- Baleset
Szakadó hóesésben indultunk hazafelé a világbajnokságot nyert angol agárral, Avokádóval. St.Moritz-ból. Így utólag még maradhattunk volna egy-két napot, ameddig az időjárás kicsit javult volna. Persze utólag mindig könnyű lenne elkerülni a baleseteket. Bázelban az ismerőseinknél egy éjjelt töltöttünk, miután a bázeli karnevált megnéztük. Másnap meglátogattuk az ottani állatorvost, akinél volt lehetőségem korábban tanulni, onnan indultunk. Elkezdett szakadni a hó. Felváltva vezettünk, nagyon fárasztó út volt, mert alig lehetett látni. Ausztriában csak egy sávot tudtak letakarítani az autópályán. Igen lassan lehetett haladni, az ablaktörlő nem győzte a sok havat, ráfagyott a jég a lapátokra, ahogy besötétedett, még rosszabb lett a helyzet. Hirtelen a leálló sávból elindult egy kamion, amit már nem tudtunk csak irányváltással kikerülni, de erre megpördültünk és az autónk rommá törött a kamion hátulján. Az agár a hátsó ülésen aludt, ő megsérült és fájdalmasan sírt. A mellettem alvó asszisztensem a baleset előtt aludt. Az ütközés után látszólag semmi sérülése sem volt, csak nem ébredt fel. Az utastér az első üléseknél nem sérült meg, én is karcolás nélkül szálltam ki, de nagyon féltem hogy hátulról többen is belénk szaladnak majd. Györgyit nem mertem mozdítani, mert félő volt esetleg nyaki gerinc sérülése lehet. Lélegzett és a pulzusa is rendben volt, de aludt és nem lehetett felébreszteni. Csoki a lábánál utazott és őt a vétkes kamion fülkéjébe helyeztem el gyorsan, nehogy a nagy kavarodásban még valami baja legyen. Látszólag az ijedtségen kívül más nem történt vele. Avokádó továbbra is fájdalmasan sírt, ezért adtam neki nyugtató és fájdalomcsillapító pasztát. A mentőautó tizenöt perc múlva elvitte az eszméletlen gazdáját, Csokinak és nekem akkor még semmi bajunk sem volt. Az állatorvos, akit a balesethez kihívtak, befogadott minket mind a két kutyával együtt. Egész éjjel fuvarozott minket másik állatorvoshoz, ahol megröntgeneztük a sérült agarat, de a röntgenen nem volt látható elváltozás. Hajnal felé elszállásolt minket a házában. Másnap már a felesége autójával mentem a kórházba látogatni. Györgyi kómában volt, de nem találtak sérülést nála, azt mondták, alvás közben kaphatott agyrázkódást az ostorcsapás- szerű ütődéstől a balesetnél. Avokádó hátulsó része lebénult. A kolléga segítségével alaposan kivizsgáltuk, újra megröntgeneztük és a kezelését is megkezdtük. Másnap délután a kertben sétáltam Csokival amikor a szemem láttára az ő két hátulsó lába is hirtelen lebénult és csak fókaszerűen tudta húzni magát a hóban. A sétából visszafelé az ölemben kellett őt már cipelni. Nem tudtam mi jöhet még? Ott álltam egy idegen országban egy idegen házban egy kómában lévő utasommal és két bénult kutyával… Két hétig tartó várakozás egy örökkévalóságnak tűnt. Napi kétszer kellett a kórházba mennem és órákig beszélni egy szinte élettelen testhez, mert állítólag ez jó hatással van ilyenkor. A rendőrségen másnap már mindent elintéztek a törött autónkkal és a személyes holmijainkkal kapcsolatban. Sajnálták a történteket, de a helyszínelés alapján nem is merült fel a vétkességem. Jó egy évvel ez után itthon nagyon meghurcoltak, de a kamion sofőrje egyszerűen eltűnt. Mindkét kutya élénk volt, de egyikük sem tudott a hátulsó felére ráállni. Szívszorító látvány volt nézni a néhány nappal előbb villámsebesen száguldó agarat és az örök vidám labradoromat ebben az állapotban. Felváltva próbáltam állítgatni őket és segíteni kellett a vizeletüket, székletüket üríteni is. Lehangoló volt az eredménytelenség, mert egyikük állapota sem javult, de a legszörnyűbb, ahogy teltek a napok és a kóma