48. Vizisí, fejes, sapka, szemüveg…

Nyáron gyakran lógattuk a lábunkat vízpartokon, így vizisí pályán is gyakran megfordultunk. Amíg én köröztem a pályán, addig mindig rábíztam Csokit valakire aki szemmel tartotta, nehogy beússzon utánam és véletlenül elüsse valaki. Mindig kiválasztott magának neki szimpatikus embereket, akik hajlandóak voltak őt kényeztetni. Jó esélye volt erre annak, aki éppen evett valamit, fagyizott, netán kis csokit lehetett kiszimatolni a csomagjai között. Szerette a gyerekeket, akik fáradhatatlanul játszottak vele, dobálták a kiválasztott játékokat. Ha megengedték neki szorgalmasan kihozta a partra a leesett köteleket, amik a pályán maradtak. Ezt kifejezetten jó játéknak vette. Szájába vette a sárga köteleket és úszott velük ki a partra. Erre annyira rászokott, hogy figyelni kellett rá, nehogy akkor is beússzon értük, amikor veszélyes lett volna a síelők miatt. Itt mindig voltak kutyatársak is, de fensőbbséges lenézéssel vetette meg őket, csak igen kevés kiválasztott volt amelyikkel lealacsonyodott játszani. Inkább a vízben lubickolt, szinte többet volt ott, mint a parton. Először csak játékból tettünk fel rá napszemüveget, de ellentétben a többi kutyával, Csoki nem akarta lerázni magáról, vagy a mancsával levakarni, hanem felszegett állal egyensúlyozta, nehogy leessen róla! Amikor ezt észrevettem nála, szereztem neki egy megfelelő méretű napszemüveget, ráadásul kapott hozzá egy napellenzős sapkát is, amin a szemüveg szárainak tartó rész is volt. Ezt a kollekciót évekig viselte nyaranta. Ha véletlenül leesett róla, szájába vette és utánam hozta. Nem tudom hogy jobban esett-e neki napszemüvegben a tűző napon nézelődni, vagy csak női hiúságból ragaszkodott a viseletéhez, mert a többi kutyatársnak nem volt ilyen menő szerelése?! Itt a másik kedvenc szórakozása volt, amikor a mólóról nekifutott és minél messzebbre érkezve nagy csobbanással hasast ugrott a vízbe. Eleinte bedobtam neki valamit a vízbe, majd kis nekifutás után a „hopp!” vezényszóra eldobbantott. Ezt a mulatságot képes volt megszámlálhatatlanszor megismételni egymás után. Egyszer én is fejest ugrottam a kedvenc mólójáról és mire feljöttem a víz alól, addigra már Csoki is ott lubickolt mellettem. Amikor kikecmeregtünk, a barátaim lelkendeztek, milyen jópofa volt, mert szinte egyszerre ugrott velem a kutya is. Rögtön meg is ismételtük a mutatványt de most már előre eltervezetten. Innentől fogva már mindig sikerült egyszerre beugrani a mólóról, és bizony igyekeznem kellett hogy én érkezzek messzebbre, mert Csoki nem lebecsülendő ellenfél volt ebben a sportban sem. Egyszerre nekiszaladtunk, a hopp-ra eldobbantottunk és ha a levegőben repülve ránéztem, mindig láttam a szélesen vigyorgó pofáját, amint kajánul nevet rám és utána nagy csobbanással egyszerre a vízbe érkezünk. Ezek után a fejes ugrós napok után mindig ki kellett törölgetnem a füleit, mert előszeretettel merült le a víz alá is és mindig begyulladt a bekerülő víztől. A vízi sportok közül nem maradhatott ki természetesen a vízisí sem! Ennek megfelelően kitaláltuk hogyan mehetnénk együtt körbe a pályán. Erre a célra egy hydro volt a legalkalmasabb. Előttem ücsörgött a fenekén, át kellett őt karolnom, de még így is nehézkes volt az indulás. Beszéltem hozzá, nehogy meglepődjön amikor hirtelen el fogunk indulni, de én lepődtem meg milyen fegyelmezetten viselkedett. Igaz, már eleget látta előtte mit kell tenni, de nem gondoltam volna, hogy ez elsőre ennyire simán fog menni. Amikor meghúzta a karomat a kötél, azt hittem úgy járunk, mint a Tom és Jerry rajzfilmekben a szereplők: a karjaim csak nyúltak, de mi nem akartunk elindulni, majd mintha csúzliból lőttek volna ki, végre elkezdtünk száguldani a vízen! Vigyáztam, nehogy felboruljunk, különösen a kanyarokban, de később már összeszokott párosként biztonságban körbeértünk kényszerfürdő nélkül. Ha legközelebb bármikor kézbe fogtam egy hydrót, megkérdeztem Csokit, lenne-e kedve jönni velem, rögtön négylábasokat ugrált, vagy vadmalacozott körülöttem, szájába fogta a szerkentyűről lelógó tépőzárat és pajkosan húzkodott vele a starthely felé. Sokszor hallottam az emberektől, amikor valami kissé szokatlant láttak tőlünk: „Szegény kutya!” Én úgy gondolom azok a kutyatársai szegények, amelyek egy láncra verve töltik el az életüket. Csokit nem kellett kényszerítenem ezekre az extrém dolgokra, de nem is lehet egy kutyát arra rávenni, hogy szemüveget viseljen, ha ő nem akarja, mert akkor azonnal meg fog szabadulni tőle, amint a felügyeletünk alól kiszabadul és nem fogja utánunk hozni, ha véletlenül elvesztette. A többi bolondságokat is hajlandó volt számtalanszor megismételni, nem úgy látszott, mintha emiatt olyan szerencsétlennek érezné magát mellettem! Bevallom azért én is élveztem a sok bohókás hóbortját! http://shop.pettbull.com/