennék, ez kis félreértésre adott okot, mert a hófehérke ráharapott a tenyerem élére és úgy rázta, marcangolta, hogy egy PittBull kutya is megirigyelte volna! Nekem viszont ez az akciója az újratervezést jelentette! "Ezt elkúrtuk!" Kezdett villogni a GPS útvonal tervezőm... Szánom, bánom, de cserben hagytam az asszisztenciánkat és a saját megmentésemre siettem! Szerettem volna grabancon ragadni a PittBull cicát, de olyan gyors volt, hogy meg kellett várnom, még egy pillanatra pihenőt tart, na ekkor sikerült! Erre szorított még egy jókorát a harapásán! A fogai már ínyéig mélyedtek bele a húsomba! Azonnal átvillant az agyamon egy állatorvos Kollégám esete, akinek macska karmolás miatt amputálták a hüvelykujját! Hogy kell majd az én tenyerem amputálni? Nem volt időm ezen tovább gondolkodni, mert folytatnom kellett a mentő expedíciót! Siettem volna a magam mentésére, de elfogytak az erre a célra alkalmas kezeim! A bal a cica grabancát fogta, a jobb tenyeremet, pedig a cica rögzítette, azért nem voltam cselekvőképes! Újratervezés! Már megint? De hát csak ilyen már egy-egy komoly mentő expedíció! Megmentőből áldozat lettem! Hol van Superman? Őt nem láttam még mindig körülöttünk, a doktor nénim erősen szorította az imént kiszabadult tenyerét, amiből már aktívan csöpögött a vér, az asszisztensünk még gúzsba kötve, de már jelentős vérveszteséggel a cica fogságában... Kilátástalan lett a helyzet... Szerencsére a "Jó tett helyében jót várj!", igazolást nyert, a doktor nénim besegített a megvadult bestia megfékezéséhez! Amikor felé nyúlt, a cica elengedte a tenyerem és őt akarta megharapni! Még mázli, hogy fogtam a grabancát, így nem érte el még egyszer! Itt a pillanat! Mint mentésvezető kiadhattam a parancsot! "Engedd el! Engedd el!" - Ezt ilyenkor legalább kétszer kell elismételni a nyomaték kedvéért! (Azt hiszem ezt a katasztrófafilmekben láttam!) Lényeg a lényeg, sikerült! Az áldozatokat kiszabadítottam! Már csak én maradtam kettesben a cicával... Sajnos neki szabad volt mind a négy lába harckész állapotban 18 tűéles karmával, a harapásra kész fogairól már nem is beszélve! Ilyenkor a macskák meglehetősen hajlékonyak! Olyan pozícióban is meg tudnak karmolni, amire nem is számítasz! Például simán tud a füle mögé nyúlni egyszerre mind a négy lábával és a kezedet eléri a tarkóján! Ráadásul a harci pozícióit olyan gyorsan képes változtatni, hogy szemmel nehéz még csak követni is! Kerestem egy hordozót amibe betehettem volna, de csak egy "piac talicskát" találtam, amiben hozták! Tudod milyen az? Amivel az öreglányok a piacon kóricálnak, két kereke van, húzzák maguk után és arra használják, hogy csukóból úgy fordítsák be eléd a sorban, hogy tuti a lábadon végiggurítsák, arra használva a szerkezetet, hogy eléd furakodhassanak! Na egy ilyenben hozták... Ennek a szatyor része petyhüdten lógott, abba esélyem sem volt betenni a megvadult macskát! Ha elengedem sosem fogjuk meg, illetve összetör mindent amerre jár a következő pár percben! Saját tapasztalatból tudom, az ilyen cica, amelyiknek "elgurult a gyógyszere", mindenre képes! Volt már hozzá szerencsém! Képes fejjel nekiugrani az ablaküvegnek, leverni mindent, de végül kard ki kard neki támadni bárkinek, amint szorult helyzetbe kerül! Hosszú perceknek telt az a pár másodperc, amíg egyik áldozatom meg nem jelent egy macska hordozó ketreccel! Addig én igazi macskasuttogó voltam! Animal Planet csatornán sem láthatsz profibbat a szemüveges, szakállas szét tetovált profitól! Szerintem, minden szerénység nélkül, én sokkal jobb voltam ebben a helyzetben! Ismered azt a reflex játékot, amikor a másik két tenyerét kell lecsapni, úgy, hogy ő megpróbálja elrántani? Na ilyen reflexjátékot játszottunk a cicával, amíg meg nem érkezett a ketrec! Képzeld! Én nyertem! Végre vége! Cica az alkalmi ketrecbe került, még csak el sem szabadult, hogy egy második menetet is lenyomjunk!

Kihúztam volna magam, jogosan várva a hősi akciómért járó kitüntetést, de kínomban csak görnyedten tudtam állni! Hülyén nézhettem ki, mert így visszaemlékezve, már nem tudom miért, de egy lábon álltam, a másikat térdből felhúzva, mint aki mentem bepisil, de még próbálja visszatartani, miközben szorítottam a tenyerem, amiből erősen csöpögött a vér! Amikor végre felnéztem, látom a másik két áldozat sem néz ki jobban, mint én! Mindkettőjükből folyik a vér és hozzám hasonlóan kevés sikerrel próbálják leszorítani a sebeiket! A leglátványosabb szegény asszisztens lánykánk kezei voltak! Neki az alkarjain hosszirányban olyan barázdák lettek, mintha Gilette pengével szabdalták volna fel amatőr öngyilkossági szándékkal!

Néma csendet a hősies harc után a cica gazdája törte meg, aki az egész jelenetet a járókeretére támaszkodva élvezte végig egy széken ülve: "Otthon is ilyen kis vadócka szokott lenni!"

Matt. Erre nem tudtunk értelmes választ adni! Illetve lehetett volna, de az nem lett volna szalonképes! Esetleg a macska repülhetett volna hordozóstól az ölébe lehetőleg nagy sebességgel? Nem. Negligáltuk a választ...

Már csak a romeltakarítás maradt hátra! Körbe fertőtlenítgettük egymás sebeit! Én az asszisztensét, ő a doktor néniét, a doktor néni az enyémet! Közben nem szalonképes kifejezéseket is használtunk, persze a másikat nem sajnálva töltögettük meg az ő sebeit csípős fertőtlenítővel!

Én csak azt mantráztam: "Kurva macska, kurva macska, kurva macska!" Közben a kezem amputációján gondolkodtam...

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

Ne most mosolyogj, csak majd a végén, ha elolvastad!

Te mikor döntötted el, "Mi leszel, ha nagy leszel?"?

Nekem szerencsém volt! Már az óvodában elhatároztam, állatorvos leszek! Mi motivált, azt már nem tudom megmondani, de a későbbiek során senki és semmi nem tudott eltéríteni ettől az elhatározásomtól. Talán ezért is támogatom azoknak a gyerekeknek a törekvéseit, akik pici korukban már érdeklődnek az állatorvoslás iránt. Még ma is emlékszem, amikor kb. 6 évesen cipelhettem a hozzánk és a szomszéd gazdaságba látogató idős állatorvos orvosi táskáját!

Kolléganőm Dr. Mészáros Patrícia nyaranként állatorvos táborokat szervez érdeklődő gyerekeknek, ahol tartok egy-egy előadást is. Nagy népszerűségnek örvend az ötlete, bár az állatorvos Kollégák részéről sok irigykedő támadás, kritika érte... Számomra a sikerét az mutatja, hogy a gyerekek nagy része a következő nyári szünetét is nála, az állatorvos táborban tölti!

A műtétek közül olyan "egyszerű" és gyorsan kivitelezhetőeket választunk a bemutatásra, ahol a gyerekek megismerkedhetnek a sterilitás fogalmával, a műtétek menetével. Bonyolultabb teljes steril beöltözést igénylő műtéteket csak a szomszéd helységből monitoron, vagy ma már a telefonjukon tudnak követni.

Van már több olyan állatorvos Kollégám, aki általános iskolás kora óta rendszeresen járt hozzám egészen a diplomája megszerzéséig! Ők friss diplomájukkal már komoly gyakorlattal rendelkeztek szorgalmuknak köszönhetően.

A minap egy alsó tagozatos, cserfes kislányt hozott a nagymamája hozzám, hogy megnézhessen egy napunkat a rendelőben. A jeles napon szünet volt az iskolájában, így már reggel megérkezett jegyzetfüzettel, ceruzával a kezében, "munkaruhában", azaz igazi egyszer használatos pont a méretére igazított kék orvosi köpenyben, nadrágban. A sors útjai kifürkészhetetlenek, így történhetett, hogy édesapja pont aznap délelőtt a saját cicájukat sérülten találta hazatérni! Szegény kis "Doktornőm" megrémült, amikor kedvenc cicája hozzánk került vizsgálatra! Próbáltam nyugtatni, de a cica az egyik hátulsó lábát egyáltalán nem terhelte... Fájdalmai miatt nem volt vizsgálható, ezért kis bódítót kapott, hogy röntgenezni tudjuk.

Amíg vártunk a hatására, jött egy páciens a következő kéréssel:

- "Dottor Úr! A süngyesznós konzervbül aggyon mán nekem pár dobozkáva, legyen mán olyan drága! Hogy az Isten ággya mán meg a jósááért!" Na, gondoltam, ma is kifogtam az ügyeletes hü..ét, vagy netán be van lőve valamivel a néni!

- Sajnos sündisznós konzervet nem tartunk! Próbáltam udvariasan kifelé tessékelni, ne tartson fel feleslegesen.

- "Mán hogy ne vóna! Mindig ilyen süngyesznósat veszek az én kis Buksikámnak a Dottornőtő!"

- Kicsit elbizonytalanodtam, mert legutóbb egy hasonló vevő nálunk "Krokodilhúsos" kutyatápot szeretett volna venni! Akkor is csak nagy nehézségek árán derült kis, hogy száraz tápot szeretne, amelyikre nagy betűkkel van ráírva: "Croc", azaz száraz krokett darabkák, de az ő olvasatában ez "Krokodilhúst" jelent! Nem akartam összezavarni, kapott krokodilhúsos száraz tápot a kutyájának, ha már az a kedvence! Átvillant ez az eset az agyamban, ezért próbáltam több információhoz jutni a süngyesznós konzerv ügyben is! Kicsi, közepes, vagy nagy volt? Milyen színű?

- "Hát olyan ződ vót, oszt rája a süngyesznóva!"

- Zöld, zöld, az csak egyféle van nálunk konzervben, hát elővettem egyet mutatóba. Ilyen volt esetleg? ( http://pettbull.com/pettbulldog-adult-vaddiszno-800-g )

- Há mondom én! Süngyesznós, ez a kedvence tuggya a Buksinak! Régen mink is szerttük a süngyeszó húsát! Lerántottuk a bundáját tüskéstő eggyütt és más sütöttük is kifele! Tuggya Dottor milyen finom a húsa? Evett mán belőlük?

