74. Retiküllopás Csokival

Csoki mindenben nagy segítségemre volt. Így alakult, hogy megtanult olyan „hasznos” dolgokat is, mint a retiküllopás. Régebben ezt a trükköt a jól képzett óriás schnauzereimnek is sikerült elsajátítaniuk. Nekik azonban könnyebb dolguk volt az ijesztő robosztus külsejük miatt, ellentétben az én kis hurka testű és ártalmatlan labradorommal. Kántorról, a híres nyomozókutyáról szóló történetben olvastam erről, amit én is elsajátíttattam velük. Csoki mindent szeretett apportírozni és húzogatni játékosan az ember kezében lévő játékokat. Így azután nem volt nehéz rávenni arra sem, hogy elhozzon nekem egy szatyrot, vagy retikült valaki kezéből. Először ismerősökkel kellett párszor rávenni, hogy mi is a feladat. Tapasztalatból már tudtam, ha a kedvenc játékát rejtem el benne, vagy egy kis csokit, akkor nem lehet gond. A kézerősítő gumikarikával módján bántam ennél a feladatnál, mert korábban már pórul jártam miatta. Történt ugyanis, hogy a két már idősödő, de jól képzett óriás schanauzeremet válogatták ki a „Kismaszat és a gézengúzok” című tévéfilm főszerepére Bodrogi Gyulával és több akkor ismert színésszel. Ott kellett a Halászbástyánál a vége felé egy tömegjelenetben ártalmatlanná tenni a negatív főhősnőt. Az idősödő művésznő bejelentette, fél a jókora fekete kutyától és nem is hajlandó a közelükbe sem menni! Megkérdeztem a rendezőt és az operatőrt, elolvasta-e vajon a forgatókönyvet az ellenszenves matróna? Ott világosan az állt, amikor elkapja a gyerekeket és kiabálva segítséget hív, a kutya megmenti őket, mégpedig úgy, hogy megvédelmezi a kis barátait és ráugorva leteríti a gonosz ellenfelet. Ez eddig mind szép, de nem uszíthattam egy 55 kilós K-III-as vizsgás szín izom óriás schnauzert valakire védőkar, vagy szájkosár nélkül. Erről persze szó sem lehetett. Mentő ötletként eszembe jutott a korábbi kis csínytevésünk, amikor a gyanútlan hölgy áldozatok mögé sétáltunk megmutattam nekik a retikült a kezében, majd kicsit lemaradtam, azután küldtem őket érte. Ők hibátlanul méltó elődjükhöz, Kántorhoz, végre is hajtották ezt. Utána mindig jó kis patália keletkezett, de végül a táskák visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz, akiknek a kezéből a fekete ördögök kikapták. Erre gondolva jeleztem a rendezőnek és az operatőrnek, próba nélkül csak egy felvételt vezényeljenek le, mert valószínűleg a kutyás jelenetet  nem fogja bevállalni a művésznő még egyszer. Már sok forgatási napon voltunk túl és szerencsére megbíztak bennem, ezért a kutya nélkül többször is begyakoroltatták a jelenetet. Én kiszúrtam egy fehér bőr retikült a művésznő könyökhajlatára akasztva, ami pont megfelelő volt a tervemhez. Kis bosszúvágy is motivált, mert addig mindenki nagy szeretettel és tisztelettel közeledett a stábból a rendkívül fegyelmezett kutyáimhoz, de elsőként ő nem. Sőt kifejezetten ellenszenvesen viselkedett. Szépen megszereztem hát a fehér retiküljét, amibe a kutyám szeme láttára elrejtettem a kedvenc gumikarikáját, amivel előtte közvetlenül még jót játszottunk is. Messzire gurítgattam a kutyámnak a karikát a Mátyás templom mellett, boldogan hozta vissza és egészen extázisba került, remegett, hogy újra visszahozhassa.  