50. Éttermek vendége

Csokival csak olyan étterembe jártam, ahová őt is beengedték. Pontosabban nem mentem olyanba ahová a kutyával nem lehetett bemenni. Érdekes módon evvel csak itthon volt problémánk, mert külföldön a kutyát sokszor előbb kiszolgálták, mint engem, legalábbis akkor ha az ehhez a hozzáálláshoz megfelelő irányba indultunk… Ha épp nem nézett valaki a lábam mellé, nem is vette észre, hogy Csoki is ott somfordál mellettem és eltűnik az asztal alatt. Nagyon jól lehetett szinte észrevétlenül kommunikálni vele. Ha megütögettem a combom, azonnal igazodott mellém szorosan, ha egyet csettintettem az ujjammal, leült, ha kettőt, lefeküdt. Amikor elindultam, vagy hívtam, a fogaim között sziszegni kellett és már pattant is. Ezek a közöttünk lévő kommunikációs jelek a figyelmetlen kívülállóknak fel sem tűntek. Még kölyök korában előfordult párszor hogy elunta magát, vagy a lehullott ennivalók nyomában egy szomszéd asztal alól kellett visszahoznom, ahol váratlan riadalmat keltett a hívatlan látogatásával. Később leszokott erről, de csak azután, miután sokszor kellett már exkluzálni magam miatta és persze mindig ki is kapott a szökésért. Igaz, utána rögtön engesztelésként kapott is pár jó falatot az asztal alá… Ezt a módszert odáig fejlesztettük, hogy miközben a villámról lehúzta a falatot, nem ért az evőeszközhöz. Ennek megfelelően kettőnknek éppen elég volt egy villa is. Ezt sokan rosszallóan nézték, de minket nem túlzottan zavart. Az egyik legemlékezetesebb történetünk erről az, amikor Svájcban Davos-ban, pazar szálloda esti fogadásra is Csokival mentem. Szépen leültem a helyünkre, ahova elkísért a teremfőnök, majd szorgalmasan el kellett sétálni a különböző fogásokért. Olyan fantasztikusan volt megterítve mindegyik asztal, hogy taktikusan minimális adagokat vettem, mert kíváncsi voltam mindegyik ízére. Minden kör után persze Csoki is megkapta a részét az asztal alatt a villámról. Velem szemben egy norvég állatorvos és a felesége ült. Vacsora közben sokat beszélgettem velük, elmesélték, az ő kedvenc szálkás tacskójuk viselt dolgait, én is megnevettettem őket Csoki bűneivel. Miközben mindegyik fogásból szép kis falatkát leengedtem az asztal alá, anélkül hogy lenéztem volna, ahonnan a villa üresen tért vissza a tányéromhoz. Ezt észrevette a szemben ülő kollégám és felhajtva a földig érő terítőt meglátta ott Csokit a búvóhelyén a lábunknál. Ő erre azonnal oda is fordult és az ölébe tette a fejét egy kis simogatásra. Egy szemvillanás alatt elkomorult az idősödő férfi, haragosan ránézett a feleségére, aki láthatóan még az elhangzottak előtt tudta mi fog következni. Valószínűleg a körülmények, vagy a jó modor miatt, csak annyi hangzott el: „Látod én megmondtam! Ez volt az utolsó eset!” Evvel ledobta a tányérja mellé a szalvétát az öléből, majd felpattant és elviharzott. A feleség szemlesütve megsemmisülve ült ott. Finoman megérdeklődtem, mi baja lett a férjének, amikor szerintem semmi oka sem volt rá. A hölgy Csokira mutatott! Kiderült, hogy a tacsijukat ő nem engedte elhozni az étterembe a férjének, aki nem akart a kedvence nélkül jönni. Ezen jót veszekedtek, így érkeztek a fogadásra. Csak néhány perc telt el, mire a bejáratban megjelent a férj, diadalittasan az oldalán egy peckesen lépkedő kis szálkás tacskóval. A protokollnak megfelelően az asztalhoz kísérték őket, sőt szinte azonnal megjelent még három pincér is körülöttük. Az egyik egy furcsa magasított széket hozott a kollekcióhoz illőt, mint a gyerekeknek való, a másik egy gyönyörű, a mi terítékünkkel harmonizáló tálat tett le az asztalra a házaspár közé, míg a harmadik evőeszközöket rakott köré precízen. Végül az új vendéget finoman felsegítették a trónjára és megkérdezték mit hozhatnak a kis szálkásnak! Ezen a szervizen még én is elámultam, de a norvégok sem győztek csodálkozni rajta. A személyzet elszaladt a rendelésért, addig a párocska folytatta a veszekedést. A férfi boldog volt, hogy neki lett végül igaza, a hölgy továbbra is azt mondta ez nem egészen normális dolog… Nem tudom melyiküknek volt igaza, de a tacsika hibátlanul lakmározott a székéből az asztalon lévő tálkából a finomabbnál finomabb falatokból. Ráadásként vacsora után egy jót sétáltunk és hancúroztak a friss hóban Csokival... Nem kedvelem, sőt már volt olyan is, akinek szóltam érte, mert a kutyája úgy viselkedett egy étteremben, kávézóban, hogy még engem is zavart, nem beszélve azokról, akik esetleg nem is kedvelik a kutyákat! Ha magával viszi valaki ilyen nyilvános helyre a kedvencét, akkor azt tessék pórázon tartani, nem engedni oda a másik kutyákhoz, emberekhez! Ne szagoltassák meg vele a többi vendéget és ne ültessék maguk mellé a székre, etessék az asztalról tányérjukból! Ha ilyet látok, én szólok érte! Megtehetem, mert az én kutyáim nem zavarják a környezetükben élőket, ilyen helyeken, ha nem nézel az asztalom alá, észre sem veszed, hogy kutya is van velem! Ja, hogy Svájc kivétel volt? Igaz... Ott fel voltak készülve, bár csak részben, mert labrador méretű széket nem kaptunk, de a kis szálkás bezzeg pöffeszkedett az asztalnál!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