- Néztem a zöld címkét és elképedve fedeztem fel rajta a sündisznó sziluettjét! Mégis igaza van a vevőnknek! Tényleg árulunk sündisznós konzervet! Igaz, mi vaddisznósnak írtuk a címkére, de a sziluett, akár lehet sündisznó is, csak kis fantázia, vagy alkohol kell hozzá! Győződj meg erről magad is!

Így aztán mindenki boldogan ment a dolgára! Alkalmi kis Doktornőm elképedve kérdezte: Tényleg megeszik az emberek a sündisznókat? Megnyugtattam, hogy az csak régen fordult elő, ma már védettek nálunk a sünik.

Nekiláthattunk a cica vizsgálatának, mert az altató már hatott. Kis könnycseppet véltem felfedezni kis Doktornője szeme sarkában, ezért megpróbáltam elterelni a figyelmét és rengeteg feladattal láttam el! Hoznia kellett a fertőtlenítőt, a nyírógépet, a vénaszorítót, a ragtapaszt és mindent, ami csak szükséges volt... Éreztem a cica bokája fölött, valami nem stimmel! Irány a röntgen! Beállítottuk közösen a cicát és elsőnek egy oldal irányú felvételt készítettünk.

Első blikkre nem lenne nagy hiba erre a felvételre azt mondani, nincs törés a cica végtagján! De egyrészt, már régóta, 30 éve nézegetek naponta kisállatokról röntgen felvételeket, másrészt tapintással valami rendelleneset éreztem! Nézd csak meg Te is ezt a következő képet!

Felületes szemlélőnek ez egy idillikus kép! Nekem legalábbis az! Látok egy fiatal párt egy pazar autóban, diszkréten összebújva! Fantáziám máris a folytatásra gondol, ráadásul, bár ezt ma már nem sok helyen merem bevallani, hetero vagyok, irigykedve gondolok a történetük folytatására! Mi jut eszedbe Neked róla? "Porsche, szerelem, száguldás..." Pontosan, de, ha alaposabb akarsz lenni, ami sosem árt, ha nem akarsz meglepetéseket, akkor nézd meg mindig a dolgok másik oldalát is! Remélem meg tudlak erről győzni a a következő képpel!

Ennek megfelelően röntgen felvételt is mindenképpen két irányból kell lőni, mert gyakran előfordul, amikor az egyik irányból úgy látszik, minden rendben van, a másikból már ez nem lesz igaz! Annak ellenére, hogy alkalmi Doktornénim, kis segítőm, a cica gazdája láthatóan fellélegzett, mikor meglátta, hogy cicája lába nincs darabokban, nekiláttunk a másik irányú felvételnek.

Közben a következő páciensem vizsgálgattuk, amelyik gyakran kezdett hányni és bágyadt lett reggelre... A gazdája már nekem is kellemetlen módon minden második szava helyett a "Drága Doktor Úr!" kifejezést használta! Ezt még a kötőszavak és minden egyéb helyett is tudta alkalmazni: "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!, "Drága Doktor Úr"!... Ez a sok "Drága Doktor Úr"!, annyira zavaró volt, hogy még azt sem tudtam megjegyezni pontosan a sok "Drága Doktor Úr"!, között mit is akart mondani! Kutyáját sok sok "Drága Doktor Úr"!, közepette otthagyta megfigyelésre és távozott. Vérvétel, labor, infúzió, röntgen kontraszt, ultrahang vizsgálat után visszatértünk a cicánk második röntgenfelvételéhez. Emlékszel a második porschés képre? Na, ez pont ilyen csak röntgen felvételen! Tudod, amikor az első képen minden rendben van, de a másodikon...

Puff neki! Ez bizony eltörött! A cica jobb lábszárcsontja eltörött, de a szárkapocs csontja még nem, ezért nem nagy az elmozdulás. Ezek a tört végek azonban összecsúsztak, helyreállításukhoz operációra lesz szükség. Na, ezt látva az én kis Doktornénim arcocskáin kövér könnycseppek gurultak végig... Letette a jegyzetfüzetét és könnybe lábadt szemekkel nézett rám.

- "Meg tudjuk menteni?"

- Ketten? Még szép! Jobb lesz, mint előtte! Tudsz segíteni?

- "Persze, csak kell egy zsepi!"

Adtam neki egyet, de úgy megsajnáltam szegénykémet, ahogy a sors fintorának köszönhetően egyből a mély vízbe került, hogy nekem is kellett egy...

Egyébként maga a műtét ennyi rutinnal már nem egy nagy kihívás nekem, ráadásul a csapatom is profi, de persze minden műtétnek van kockázata!

Előkészítettük a műtéthez a cicát. Igyekeztem a kis Gazdáját a Doktornénim bevonni, minél több feladatot adni neki, hogy eltereljem a figyelmét a rossz kedvéről!

Ez már komoly csontműtét, ami maximális sterilitást igényel a humán műtétekhez hasonlóan. Mindenki talpig sterilbe öltözve, maszkban, sapkában lehet csak jelen. Kis tanítványom is vállalta, bent szeretne lenni az operációnál! Mivel egy aneszteziológus is részt vesz a csapat munkájában megbeszéltem vele, nem csak a cica altatása lesz ez úttal a feladata, hanem a kislány felügyelete is! (A következő kép csak illusztráció, nem a szóban forgó cica műtétén készült!)

Végig kommentáltam mit és miért csinálunk, időnként sikerült egy-egy választ is kicsikarnom a kis Doktornénimből. Ahogy haladtunk előre a műtéttel, láttam, hogy újra magához veszi a jegyzetfüzetét és írogat bele az elhangzottak közben! Ezt jó jelének gondoltam, kezdett a nyomott hangulat oldódni.A végén már csak a kontroll röntgenek - tudod, két irányból - maradtak hátra. A cica ébredezett szépen, a monitorok mindent rendben mutattak. A könnyek helyett újra a mosolygós, cserfes kislány lett a segítségemből, pont olyan, amilyennek a nagymama reggel átadta!

Az egyik irány, rendben! Nézzük a másikat!

Ez is! Szuper lett! Amikor ezt megmutattam a Gazdájának, rám nézett, elmosolyodott és bár csak a derekamig ért, hálásan átölelt! Ezt szó nélkül megismételte a műtősnőmmel, az aneszteziológusunkkal és a "parton lévő" asszisztenssel, mindenkivel, aki részt vett Kedvence műtétében! Senki sem szólalt meg. Szinte egyszerre mindegyikünknek ki kellett fújni az orrát és persze diszkréten megtörölgetni a szeme környékét is!

Az élet persze egy rendelőben nem áll meg, a cica az őrzőbe került, mi pedig folytattuk a betegek vizsgálatát. Jutott aznapra minden érdekes! Volt nyuszink fülrühösséggel, tengerimalacka túlnőtt fogakkal, kutyák és macskák tömegével mindenféle panaszokkal. Így aztán nem unatkoztunk, Doktornénim szorgalmasan rajzolt és jegyzetelt. Nagyon talpraesett volt, amit tudott segített, már kérni sem kellett, mi a feladata! Időnként megsimogattuk a cicáját, aki vidáman, de még szédelegve fogadott minket.

Megérkezett a "Drága Doktor Úr"!, gazda is a rendelés vége felé! A kommunikációnk semmit sem változott a reggelihez képest! A "Drága Doktor Úr"!, volt most is túlsúlyban, a többi mondandója elenyésző volt közötte... Kiderült a röntgen alapján, elakadt idegen test nincs a kutyában, a laborja viszont Babezia fertőzést mutatott ki! Annak ellenére, hogy a kutya nem volt lázas, sem délelőtt, sem délben, sem a gazda érkezésekor, ez kellett legyen a panasza fő oka! Megkezdtük ebbe az irányba a megfelelő kezelését. Estére haza akarta vinni a gazdája, teátrálisan hálálkodva, számtalan "Drága Doktor Úr"!, megszólítás közepette... Mikor végre kitessékeltem a váróba és becsuktam az ajtót, az én kis segítőmhöz fordultam, rákacsintottam és megszólítottam őt az előző nénitől tanultak szerint: "Drága Doktornő!" hogy érezte magát ma nálunk?

- "Ez volt eddig életem legszebb és legnehezebb napja!" Mosolygott rám a csillogó nagy szemeivel!

Ezért most tőlem kapott egy kis ölelést! Hamarosan végeztünk és megérkezett érte a nagymamája. Ő is azt kérdezte az unokájától, milyen volt a napja és mi szeretne lenni, ha nagy lesz? A válasz még engem is meglepett!

- "Mama, tudod én "Drága Doktornő!" szeretnék lenni, olyan mint a Doktor Úr!"

- "Az jó lesz, mert akkor sok-sok pénzed lesz kisunokám! Ez okos gondolat!" Helyeselt a nagyi!

Próbáltam helyretenni a nagymamát, hogy nem úgy érti a gyerek, nem annyira sok pénzt kaszáltunk ma, hogy vasvillával kell majd forgatni, nehogy befülledjen, hanem hát ez a "Drága Doktor Úr"!, úgy volt, hogy... , de nem hallgatott meg, csak azt hajtogatta: - "Az jó lesz, mert akkor sok-sok pénzed lesz kisunokám! Ez okos gondolat!" 

Nem volt kedvem vele tovább küzdeni, indultunk becsomagolni az operált cicájukat a hordozójába, de az kapott egy kis nasit a lányoktól és éppen jó ízűen falatozott!

Megvártuk, amíg jól lakik és útjára bocsátottam őket! Mit mond erre a nagyi?

- "Mivel tartozunk a műtétért "Drága Doktor Úr"?"

- Az én kis Drága Doktornőmnél tetszik fizetni! Kacsintottam cinkosan a kis segítőmre!

Ezért mindegyikünk kapott még egy-egy ölelést a kis Drága Doktor Néninktől! A nagyit pedig egy kézmozdulattal leállítottam, ne rontsa el a pillanatot, ami megkoronázta a napunkat!

Búcsúzóul még annyit mondott: - Köszönjük "Drága Doktor Úr"!

Ahogy mentek kifelé a váróban még hallottam: Látod, látod drága kis unokám, érdemes volt ma ide eljönnöd, mert Te is nagyon sok pénzt fogsz keresni, ha állatorvos Doktor Néni leszel!

A fenti kép azért érdekes, mert a kivetítőn is én vagyok, bár akkor még volt hajam és jobb volt a kondim is, ez volt a kép, ami a Nők Lapja állatorvos válaszol rovatomhoz készült (Fotós: Díner Tamás), a konzerven is én vigyorgok, ott már ritkább hajjal, ezért rövidebb frizurával, de a kettő között eltelt 30 év! 