Erről persze a színésznő mit sem sejtett. A néhány próba után flottul futó jelenethez bejelentették: Felvétel! Egész végig a snacimat cukkoltam hozza ide a karikát! Le nem vette volna a szemét a retikülről, amibe úgy rejtettem el, hogy megmutattam neki hova tettem. Végre megkaptuk a jelet, indulhatott a kutya! Tiszta erőből vágtázott az össze-visszahadonászó és kiabáló embertömeg között. Nem érdekelte más, csak a karikája. Rá persze senki sem figyelt, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Végre célba ért és egy jól megcélzott ugrással vállmagasságban csapott le a művésznő hadonászó karján lóbálódzó bőrtáskára. Az persze cseppet sem érdekelte, hogy evvel a mozdulattal mindjárt a művésznőt is fellökte, akinek a kezéből a foglya megszabadult, pont úgy, ahogy a forgatókönyvben le volt írva. Igen ám, csak az már nem volt benne, hogy az én kiskutyám, mire odaszaladtam mellé, hatalmas mancsával rálépett a fehér bőr retikül egyik végére, a másikat meg a fogával megfogta, és egy rántással széttépte. Boldogan emelte és dobálta a karikáját, amit így meg tudott végre fogni. Nagy sikert aratott a jelenet és nagyon jó képek lettek belőle a filmben is. Pár év múlva eszembe jutott, milyen jó kis trükk volt ez és persze Csokinak meg kellenne megtanítani. Okulva a filmes balesetemből, nem tettem a karikáját, vagy a játékát bele a táskába, hanem egy kis Milka csoki volt a tét. Pár alkalommal meg is próbáltam és remekül mulattunk. Csoki nagy boldogan elkapta a szatyor fülét kirántotta áldozata kezéből, spurizott hozzám vele és már alig várta, mikor kerül elő végre a jutalom Milkája? Egyenlőre a beavatott segítőim nem jöttek zavarba és természetesen megpróbáltuk élesben is a tudásunkat kamatoztatni. A Váci utca sétáló részén észrevettem egyik hölgyismerősünket, aki önfeledten andalgott, amint a kirakatokat nézegeti. Tökéletes célpont volt a kezében lógó hosszú fülű retiküljével. Szépen mögé settenkedtünk Csokival a turisták nagy tömegében, megmutattam neki a retikült és cukkoltam vele, hozza el, majd szépen lemaradtunk tőle. Pár méterről elindítottam, amit már alig várt és láttam, amint lobogó fülekkel szalad át az emberek lábai között. Annyit még éppen láttam, hogy sikerül kikapni a tulajdonosa kezéből a táskáját és kaján vigyorral az arcomon behúzódtam egy képeslap árus mögé, ahol nem láthatott a kirabolt áldozatunk. Ott vártam az én kis tolvajomat a zsákmányával. Egyre csak telt-múlt az idő, és gyanús lett, hogy nem érkezik meg Csoki. Kikukucskáltam és sehol sem láttam. Abban biztos voltam, hogy nem szaladt el mellettem, ezért elindultam tovább, arra, amerre az imént küldtem. Kisebb csoportosulásra lettem nem messze figyelmes. A közepén ott ült Csoki és a kirabolt hölgye, aki éppen egy tábla Milkát gyömöszöl a kutyám szájába kockánként! Nem volt mit tennem, bár lebuktunk, oda kellett mennem. Nem értettem hogy történhetett ez a baleset meg velünk? Hamarosan kiderült, hogy az én kis tolvaj labradorom annak rendje, módja szerint kikapta a retikült a tulajdonosa kezéből és megindult vele vissza felém. Ekkor azonban a lány megfordult, megismerte őt, elkiáltotta a nevét, mire ő visszanézett rá. Egy dolgot nem kalkuláltunk be az alapkiképzésébe és ez hiba volt. Történetesen azt, hogy az áldozat kezében lesz egy tábla kibontott Milka csoki! Hogyan vette észre ezt az én kis labradorom, nem tudom, de tény, hogy azonnal abbahagyta az akciót, a retiküllel a szájában visszaszaladt a lányhoz, ahelyett, hogy nekem hozta volna, vigyorgó arccal leült elé, visszaadta neki a tulajdonát, majd ellentmondást nem tűrően kikövetelte magának a jutalom csokiját, ahogy az a kiképzés alatt is járt. Szép kis tolvaj, mondhatom az akit ilyen egyszerűen lehet lekorrumpálni és átáll a másik oldalra! Jót nevettünk a balul sikerült tolvajlásunkon, de ez Csokit cseppet sem érdekelte, bevágta a lány csokiját, majd vidáman ugrándozott körülöttünk, hiába szidtam, milyen ügyetlen volt, ő ezt nem így gondolta. Lehet, hogy igaza volt, mert nálam nem volt Milka, a lánynál meg volt! Tulajdonképpen tényleg nem volt rossz döntés a részéről! Csalódottságomat már hármasban csillapítottuk a Gerbaud cukrászdában egy Flódnival...