50. Görög reptéren

A taxival pár plusz darchmáért, de végül eljutottunk a reptérre. A következő meglepetés a Mykonoson a jegyellenőrzésnél várt ránk. Csokival bebandukoltunk a váróba és a pultnál átadtam a jegyünket, természetesen a napszemüveg álcám mögül kukucskálva... Pillanatok alatt beütötték a kódom és láttam a monitoron, amint megjelent a nevem, mellette a kutya is feltűntetve. A pult mögött álló összes hölgy azonban félreérthetetlenül kezdett mutogatni a kutyára és magyarázták, ő nem mehet fel a gépre, csak ketrecben. Én hirtelen elfelejtettem minden nyelvet és nem értettem mit akarnak. Hiába mutogattam nekik a monitoron a becsekkelt kutyát, hajthatatlanok voltak. Még az sem zavarta meg őket, hogy segítettem nekik a monitorjukon eligazodni vak létemre! Erre a gépre nem akartak felengedni a kutyával együtt. Ráadásul mindannyian egyszerre beszéltek és nem is halkan, de előbbre nem jutottunk, az idő meg egyre csak telt-múlt. Megjelent mellettem egy görög férfi, a főnök, mire elcsendesedett az addig zsibongó velem szemben álló női görög hadsereg és röviden tájékoztatták a helyzetről. Végül átadták neki a jegyem és az útlevelem. A szigorú tekintetű főnökféle felém fordult, átnyújtotta nekem az irataimat és közölte, fel is út, le is út, de nem szállhatunk fel a gépre, őt nem érdekli mi van oda becsekkelve! Ennek már fele sem tréfa - gondoltam! Még a végén itt ragadunk és nem érjük el az athéni járatot! Hirtelen mentő ötletem támadt! Mereven elnéztem a kis görög mellszobor válla fölött, mellett és két-három alkalommal mellényúltam a kezében tartott iratoknak, mire végre megfogtam őket. Varázsütésre csend lett a pult másik oldalán is! Majdnem elnevettem magam a hatástól! Az addig határozott katonás ellenfelem elbizonytalanodott és sarkon fordulva invitált magával. Kihasználva a pillanatnyi helyzeti előnyömet, belekaroltam és Csokival a másik oldalamon elvezettettem magunkat a váró másik végébe, ahová addigra egy targonca érkezett. Jó közelről szemügyre vettem a rakományát, meg is tapogattam, amin egy jókora kutyaketrec volt. Látványosan megköszöntem a figyelmességet, de jeleztem, hogy erre nem lesz szükségünk, mert idefelé is jól megvoltunk nélküle! Újra belekaroltam a pártfogónkba, aki ettől a gaztusomtól láthatóan megszeppent és az elvezetett a beszállóhelyig. Ott átadott egy igen csinos stewardessnek, aki felkísért egészen a gépre, ahol már az összes utas a helyén ült. Ott megkérdezte tőlem: ”Ablak mellé akarok ülni, vagy középre?” Elég komikus volt a kérdés ebben a helyzetben, de azért az ablak melletti ülést választottam! A mellettem lévő ülés pedig Csoki kutyának volt befoglalva... Végül az utolsó udvariassági kérdésre, miszerint van-e még valami kívánságom, meglepetésére igennel válaszoltam! „Üljön le ide mellém!” kértem. Kösse be magát és majd Pesten meghívom egy kávéra, közben levettem a varázslatos napszemüvegem és mélyen a szemébe néztem! „Most lát, vagy nem lát?” – kérdezte. „Van amikor látok, és van amikor nem!” Erre elnevette magát és jó utat kívánt! „A főnök üdvözletét küldi!” – mondta végül és távozott. Ennek köszönhetően simán eljutottunk Athénba, ahol nem vacakoltak velünk, sőt a stewardessek Csokit még az ülésre is felültették, amit nagyon élvezett, végig a fejét az ölembe hajtotta és simogathattam egész úton, így simán hazaértünk, körülbelül úgy, mint a japán férfi az étlapjával! Emlékszel rá? Ő volt az aki fogadásból egy japán étlappal utazta körbe a földet útlevél gyanánt! Innentől kezdve már rutinos utazók lettünk együtt Csokival a repülőkön, be is jártuk szerte szét a világot kettesben! Voltak persze faramuci helyzetek, de azokról majd később mesélek!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

50. Görög taxis

Hydrán a kikötőből hajnalban kellett indulunk, hogy elérjük a repülőnket. Fel is pakoltam a cuccokat és Csokival elbúcsúztunk a hajótól és gazdájától. Kisétáltunk a kihalt kikötőből és megpróbáltunk leinteni egy taxit. Miután már a harmadik lassított, de a mikor a kutyát meglátta, ráugrott a gázra és továbbhajtott, cselhez kellett folyamodnunk. Megértettem, hogy a görögök nem szeretik a kutyát a sok kóbor miatt, de nekünk el kellett jutni a reptérre, az meg gyalog igencsak messze volt. Lefektettem hát a kutyát az árokba, kitettem a csomagokat kicsit előbbre az útszélre, majd fogtam egy taxit. Az első meg is állt, mert nem látta a kutyát! A sofőrrel berakattam a csomagokat, a csomagtartóba, közben gyorsan beültem előre és intettem Csokinak spurizzon be a lábamhoz. Ott lefektettem, majd ráterítettem a térdemre egy jókora vitorláskabátot, amivel eltakartam a kutyát. Hibátlanul el is indultunk, szólt a görög zene és igyekeztem jól álcázni a potyautast. Ennek ellenére egyszercsak blokkolva fékeztünk, látszólag indokolatlanul. A sofőr kézzel-lábbal mutogatott a kutyára, akinek közben annak az orra kilógott a rejtekhelyről, ezért lebuktunk. Fröcsögött az öreg harcos, alig tudtam megfékezni a dühét néhány megfelelő ütemben előhúzott drachmával. Ennek köszönhetően azért csak eljutottunk időben a reptérre, bár igaz, hogy az egész utat végig méltatlankodta a sofőr, de nem izgatott minket, mert időben odaértünk. A reptéren sem ment a becsekkorás olyan olajozottan, mint az ódaúton... De az már a következő kalandunk...