Igyekszem én is továbbadni azt a motivációt, amit kaptam, ahhoz, hogy megvalósíthassam a gyerekkori álmom és végül állatorvos lettem!

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

Juhász Csaba Dr. PettBull.Com

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"

R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.

Tel.: +36209887766

Email.: info@pettbull.com

Web: http://pettbull.com/?affiliate=973

Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/

Blog: http://pettbull.blog.hu/

 

Emlékszel még olyan felejthetetlen bulikra a fiatal korodból, amire büszke vagy? Olyan is jó lesz amire nem!

Én a minap büszkén kihúztam magam amikor kiderült az egyik, azaz lebuktam...

Gengszer Junior, bocsánat, #PettBullJunior "Juni" a Jack Russell Terrierem fogadta a minap a szerelőt, aki a TV és a számítógép kábeles összeköttetését és beállítását jött szerelni a lakásunkba.

Juni szerencsére nem agresszív az emberekkel, de ez alól kivétel, ha "betolakodó" próbál behatolni a lakásba! Ennek megfelelően tisztességes fogadtatásban részesült a szerelő! Oroszlánok is meghátrálnának attól a hangtól és fenyegető testtartástól, amit képes kiadni, demonstrálni egy 5 kg körüli Jack Russell Terrier. Ezek után nehéz még a legbátrabbakkal is elhitetni, hogy jöhet nyugodtan, nem bánt a kutyuska! Pláne olyannal, aki alapból is fél a kutyáktól! Na, az én emberem, pont ez a típus volt! Ez persze olaj a tűzre! Juni kieresztette az oroszlánkergető hangját és élvezettel a pofáján nyugtázta: Győzelem! Beszart a pali! Alap esetben szófogadó a kutyám, de ilyenkor azért többszöri felszólítás is kell, hogy csöndbe maradjon és beengedje a lakásba az "ellenséget". Miután csend lett végre, már csak meg kellett győznöm a szerelőt, bejöhet, a kis zseboroszlán nem fogja felfalni. Tudod mivel sikerült eloszlatnom a kétségeit? Avval, hogy ő kb. 100 kiló, Juni meg csak 5, ezért lehetetlen, hogy szőröstül-bőröstül megegye, mert egyszerűen nem férne el a pocakjában! Erre az érvemre kényszeredett mosolyt eresztett el és szigorú szemkontaktust tartva Juni kutyámmal, lassan befelé araszolt a szobába. Juni ilyenkor már közelebb merészkedik a verbálisan már legyőzött áldozataihoz és azok legnagyobb rémülete közepette körbeszagolgatja a lábukat. Ez itt is pont addig tartott, míg a szerelőnk le nem vette a cipőjét! Lehet, hogy az előző percek félelme pont a talpán távozott a hős szerelőmnek, de még az én orrom is megcsapta a penetráns lábszaga, sőt Juni is azonnal tartott tőle pár lépés távolságot a továbbiakban...

Elkezdődött az izgalmas előzmény után végre a szerelés! Előkerült a kábel, szerszámok, stb., közben ilyenkor szinte mindig kiderül állatorvos vagyok és ez valahogy érdekli az embereket. Sokszor kérdezik ilyenkor milyen érdekes eseteim voltak, illetve milyen különleges állatokat láttam már el?

Itt is így zajlott a munka, én néztem, illetve próbáltam segíteni, de a mester fontosabbnak tartotta, hogy szórakoztassam őt munka közben. Ez nem nehéz, mert rengeteg vicces esetünk volt az utóbbi 30 év praxisa során.

Kezdve attól, hogy kisiskolás lehettem amikor cipelhettem a szomszéd gazdaságba érkező idős állatorvos orvosi táskáját... Ez is meghatározó élmény volt nekem, meg is jegyeztem pár emléket róla. Ő egy kicsit dadogós volt, de a beszéde, kifinomult úri modora mai is előttem van. Ebben az időben még nejlon, vagy gumikesztyű sem volt az állatorvosnak a vizsgálathoz. Egy alkalommal azonban, amikor végig vizsgálta a teheneket, majd az istállóba hozott lavórban kimosakodott és felvette újra az elegáns zakóját, már indultunk volna kifelé. Én ámulattal csodáltam a gyógyító munkáját és cipeltem a táskáját büszkén lépdelve mögötte. Ekkor azonban a gazdaasszony azt mondta:

- Doktor Úr! Nézze mán meg, vemhes-é az az üsző!?

Az én doktorbácsimnak azonban nem volt kedve zakóról újra ingujjra vetkőzni, könyékig belenyúlni a fiatal tehén végbelébe, majd újra kimosakodni és felöltözni, ezért azt válaszolta:

- Mamamaajd legkökököközelebb mmmegnézzük Szatai néni, mamamaajd legkökököközelebb!

A tésasszony azonban teljes terjedelmével elállta az istállóajtót, csípőre tette a kezeit és nem tágított!

-Doktor Úr! Addig innejt ki nem megy, amíg azt nem mondja vemhes az az üsző!!!

A nyomaték kedvéért még toppantott is egyet a lábával, ami nem is lett volna feltétlenül szükséges ahhoz, hogy komolyan vegyük a kérését, mert hát jókora darab asszony volt, nem sok fény jött be mellette az istállóajtón, ahogy ott terpeszben elhelyezkedett.

Sosem fogom elfelejteni a választ a kérésére!

- Mámámá, mmmegmegbocsásson Szatai néni, de meg nnnem foogom bbbababaszni azt a tehenet!

Dobbantott egyet az én példaképem is a nyomaték kedvéért, bár ő csak fele akkora volt kb, mint a néni...

Kábel húzás közben jókat nevettünk az ilyen történeteken, közben haladtunk a munkával is, Juni pedig tisztes távolból, de a szemét le nem véve az idegenről asszisztált nekünk.

Szóba kerültek a hírességek is, akik közül Tordy Géza színművész asszisztált nekem egy kutya bélmetszéséhez és közösen operáltunk ki egy jókora követ a kutya beléből, Tihanyban egy konyhaasztalt átalakítva tábori műtővé! Igaz ehhez némi szíverősítőre szüksége volt a Művész Úrnak, hogy elég bátorsága legyen a feladathoz! Sajnos egy kicsit túllőttünk a dózissal a célon, mert végül sok hasznát nem vettem a segítségének, de a műtét ennek ellenére jól sikerült! Még évtizedek múlva is vidám történetként emlékszünk rá vissza mindketten, illetve a tulajdonosok is. Ez még a hőskorban volt...

Előfordult olyan Karácsony Szentestém is, amikor Balázsovits Lajos és Almássy Éva színművészek hozták Edit lányuk macskáját és külön mellé csomagolva újságpapírban annak beleit! Így csúszott pár órát a családi ajándékozás, de a cica megmaradt!

Szaladt az idő a szerelés közben, ahogy felelevenítettem a mesternek, amint egy rottweilerre fordítva húzta rá a gallért a gazda, szegény két napig az arcán csúszott, de ő azért reklamált, hogy a műtét miatt lebénult a kutyája, végül avval védekezett: Nem mondtam neki melyik vége merre legyen a kutyájának a gallérban! Vagy amikor a tulajdonosnő fogta meg nekem a macskáját a tabletta beadásához, de legmegfelelőbb pillanatban elengedte, nekem meg az ujjperc ízületembe akasztotta be a karmát, épp elájulni készültem, de a gazda avval mentett meg, hogy megszólalt: Szegény cica bepisilt! Ennek köszönhetően állt vissza a vérnyomásom!

Miután így a munka közben összebarátkoztunk, kissé bizalmasabb lett közöttünk a viszony, a szerelőm cinkos kacsintás közepette azt kérdezte: Doktor! Biztosan járnak magához jó bringák is! Persze azonnal rájöttem, nem kerékpárra gondolt!

Érdeklődésére az a történet jutott eszembe, amit rögtön meg is osztottam vele, miközben már hangolgatta össze a tv-t a számítógéppel, amikor egy feltűnően csinos és kihívóan öltözött hölgy hozta a cicáját hányásos panaszokkal. A cicán kívül mindig magával hozta a pénztárcáját is, ami egy Armani öltönyös úriember formájában volt becsomagolva mellette... Kontraszt anyagos röntgenen kiderült, a cica bélelzáródás miatt hány, meg kell operálni! A műtét rendben zajlott, utána a kioperált idegen testet mutattam meg a hölgynek, miközben a pénztárcáját épp letartóztatták a számla kiegyenlítése miatt a recepciónkon. Mosogattam, mosogattam, próbáltam tippelni mi lehet amit kivettünk a cica beléből... A cicababa is segítségemre volt a tippelésben, de én nyertem!

-Asszonyom! Ez egy egészségügyi gumi! (Nehogy másfajta egészségügyi gumira gondolj! Ez bizony egy használt kotongumi volt, jó adag perzsa macska szőrrel csomagolva!)

Amint ezt kimondtam, bevallom Neked szemlesütve tettem, pedig nem vagyok egy szégyellős típus és mindig a szemébe nézek a beszélgető partnereimnek, de ez esetben kivételt tettem! Meglepetésemre a hölgy megragadta a karom, erre nem számítottam, ezért szemébe néztem! Az övében rémületet láttam és így szólt:

-Doktor Úr! Csak a férjemnek el ne mondja!!!

- Akkor mégis mit mondjak neki, hogy szőrgombóc miatt operáltuk?

- Azt, azt az az az ... szőrgombóc!!!

Amint ezt kimondta, belépett az Armani pénztárcája!

- Képzeld Drágám! A Doktor Úr sikeresen kioperált egy csomó szőrt a Cirmikénkből!

- Ez igaz? Szegezte nekem a kérdést a pénzeszsák!

Na itt jött el a második kivétel ideje, neki sem néztem a szemébe...

- Igaz... Itt van, meg tudom mutatni... Tudja ilyen hosszú szőrű cicáknál gyakran előfordul, hogy annyi szőrt lenyelnek, hogy elzárja a belüket...

Tudományos magyarázatom nem várt dühkitörésre sarkallta a férfit!

- Micsoda egy szemét hely ez, maguk csalók! Rendszeresen itt vásárolom azt a ku.va szőrgombóc oldó pasztát és sza.t sem ér ezek szerint! Szóval maguk engem rendszeresen minden hónapban átb..tak!

Próbáltam volna megszólalni, de sarkon fordult, úgy bevágta az ajtót, hogy leomlott körülötte egy darab vakolat és kiviharzott!

Leforrázva álltam ott, kettesben a csinos cinkostársammal, aki rávett erre a hazugságra... Mivel épp szemlesütött pozícióban voltam az iménti affér miatt, eleinte a csinos magassarkújait és  formás lábait pásztáztam végig, majd egyre feljebb tanulmányoztam a mini szoknyája méretét, aztán egyre feljebb értem, a dereka, a balkonjai, majd végül a szeme következett... Néztem a szemébe, láttam benne a riadalmat és megsajnáltam...