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

56. Lódító az okos telivér

Csokival a labradorommal másik kedvenc lovacskánk Lódító egy angol telivér volt. Ő a bécsi derbyn másodikként ért célba, de utána egy hét múlva itthon újra versenyeztették, amit nem lett volna szabad, megsérült, kiment az ina pedig már horribilis pénzért volt vevő rá Kanadából. Egy év pihenő után került a Dallos Gyula istállójába díjlónak, akinél én is lovagolni tanultam. 9 éves korára már a nehéz osztályt kezdte, de patarákot kapott. Egy szombati napon mentem edzésre, amikor "Gyula bácsi" megnézette velem a lovat, vállalnám-e a kezelését? Első hallásra nem is mertem vállalni, mert volt állatorvos a Tattersaalban, ott volt az Egyetem, őket javasoltam. De Gyula bátyám nem tágított: "Meg akarom gyógyítani Lódítót vagy nem?" Szegezte nekem a kérdést! Igent mondtam, de nem lehetett garanciát vállalni és a gyógyulási idő is hosszúnak tűnt. Dallos Gyula bácsi a gazdájától megszerezte nekem a lovat, vágóáron megvettem, akit ez után két alkalommal operáltam meg. A teljes talpi szarut el kellett távolítani egészen a patacsontig és speciális kötéssel két naponta átkötözni nyolc hónapon keresztül. Olyan fájdalmai voltak az elején, hogy teljesen vizesre izzadt a kezelés végére. Kis idő múlva már egyedül kötöztem át a patáját. Ahhoz hogy segítség nélkül ez a művelet sikerüljön, egy puha vastag kötéllel a marján át felkötöttem a lábát, mintha valaki tartaná. Vizesen keményre sodort, majd kiszárított vattahengerekből kellett a kifaragott pata talpi felületét kitölteni. Ezen a kötésen múlott a gyógyulása! Ha csak egyszer is leesik, vagy nem tart megfelelően, megsüllyed a patacsontja, rokkant patája lesz és örökre sánta... Ezt szem előtt tartva persze igyekeztem nagyon... Meg is tanultam patát szakszerűen kötözni! Sosem fogom elfelejteni, amint nagy kövér könnycseppek gurultak a szeméből, de rezzenéstelenül állta a kötéscserét. Azóta sem láttam lovat sírni. Ez a ló pont egy év múlva újra versenyezhetett velem Nagycenken! Addigra már futószáron a kondícióját visszanyerte, de alig ültem rajta, hogy ne terheljem a sérült lábát. Kapott egy műanyag lapot a patkója alá és szilikongumival kitöltöttük a teljes talpát, amin már vékonyka egészséges szaru növögetett. Rögtön Szent György díjban kellett indulnom vele, amiben már sok nehéz elem is van, de meglepetésemre, szinte emlékezetből minden feladatott megoldott! Ő így hálálta meg nekem, hogy megmentettem, én meg neki voltam rendkívül hálás! Még évekig sikeresen tanította a fiatal lovasokat. A küzdelmes gyógyulás alatt elnyertem a bizalmát Lódítónak és sokat jártunk vele is terepre. Egyszer Sarlóspusztán számunkra ismeretlen helyen egy csapat helyi lóval együtt mentünk kirándulni. Órákig lovagoltunk a tikkasztó nyári melegben egy bányató felé. Félúton egy kis falu kocsmájánál megálltunk inni és itatatni a lovakat. A csapat másik része lovaskocsikkal jött. Velük küldtem el Csokit is, nehogy a meleg miatt rosszul legyen, hőgutát kapjon. Mentünk végeláthatatlan napraforgó és búzatáblákon át, már nem is találtam volna vissza egyedül. Egy lekaszált mezőn síkversenyt rendeztünk, amire hosszas unszolás után rábeszéltek a többiek. Féltettem a sérüléstől a lovacskámat, de gondoltam majd elgaloppozunk hátul, vagy a többiek tempójában. Csakhogy amikor a ők előttünk megindultak az én telivérem meglátta a zöld gyepet, nem lehetett megtartani. Nemsokára az élre tört és állva hagyta a mezőnyt. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ilyen gyors, amikor már évek óta nem vágtáztunk sebesen vele. A bányatónál lenyergeltünk és úsztattunk a lovakkal. Nem akarták elhinni a többiek, hogy Lódítóval be fogok tudni menni a vízbe. Tudtam, hogy bármit kérhetek tőle, annyira megbízik bennem. Így is lett. Csoki azonnal a vízbe vetette magát és ki sem akart jönni a tóból. Lódítóval elsőre sikerült bemenni úszni vele és egy jókora kört tettünk meg egymás mellett, csak a sörényét kellett fognom. Jól elfáradt mire kiértünk. Kicsit pihentünk, majd újra be akartam menni vele. Kicsit ellenkezett, jelezte, hogy nem kívánja a sportot, de nem