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

50. 

    

    

    

    A görög tengerjárók

Athénból Hydrára szárnyashajóval jutottunk el. Piszokul dübörgött az egész és rezonált a talpunk alatt. Csokin ennek ellenére nem láttam félelmet, hanem kíváncsian nézegetett meg mindent, ami még új volt neki. Körbejártuk az egész hajót, de legjobban az orrban érezte magát, ahol lobogó fülekkel leült és nézte, ahogy rohan alattunk el a víz, néha kaptunk egy kis permetet és a sóvárogva figyelte a sirályokat, akiket nem lehetett kicsit sem megkergetni. Dávid Tamás professzor a tanítómesterem már várt a hajóján. Csokit azonnal kinevezte kapitánynak! Be is vezette a hajónaplóba, hogy hivatalos legyen. Myconosra kellett eljutnunk a hajóval egy hét alatt. Olyan orkán volt a szigeten, hogy a halászok sem tudtak kimenni a kikötőből, pedig ha nekik is nagy a szél és a hullámzás, akkor már tényleg nagy! Emiatt dekkoltunk a kikötőben 3 napig, ahol feltöltöttük az élelmiszer, ivóvíz és gázolaj készletünket. Feltűnt, hogy az ivóvíz litere dupla annyiba került mint a gázolajé! Kiderült, ott a víz nagyobb kincs, mint bármi más, mert tartályhajóval hozzák a szigetre! Volt mindenféle időjárásban részünk. Időnk nagy részét a halászokkal és a beatrekedt vitorlázókkal töltöttük a kocsmában. Csoki ezt nagyon élvezte! Mindenki körülötte forgott, simogatták, kényeztették egész nap! Már attól tartottam, elkopik a hasán a szőr! Vezényszóra, ami így szólt: "Hogy csinálnak a Pesti lányok?" Azonnal hanyatt vágta magát és a pocakját ajánlotta fel simikézésre! Egyik este a kocsma felbolydult! A kikötőmester beszédet mondott: "Reggelre el fog állni a szél, mindenki kifuthat, aki akar!" Mindenki kapott egy pontos időpontot, amikor indulnia kell. Nekünk reggeli 5.15 perc volt megadva. Elmagyarázták, a szűk kikötőszáj miatt merre kell full gázon lendületből kifutni, ha nem tartjuk az irányt a sziklákon fogjuk végezni! Kimentem megnézni, mi a helyzet? Olyan hullámok voltak, hogy átcsaptak a hullámtörőn! Na, gondoltam, ebből nem lesz reggeli indulás... Orkánszerű szél volt egész éjjel, ami hajnalra teljesen leállt, de a hatalmas szembe jövő hullámok megmaradtak. Kifutottunk a kikötőből és csak motoroztunk a hatalmas hullámokon, a szél nullára csökkent. Ez még nem volt kellemetlen. Találkoztunk delfinekkel is, akik felfalták először a konyhai hulladékot, majd szervíroztam nekik más, szerintem nem annyira fontos élelemből is. Amikor elfogyott az ennivaló, el is tűntek rögtön mellőlünk. Nemsokára megéhezett a vendéglátónk. Akkor derült, ki mik azok amik hiányoznak a konyhából, mert a delfineknek adtam… Az Emi nevű ciklon viszont már igen kellemetlen volt, mert ellenkező irányból, mit ahonnan a hullámok jöttek, feltámadt a szél. Ráadásul nemsokára viharos erősségű lett. Én gyerekkorom óta versenyszerűen vitorláztam, de igencsak megcsavarta a gyomromat, amikor egyedül az orrban le kellett cserélnem a génuát egy viharfokkra, miközben a régi hullámzás és az új szélirány miatt hánykolódtunk, mint egy dióhéj. Ki kellett kötözni magunkat a korláthoz, mert sokszor úgy átcsapott a víz a fedélzeten. Nagy nehezen végeztem a munkával és kimerülve, megszabadulva a reggelimtől, amit a delfineknek ajánlottam fel újrafogyasztásra, végre hátra tudtam vergődni a kormányhoz. Közben Csoki a kajütben ücsörgött és vidám jókedvvel fogadott. Nyoma sem volt rajta rosszullétnek, vagy pánik hangulatnak! Egyszerűen csak unatkozott, ezért hozta is rögtön a kedvenc sípolós sünikéjét és tuszkolta az ölembe. A kajütben még rosszabb volt a helyzet, olyan volt mint egy elvarázsolt kastélyban. Minden mindenfelé mozgott és imbolygott. Eszem ágában sem volt vele sünikézni! Szomorúan konstatálta, hogy otthagyom őt egyedül, de ki kellett mennem a levegőre, hogy túléljem ezt a kalandot. Végül helyreállt a rend, a szél is onnan kezdett fújni, ahonnan a hullámok jöttek, ez meg már kellemes volt. Rohantunk is 10-12 csomóval a cél felé. Ahol megálltunk éjszakára, ott mindig kieveztünk, vagy kiúsztunk a partra Csokival. Vigyázni kellett, mert akkoriban Görögországban a rengeteg kóbor kutya és macska miatt hivatalosan mérget helyeztek ki csaliban az állomány gyérítésére. Figyeltem, nehogy egy ilyet felegyen az én kis Kapitányom! Hogy jöttünk vissza a repülővel Hydráról Athénba? Na az nem volt zökkenőmentes! Elmeséljem? Majd a következő részben...