- Csókolom, Drága! Most a házasságát mentsük meg, vagy inkább a praxisunk becsületét?

Lesütötte a műszempillás szemeit, finoman, anélkül, hogy rám nézett volna megfogta a kezeimet és csak ennyit mondott:

- Köszönöm Doktor Úr! Köszönöm...

A "szívesen-t" már nem várta meg, soha többet nem láttam egyiküket sem... Sajnos a havi adag szőrgombóc oldó pasztáért sem jött el többet az Armani öltönyös!

Tetszett ez a kis pikáns történetem a szerelőmnek, miközben ketten próbáltuk elhúzni a faltól a jókora ülőgarnitúrát. Én húztam, ő a falnak feszülve tolta, mire végre lett annyi hely, hogy be tudjon férni a garnitúra mögött a falban lévő tv kábelhez. A mester leguggolt, eltűnt a kanapé mögött, majd váratlanul felállt és egy vörös csipke melltartót lóbálva a kezében ezt mondta:

- Doktor Úr! Azért magánál jó kis buli lehetett!

Mielőtt valami frappáns választ adhattam volna, Juni kutyám, aki egész idő alatt le nem vette a szemét az idegenről, dobbantott az ülőrészről a fejtámlára és a levegőben úszva kapta ki a melltartót a szerelő kezéből! Annak annyi ideje sem volt, hogy felfogja mi történt, majd elviharzott a zsákmánnyal a másik szobába!

Evvel a kis incidenssel helyzeti előnyhöz jutottam! Büszkén kihúztam magam, hagy irigyeljen csak engem a Mester! Persze ő nem tudhatta, hogy a melltartó nem nekem köszönhetően került a kanapé mögé, hanem Juni csínytevésének hála! Ő ugyanis kedvenc csínytevésének hódolva időnként ellop egyet-egyet és az ágy, vagy a kanapé mögé rejti el a csipkés darabokat!

Nálatok is tűnik el időnként így női bugyi, vagy melltartó?

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

 

A praxisban különféle emberekkel hoz össze a sors. Harminc év gyakorlattal már azt gondolom, mindenkivel könnyedén megtalálom a megfelelő hangot, de ez az esetem kivételt képez!

Csinos, jól öltözött fiatal hölgy hozta ölében a kölyök máltai selyem kutyáját vizsgálatra, védőoltásra. Az ilyen első alkalmas vizitek során mindig rengeteg kérdés merül fel, a teendőkkel kapcsolatban. Megbeszéltük a vizsgálat közben az oltási programját, a parazita mentesítését, stb...

Elérkeztünk a tüzelés kérdéséhez is. Mikor fog tüzelni, meddig, tart... Épp ezekről tartottam a felvilágosítást, amikor gondoltam, lerövidítem az előadásom, ha netán később az ivartalanítást szeretné a gazda! Ebben az esetben feleslegesnek gondoltam a kutyák ivarzási ciklusáról tudományosan felvilágosítani, ezért, hogy a lehető legdiszkrétebb legyek, azt kérdeztem:

" A család tervezést hogy tetszik gondolni? "

Na most kapaszkodj meg! Az addig bájosan csevegő mosolygós hölgy egy pillanat alatt mérges fúriává változott, és így förmedt rám:

" Doktor Úr! Hogy képzeli! Nekem férjem és gyermekeim vannak!!! "

Pillanatra meg tudott lepni a hirtelen pálfordulása, de rezzenéstelen arccal néztem a dühös szemeibe és megpróbáltam leütni a magas labdát!

" Bocsásson meg, de én a kutyájára gondoltam! "

Na, győztem, gondoltam én! De nem így lett! Másodszor is meg tudott lepni az anyuka!

" Csak nem gondolja, hogy kiteszem szegénykémet egy szülésnek, hogy utána elhízzon, pláne nem egy ivartalanításnak, attól még kövérebb lesz!"

Vettem egy nagy levegőt, és felkészültem lelkiekben, kell tartanom egy hosszabb felvilágosítást, hogy a kutyák elhízási okairól helyre tegyük a dolgokat...

" Tudja, kedves, az elhízás a kutyáknál nem feltétlen következménye a szülésnek, vagy az ivartalanításnak..."

Nem tudtam folytatni az akadémiai szintű tudományos magyarázatomat, mert a hölgy türelmetlenül megszakított!

" Ne meséljen nekem Doktor! Ne is vigasztaljon! Norbi is megmondta: A szülés után mindenki meghízik és tönkre megy a bőre! Nézzen meg engem! Két gyerek után elhagyott a férjem! Ezt sorsot akarja a kutyámnak is? "

Matt! Éreztem, hogy nincs tovább esélyem... Ha már a Fitness Norbi is megmondta... Feladtam... Megírtam a számlát és némán a kezébe nyomtam.

Szemébe néztem, kerestem benne valami kis szikráját az értelemnek, de nem találtam... Álltuk egymás kutató tekintetét egy ideig, bár azt nem tudom Ő mit keresett az enyémben?!

A meghitt pillanatunkat a Hölgy törte meg:

" Most haragszik rám Doktor Úr? "

" Dehogy haragszom! Tessék jönni két hét múlva a következő oltásra, addigra felkészülök Norbiból is, pótolom a hiányosságom!"

U.i.: Ahhoz, hogy a munkát folytatni tudjuk, az asszisztensünket a wc-ből, a Kolléganőimet a röntgenből kellett kiparancsolnom, mert oda bujdokoltak el fulladozva a röhögéstől! Az egyikük saját bevallása szerint, majdnem be is pisilt! A másik csak a térdeit csapkodta, percekig nem volt még munkaképes!

Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra! 

Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973

Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!

 

Mit érez az állatorvos, ha váratlanul elpusztul a kedvenced nála és ezt közölnie kell veled? Olvasd el!

Kevés dolog tudja elrontani a napomat, de a minap sikerült! Elpusztult térdszalag pótlás műtéte közben egy kutya... 10 éves volt, semmi különös rizikó faktorral, de a műtét felénél egy pillanat alatt megállt a szíve! A monitorok azonnal jelezték, meg is kezdtük az újra élesztését, de sajnos sikertelenül... 5 perc alatt dől el, élet, vagy halál... Ha letelt az 5 perc és nincs keringése, végleges agy károsodást szenved a beteg... Itt túl voltunk már az 5 percen, de még próbáltuk az újra élesztését, sajnos hiába!
30 éve kisállat sebészettel foglalkozom, szerencsére, illetve az altatási protokollok pontos betartásának köszönhetően ilyen váratlan katasztrófa csak ritkán fordult elő velem, ahhoz képest naponta hány állatot altattam be műtétekhez! Ilyenkor azonban, amikor be kell látnom, nincs tovább, vennem kell egy nagy levegőt, lelkierőt gyűjtenem és behívni a mit sem sejtő gazdáját, aki a sikeres műtét végét várja a váróban...
Nagyon különbözően reagálnak a lesújtó hírre az emberek! Hálás vagyok annak, aki a viselkedésével, reakciójával nem nehezíti meg a helyzetem, de azt is megértem, aki őrjöng, vagy engem hibáztat!
Sajnos a műtéti altatásnak minden esetben van kockázata embernél, állatnál egyaránt! Ezt tudomásul kell vennünk, saját műtétünknél, vagy Kedvenceink operációjánál ehhez hozzá is kell járulnunk!
Persze ez a része a munkánknak nem a reklámozni való része! Hiába nem hibázott az altatást végző orvos, a személyzet, legszívesebben meg sem történtté tennék, de sajnos ezeket nem lehet...
Eszembe jutott a mostani tragédiám okán, az a 18 fiatal állatorvos, akik Etikai Bizottsághoz fordultak ellenem, mert élő ismeret terjesztő videó macska ivartalanításom közben a cica ébredezett és ennek hangot is adott. Nem elpusztult, csak hirtelen a fájdalom érzete visszatért, rá kellett altatni. A cica utána szépen ébredt, délután már játszott és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna! Szerintem pont ezért sikerült a vártnál is jobban az élő műtét bemutatója, azt demonstrálta: Még egy macska ivartalanítás sem egy egyszerű műtét, ott is előfordulhatnak váratlan helyzetek, amit egyébként ott megfelelően kezeltünk is! Ne legyünk álszentek! Aki állatorvos azt állítja, neki még nem ébredezett állat a műtéte közben, vagy nem pusztult el még egy sem, az vagy nem operál altatásban, vagy még nem eleget és eddig szerencséje volt! A mai modern altatószerek jóval biztonságosabbak, mint azok, amikkel 30 éve kezdtem a pályám elején. Az altatógépek, az őrző monitorok is rengeteget fejlődtek. Ennek ellenére, akárhogy is tartjuk be a legmodernebb protokollt, sajnos altatási baleset elő-elő fog fordulni, állatnál, de sajnos embereknél is...
30 éves rutinnal a hátam mögött le merem a fentieket írni, sajnos az altatási kockázatot minden esetben tudomásul kell venni és vállalni!
Korábban már írtam erről, javaslom olvasd el itt