hagytam, neki legyen igaza, ezért csak engedelmeskedett. Amint beértünk a vízbe már fordult volna vissza, ezért engedtem is neki. Amint megszabadult tőlem villámgyorsan megfordult és nem tudtam a farkát sem elkapni. Mire én pár tempót tettem ő már rég a parton volt. Hihetetlen gyorsan úszott egyedül. Siettem, ahogy csak bírtam, de a parton állva már csak a távolodó hazafelé vágtató lovat láttam. A helyiek megnyugtattak, hiába is mennék másik lóval utána, nem fogom utolérni és úgyis mindenképpen lakott helyre fog bemenni... Nem sikerült megnyugodnom… Féltem hogy megsérül, vagy nem kerül elő. Végre hazaindult a társaság. Csoki ment a hintón, én pedig egy másik lóval indultam hazafelé a csapattal. Jó órányi lovaglás után érkeztünk a kocsmába, ahol előzőleg is megálltunk. A hintókból kifogott lovak és a társaság másik fele már ott pihent. Nagyon vigyorogtak, de Lódítót nem láttam sehol sem. Meglepetésemre bent a pultnál állt a telivérem, éppen cukorral tömték és Csoki egy bárszéken mellette trónolt, őt meg éppen fagyival etették a lovászok. Komikusan néztek ki így, de a helyiek jót nevettek a meglepett arcom láttán. Nem gondoltam volna, hogy az ismeretlen úton Lódító hazatalál. Mire a hintókkal odaértek, már ott várta a csapatot. Szerencsére ló értő volt a kocsma közönsége, így szakszerűen rendbe tették és kényeztették mire megérkeztem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy ezt a kis kalandot sérülés nélkül megúsztuk. Megcsavarta a lelkem, amikor pár év múlva el kellett adnom, de nem volt mese a régi rendelőnk egy helységét és extra felszereltségét neki köszönhetem, mert ebből a pénzből tudtunk kicsit továbblépni. Ez akkor jelentős fejlődés volt, amit sosem felejtek el neki. Szerencsére nagyon jó helyre került és sokáig megbecsülésben élt. Sosem mentem el meglátogatni, nem tudtam volna a szemébe nézni, amiért cserben kellett hagynom, de sajnos a pénzre nagy szükségünk volt a rendelő tovább építéséhez...

Ha tetszett az írásom, oszd meg az ismerőseiddel!

A PettBull Funkcionális állateledelekről az információt itt találod:
http://pettbull.com/?affiliate=973
Kattints a linkre és olvasd el!
Váljék kedvenceid egészségére!

assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba „Dr.PettBull”
PettBull Kft. R&D director / ügyvezető

Tel.: +36209887766

Email office.: info@pettbull.com
Email private.: info@drjuhaszcsaba.hu
Home page: www.pettbull.com
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/

74. Lóhát helyett gyalog haza

Csoki mindig lelkesen követett a lovakkal. Ha terepre mentünk szaladgált boldogan mellettem, vagy előttünk haladt amerre már ismerte az utat. Ahogy nekem, úgy neki is volt kedvenc lova. Egy szép és jó képességű kanca "Lívia" került hozzám egészen véletlenül. Már 8 éves volt, amikor először találkoztunk. Sarlóspusztán voltam Csokival és Lódítóval az angol telivéremmel, akiről már olvashattál. Ő volt a patarákos lovacskám, aki egy évvel a műtéte után újra tudott díjklóként versenyezni... Nyári hőség miatt korán reggel vittem ki edzésre, amikor még elviselhető volt a hőmérséklet. Pár nap után már komoly nézőközönségem volt a helyi lovászokból és vendégekből verbuválódva. Igyekeztek mihamarabb rendbetenni az istállójukat, hogy nézhessék, ahogy ők mondták: Lódító táncoltatását! Kilógtunk vele a sorból, mert csikós hátasok és túralovak voltak a ménesben, egy, két ugrólótól eltekintve. A Koch ötöst hajtó csikós megkérte, hagy üljön fel Lódítóra, mert szeretné kipróbálni, ugyanis sosem volt még lehetősége díjlóra ülni! Kaptam az alkalmon és bartell üzletet ajánlottam neki cserébe! Felülhet Lódítóra, ha én felállhatok a Koch ötöse hátára! Gondolkodás nélkül a tenyerembe csapott, az üzlet megköttetett! Tudod mi az a Koch ötös? Képet biztosan láttál már róla! Öt ló van összekötve, három elöl, kettő hátul ötös fogatnak, a két hátulsó farán áll a csikós, karikás ostorral a kezében és full vágtában száguldanak a viharos pusztán! Ezt a vízióját Ludwig Koch osztrák festő a XIX. században festette meg, "Azt ember küzdelme a viharral és a vágtató lovakkal" címmel. A képet meglátta az én egyik lovas