http://shop.pettbull.com/

50. Hurrá repülünk!

Nyár volt, az aszfalt is olvadozott a hőségtől. Csokival elmentem repülőjegyet venni a MALÉV jegyirodába a Dorottya utcába. Ilyen hőségben nem lehet a kutyát az autóban hagyni, mert 5 perc alatt hőgutát kap. Természetesen vittem magammal a jegyirodába is. Pontosabban csak vittem volna, mert az utcán ácsorgó a biztonsági őr nem akart beengedni kutyával. Szerencsémre a tűző nap miatt napszemüveg volt rajtam, ezért megkértem hogy akkor fogja meg Csokit! Azzal a lendülettel fordulatból, igaz, véletlenül, de felkenődtem az üvegajtóra nagy igyekezetemben. „Nem lát jól?” - kérdezte gúnyosan. „Mivel elvette a vakvezető kutyámat, sajnos nem valami jól!” – válaszoltam. Én ezt viccnek szántam, de ő komolyan vette, sűrű elnézések közepette karon fogott és a kutyával együtt a pulthoz vezetett. Ott Csoki leheveredett a lábam mellé és hűsölt a jól klímatizált helységben. Az ügyintéző hölgy nagyon kedves volt, hamar talált nekem megfelelő járatot Görögországba. Prof. Dávid Tamás állatorvos tanítómesterem vitorláshajóját kellett ugyanis Hydráról Mykonosra átvinnünk... Mivel elég sokáig piszmogott a jegy foglalással a pult mögötti hölgy, Csoki elunta magát és  elkezdte bökdösni a lábam. Megütögettem kétszer finoman a pultot, sziszegtem alig hallhatóan, erre Csoki felágaskodott két praclijával megkapaszkodva a pult szélén és bekukucskált a hölgyre. Rögtön levette a lábáról! Megkapta a szokásos „de aranyos kutya” szlogent, pár pillanatig gépelt, majd közölte:” A foglalás kész! Mehetek fizetni. - Jó, de mennyibe kerül a jegyem? - Már mondtam! - És a kutyáé? – Kiderült, hogy a kutyáé duplája lenne az enyémnek! Vicces kedvemben voltam, meg amúgy is rajtam volt a "vakvezető" napszemüvegem, felháborodásomnak adtam hangot! Egy vakvezetőnek drágább a repülőjegy, mint a gazdájának?! Erre a pult mögött exkuzálta magát szegény megviccelt alanyunk és közölte: "Vakvezetőnek nem kell fizetnie!” "Akkor be is tudná foglalni nekem?" - "Természetesen!" És máris sebesen verte a kalviatúráját! Én pedig az újdonsült csökkent látó, próbáltam bekukucskálni a monitorjára, de le nem buktathattam magam! Láttam, hogy mindkét jegyet befoglalta, a kutyáét ingyen! Jót mosolyogtam magamban, de eszmélni sem volt sok időm, mert a mögöttem álló biztonsági őr karon ragadott és elcipelt a pénztárig Csokival együtt. Fizetés után karonfogva kicincált az utcára és jó utat kívánt! Még a kutyát is megcirógatta búcsúzásként! Akkoriban olvastam, hogy egy japán turista fogadásból bejárta a világot egy japán étlappal útlevél gyanánt. Gondoltam, Csoki is megérdemel egy ingyen utat! Így került potyautasként a gépre az én labradorom. Lehet hogy ez nem túl szép húzás volt, így utólag, de akkor jó balhénak tűnt! Erről jut az is eszembe, amikor Csehszlovákiában a lovas edzőm Ferdinandy Géza a feleségével és a barátaival vásárolni akart valami apróságokat, de a pénztárnál nem volt elég a pénzük és forinttal szerették volna kipótolni a hiányt. A szigorú pénztárosnő azonban kérte az útlevelüket a hatalmas tranzakcióhoz, ami sajnos mindenkinek a parkoló autóban maradt. Mentő ötletként a kutyájuk sárga nemzetközi oltási könyvét adták oda! Ezt a könyvecskét magyar, angol, német és francia nyelvűre fordíttattam és evvel láttam el a Budai Kisállat Klinikámon kezelt betegeimet. A szigorú pénztáros matrónán ez a komoly hivatalos okmány már kifogott, mert hibátlanul kitöltötte a valutaváltási papírt az én nevemre, mert az szerepelt a hátoldalon a reklámban. A társaság majdnem bepisilt nevettében és ereklyeként hozták megmutatni a valutaváltási igazolást, ami az én nevemre szólt, lám, lám milyen jól sikerült a kis nemzetközi könyvecském!De térjünk vissza az eredeti történethez!  Biztonsági okokból ezt a kis csínytevésemet megosztottam Editkével, aki a kutyáival gyakori páciensem, amúgy pedig ő volt a MALÉV vezető stewardesse... Könnyei folytak úgy nevetett, amikor elmeséltem neki a a kalandunkat a biztonsági őrrel, a jegyárusukkal... Azt mondta, nyugi, intézkedik... Nem vagyok túl izgulós típus, tudok fa arccal bármit abszolválni, de a reptér felé utazva, már nem tűnt olyan jó ötletnek ez a kis tréfám... Ezek után nem sokkal a reptéri váróban ücsörögtem indulásra készülődve Ferihegyen és Csoki kutya nyakában egy jókora vöröskereszttel a lábamnál feküdt. Természetesen megint napszemüvegben voltam! Egyszercsak a hangosbemondóban hallom a nevemet angolul, németül, magyarul! Fáradjak a jegykezelőhöz! Felálltam, mire mellém ugrott egy csinos stewardess és karonfogva felkísért a gépre! Amikor leültetett minket elsőnek az első osztályra, (mellesleg nem oda, hanem a turista osztályra szólt a jegyünk) a fülembe súgta: Editke az üdvözletét küldi és jó utat kíván! Ettől mondattól elillant minden aggodalmam! Csoki lefeküdt a lábamhoz, majd jöhettek a többi utasok. Nem mondom tetszett a dolog! Az én kiskutyám legalább annyira élvezte, mint én! A felszálló utasok megjegyzéseit rezzenéstelen arccal kellett fogadnunk: Milyen fiatal, sportos szegény és nem lát, még szerencséje, hogy van ilyen okos kutyája, stb... Mire mindenki elhelyezkedett, a gépen elmesélték, hogy kell a vészkijáratokhoz menni, mentőmellényt, oxigén maszkot használni, stb... A végén mit hallok? "Dr. Juhász Csabát várja a Kapitány!" Na, most mit csináljak? Lebuktunk! Kínomban feltettem a kezem! Erre máris érkezett az őrangyalom, aki felkísért a gépre! "Jöjjön velem kérem, várja a Kapitány Úr!" Felálltam és ráparancsoltam Csokira, maradjon a helyén! "Legyenszíves hozza Csokit, is, mert őt is szeretné látni a Kapitány Úr!" Akkoriban még nem volt terror veszély, lazán ment az utazás a repülőkön. Így történt hogy Csoki kutyával a pilótafülkében utaztunk Athénig! A hab a tortán az volt, hogy felszállás után, amikor már robotpilótával repültünk, benyitott valaki mögöttem és mindkét vállam megfogta, hogy nem tudtam hátrafordulni! "Milyen az utazás Doktor Úr?" A hangja lebuktatta! Editke volt az! Üdvözölte Csokit is, neki roston csirkemellet hozott a pilótafülkébe, nekünk pedig egy üveg pezsgőt! Én ugyan sosem iszom alkoholt, anélkül is mínusz kettő a gátlásom, itt kivételt tettem! Koccintottunk, a pilótákkal, és az egész személyzettel! Azt mondták: Ez az első olyan útjuk, ahol kutya utazik a pilótafülkében, ezt meg kell méltón ünnepelni! Beadtam a derekam... Extra kiszolgálást kaptunk végig. Mindkettőnket kényeztették maximálisan. Athénig egészen kellemes volt az utunk, az éjszakai leszállást, Athén fényeiben gyönyörködve néztem végig! Az út során, csak erre a kis időre mertem levenni a napszemüvegem! Amikor toltam kifelé a csomagjainkat a vámvizsgálat után már az utcára, eszembe jutott a vicces japán Úr az étlappal a kezében, aki buliból a Világot körbeutazta vele, legalább olyan jót mosolyoghatott, mint mi, amikor a MALÉV repcsin blicceltünk! A visszautunk, bár a jegyünk érvényes volt, már közel sem volt olyan zökkenőmentes, mint az oda, de az már egy következő történet...