Mit érez az állatorvos, ha váratlanul elpusztul a kedvenced nála és ezt közölnie kell veled? Olvasd el!
Egyévesek lettek a magyar vizsla kölykök, akikről ezt a megható videót kaptam a gazdájuktól. A történetükről eszembe jutottak azok az esetek az utóbbi 30 év állatorvosi praxisából, amikor váratlanul nálam pusztult el a műtőasztalon az állat és ezt közölnöm kellett a gazdájával...
Az állatorvosnak ez nem egy könnyű pillanat, mint ahogy a gazdáknak sem. Más eset, amikor lehet számítani rá, de más, ha semmi előzménye, semmi rizikófaktora sem volt az altatásnak, ha minden a megfelelő protokollnak megfelelően lett betartva, és mégis leáll a légzése vagy megáll a szíve. Hiába veszem észre azonnal és kezdjük meg az élesztését, hiába... Van 5 perc rá, ha nem kap 5 percig megfelelő oxigénellátást az agy, menthetetlenül károsodik... Hiába van EKG, légzésmonitor, szén-dioxid (CO2) szintmérés amik jelzik, ha az altatásból ébredezik, vagy rendellenes lett a szívverése, kimarad, vagy fokozódik a légvétele, ilyenkor minden hiába, felborul a protokoll, a beteg meghal...
Megszámlálhatatlan altatást végeztem az utóbbi harminc évben. Ehhez a számhoz természetesen elenyésző az, ahány beteg váratlanul pusztult el a kezeim között, de mégis, ezek mély nyomot hagytak az emlékeimben. Beleég az agyamba az a tipikus kép, amikor váratlanul tátott szájjal vesz pár slukk utolsó nagy levegőt az addig békésen, ütemesen alvó állat. Jeleznek a monitorok és megkezdődik a versenyfutás az idővel! 5 perc az életért -vagy a halálért. Ki fog győzni? Legtöbbször mi, mert az ennek megfelelő protokoll szerint sikerül fenntartani a keringést, mesterségesen lélegeztetni ameddig kell, így szépen stabilizálódik újra a beteg állapota. Volt amikor azonban nem mi győztünk annak ellenére, hogy mindent megtettünk. Akkor ott álltam lesújtva, némán és csak nézni tudtam tehetetlenül az élettelen testet, arra gondolva: miért? Miért pont most ment el? Nem hibáztunk semmit, és mégis! Pont itt, pont most! Össze kell szedni magam, mert kint vár a gazdája...
Sajnos nincs olyan altatási protokoll, ami 100% garancia lenne arra, hogy nem fordulhat elő altatási baleset. Sem állatnál, sem embereknél. A modern altatószereket szinte lehetetlen túldozírozni, ezért nem igaz az a laikus állítás, ami gyakran elhangzik: "Az állatorvos túlaltatta az állatot!" A dózisok a testsúlynak megfelelően vannak kalkulálva, de az élő szervezetek nem egyformán reagálnak az altatószerekre. Volt több olyan esetünk is, amikor a műtéti előkészítés során a beteg légzése vagy szívverése rendellenesen kihagyott és ébreszteni kellett miatta, a műtétet el sem végeztük rajta. Ezeknél a betegeknél újra kontrolláltuk a labor, EKG, ultrahang vizsgálatokat és utána újra neki kellett fogni az altatásuknak néhány nap, pár hét múlva. Ugyanazok az állatok a következő alkalommal problémamentesen aludtak és ébredtek, ugyanazt az altatási protokollt követve, amelytől előzőleg meg akartak halni.
Minden ilyen alkalommal össze kellett szedni magam, nagy lelkierőt gyűjteni és oda kellett állni a gazdája elé, közölni vele a váratlan tragédiát: kedvence váratlanul nincs többé.
Ez a hír mindenkit lesokkol, ilyenkor az érzelmek sokszor nagyon különböző, nem várt reakciókat váltanak ki.
Volt olyan, aki megpofozta azt a kollégámat, aki átvette műtétre a kutyát. Sok fenyegetést, bosszút, a jó hírünk lejáratását kaptuk az első felindulásból sokkos gazdáktól. Ilyenkor általában nem tudunk reálisan tárgyalni. Hiába próbáltam magyarázni, mik lehettek a halál okai, amit persze csak a kórbonctani diagnosztikai vizsgálat tud eldönteni, az első sokk közben csak együttérezni tudtam…
Volt, aki később az Állatorvosi Kamara Etikai Bizottsága elé citált, vagy Bírósági pert kezdett, de idővel, ha lassan is, belátta: nem szándékosan „öltem meg” kedvencét, sőt, minden tőlem telhetőt megtettem a gyógyulásáért.
Az egyik kollégám lelkileg teljesen tönkrement, amikor egy tulajdonos azzal vádolta meg, hogy a császármetszéskor ellopta az újszülött pomerániai spitz kölyköket, hogy felnevelje és értékesítse őket! Ezt a képtelen ötletet felkapta a sajtó, a praxisa előtt forgattak és tényként közölték az esti hírekben. Szerencsére a halva született kölykök tetemei végül bizonyítékként boncolásra kerültek, de a polgári per évekig húzódott és hiába nyert persze az állatorvos, a procedúra egy életre megviselte.
Volt egy nagy port felvert, élő videó bejelentkezésem is, amikor ivartalanítás közben váratlanul ébredezni kezdett a cica. Most is azt gondolom, ezt nem eltitkolni kellene, hanem pontosan bemutatni, hogy az altatással járó beavatkozások sosem egyszerűek, minden eset más és más! Ezért a videóért az állatvédők „különös kegyetlenséggel elkövetett állatkínzás” miatt fel is jelentettek. Az Állatorvosi Kamaránál etikai ügy lett belőle. Ezúton is gratulálok a laikus állatvédőknek és az álszent állatorvosoknak, akik ebben az ügyben részt vettek ellenem! Állatkínzást ugyanis csak szándékosan lehet elkövetni, nem egy tervezett műtéttel, ahol a protokollnak megfelelő altatást használtam. Aki azt állítja, neki még nem ébredezett műtét közben az állat, az vagy hazudik, vagy nem altatott még eleget, hogy ilyen előforduljon! Volt olyan állatorvos is, aki azonnal kiposztolta, ő elhatárolódik ettől, nála ilyen sosem fordult még elő és biztosítja a pácienseit, nem is fog! - Kár, hogy szinte azonnal kaptam pár üzenetet olyan páciensektől, akiknek nem csak hogy ébredezett volna nála a kutyája az altatás közben, hanem el is pusztult!!!- Az eset kapcsán kikértem a humán aneszteziológusok véleményét is, akik megerősítettek abban, ez minden óvintézkedés ellenére az emberek altatásánál is néha előfordul.
Egy alkalommal humán gyermeksebész kolléga kutyáját kellett operálnom, aki szerette volna megnézni, így sterilbe öltözve jelen volt a műtétnél. Végig asszisztálta az előkészítést, a monitorozást, az altatást és azt is, amikor a műtét közepénél hirtelen szívmegállásban elpusztult a kedvence. Letelt a kritikus 5 percünk, nem volt tovább… Álltam ott, nem tudtam még mit mondani, megelőzött, azt mondta: „Kollégám! Köszönöm, az egész stábnak, én láttam, mindent megtettetek! Azt nem tudom, hogy fogom elmondani a feleségemnek… Nem vigasztalásként, de annyit, nekem eddig 23 esetben kellett közölnöm a szülőkkel, hogy a gyermekük a műtőmben meghalt! Tudom, most mit érzel, együttérzek veled!” Átkarolt, megölelt. Becsomagoltuk a halott kutyáját, többet nem szóltunk egymáshoz, kivittem neki az autójához, ott még egyszer a szemembe nézett és kezet fogtunk… Nagyon sajnálom! -mondtam neki… Néztem utána, ahogy könnyes szemmel elhajtott. Egy gyereksebész kolléga, aki a történtek ellenére még engem vigasztalt. Kellett vennem pár nagy levegőt, hogy vissza tudjak menni folytatni aznap a munkám…
Ezek után el tudod képzelni milyen érzéssel írtam alá kisfiam műtéti altatásához a szülői hozzájáruló nyilatkozatot? Milyen görcs volt a gyomromban a műtéte alatt és hogyan fürkésztem a tekintetét az operációt végző orvosnak, amikor kijött hozzám a váróba és végre megszólalt: „Minden rendben!” Ne kelljen kipróbálnod mekkora kő zuhan le a szívedről ilyenkor!
Amiről a fentiek eszembe jutottak és amiről a videót kaptam: a két elárvult magyar vizsla kölyök, Monda és Bezzeg. A gazdájuk korábban nálam és más állatorvosnál dolgozott állatorvos-asszisztensként, de azóta is megtisztel a bizalmával, ha kedvenceivel gondja van. Fontos – és jóleső- visszajelzés számomra, amikor a volt dolgozóim rám bízzák kedvencük műtétét, pedig a munkakapcsolatunk már régen megszűnt. Így adódott, hogy Kata is bent lehetett kutyája császármetszésénél a műtőben. Profi műtősnőmet ismerte, mivel együtt is dolgoztak korábban nálam, így természetesen nem adtam neki feladatot, csak „megfigyelőként” kapott lehetőséget. Fruska, a vizsla szuka volt „A Kutya” számára, mivel annyira különleges küllemű, készségű és vadász munkakutya volt. Utolsó lehetőségként a lehető legmegfelelőbb kannal pároztatta, amiből csak két kölyök fogant meg. Pontosabban a félidőben végzett ultrahang vizsgálat kimutatta, hogy eredetileg többen is voltak, de csak ketten maradtak, a többiek megfogantak ugyan, de idő közben felszívódtak! Amikor kicsi az alomszám, gyakran előfordul, olyan nagyra növekszik egy-egy magzat, hogy egyszerűen nem fér ki a szülőúton. Ilyenkor beindul ugyan a szülés, de természetes úton nem jönnek világra a kölykök, császármetszésre van szükség. Itt is ez volt a helyzet. Ahhoz, hogy a kölykök életben maradjanak, a lehető legkevesebb altatószer kell jusson a szervezetükbe. Ezért a szuka műtéti előkészítése ébren történik, minden kikészítve, majd az altatószer beadása után mihamarabb világra kell hozni a kölyköket. Ez ebben az esetben is rekord idő alatt megtörtént. Megszületett egy kis Dávid és egy hatalmas Góliát! Mire a bőr varratokkal végezni szoktam, a kölykök elkezdenek „énekelni”, azaz magukhoz térnek és szopni szeretnének. Ez pontosan így zajlott Fruskánál is, Kata boldogan törölgette szárazra a kis jövevényeket, ám hirtelen megállt a műtőasztalon lévő szuka szívverése! Azonnal észrevettük, próbáltuk éleszteni, de hiába… Letelt az 5 kritikus perc… Hiába pumpáltuk még utána is, vége lett… Az addig vidám hangulat lefagyott a műtőben… Ott álltunk a két életrevaló gyönyörű magyar vizsla kölyökkel a kezünkben… A halott Fruskából még azonnal kifejtünk annyi tejet, amennyit csak lehetett, de az csak tűzoltásra volt elég… Készítettem róluk egy képet és „Dajkakutyát keresnek!” címmel azonnal a világháló segítségét kértem hétvégén késő este lévén. Még aznap estére találtunk egy átmenetileg megfelelő dajkakutyát, egy törpe pincsert, amelyiknek pár napja csináltam császármetszést, így azonnal dajkaságba került a két kis árva. Pár nap múlva sikerült végleges dajkakutyát találni nekik, egy labrador szuka személyében, mert a pincser a mérete miatt csak átmeneti megoldás lehetett. Így lett néhány tejtesójuk a kis árváknak, a világhálónak köszönhetően.
Kata akkor pár nap múlva ezt írta:
„Amikor úgy érzed, a Jó Isten elengedi a kezed és a padlóra zuhansz, mindig küld segítőket, akik melléd állnak, körbevesznek azzal a szeretettel, amit képtelenség szavakba önteni...
Az elmúlt pénteken úgy éreztem, kettétört a szívem, miközben két pöttöm, az altató hatása miatt élesztgetésre szoruló kölyökkel a kezemben, elvesztettem Fruskát...
Kegyetlen, sokkoló - nincs rá szó, milyen érzés...