még mindig változatlanul tartott Györgyinél. Két nap múlva éjjel váratlanul beállított hozzám Györgyi élettársa és a testvérem. Sok mindenre szükségem lett volna, de nem hívtak előtte fel, így semmit nem hoztak magukkal. Nagyon mérges voltam rájuk amiért üres kézzel az éjszaka kellős közepén megérkeztek látogatóba. Nem voltam kisegítve velük. Szerencsére Tibi barátom pár nap múlva egyeztetett velem és mindent elhozott, ami kellett. Nagyon egyedül éreztem magam és a sorsnak kiszolgáltatva, nem lehetett tudni mit hoz a jövő? Cipelgettem ölbe a kutyákat, jártam a kórházba, de semmi eredmény sem volt. Amikor két hét múlva Györgyi barátai jöttek látogatóba, velük mentem be a kórházba. Mindig félve léptem be az intenzív osztályra, nem lehetett tudni, mi vár rám… Szerencsére aznap végre megtört a jég! Felébredt!!! Már nem emlékszem mit mondott, de megmozdult és reagált amikor szóltam hozzá. A folyosón várakozó Ági volt az akin kitöltöttem a két hét alatt felgyülemlett feszültséget. Bevallom őszintén nagyon sírtam és nagyon boldog voltam. Megint ottmaradtunk egyedül a kutyákkal, de már legalább bizakodni lehetett. A kóma véget ért. Az életben azonban nem úgy megy egy ilyen felépülés, mint a filmekben, ahol a főhős kómába esik, hirtelen felébred, majd mintha mi sem történt volna folytatja az életét. A valóságban a lábadozás nagyon hosszadalmas és nehézkes. Újra kell mindent tanulni, enni, járni, beszélni és élni. Nekem sikerült ezt végigasszisztálnom, ráadásul mellette dolgoznom is kellett mintha semmi sem történt volna. Szerencsére teljesen felépült, de ez négy évig tartott. Miután hazajöttünk Avokádó feladta. Nagyon hiányzott neki a gazdája, vigasztalhatatlan lett. Rossz volt nézni, ahogy Csoki mozgásképtelenül vonszolta magát a mellső lábaival, de ő az agárral ellentétben nagyon akart élni. Meleg barna szemeiben a tűz nem változott, hálásan pillantott rám még akkor is ha injekciót kapott, vagy a hólyagját nyomkodtam hogy pisiljen. Hiányzott minden igyekezete ellenére a megszokott farkcsóválása, amivel szinte kommunikálni tudott korábban. Most ez a mindig vidámságot szimbolizáló vastag farkinca csak bénultan lógott, nem tudta megmozdítani. Nagyon lassan javult csak, de töretlen akarattal küzdött a gyógyulásért. Szívbemarkoló volt, mikor egyszer az ölemben kivittem a friss hóra és a hátulsó lábai bénultan lógtak hátrafelé, mint egy fókának, de a macskát így is felkergette a fára, majd kajánul mosolygott utána rám. Hat hónapig kellett az ölemben cipelni, mire végre önállóan is fel tudott állni és megtanult újra járni. A mozgásán mindig látni lehetett, hogy az azonos oldali lábait egyszerre vitte előre, mit a tevék, poroszkált, nem tudott ügetni az átlós lábaival egyszerre. Ennek ellenére sok munkával megerősödött a hátulja, de mindig gyengébb maradt, mint a baleset előtt. Egy dolog láthatóan hiányzott neki ezután. Nem tudta kinyitni az ajtókat, mert nem bírta el a hátulsó lábaival magát a művelethez. A problémát úgy oldotta meg, ha ki-, vagy bemenni akart egy ajtón, addig ugatott előtte, amíg valaki ki nem nyitotta neki. Köszönöm neki hogy segített átvészelni nekem az életemnek ezt az egyik legnehezebb szakaszát! Sok erőt kaptam tőle a reménytelen percekben is a vidámságával és a csodálni való akaraterejével. Az is sokat segített, amikor szomorúnak látott, hízelgett, dörgölődzött, hozott egy játékot amit el kellett dobnom neki, megnyalogatott, karminckázott a lábával egyet rajtam, vagy bénultan is megkergette a macskát,ezeket a trükkjeit rendíthetetlenül és mindig a legszükségesebb pillanatokban alkalmazta. Szerintem pszichológusnak is jó lett volna! http://shop.pettbull.com/