 http://shop.pettbull.com/

50. Kutyaiskolában

Csoki kiképzése az első találkozásunk óta tartott. Előzőleg foglalkoztam kutyakiképzéssel, ezért otthon és mindenfelé jártunkkor szépen megtanulta a fegyelmi dolgokat. Volt nálunk egy egyszerű szabály: Amit szabad, azt mindig szabad, amit nem, azt nem! Amikor egyszer kutyaiskolába kerültünk és beálltunk a többiek közé a gyakorlatokra, nem volt gondunk a haladó csoportban sem. Póráz nélkül élvezettel csinálta az összes menetgyakorlatot, jól és szabályosan apportírozott, az összes akadályon, létrán átjutott, mintha minden héten oda jártunk volna. A tárgyválasztás elsőre is tökéletesen sikerült. Láthatóan élvezte a munkát, játéknak vette az egészet. A végén az őrző-védő részen nem akartam vele beállni és kissé hátrébb a kutyanebulóktól beszélgettünk páran. Amikor azonban a kutya társak elkezdték ugatni a csibészt, az én kis labradorom is mély hangon morogni kezdett és ugatta! Játékból beálltunk a kezdő csoportba. A csibész kezéből a rongyot úgy kirántotta, hogy az nem is számított ilyen erőre egy labradortól. Nem tudta, hogy a lovardában a lovászok edzésben tartották, naponta húzatták vele a lovak vezetőszárát, amit morogva próbált elvenni tőlük! Ezután puha karral jött a támadó a mi csoportunkhoz. Csoki a többiektől elleste a feladatot, morogva küzdött a csibésszel, amíg az el nem menekült. A kart ott hagyta Csokinál és jött vissza bosszantani a kutyát. Ez már nem sikerült! Csak a karra volt mérges az én kis őrző-védőm, az emberek nem tudták felingerelni. Beazonosította a védőkart, amire szerinte támadtak a többi kutyák és ezt a mókát ő is szívesen átvette tőlük. Otthon szeretett játszani valami ronggyal vagy fával, amit húzni lehetett, sőt fel lehetett emelni, vagy körbe forgatni a levegőben. Jó erős fogása volt. A profi kiképzőknek is feltűnt a labrador őrző-védő munkája, ezért kemény karral is kipróbáltuk Minden feladatot szabályosan végzett el, ahogy a többiektől látta, egészen addig, amíg kar nélkül nem akarta valaki bosszantani. Ez még a legprofibbaknak sem sikerült! A védőkar volt számára a cél! Azt nézte árgus szemekkel, mikor lehet jókorát beleharapni? A küzdelem közben a segéd próbálta elijeszteni, kiabált rá, annál inkább morgott és fogta őt, de amikor azt mondta: „Milyen okos kutya!” – akkor elengedte és csóválta neki a farkát! Ha újra támadott és kiabált vele, megint megfogta, de ha kicsit becézgette, azonnal levette a lábáról az én őrangyalomat. Ez nagyon komikus volt, jót nevettünk rajta, de Csoki ennek ellenére élvezte a mókát, bár nem sok segítségre számíthattam tőle ha véletlenül engem megtámadtak volna. Máskor is megfigyeltem nála, ha valamit lát más kutyáktól, vagy az embereknek tetszik amit csinált, azt azonnal megtanulta, ennek köszönhetően egy nap alatt haladtunk több évnyit előre a kutyaiskolában. Ha nem árultuk volna el a titkot a segédnek, hogy nem szabad becézgetni, szépen beszélnie Csokival, akkor még akár őrző-védő versenyre is mehettünk volna! Sajnos azonban elég volt egy kedves szó a támadótól és az én őrző-védőm rögtön megszelídült... Szerencsénkre élesben nem kellett kipróbálnunk ezt a tudományunkat!