Aztán valaki, aki sosem hallott rólam, az első szóra elvállalta, hogy befogadja őket pár napra.
Hála érte Juhász Csabának, akinek eszébe jutott a rendelőben egy néhány nappal korábban szült kutya.
Tóth Irén és az ő tünemény kiskutyája, Baba (törpe pincser) azonnal elfogadta az én árván maradt kis vizsláimat.
Elmúlt már éjfél, mikor odaértem hozzájuk. ...
Zokogás, mosoly, bánat- és örömkönnyek...

Eközben a háttérben, a tudtomon kívül őrült keresés, szervezés kezdődött..
Takács Eszter, Mármarosi Anna, Noveczki Katalin, és még fogalmam sincs kik, akik MINDEN követ megmozgattak, felforgattak...!
„DrPettbull” Dr. Juhász Csaba napokon át kommunikált a segíteni akaró, jó szándékú emberekkel, és gyűjtötte azokat a lehetőségeket, amik szóba jöhettek. Őt hívogatták, levéve a vállamról olyan terheket, amiknek a cipelésére képtelen voltam.

Több, mint 10 ezer megosztás, segítő szándékú emberek, tenyésztők, kutyások és nem kutyások...

Majd vasárnap délelőtt jött egy hívás Eőry Esztertől, hogy vigyem hozzá őket, örömmel és szívesen elvállalja a dajkaságukat.
Labradorok.... Ki ne ismerné őket a szelídségükről, jóságukról..!? Kimondhatatlanul megörültem neki, mert tudtam, Eszter ugyanúgy (vagy még jobban "őrült"), profi tenyésztő, akinél pont ugyanolyan biztonságban lesznek majd, mint Irénnél Babával, vagy nálam, ha. ...
Sokan kérdeztétek: miért kellett elhozni őket...?
Baba kistestű, pici kiskutya, felnevelni nagytestű kutyát a méretei miatt nem tud.

Így ma elbúcsúztunk tőlük, hogy Eszter labrador mamája gondozza őket tovább. Ginger - akárcsak Baba - azonnal elfogadta őket és mintha csak odaszülettek volna, úgy bánik velük.

Nincs rá szó, hányan írtak, hívtak, barátok, kollégák, kutyások, tenyésztőtársak külföldről - minden MÁS fajtából, hogy felajánlják a segítségüket bármiben, vagy kifejezzék az együttérzésüket, egyet kivéve: az itthoni tenyésztőtársaimat. (Minimális kivétellel...) Olyanok sem, akik tőlem származó kutya utódaival tenyészt(g)etnek...
Még csak egy együttérző szót sem.
Ők ezt a bejegyzést már nem látják. Legalábbis általam már nem....
Megváltunk egymástól.
Ők nem is érnek ennél több szót. ...

Köszönöm MINDANNYIÓTOKNAK, hogy mellettem voltatok!!! A barátoknak... A kollégáimnak, akik amikor bementem újból dolgozni, pihe-puha szeretettel fogadtak... Eszter, Csabi: a vasárnapi terápiás sétánkat...
Szabó Zsuzsanna: hogy segítettél meglátni a dolgok mélyebb értelmét...!

Ez a rengeteg SZERETET, és ez két, élni akaró csöpp kis lélek átsegített a nagyon nehéz napokon!!!

Köszönöm, és ölellek benneteket!!!”

Tudom, hogy Katának Fruska volt az élete kutyája, de az elvesztése után egy évvel a videóhoz ezt írta:
„Szülinap van. Az első....
Amikor a jó Isten az egyik kezével elvesz, a másikkal ad...
Egy éve ilyenkor Fruska váratlanul előre szaladt, itt hagyva két apróságot. Életem egyik nagyon-nagyon fájdalmas napja volt...
De ma ünneplünk!
Kimondhatatlan hálám Irénnek és Eszternek, amiért önzetlenül segítettek, és befogadták, nevelték, óvták, szerették őket!
Sok vizslám volt. De ők nagyon különlegesek számomra. Átsegítettek anyukám elvesztésekor a szeretetükkel, jóságukkal. Általuk megismertem sok-sok jó, és kedves embert, kaptam új barátokat. Annyi mindent írhatnék... De nem akarok túl "nyálas" lenni...
Fogadjátok olyan szeretettel ezt a kis összefoglalót, amilyen szeretettel készítettem!
Bezzeg, Monda! Nagyon boldog születésnapot kívánok!
U.i.: Isten éltesse a pöttöm tejtesókat, Mollyt és testvéreit, és Isten éltesse a macitesókat Bugit, Berryt és a többieket, valamint Baba és Ginger pótmamánkat!
Kékesi Kata”

Bezzegke olyan picurkának született, hogy sokan nem mertek volna fogadni rá, de én igen! Nekem lett igazam! Ezért is lett Bezzegke a neve! Most egy évesen Bezzegke picit nagyobb, erőteljesebb lett, mint Monda! Boldog szülinapot a két kis árvának!
Kata! Megtisztelve érzem magam, hogy Fruska elvesztése sem törte meg a barátságunkat!
Kedvenceink, szeretteink váratlan elvesztését sosem könnyű feldolgozni, de annak sem, akinek ezt közölni kell Veled.

Budapest, 2020. február 6.

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba
„Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook:
https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

Az említett videót ezen a linken találod a Facebook bejegyzésben: https://business.facebook.com/watch/?v=229923084683287

 

Nem könnyű már engem meglepni a tulajdonosoknak 30 év kisállat praxis után, de néha egyeseknek sikerül!

Vannak olyan romos törések, amikor annyi csontszilánk van, vagy nyílt a sérülés, hogy a szokásos fém implantátumokat, lemezt, csavart, velőűrszeget tilos használni. Ilyenkor a rögzítésre a fixateur externa, azaz, a külső fixálás jön csak szóba.

Ezen a képen egy macska szilánkos alkar törését operáljuk éppen, ami úgy zajlik, hogy az alsó és felső ép darabokat 3-3 tűződróttal átfúrom, majd egy erre a célra kifejlesztett perforált alumínium kerettel rögzítem. Plomba fogóval nyomjuk rá a drótokra a keretet, majd levágjuk a kiálló tűződrótokat.

A kész keret rotáció stabilitását egy átlós, az oldal irányú elmozdulást két párhuzamos alumínium keret biztosítja.

A kontroll röntgenen látszik a sok apró szilánk, amit nem lehetett volna feltárással a helyére fixálni, ezért kellett ezt a megoldást alkalmazni. A humán sebészetben is ugyanezt a módszert gyakran használják! A cicák, kutyák meglepően jól viselik az általában 2 hónapig tartó külső rögzítést.

A műtét után két nappal kontrollra kell jönni a beteggel, hogy ellenőrizzük a nyársak bemenetét, megtanítjuk, hogyan kell házilag tisztogatni a bőr találkozásánál, stb... Egy alkalommal azonban a két napos kontrollra nem jelent meg a megbeszélt időben cicájával a páciens és ez a telefon beszélgetés zajlott le, miután rászóltak, jön-e még, várjanak-e rá?

"- Jó estét kívánok, az állatorvos vagyok, úgy tudom ma estére beszéltük meg a cica kontroll vizsgálatát, szeretnék érdeklődni, várjunk-e még Önökre?

- Jáj! Jóu estéjt Doki! Áz a hályzet, ho a mácseket árűsen zavárták a fímek, há levettem rulla!

- Levette??? Hogyan? Hogy tudta levenni???

- Há flexxel... Tuggya mán zavarta ütet naggyon!

- Levágta a macska lábáról a fém keretet???

- Le há!!!

- Nem mondja komolyan! Hogy tudták megfogni hozzá a macskát?

- Há megfogtuk jó árűsen!

- Gratulálok! El sem tudom képzelni hogy sikerült anélkül, hogy szét ne karmolta volna magukat!?

- Há, kormulni azt karmult, kicakkozta kissé az asszonyt! Nevetett egy ízeset a felxes gyógyító!

- Mit csinált a nyársakkal, amivel átfúrtam a csontját, tudja alul felül, 3-3?

- Há azok még zavargyák, me bé-bé akannak mindenbe...

- Nézze, a macska lába rommá van törve, így nem maradhat, mert komoly fájdalmai vannak, ne kínozzák, hozza el holnap 7 órára, de addig már ne egyen!

- Dottor Úr! Há akkó addig mán ne is egyek??? "

Na ez már nem csak sakk ez a végleges matt... Szerintem jobb lenne, ha már soha többet nem enne... persze nem a macskára gondoltam!

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba
„Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook:
https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

Gyakran tudnak vicces helyzetek adódni az állatorvosi rendelőkben. Kollégám Dr.Csík Szabolcs volt az alábbi eset "áldozata":

"Idősödő 60 pluszos hölgy, aki friss gazdi, egy 3 hete menhelyről befogadott, még a menhely által valahol ivartalanított pincsoidot tesz az asztalra.
- Doktor úr, a hasánál vágásnál meg van duzzadva, meg valami folyik is belőle...
Hátára fordítjuk a kiskutyát, a hasán egy kissé szétnyalt, gennyező műtéti seb képe fogad. (Az a kategória, ami úgy tudja megcsavarni az állatorvos harcedzett gyomrát, amint a szaga megcsapja az orrát, hogy azon gondolkodik, kitaccsolja-e a reggelijét, vagy bent tartsa, de akkor el kell sétálnia a szabad levegőre, hogy ez meg ne történjen!?)
- Mondja, szokta nyalogatni?
- Én, doktor úr? Dehogy szoktam, olyan undorító!!!
Egy pillanatnyi döbbent csönd. Vetek még egy pillantást a kifejezetten csúf, gennyező sebre, és nyelem vissza a nevetésem.
- Nem maga, a kutya...
Az asszisztens feje vörösödik, egyszerűen elengedi a kutyát, függelem sértést követ el, olyat, ami nálunk még sosem fordult elő, hátat fordítva egész testében reszketve a röhögéstől távozik a másik helységbe, én meg ott maradok a hölgy vizslató tekintete előtt! Most egyáltalán nem bánom, hogy maszkban dolgozunk! (Dr.Csík Szabolcs)"

Szerinted ilyen helyzetekre maszkkal, vagy inkább pisztollyal kéne felszerelni az állatorvosokat?

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

Társ választás kutyáddal Nálad is így működik?