tanítómesterem Lénárd Béla bácsi, aki addig mesterkedett, amíg a világon először a festmény alapján összeállított egy "Koch ötöst" és a hátukon állva sebes vágtában a közönség ámulatára a világot bejárta mutatványával. Azóta már többen hajtanak ilyen ötös fogatot a hátulsókon állva, hát én is ki akartam próbálni! Munka után átadtam Lódítót a csikós lovasnak, akinek már a felülés után furcsa volt a hosszú kengyel, a dílovas nyereg, a nagykantár két szárral a kezében... Nagy mulatság lett a főleg munkatársaiból álló nézőközönség soraiban, az addig légiesen alattam mozgó lovon új lovasával láthatóan nem kiegyezve feszengő lovacskám látványa! A díjlovaglás lényege, hogy leheletfinom, szinte láthatatlan segítségekre reagáljanak a lovak, váltsanak jármódot, ütemet, stb... Hős csikósunk a szőrén, vagy legfeljebb panyókán lovagláshoz volt szokva, igaz abban profi volt, mint ahogy a karikásostort is kezelte. Ezek a tudásai azonban nem hatották meg Lódítót, hiába próbáltam mellettük menve segíteni, tanácsokat adni Lódító használati utasításából, bár kicsit javult a kapcsolatuk, de mit mondjak, nem lett harmonikus az összhang közöttük... Azért sikerült legalább az egyik félnek (a lovasnak) sikerélményt szereznem, mert mosolyogva és büszkén szállt le a lovacskámról, aki szerintem szintén örült, hogy nem végleg kapta meg ezt az új lovast! Megegyezésünk alapján másnap reggel én következtem a Koch ötöse hátán! Alig vártam már a reggelt, már hajnalban felébredtem, olyan izgatott voltam! Lepucoltam, rendbetettem Lódító után az öt szürkét is, puccba vágtam rekord idő alatt a boxaikat. Az összes lovász rekord idő alatt végzett a reggeli teendőivel, ahogy én is, mert mindenki látni akarta a produkciómat. A reggeli trágyázás és lóápolás közepette mindenki az előző napi csikós-Lódítós produkciót elemezte, amitől igencsak vidám lett a hangulat az istállókban... Végre elkezdhettük felszerszámozni az öt lovat! Kivezettük őket a pályára, ahol a vendégeknek szoktak csikós bemutatót tartani. Ez egy kb. fél futballpálya méretű homokos lovaspálya. Na végre! Teljesülhetett egyik bakancslistás álmom! Felállhattam a Koch ötös hátára! Ehhez kaptam kölcsön olyan csizmát, aminek a talpára szivacs volt ragasztva, ne legyen kényelmetlen a lovak hátának, kezembe pedig egy igazi csikós karikásostort! Nem volt elég, hogy jobbról is 5, balról is 5 szárat kellett a bal kezembe fogni, a jobban még a karikást is! Ráadásul nem is tudok a karikással bánni, úgy meg végleg nem, ahogy az ottani csikósok! Ők például a külföldi vendégek szórakoztatására pár márkáért (akkor még nem volt euró...) képesek voltak egymás szájában tartott cigarettát kiütni a durranó karikásuk végével! Hát én nem vagyok egy vattacukor, de semmi pénzért sem álltam volna számban a cigarettával céltáblának! Vigyorogva álltam a két hátulsó szürke farán, előttem a másik három, így szépen elkezdtünk sétálni két kört a pálya szélén. A harmadik kört már ügetésben tettük meg, majd utána még párat. Egyre magabiztosabban álltam a vadak hátán! A gazdájuk kérdezte: "Vágta mehet?" - "Még szép!" - válaszoltam! Erre amint a kanyar végén a hosszú falhoz értünk a középre fogott vezérlónak, aki mellesleg a csikóshátasa volt, kiadta a vezényszót két cuppogással! Erre mind az öt ló, szinte egyszerre ugrott ügetésből vágtába! A két hátulsó teljesen egyszerre mozgott, helyes lábra ugrottak be, a térdem ugyanúgy járt, mintha síelnék! Nagyon élveztem a dolgot, mentünk így két kört! A kibicek a pálya széléről be-beszóltak, ugrattak: "Doki! Csapjon közéjük! Durrogtassa a karikást!" Én meg örültem, hogy nem esek le a hátukról, nem hogy még durrogtassak közben a karikással, amikor mindkét kezemmel alig győztem kapaszkodni abba a 10 darab szárba, ami a lovak szájánál végződött! A harmadik kör előtt bekiabált megint a gazdájuk! "Sebesvágta mehet!" - Én a sztenderd választ adtam, ami az előbb is már bevált! "Még szép!" Erre, amikor az eleje egyenesbe fordult, hallottam a gazdájuk bíztatását, erre az egész száguldó fergeteg turbóra kapcsolt és repültünk körbe két kört a pályán! A rövid falakon a kanyarban kicsit lassítottak, de