http://shop.pettbull.com/

50. Postabank reklám

Megkerestek egy "Postabank" reklámfilm forgatása miatt, mert kifejezetten barátságos kutyával akarták leforgatni a jelenetet. Csoki ennek a feltételnek pontosan megfelelt. A forgatókönyv szerint a kutyának pontosan apportírozni kellett sárga fa karikát. Aki vállalta a jelenet betanítását az kapott erre két hetet. Gondoltam ez sima ügy! Miénk lesz a szerep és persze a gázsi is, ami nem is volt kevés. Csakhogy másnap amikor kihozták a szükséges kelléket a tanításhoz, kicsit elbizonytalanodtam. Akkoriban a Postabank szimbóluma gúla szerűen egymásra rakott négy sárga karikából állt. A közepén egy fa oszlopra kellett egymásra helyezni az egyre kisebb karikákat. A kutyának az utolsót kellett pontosan úgy beilleszteni, hogy a közepén lévő lyuk illeszkedjen az oszlophoz. Amikor elmagyarázták a feladatot, már nem voltam biztos a győzelmünkben az elkövetkezendő válogatáson, de amikor a kezembe vettem a fa karikát, végleg lehetetlennek tartottam a feladatot. A legkisebb sárga karika, amit a kutyának kellett apportírozni, olyan nehéz volt, mint egy súlyzó, ráadásul keményfából készült! Nagy volt a veszély, hogy letörik a kutya szemfoga, vagy megsérül az állkapcsa, mert még jó fogás sem volt rajta. Ennek ellenére a csábító gázsi miatt megpróbálkoztunk a lehetetlennel. Két hétig minden nap gyakoroltuk a legkisebb sárga karika cipelését, majd végül a másik háromra a gúla tetejére helyezését is. Meglepő módon Csoki nagyon élvezte a gyakori játékot a nehéz sárga fakarikával és egész ügyesen tette a helyére is. A végén már tízből hét-nyolc alkalommal a gúla tetején landolt és be is passzolt a tartóoszlopba. Eleinte egészen közelről mutattam hova kell letennie, majd próbáltam egyre messzebbről. Végül jó egy méterről aránylag biztonsággal irányítható lett az akció. Szerencsére a fogai nem sérültek meg, igaz nem is engedtem utánaszaladni, csak amikor már megállt a földön a nehéz fadarab. A válogatásra kevés reménnyel, de azért elmentünk. Olyan nagy kutya kavalkádba keveredtünk, hogy külön élmény volt a sok különböző kutya és gazdáik, akik mind a sárga karikát próbálták a helyére rakni. A mi próbafelvételünk hibátlanul sikerült. Csoki vigyorgó pofával robogott el az elgurított játékért, bohókásan rázta magát ahogyan visszafelé szaladt vele a szájában. Jó fél méterről szinte ráhajította a gúla tetejére, de olyan szerencsésen, hogy pont jól landolt, még forgott néhányat mire megállapodott a helyén ahol kell! Elképedve néztem még én is, nem beszélve a stábról, annyira jól sikerült a bemutatónk. Ráadásnak még egyet vakkantott is és hogy kicsit szerepeljen, az egyik mancsával rácsapott a gúla tetejére. Ebben a pozícióban maradt és learatta a sok dicséretet. Láttam néhány ellenfelünk próbálkozását és büszke voltam, mert a miénk jobban sikerült. Végül hazamentünk és nem is nagyon foglalkoztam a szereppel. Olyan sok kutya jelentkezett, gondoltam csak találnak egy protekciósat a forgatáshoz. Ezért nagyon meglepett, amikor felhívtak, hogy Csoki kapta meg a szerepet! Kicsit kéredzgettem hogy lehetett ilyen szerencsénk és azt a választ kaptam, mindennek megfelel, jóságos az arca, ráadásul az egyik legjobb volt a karika gyakorlata. Volt még a forgatásig egy hetünk, addig gyakorolgattunk szorgalmasan. A Nagyvárad téren volt a találkozó a forgatáshoz. Éppen a hétvégére nálam volt a "barátja" Ricsi a pitbull is vendégségben. Gondoltam, kicsit megviccelem a stábot. Csokit bent hagytam az autóban és helyette Ricsit vittem magammal a gyülekezőre. Széles szegecsekkel kivert fekete nyakörve még inkább kihangsúlyozta alvilági alkatát. Kigyúrt teste és ráncos széles homloka picire vágott fülei tekintélyt parancsolt mindenkiben. Hiába szeretett volna barátkozni az emberekkel, mindenki lemondott a látvány miatt erről a találkozóról. Meg is lepődtek a filmesek a várakozásomnak megfelelően. Csokiról nem szóltam nekik, de nemsokára a rendezőasszisztens bizonytalanul megérdeklődte, hol van a főszereplő? Flegmán válaszoltam neki: „Ja, szegény Csoki megbetegedett, de itt van Ricsi aki ugyanúgy tudja a karikás mutatványt, tehát nem lesz gond!” Szegény majdnem elájult! Majdnem lemondta az egész forgatást, amikor végre megsajnáltam és előhoztam Csokit a rejtekhelyéről. Szegény stáb teljesen beijedt hogy egy jóságos arc helyett egy bűnöző lesz a reklámban. A forgatásnál idilli jelenetek zajlottak egy családi pikniknél. A nagyszülők az első, a szülők a második, a gyermekek a harmadik és a kutya az utolsó karikát tette fel a gúlára. Jól eltöltöttünk ott egy szombatot a két kutyával, szerencsére a Duna parton forgattak, így Csoki művésznőnek teljes volt a komfort! A felvétel végén végre csobbanhatott a Dunában Ricsivel pancsolhatott én meg felmarkoltam a gázsit! Nyugi! Kicsit juttattam nekik is belőle, de a nagyobb része egészen jól jött nekem akkoriban!