Csoki a labrador lányom nem csak a kutyákkal volt meglehetősen antiszociális, hanem az emberekkel is. Bár ennek a tulajdonságának gyakran vettem hasznát, mert gyorsan rájöttem, aki szimpatikus volt, avval érdemes volt foglakozni, akár férfi volt, akár nő, de aki nem, avval kár volt az időmet tölteni… Neki elég volt egy perc felmérni, milyen az illető, még nekem esetleg évekbe tellett volna... Igaz, nem mindig hallgattam rá, de utólag megbántam, mert sosem tévedett… A legkellemetlenebb az volt, amikor Csoki az első udvariassági protokoll után betolakodónak ítélte meg az új jövevényeket. Hiába volt a kedvenc kosara, mégiscsak az volt az igazi, ha szép csendben bekúszott mellém az ágyba. Sokszor nem is vettem észre, csak reggel amikor már arra ébredtem hogy mellettem egy nagy fekete szőrös labrador lány szuszog. Mivel nem voltam eléggé következetes a leszoktatásban, ezért nem is vette zokon, ha néha kiparancsoltam mellőlem. Ilyenkor csak addig kellett betartania a parancsot, amíg el nem szundítottam, aztán észrevétlenül visszacsúszott mellém. A gond csak akkor kezdődött, ha az ő fekhelyére esetleg más pályázó is akadt. Lefekvéskor még csak illedelmesen elvonult a kosarába, de reggelre biztosan befurakodott közénk és ott szuszogott a párnámon. Persze ezt a „vetélytársai” nem vették mind túl jó néven… Bár a leggonoszabb húzása Csokinak az volt, amikor észrevétlen közénk csúszott a hátát nekem vetette és a lábait szépen kinyújtotta, amivel egyszerűen lelökte az ágyból az új jövevényt! Ilyenkor sikerült tompa puffanásra, esetleg halk női sikolyra ébrednem. Mellettem még kajánul vigyorgott ártatlan pofával a labrador lány elnyújtózva az Ő helyén az ágyamban! Magyarázkodásként nem fogadta el a sértett hölgy, hogy tulajdonképpen ő feküdt be Csoki helyére az ágyba mellém és nem fordítva, ezért ne csodálkozzon a dolgon. Nem is láttuk többet… Csoki számára kellemetlen korszak volt, mikor Axival az éppen „aktuális özvegyem” dobermann kutyájával volt kénytelen együtt együtt utazni az autóban. Nem csak a gazdáját utálta, a kutyáját is, mert nagyon durván akart mindig játszani vele. A dobermann nagyon gyors volt és gyakran nekifutásból fellökte, vagy egy jókora bodicseket adott szegény kis labrador lánynak. Harapdálta, persze nem rosszindulatból, csak puszta játékból. Ez a játék azonban nem feküdt a kis princessinnek! Szabályosan gyűlölte ezért. Ki nem állhatta. Ennek megfelelően kitalálta hogyan törlesztheti ezeket a sérelmeit! Rendszeresen úgy utaztak, ha egyszerre jöttek velem a kocsiban hogy a hátulsó ülésen ültek. Csoki mindig a jobb oldalon ücsörgött, a jobb lábával a kartámaszon könyökölt, mint egy ember és tüntetőleg az ablakon kifelé nézegetett, még véletlenül sem fordította a tekintetét Axinak, mintha az ott sem lenne… Csak a hátulsó felét mutatta neki. Axi pedig bal oldalon rendszeresen feküdt mögöttem. Általában még aludt is. Mindketten nagyon szerették az autózást, mindenhova jöttek velem. Egymással úgy viselkedtek, mint mi a testvéremmel. Kénytelenek voltak együtt lenni, de alapjában véve utálták egymást. Rendszeresen előfordult egy számomra idegesítő jelenet, pedig eléggé higgadt típus vagyok, valamint nem túl ijedős. Még akkor sem nagyon ijedek meg, ha rám ijesztenek, vagy valami váratlan zajt hallok. Az autóban mégis gyakran összerezzentem, amikor mögöttem közvetlen közelről a békés idilli utazás közben váratlanul és hirtelen Axi felpattant, kan dobermannhoz méltó mély hangon ugatni kezdett! Nem csak simán ugatni, hanem úgy őrjöngeni, mint aki azonnal szét akarja tépni az ellenfelét! Öt centire a fülemtől ez nem éppen hagyta érintetlenül az amúgy kiegyensúlyozott idegrendszerem. Be kell vallanom őszintén, volt hogy majdnem összecsináltam magam eleinte… Próbáltam rájönni mi lehet az ok, amiért támad Axi valamit, vagy valakit a kocsiban. Nem találtam semmi indokot erre. Próbáltam megnyugtatni, beszélgetni hozzá, de nehéz volt lecsillapítani. Azt tudtam, hogy nem rám támad és nem is merült fel bennem, hogy esetleg féljek tőle, de nem esett jól hirtelen a kellemes zene hallgatásba feledkezve egy kemény őrjöngő dobermann rendszeresen… Mivel ez gyakran előfordult és továbbra sem találtam meg az okát, hát váltottam a nevelési stratégián és gondoltam Dallos Gyula díjlovagló edzőm szavaira: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak! Kinél előbb, kinél később…” Hát nálam elfogyott! Ezen az alapon szegény Axi, ha spontán a fülembe mert legközelebb üvölteni, bizony kapott visszakézből két jókora taslit… Csoki ezalatt mindig a popsiját mutatva az ellenségnek, lenézően végigmérte a bűnöst, majd rám vetette a legbájosabb és legártatlanabb ábrázatát, amivel elérte, hogy őt viszont megdicsérgettem, megsimikézzem, becézgettem és megnyugtattam, mert gondoltam ő is megijedt biztosan, ahogyan én is a hülye Axi miatt. Elkönyveltem magamban, ez a dobermann sajna nem egy nagy lumen, semmi oka rá és támadja a nagy semmit, de bezzeg ha tényleg kéne támadni, egyet előre, kettőt hátra ugrana… Igen hosszú idő múlva egyszer az történt Pesten a Rákóczi úton a busz sávban meg kellett állnom a lámpánál. Gyönyörűen sütött a napocska, lengén öltöztek már a lányok, szólt hangosan a zene, igen jól éreztem magam. Amíg ott ácsorogtam és nézelődtem, meguntam a rádiót, mert elkezdtek a jó zene helyett valamit hablatyolni, hát benyomtam egy kazettát, (Akkor még kazettás magnó volt az autókban! Ez még fiatal korom korszaka…) mire hirtelen csönd lett egy pillanatra az addig elég hangos zenebona helyett… Abban a pillanatban arra lettem figyelmes, egy kis halk morrantás ütötte meg a fülemet! Még ma is ezer közül megismerném ezt a hangot! Csoki volt az! Úgy jelzett, mint mikor valami ellenséget érez valahol. Sokszor hívta fel evvel a figyelmemet valamire, ha akarta. Ok nélkül ilyet sosem csinált, mindig meg volt rá az oka. Most azonban erre a kis apró jelre felborult az addigi idilli hangulat a kocsiban! Előtte éppen bepillantottam a tükörbe, nehogy valaki hátulról megcsókolja a kocsimat, ha megállok és láttam a két kutyát is. Csoki könyökölve kifelé bámészkodott, Axi meg behunyt szemmel aludt békésen mögöttem. Ekkor azonban felpattant, felhúzott ínyekkel vicsorogva, őrjöngve ugatni kezdett, majd leharapta a fejemet, pörgött körbe és minden irányba támadott, csak épp nem volt mit! Csokika meg flegmán végigmérte lenéző mosollyal a szeme sarában, mondván már megint fölöslegesen strapálja magát a kis hülye, majd mindjárt megkapod érte a beosztásodat a kisgazdámtól! Pechjére azonban most az egyszer rájöttem miért támad Axi! A kis kurva keze volt a dologban! A megfelelő pillanatban morrantott egyet-kettőt, mire a dobermann sietett a segítségére visszaverni az ellenséget! Ha nem lesz csend egy pillanatra a kocsiban, pont akkor amikor ezt a kis trükköt bedobta Csokesz, akkor még ma sem jövök rá, miért csaholt gyakran Axi a fülembe… Az már egy más kérdés, hogy Csoki nem kapott ezért taslit, hanem jót nevettem a dolgon, bár megdorgáltam a ravaszságáért és mea culpáztam Axinál, na meg ez alkalommal elmaradt az ő szokásos taslija is!!! Ezt a kis turpisságot ezután soha többet nem dobta be, hanem kitalált helyette másikakat…

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

Társ választás kutyáddal Nálad is így működik?