amint az egyenesbe értek, rákapcsoltak és full vágtában lobogtam a a két hátulsón kapaszkodva, ahogy Ludwig Koch azt megálmodta, csak szerencsémre épp vihar nem volt a háttérben! Két kör igazi száguldás után a lovak lassítani kezdtek és visszavették a tempót újra ügetésre váltottak. Én már annyira nekibátorodtam, hogy elkezdtem noszogatni őket, ugorjanak már vágtába, mert épp kezdtem élvezni a dolgot, meg az előzőektől az adrenalin szintem is a maxon lehetett... Sikertelen próbálkozásom hangos nevetés kísérte a pálya széléről. Ki is szóltam: "Mehetünk még pár kört vágtában, mert épp kezdek belejönni!" A válsz az volt: "Ha be tudja ugratni egy körre Doki őket, veszünk magának egy láda sört!" Ez a lovászok részéről komoly felajánlás volt, bár tudták, hogy én nem iszom, de a fogadás tárgy itt nem lehetett más, csak sör! Nem elég, hogy nem ugrottak be vágtába a gebék, csak poroszkáltak alattam két kört, én meg hiába bíztattam őket, a harmadik körben minden erőfeszítésem ellenére visszavették a tempót lépésbe! Ez még inkább derültséget keltett a közönségem soraiban... Megsemmisülve, de széles mosollyal az arcomon ugrottam le a lovakról! A gazdájuk őszintén gratulált a produkciómhoz és azt mondta: "Ezek a lovak pontosan tudják a dolgukat! Amikor jönnek a külföldi csoportok és bemutatót tarunk nekik, a Koch ötös programja két kör lépés, két kör ügetés, két kör lassú vágta, majd két kör sebes, ami a csövön kifér, azután újra ügetés, majd lépés és irány az istálló." Elmondta, még ő sem tudná újra vágtára bírni őket, csak akar ha bevinné mindet a boxba, majd újra ki a pályára! Csak akkor lennének hajlandók a programnak megfelelően bemutatózni, de túlórázni nem hajlandók! Nem csak evvel a két fenti produkciónkkal, hanem a sérült lovak ellátásával is kivívtam a lovászok tiszteletét, barátságát. Így aztán pár nap múlva egyikük azt mondta: "Van itt a Doktor úrnak való lú!" (Nem elírás lú-t mondott!) Kisétáltunk a legelőre ahol egy nagyon sovány csontos négy lábra kesely hókás csókaszemű kancát mutattak be nekem. Ő volt Lívia! Látták a csalódottságot az arcomon, de abban maradtunk estefelé, amikor már hűvösebb az idő bemutatják nekem a kanca szabadon ugró tudományát. Így is lett. A szabadon ugró folyosó egyenesének közepén egyre magasabbra tették a rudat, annyira, hogy már nem lehetett tovább emelni, de ez a ló könnyedén ugrott át mindent! Végül addig eszkábálták az akadályt, kiszedtek alóla mindent, csak egy szál rozoga rúd maradt fent kb. 190 cm magasan. A ló simán átsétálhatott volna alatta, anélkül, hogy nagyon le kelljen hajolnia, mert a marjánál jóval magasabban volt a léc! Elámultam, amikor ezt is simán átugrotta Lívia! Rögtön beleszerettem! Be is fejeztettem a bemutatót, abban maradtunk, reggel felülök rá! A ménesben már lemondtak róla, mert senki sem bírt vele. Próbálták sokan, de mindenkin kifogott. Annyira kirafinálódott, hogy végül senki sem mert ráülni, mert leszórta a lovasait. Sovány és rossz kondíciója volt, de Csoki már az első találkozáskor összebarátkozott vele. Felugrott és megnyalta az orrát. A hisztis kanca ezt meglepő módon hagyta és lehajolt hozzá újra megszaglászni. Másnap reggel szereltem fel, és a gondozók már készültek a jó kis műsorra. Már elmesélték az előzményeket, amint mindenféle kényszerítő eszköz ellenére mindig a kanca nyert, ezért se pálcát, se sarkantyút nem vettem fel hozzá. Eleinte a pályán sétáltam vele körbe, de látható módon még ezt is zokon vette. Csoki segített, mert mindig előttem baktatott, szinte mutatta az utat. Amint ügetni kezdtünk egyszerű vonalakat, az addig is idegesen viselkedő kanca egy ponton megmakacsolta magát, lecövekelt a lábaival és nem volt hajlandó arra fordulni, amerre szerettem volna. Minden izmát megfeszítve állt és se előre, se hátra, se jobbra, se balra nem lehetett finoman elmozdítani. Dallos Gyula volt az edzőm, aki mindig azt mondta: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak. Kinél előbb, kinél később…” Miután finom segítségeimre nem reagált, leszálltam róla, megveregettem, megnyugtattam és szép finoman elindultam vele gyalog abba az irányba amerre nem akart