35. Felvonó nélkül a csúcsra!

Minden évben sikerült csúszkálnunk együtt a sípályákon néhány napot, amit mindketten nagyon élveztünk. Felfelé az ülőszékes felvonókon az ölemben ücsörgött Csoki, a csúszkálósokon pedig a két síbotomat összefogva hasalt a kezemben. Lefelé ügyesen jött a pálya szélén, mindig esésvonalban és sosem zavarta a többi síelőt. Számomra is meglepő, ahogy képes volt megjegyezni egy-két nap alatt akik a mi csoportunkhoz tartoznak. A második nap már csak meg kellett kérdezni tőle a lejtő közepén, hol van az utolsó ember aki még hiányzik lejjebb vagy feljebb? Azonnal elindult a helyes irányba! Nem tudom hogy jegyzett meg minket annyi egyformán öltözött síelő között, de sosem tévedett! A kételkedők minden alkalommal elvesztették a fogadást és fizették az ennivalónkat a legközelebbi menedékházban amiért nem bíztak Csoki kutya képességeiben! Egyik reggel a kedvenc ausztriai falunkban Dienten-ben sétáltunk egyet az egyik barátommal. Ez a falu olyan mint egy kis ékszerdoboz, minden háza különlegesen kedves, az emberek köszönnek egymásnak, az egész atmoszféra szinte leírhatatlan. Szépen sütött a nap, éjszaka egy kis friss hó esett, szikrázott minden a fényben, Csoki meg vidáman szaladgált és hempergett. Miután reggeliztünk egyet, hazafelé vettük az irányt. A házunk mellől indult egy kétszemélyes felvonó, amivel mi is el szoktunk indulni felfelé a hegyre. Nem is nagyon figyeltem a kutyára, csak akkor vettem észre, amikor már szaladt felfelé a húzós meredeken egy pár síelő mellett, akiket a felvonó húzott. Hiába kiabáltam neki, nem hallotta, mert elég messze volt már, a gépház zaja is elég erős volt és még ráadásul egy közöttünk robajló sebes patak zúgása is elnyomta a hangomat. Csak azt láttam, az én kis fekete labradorom lobogó fülekkel és vidáman szalad a két fiatal mellett, akik csalogatják is, mindenki nagyon élvezte a helyzetet, csak én nem… Ott álltunk farmerben, egy szál pulóverben, síléc nélkül, csak néztük ahogy távolodik az a fekete pont, amelyik végül nem fordult vissza, hanem az erdő eltakarta a szemünk elől. Haza kellett szaladni a sílécemért, gyorsan felcsatolni a sícipőt és már csúsztam is a felvonóhoz. Felöltözni nem volt idő, ami az elején még nem volt zavaró, de ahogy egyre magasabbra értem, éreztem hogy „kissé” alul vagyok öltözve az időjáráshoz képest. Szerencsére a friss hóban jól lehetett látni a tappancsok nyomát, amit üldözőbe vettem. Az elindulás után jó meredeken indult a felvonó, néhány száz méterrel feljebb egy tehénistálló mellett csúsztunk el, ahonnan csalhatatlan trágyaszag ütötte meg az orrom, de mégis szépen illett az amúgyis idillikus környezetbe. A nyomok azonban a hóban nyílegyenesen felfelé vezettek, az én kis szökevényem nem tért be a tanyára pihenni. Csodálkoztam hogy bírja szuflával ilyen hosszú meredek úton, végig azt néztem, mikor adta fel és fordult vissza vagy be a sűrű fenyőerdőbe. Amikor felértem a felvonó tetejére, az ott dolgozó már széles gesztikulálással mutatta, merre ment tovább Csoki. Én már próbáltam felfelé gyalogolni a sípályákon és pontosan tudom milyen fizikum kell hozzá, nem is lehet megsaccolni lentről, milyen nehéz felmászni a látszólag közel lévő csúcsra. Ez a csúcs meg ráadásul nem is volt közel! A következő felvonó indulásához pár perc alatt lehetett lecsúszni, a nyomok arra tartottak, nem volt mit tenni, elindultam mint egy nyomkereső indián. Már kezdett vacogni a fogam egy szál farmerban és könnyű pulóverben a hegytetőn. Félúton megláttam ahogy a fekete veszedelem a másik felvonó mellett követi felfelé a síelőket! Hiába kiabáltam neki, nem hallotta, jó messze volt már és egyre csak szaladt felfelé. Megint le kellett csúsznom az indulásig, majd üldözőbe venni a szökevényt a felvonó segítségével. A felvonó tetején már megint tovább irányított a kezelője és láttam a tappancs nyomok folytatását is a következő lesiklópálya felé. Egyre mérgesebb lettem és egyre jobban fáztam. A pálya elején utolértem egy középiskolás csoportot, akikhez hozzácsapódott alkalmi kísérőnek az én kiskutyám. Megálltam tőlük jó húsz méterre és néztem mit csinál. Erre azért is szükség volt, nehogy mérgemben jól elruházzam ezt az ördögöt. Nagyon fáztam egy szál vékony öltözetben, dühös voltam, de láttam Csoki milyen jól szórakozik, a gyerekek egymáshoz hívogatták, ő meg avval játszott, aki szólt neki ahhoz gyorsan odaszaladt és finoman a combjába vagy a fenekébe harapott, majd szaladt a következő jelentkezőhöz. Kacagott az egész osztály. Amikor végre induláshoz készülődtek, szóltam a kutyuskámnak. Megpróbáltam a lehető legközömbösebb hangot használni, mintha mi sem történt volna. Hirtelen felkapta a fejét a hangomra és el is indult felém, de hirtelen megtorpant. „Mit csinálsz te itt!?” Erre lehasalt a hóba ott ahol volt az állát is lenyomta és várt, csak bűnbánóan pillantott rám mozdulatlanul. Körülötte a gyerekek is elhallgattak és néztek csendben minket. Lassan odacsúsztam mellé és szelíden kérdezgettem hogy képzeli a szökést, én meg itt rohanok utána és dorgálni kezdtem. Erre elkezdte beásni magát a hó alá és bebújni a hirtelen készült lyukba, de úgy hogy az arcát eltakarta a hóban, a mellső lábaival lefeküdt, a hátulsókkal állt, a fenekét az égnek tartotta és vadul csóválta a farka az egész kutyát! Olyan komikus volt a látvány hogy az egész társaságból kitört a nevetés. Persze belőlem is. Hát ennyi volt a szigorú büntetés. Hazafelé már vidáman csúsztunk, ő szaladta mellettem, közelebb, mint szokott és folyamatosan kapta a dorgálást, de csak folyamatos farkcsóválással konstatálta, vigyorgott rám, néha finoman beleharapott a fenekembe engsztelésként és láthatóan nem vette zokon a szavaimat. Meglepődtem rajta milyen jó kondícióban van, nem gondoltam volna, hogy fel tud szaladni két felvonónyit abban a tempóban ahogy a lift húzza fel az embereket. Meg is ígértem neki, legközelebb nem fogom a karomban felfelé cipelni, van neki lába, majd szépen fog futni felfelé is mellettem ahogy ma reggel tette, de ez az az ígéretem, amelyet sosem tartottam be… http://shop.pettbull.com/