Csoki a labrador lányom nem csak a kutyákkal volt meglehetősen antiszociális, hanem az emberekkel is. Bár ennek a tulajdonságának gyakran vettem hasznát, mert gyorsan rájöttem, aki szimpatikus volt, avval érdemes volt foglakozni, akár férfi volt, akár nő, de aki nem, avval kár volt az időmet tölteni… Neki elég volt egy perc felmérni, milyen az illető, még nekem esetleg évekbe tellett volna... Igaz, nem mindig hallgattam rá, de utólag megbántam, mert sosem tévedett… A legkellemetlenebb az volt, amikor Csoki az első udvariassági protokoll után betolakodónak ítélte meg az új jövevényeket. Hiába volt a kedvenc kosara, mégiscsak az volt az igazi, ha szép csendben bekúszott mellém az ágyba. Sokszor nem is vettem észre, csak reggel amikor már arra ébredtem hogy mellettem egy nagy fekete szőrös labrador lány szuszog. Mivel nem voltam eléggé következetes a leszoktatásban, ezért nem is vette zokon, ha néha kiparancsoltam mellőlem. Ilyenkor csak addig kellett betartania a parancsot, amíg el nem szundítottam, aztán észrevétlenül visszacsúszott mellém. A gond csak akkor kezdődött, ha az ő fekhelyére esetleg más pályázó is akadt. Lefekvéskor még csak illedelmesen elvonult a kosarába, de reggelre biztosan befurakodott közénk és ott szuszogott a párnámon. Persze ezt a „vetélytársai” nem vették mind túl jó néven… Bár a leggonoszabb húzása Csokinak az volt, amikor észrevétlen közénk csúszott a hátát nekem vetette és a lábait szépen kinyújtotta, amivel egyszerűen lelökte az ágyból az új jövevényt! Ilyenkor sikerült tompa puffanásra, esetleg halk női sikolyra ébrednem. Mellettem még kajánul vigyorgott ártatlan pofával a labrador lány elnyújtózva az Ő helyén az ágyamban! Magyarázkodásként nem fogadta el a sértett hölgy, hogy tulajdonképpen ő feküdt be Csoki helyére az ágyba mellém és nem fordítva, ezért ne csodálkozzon a dolgon. Nem is láttuk többet… Csoki számára kellemetlen korszak volt, mikor Axival az éppen „aktuális özvegyem” dobermann kutyájával volt kénytelen együtt együtt utazni az autóban. Nem csak a gazdáját utálta, a kutyáját is, mert nagyon durván akart mindig játszani vele. A dobermann nagyon gyors volt és gyakran nekifutásból fellökte, vagy egy jókora bodicseket adott szegény kis labrador lánynak. Harapdálta, persze nem rosszindulatból, csak puszta játékból. Ez a játék azonban nem feküdt a kis princessinnek! Szabályosan gyűlölte ezért. Ki nem állhatta. Ennek megfelelően kitalálta hogyan törlesztheti ezeket a sérelmeit! Rendszeresen úgy utaztak, ha egyszerre jöttek velem a kocsiban hogy a hátulsó ülésen ültek. Csoki mindig a jobb oldalon ücsörgött, a jobb lábával a kartámaszon könyökölt, mint egy ember és tüntetőleg az ablakon kifelé nézegetett, még véletlenül sem fordította a tekintetét Axinak, mintha az ott sem lenne… Csak a hátulsó felét mutatta neki. Axi pedig bal oldalon rendszeresen feküdt mögöttem. Általában még aludt is. Mindketten nagyon szerették az autózást, mindenhova jöttek velem. Egymással úgy viselkedtek, mint mi a testvéremmel. Kénytelenek voltak együtt lenni, de alapjában véve utálták egymást. Rendszeresen előfordult egy számomra idegesítő jelenet, pedig eléggé higgadt típus vagyok, valamint nem túl ijedős. Még akkor sem nagyon ijedek meg, ha rám ijesztenek, vagy valami váratlan zajt hallok. Az autóban mégis gyakran összerezzentem, amikor mögöttem közvetlen közelről a békés idilli utazás közben váratlanul és hirtelen Axi felpattant, kan dobermannhoz méltó mély hangon ugatni kezdett! Nem csak simán ugatni, hanem úgy őrjöngeni, mint aki azonnal szét akarja tépni az ellenfelét! Öt centire a fülemtől ez nem éppen hagyta érintetlenül az amúgy kiegyensúlyozott idegrendszerem. Be kell vallanom őszintén, volt hogy majdnem összecsináltam magam eleinte… Próbáltam rájönni mi lehet az ok, amiért támad Axi valamit, vagy valakit a kocsiban. Nem találtam semmi indokot erre. Próbáltam megnyugtatni, beszélgetni hozzá, de nehéz volt lecsillapítani. Azt tudtam, hogy nem rám támad és nem is merült fel bennem, hogy esetleg féljek tőle, de nem esett jól hirtelen a kellemes zene hallgatásba feledkezve egy kemény őrjöngő dobermann rendszeresen… Mivel ez gyakran előfordult és továbbra sem találtam meg az okát, hát váltottam a nevelési stratégián és gondoltam Dallos Gyula díjlovagló edzőm szavaira: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak! Kinél előbb, kinél később…” Hát nálam elfogyott! Ezen az alapon szegény Axi, ha spontán a fülembe mert legközelebb üvölteni, bizony kapott visszakézből két jókora taslit… Csoki ezalatt mindig a popsiját mutatva az ellenségnek, lenézően végigmérte a bűnöst, majd rám vetette a legbájosabb és legártatlanabb ábrázatát, amivel elérte, hogy őt viszont megdicsérgettem, megsimikézzem, becézgettem és megnyugtattam, mert gondoltam ő is megijedt biztosan, ahogyan én is a hülye Axi miatt. Elkönyveltem magamban, ez a dobermann sajna nem egy nagy lumen, semmi oka rá és támadja a nagy semmit, de bezzeg ha tényleg kéne támadni, egyet előre, kettőt hátra ugrana… Igen hosszú idő múlva egyszer az történt Pesten a Rákóczi úton a busz sávban meg kellett állnom a lámpánál. Gyönyörűen sütött a napocska, lengén öltöztek már a lányok, szólt hangosan a zene, igen jól éreztem magam. Amíg ott ácsorogtam és nézelődtem, meguntam a rádiót, mert elkezdtek a jó zene helyett valamit hablatyolni, hát benyomtam egy kazettát, (Akkor még kazettás magnó volt az autókban! Ez még fiatal korom korszaka…) mire hirtelen csönd lett egy pillanatra az addig elég hangos zenebona helyett… Abban a pillanatban arra lettem figyelmes, egy kis halk morrantás ütötte meg a fülemet! Még ma is ezer közül megismerném ezt a hangot! Csoki volt az! Úgy jelzett, mint mikor valami ellenséget érez valahol. Sokszor hívta fel evvel a figyelmemet valamire, ha akarta. Ok nélkül ilyet sosem csinált, mindig meg volt rá az oka. Most azonban erre a kis apró jelre felborult az addigi idilli hangulat a kocsiban! Előtte éppen bepillantottam a tükörbe, nehogy valaki hátulról megcsókolja a kocsimat, ha megállok és láttam a két kutyát is. Csoki könyökölve kifelé bámészkodott, Axi meg behunyt szemmel aludt békésen mögöttem. Ekkor azonban felpattant, felhúzott ínyekkel vicsorogva, őrjöngve ugatni kezdett, majd leharapta a fejemet, pörgött körbe és minden irányba támadott, csak épp nem volt mit! Csokika meg flegmán végigmérte lenéző mosollyal a szeme sarában, mondván már megint fölöslegesen strapálja magát a kis hülye, majd mindjárt megkapod érte a beosztásodat a kisgazdámtól! Pechjére azonban most az egyszer rájöttem miért támad Axi! A kis kurva keze volt a dologban! A megfelelő pillanatban morrantott egyet-kettőt, mire a dobermann sietett a segítségére visszaverni az ellenséget! Ha nem lesz csend egy pillanatra a kocsiban, pont akkor amikor ezt a kis trükköt bedobta Csokesz, akkor még ma sem jövök rá, miért csaholt gyakran Axi a fülembe… Az már egy más kérdés, hogy Csoki nem kapott ezért taslit, hanem jót nevettem a dolgon, bár megdorgáltam a ravaszságáért és mea culpáztam Axinál, na meg ez alkalommal elmaradt az ő szokásos taslija is!!! Ezt a kis turpisságot ezután soha többet nem dobta be, hanem kitalált helyette másikakat…

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

Gyakran tudnak vicces helyzetek adódni az állatorvosi rendelőkben. Kollégám Dr.Csík Szabolcs volt az alábbi eset "áldozata":

"Idősödő 60 pluszos hölgy, aki friss gazdi, egy 3 hete menhelyről befogadott, még a menhely által valahol ivartalanított pincsoidot tesz az asztalra.
- Doktor úr, a hasánál vágásnál meg van duzzadva, meg valami folyik is belőle...
Hátára fordítjuk a kiskutyát, a hasán egy kissé szétnyalt, gennyező műtéti seb képe fogad. (Az a kategória, ami úgy tudja megcsavarni az állatorvos harcedzett gyomrát, amint a szaga megcsapja az orrát, hogy azon gondolkodik, kitaccsolja-e a reggelijét, vagy bent tartsa, de akkor el kell sétálnia a szabad levegőre, hogy ez meg ne történjen!?)
- Mondja, szokta nyalogatni?
- Én, doktor úr? Dehogy szoktam, olyan undorító!!!
Egy pillanatnyi döbbent csönd. Vetek még egy pillantást a kifejezetten csúf, gennyező sebre, és nyelem vissza a nevetésem.
- Nem maga, a kutya...
Az asszisztens feje vörösödik, egyszerűen elengedi a kutyát, függelem sértést követ el, olyat, ami nálunk még sosem fordult elő, hátat fordítva egész testében reszketve a röhögéstől távozik a másik helységbe, én meg ott maradok a hölgy vizslató tekintete előtt! Most egyáltalán nem bánom, hogy maszkban dolgozunk! (Dr.Csík Szabolcs)"

Szerinted ilyen helyzetekre maszkkal, vagy inkább pisztollyal kéne felszerelni az állatorvosokat?

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook:
https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

Nem könnyű már engem meglepni a tulajdonosoknak 30 év kisállat praxis után, de néha egyeseknek sikerül!

Vannak olyan romos törések, amikor annyi csontszilánk van, vagy nyílt a sérülés, hogy a szokásos fém implantátumokat, lemezt, csavart, velőűrszeget tilos használni. Ilyenkor a rögzítésre a fixateur externa, azaz, a külső fixálás jön csak szóba.

Ezen a képen egy macska szilánkos alkar törését operáljuk éppen, ami úgy zajlik, hogy az alsó és felső ép darabokat 3-3 tűződróttal átfúrom, majd egy erre a célra kifejlesztett perforált alumínium kerettel rögzítem. Plomba fogóval nyomjuk rá a drótokra a keretet, majd levágjuk a kiálló tűződrótokat.

A kész keret rotáció stabilitását egy átlós, az oldal irányú elmozdulást két párhuzamos alumínium keret biztosítja.

A kontroll röntgenen látszik a sok apró szilánk, amit nem lehetett volna feltárással a helyére fixálni, ezért kellett ezt a megoldást alkalmazni. A humán sebészetben is ugyanezt a módszert gyakran használják! A cicák, kutyák meglepően jól viselik az általában 2 hónapig tartó külső rögzítést.

A műtét után két nappal kontrollra kell jönni a beteggel, hogy ellenőrizzük a nyársak bemenetét, megtanítjuk, hogyan kell házilag tisztogatni a bőr találkozásánál, stb... Egy alkalommal azonban a két napos kontrollra nem jelent meg a megbeszélt időben cicájával a páciens és ez a telefon beszélgetés zajlott le, miután rászóltak, jön-e még, várjanak-e rá?

"- Jó estét kívánok, az állatorvos vagyok, úgy tudom ma estére beszéltük meg a cica kontroll vizsgálatát, szeretnék érdeklődni, várjunk-e még Önökre?

- Jáj! Jóu estéjt Doki! Áz a hályzet, ho a mácseket árűsen zavárták a fímek, há levettem rulla!

- Levette??? Hogyan? Hogy tudta levenni???

- Há flexxel... Tuggya mán zavarta ütet naggyon!

- Levágta a macska lábáról a fém keretet???

- Le há!!!

- Nem mondja komolyan! Hogy tudták megfogni hozzá a macskát?

- Há megfogtuk jó árűsen!

- Gratulálok! El sem tudom képzelni hogy sikerült anélkül, hogy szét ne karmolta volna magukat!?

- Há, kormulni azt karmult, kicakkozta kissé az asszonyt! Nevetett egy ízeset a felxes gyógyító!

- Mit csinált a nyársakkal, amivel átfúrtam a csontját, tudja alul felül, 3-3?

- Há azok még zavargyák, me bé-bé akannak mindenbe...

- Nézze, a macska lába rommá van törve, így nem maradhat, mert komoly fájdalmai vannak, ne kínozzák, hozza el holnap 7 órára, de addig már ne egyen!

- Dottor Úr! Há akkó addig mán ne is egyek??? "

Na ez már nem csak sakk ez a végleges matt... Szerintem jobb lenne, ha már soha többet nem enne... persze nem a macskára gondoltam!

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba
„Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook:
https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!