engedelmeskedni. Annyira félt, hogy szinte remegett. Sok rossz élménye lehetett már előzőleg. Csoki is megtorpant előttünk, értetlenül visszafordult és csalogatta tovább a lovacskát. Egyik oldalamon Csoki, a másikon a ló volt, amint nyugtatgattuk a félős kancát. A kritikus néhány méter után megint felültem és Csoki vezetésével kezdődött az egész elölről. Volt olyan is, amikor már vágtában annyira behisztizett, hogy váratlanul lefeküdt velem együtt. Meglepődött, amikor nem szálltam le róla, hanem újra a hátán talált mire felállt. Pár hétbe és pár doboz kockacukorba telt, mire elnyertük a bizalmát és nem ellenkezett. Igaz eközben sosem bántottam, csak finoman, akár rögtön leszállva a földről próbáltam rávenni a feladatra. Sokat kellett türelemmel foglakozni vele, soha erőszakot nem lehetett alkalmazni, végül egészen jól összejöttünk. Csokinak szimpatikus lett a kanca, ez kölcsönös is volt, mert akár szabadon a karámban, akár a boxban, azonnal üdvözölték egymást. Csoki mindig csak hozzá szaladt be egy nyelves csókkal az orrára, a meg hagyta, sőt le is hajolt az üdvözléshez. Nemsokára már Csokit lehetett küldeni, amint kiszálltunk a kocsiból. „Keresd meg a Mamát!” Erre azonnal loholt a boxba, vagy a karámba és szertartásszerűen üdvözölték egymást. Pár hét alatt egészen szépen engedelmeskedett sík munkában, arra ment, amerre szerettem volna, bármilyen jármodba váltott oda-vissza és nagyon finom segítségeimre reagált. Ott voltak belovagló Sáli Gábor és Bálint Gábor barátaim. Amikor már látták, egészen jól haladunk, meginvitáltak a szomszédos ugró pályán is próbáljuk ki a lovat. Ez annyira jól sikerült, hogy felajánlották a hétvégén indulnak Pomázon egy díjugrató versenyen, tartsak velük, mert van helyük a kanca szállításához a teherautójukon! Nem voltam benne biztos, hogy nem korai-e még ez a megmérettetés, ezért úgy próbáltam kibújni a hurokból, sajnos nincs fehér lovas versenynadrágom, fehér ingem, nyakkendőm a versenyzéshez... Másnap reggel a kedvenc lovászaim nagy vigyorogva tisztára mosott fehér lovaglónadrággal, vasalt fehér inggel és nyakkendővel vártak a reggeli vizitemre! Doki megyünk mi is a versenyre, szereztünk mindent ami kell! Innen már nem volt visszaút... Hétvégén Pomázon a lovasversenyen találtam magunkat, Csoki, Lívia és a lovászaim társaságában... Meglepetésemre a kancám besárlott! Úgy megváltozott, mintha kicserélték volna egy másik lóra! Nem hisztizett, nem volt izgága, mindenütt engedte magát kefélgetni, még a lábait belül, a hasát is amit máskor azért csak nehezen engedett leápolni... Igaz, ha a kritikus helyeken érintettem, felcsapta a farkát, villantott a operájával és dőlt felém, szinte rám akart feküdni! Elsőnek egy kisebb magasságon indultunk, ami neki a képességeihez képest nem volt nagy kihívás. Az alappályán sikerült hibátlant teljesítenünk, így bejutottunk az összevetésbe! Akkor vettem észre először, hogy amelyik csizmámmal adok egy finom segítséget a fordulóhoz, azt a fülét lesunyja, mintha csak indexelne és persze arra is fordultunk! Ez a szokása szinte névjegye lett később is! Akkor éreztem meg igazán, amint szembe került egy akadállyal le sem lehetett fordítani róla, annyira igyekezett átugrani! Mivel az első számot meg is nyertük, beneveztek minket a következő eggyel nagyobbra a "Vadász ugratás"-ra is! Ebben a számban a lovas találja ki a nyomvonalat, az akadályok pedig számokkal vannak ellátva, amelyiket sikeresen megugrod, annyi pontot kapsz. Van a pályán egy joker ugrás is, ami nagyobb, mint a többi, értelem szerint a legtöbb pontot lehet érte kapni. Líviával sikerült szintidő alatt az összes ugrást a jokerrel együtt teljesíteni, hiába maradt még időnk ugrás már nem volt több a pályán... Megnyertük ezt is! Most lett csak gondom igazán! Az eredményhirdetéshez piros lovas zakóm nem volt! Nem mástól kaptam kölcsön a sajátját: Sasvári Sándor színész lovas barátom adta oda az eredményhirdetésre! Tetszett mindenkinek az új lovacskám! Nekem méginkább! Később egészen jó ugróló lett a tehetséges kancából, bár a korábbi kiképzési hibái mindig meglátszottak, de nagyon megbízható lett, legalábbis