http://shop.pettbull.com/

50. Majdnem lebuktatott!

Látod az első képet? Azon látszólag minden rendben van! És a másodikon, ami ugyanarról a "párról" készült csak más szögből? Meglepődtél? Na ugye! Mindig van másik oldala is a dolgoknak! Pont így jártam én is! Elmesélem: Csoki az emberekkel általában közömbösen viselkedett. Learatta mindenkitől a neki kijáró simogatást, esetleg ennivalót kunyerált, de ha megunta, nem foglakozott senkivel sem. Voltak azonban olyanok, akikkel ha hosszú ideig nem találkozott, akkor is rögtön felismerte, ha végre újra összekerültek. Meglepő volt minden alkalommal amikor az általában flegmán viselkedő kutyám meglátta valamelyik kedvencét és, mintha az ördög bújt volna bele, ugrálni kezdett, játszott és pillanatok alatt teljesen kicserélődött. Gyakran voltunk sok ember között, ahol mindig nagyon kultúráltan viselkedett, nem tévesztett szem elől engem, nem keveredett el és nem csapódott máshoz sem. A legnagyobb forgatagban is szinte észrevétlen volt a lábam mellett. Ilyenkor valószínűleg unatkozott, vagy a nagy zaj is zavarhatta, ezért külön boldog volt, ha talált egy ismerősét, akit kedvelt. Egy alaklommal Németországban hivatalosak voltunk egy puccos fogadásra. Olyan volt a hely, a kastélyszerű épület, mintha egy filmbe csöppentünk volna. Rengeteg embernek bemutattak, végül egy idősebb úr invitált minket, ismerjük meg a feleségét is. Át is cibált minket a vendégek között egy másik terembe, ahol egy fiatal nagyon csinos hölgy elé állított minket. Mindketten rezzenéstelen arccal fogadtuk a ceremóniát. Pesten már volt ugyanis szerencsénk jó párszor találkozni a hölggyel, csak éppen akkor "elfelejtette" közölni velünk, van egy idős férje is... Gondoltam ennek nem feltétlenül kellene itt kiderülni, mert még a végén meggyanusítanak vele! Csoki azonban semmibe vette az etikettet, végre felfedezett egy jó ismerősét az unalmas társaságban és ennek megfelelően vad üdvözlésbe kezdett. Elkezdett körbe-körbe szaladni behúzott farokkal a vendégek lábai között, felugrált a hölgyre, bökdöste az orrával, majd a végén a lábára feküdt hanyatt és szélesen vigyorgott rá. Hiába próbáltam megfékezni, pillanatok alatt kihancúrozta magát. A férj csak annyit kérdezett: „Mindenkivel ilyen barátságos a kutyuska?” Hirtelen nem tudtam túl frappáns választ adni, kissé zavarba is voltam, gondoltam, ha egy kicsit is ért a kutyához, esetleg talál magának rá magyarázatot, de szerencsénkre beérte az enyémmel. Abban maradtunk, előfordul, mert ez alapjában véve barátságos kutyuska. Utána jó messze elkerültük a hölgyet, hiába volt szimpatikus Csokinak, hátha mást is elfelejtett esetleg velünk közölni, nem csak a férjét…

http://shop.pettbull.com/

50. A baleset Rudival

A délutánt Törökbálinton egy lovardában töltöttük Csokival. A munka után még meg is kellett patkolni a lovat. Közben szépen ránk is esteledett. Jól kiszaladgálta magát a ló mellett a kutya, majd rendbe tettük a pacit és kisétáltunk az otthagyott szerelésünkért a pályára. Ott összefutottunk egy csinos lánnyal, aki hozzánk járt a rendelőbe, de ide nem éppen a legalkalmasabb öltözetben jelent meg. Csokinak botocskákat dobált, amitől a tenyere nem maradt makulátlanul tiszta, a fehér ruhája is kicsit kezdett koszolódni már. Gondoltam, megtréfáljuk a kedvenc  kovácsmesterünket és megkértem a lányt, sétáljon le a műhelybe, a ló már ott áll, jelentkezzen a kovácsnál, hogy ő lesz a segédje a lábfogó! Nem kis meglepetést okozott amikor határozottan megérkezett, magas tűsarkúban tipegve, kurta szoknyában mély dekoltázzsal, de mivel lovas lány volt, felvette a nagydarab csődör lábát és az elámult mestert kérdezet miért nem kezdi a munkát? Jó tíz perc múlva értünk vissza a patkolószínbe, ahol addigra már az egész lovarda összegyűlt, csak éppen a munka nem akart haladni. A csinos lábfogó, kihívóan csinos ruhában, magas sarkú cipőben és hosszú műkörmökkel nem volt éppen a legalkalmasabb erre a feladatra. Ennek ellenére a mester érthető módon ragaszkodott hozzá, hogy segítsen neki… Hiába tagadtam, hogy közöm lenne a dologhoz, nem is ismerem a lányt, mert ő Csokit a nevén szólította, amivel lebuktatott minket. Elfelejtettem mondani hogy világosszőke festett haja volt… Mindenesetre jót nevettünk a tréfán és jókedvvel hagytam ott a vidám társaságot patkolni a lovat. Elindultunk a szürkületben az autónkhoz. Csoki még gyorsan feltankolt a lecsípett patadarabokból és belakmározott belőlük, biztonságképpen még a szájában is hozott magával. Egy szűk alagútszerű átjárón kellett átmennünk. Telefonáltam és már majdnem a végén jártam, amikor egy sebesen haladó autó vágódott ki a kanyarból a bejáróba. Alig tudtam elugrani előle és a falhoz lapulni, el ne üssön. Kihallatszott belőle mennyire üvölt a zene bent, ezért hiába kiabáltam a sofőrnek Csoki miatt, aki valamennyivel mögöttem baktatott. Amikor mellém ért, a telefonnal ráütöttem többször a tetejére, amit szerencsére meghallott a vezetője és erre megállt. Sajnos már későn, mert addigra az autó maga alá gyűrte csokit, aki beszorult a műanyag lökhárító és a kerék alá. Elvesztett fejjel üvöltöttem nem csak szép szavakat a kiszálló sofőrnek, de nem tudtam kiszabadítani a fájdalmasan siránkozó kutyámat az autó alól. Végül megemeltem a műanyagot, kicsit hátra kellett tolatni és úgy szabadult ki Csoki. Az ijedtségtől láthatóan sokkos lett és bepánikolt. Nem tudott felállni… Ölembe kaptam és rohantam vele a fényre hogy megvizsgálhassam. Az egész lovarda összeszaladt a hangzavarra. A vétkes vezető Rudi jókora kigyúrt izmos fiú volt, akinek annyi szidalmat és sértést vágtam tehetetlen dühömben a fejéhez, hogy annyit valószínűleg egész élete során nem mertek neki mondani, de szerencsére ebben a helyzetben nem vette zokon amiket hallott tőlem. A sérült kutyámnak láthatóan nagy fájdalmai voltak és bár megnyugodott, de igen rosszul nézett ki. Gyorsan betettem a kocsimba és elszáguldottunk a Klinikáig, ami szerencsére nem volt messze. Az első ijedtség után kicsit jobban lett, ezért nem fogtam bele ott komolyabb kezelésbe, inkább nyomtam a gázt. A vizsgálatkor kiderült megint eltörött két bordája. Szerencsére más nem sérült, a zúzódásokon és horzsolásokon kívül. Ebben már volt gyakorlatunk. Megint kötést kapott a mellkasára, véna katéter, infúzió, gyógyszerek, de azért megúsztuk mindketten! Két nap alatt a krízisen túlesett, de jó két hétig még mindegyik légvételnél szúrt az oldala. Nagyon hálás volt a kezelésért és hősiesen tűrte a fájdalmat. Mihamarabb fel akart kelni, büntetés volt neki egyhelyben feküdni. Még akkor is látszott az akarat a szemében amikor csak a farkát tudta csóválni és a fájdalom miatt fölösleges mozdulatot nem tett, csak feküdt. A lábadozó fázisban már vigyázni kellett vele, mert hagyta magát kényeztetni és visszaélt a kivételezett helyzetével. Ennek ellenére sok gyógyító Milka csokit megetettem vele, amit kockánként és szinte szívességet téve fogadott el tőlem. Egy hét múlva lehetett levenni a kötést a mellkasáról, de a törött bordáit mindig ki lehetett tapintani a bőre alatt. Szerencsére csak ennyi maradt vissza ebből a balesetből emlékeztetőül.

http://shop.pettbull.com/

50. Lóeledel az ami a kutyának kell!

Csoki nagyon szerette a lovacskákat. Hamar megtanulta tartani tőlük a tisztes távolságot, ami persze a tanulópénz megfizetése árán sikerült neki már kölyök korában. Amikor kicsit többet kíváncsiskodott a kelleténél, a karámban szabadon lévő csikók jól megkergették és kicsit el is taposták, de komolyabb sérülés nélkül megúszta. Pont nem messze voltam ezért elkergettem a támadóit, odahívtam és megvigasztalgattam. Szegénykém nagyon megijedt. Nem is túl jó nézőpont egy lovat egy kölyök labrador magasságából nézni, még akkor sem ha azok csak csikók voltak. Alúlról a föld közelből felfelé nézni egy nála sokkal nagyobb állatra eléggé ijesztő. Ennek ellenére Csoki nem volt az akit könnyedén meglehet futamítani, néhány nap múlva megpróbálkozott megint a csikókkal ismerkedni. Együtt sétáltam vele a karámokban a réten, de szigorúan mindig mellettem gyalogolt, ha jött egy lovacska megszagolni a kiskutyát, rögtön elhessegettem. Amikor végre már nem foglakoztak velünk, hanem békésen legelésztek, Csoki nekibátorodott, becserkészett egyet hátulról és meg akarta szagolni a lábát közelről. Meg is lett az eredménye! Kapott egy jókora rúgást, csak úgy repült tőle a levegőben, majd nyüszkölve szaladt a lábaim közé. Szerencsére ezt is megúszta kisebb ijedtséggel, de többet nem próbálkozott, megtanulta hova szabad állni a lovak mellé és hova nem. Nemsokára kezdett velem kijárni a lovak mellett, ilyenkor szívesen szaladt előttünk, vagy mellettünk, de mindig tartotta a lőtávolságot, többet nem keveredett a paták közelébe. A boxban mindig üdvözölte a lovakat, különösen a kedvenceit. Nem volt szabad bemennie hozzájuk, ezért csak az ajtó kinyitása után szagolták meg egymás orrát. Amelyiket kedvelte és gyakran találkoztak, azok kaptak is egy nyelves puszit az orrukra. Etetéskor aztán elfogyott a fegyelem és bemerészkedett a boxba Csoki is, két hátulsó lábára állt, hogy elérje az etető muslit és közösen lakmározott a zabból a lovakkal! Ha még lótáp is volt benne, akkor igazi csemegének számított. Ennél csak az volt a vonzóbb az éhenkórász labradornak, ha sárgarépát kaptak a lovak. Ebből a csemegéből minden alkalommal elcsent néhányat és láthatóan mohón jóízűen befalta a vitaminbombát. Ezen felbuzdulva arra gondoltam, otthon is fogok adni enni sárgarépát nyersen Csokinak, mert egyrészt szereti, másrészt nagyon egészséges. El is készítettem, szépen megmosva fel is szolgáltam, de meglepetésemre csak megszagolta, majd rám nézett és otthagyta a táljában. Amikor a kezemből a szájába adtam, nagy nehezen elvette, de nem ette meg, hanem elkezdte dobálni magának és játszott vele. Többször is megpróbáltam otthon a sárgarépa becsempészését az étrendjébe, de minden alkalommal kudarcot vallottam. Értésemre hozta világosan: „Csak nem gondolod hogy sárgarépát fogok enni?!” A lovardában azonban minden alkalommal lopott a lovaktól és meg is ette… Ezek után a zabot már meg sem próbáltam bevonni az étlapjára.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/