nekem. Ő volt az akihez sosem hasznCsokival a kapcsolatuk mindig megmaradt, akárhány ló közül csak mellette ment és követte mindenhova. Rá lehetett bízni egy sétára is, a szájába fogta a vezetőszárat és a kötőféken lévő lovat szépen vezette mellettem, de akár egyedül is, ha rábíztam. Érdekes volt ahogy a kezelhetetlen kanca engedelmesen hagyta magát a kis labradornak hurcolni és nem próbálta ki az erejét latba vetve megszabadulni az ő kutya-lovászától. A terepen sokat csavarogtunk így hármasban. Egyszer vihar után lovagoltunk egy telepített fasorban, ahol kidőlt néhány fa. A mellettünk lévő sorban találtunk egy alkalmas ágat pont keresztben, amit kinéztem magunknak ugrásnak. A fűkaszálás előtt jó magas volt, így csak a levegőben éreztem, milyen magas ugrást sikerült kiszemelni a napi edzésre. Tetszett a ló teljesítménye és még néhányszor ráfordultunk a kidőlt fa alkotta akadályra. Ma már persze tudom hogy hiba volt, de minden lovas a saját kárán tanulja ezt a sportot, én is… Még egy utolsót akartam húzódzkodni, mert az előzőek nagyon jól sikerültek, de az okos kanca másként gondolta. Megelégelhette az edzésmunkát aznapra és meglepetésemre nem ugrott el, hanem kicsit lehajtva a nyakát a kidőlt fa alatt átbújt, én meg ölembe kaptam a jókora ágat és ottmaradtam fennakadva, mint Tom és Jerry a rajzfilmekben. Amikor lehuppantam a földre, akkor derült ki milyen magas a fű, ezért elsaccoltam az ugrás magasságát. Még jó hogy olyan nagyokat ugrott szegény ló és megelégelte. Ekkor már hiába világosult meg a hibám, a ló már messze járt én meg ottmaradtam gyalogosan mellettem Csokival. Nem voltam túl lelkes hazagyalogolni, ezért megpróbáltam Csokit a ló után küldeni. Pár karcoláson és kék folton a karomon kívül más sérülésem nem volt, ezért elküldtem a kutyát hozza vissza a lovat. Nem indult el azonnal, de addig bíztattam, még végre el nem indult utána. Baktattam hazafelé, bosszankodva milyen ostoba voltam és pechemre a ló milyen okos, amikor már jó ideje hazafelé tartottam. Beletörődtem a sorsomba, baktattam, baktattam, egyszer csak megláttam a lovacskámat a távolban. Végre odaértem hozzá és láttam amint legelészik békésen, Csoki meg fogja a szárat a szájában és farkcsóválva fogad! A ló addigra lehiggadt, megnyugodott, békésen fogadott. Mindkettőjüket nagyon megdicsérgettem, kaptak kockacukit a zsebemből, majd felültem és békésen hazasétáltunk. Nem tudom, hogyan érhette be a hazafelé vágtázó lovat, az a gyanúm, hogy átvágott egy dombon, amit a lónak meg kellett kerülni és úgy vághatott elé, mert kicsi az esély arra, hogy a ló hazáig megállt volna legelészni. Én mindenesetre örültem, hogy nem kellett hazáig gyalogolnom.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

74. Csoki! Hogy csinálnak a pesti lányok?

Csokival minden bolondságot meg lehetett értetni. Ha hízelegni akart, a lábam elé az oldalára feküdt, dobolt a farkával és amikor lehajolva megcirógattam a hasát, teljesen hanyatt fordult és úgy vakartatta magát tovább. Ilyenkor azt mondogattam neki: „Te milyen kis kurvincka vagy! Na, mutasd meg hogy csinálnak a pesti lányok!” Néhány alkalom után ezt ugyanúgy megtanulta, mint az ül, fekszik, vagy egyéb parancsszavakat. Ha elkezdett hízelegni, csak rákérdeztem: „Hogy csinálnak a pesti lányok?” Erre máris hanyatt dobta magát, négy lábbal az égnek és pajkosan riszálta a testét. Ez a kis mutatvány sokáig csak házi használatban volt, míg egyszer nagy elegáns társaságba nem keveredtünk. Csoki a lábamnál ücsörgött, már jól teleetettem az állófogadás finomabbnál finomabb falataival és sekélyes beszélgetéseket kellett folytatnom a vendégsereggel. A körben álló nagy társaságban a nőkről és a férfiakról ment a vita, ki, hogyan viselkedik a különböző országokban. Szép csendben hallgattam a sok okosságot, még valaki nekem nem szegezte a kérdést. Mondjam el én a véleményemet a pesti lányokról! Hirtelen jött a mentő ötletem és segítségül hívtam Csokit. Megcirógattam a fejét mellettem, lenéztem rá, és megkérdeztem tőle: „Csoki! Mutasd meg nekünk, hogy csinálnak a pesti lányok?” Erre azonnal hanyatt vágta magát és kihívóan tekergődzött. A társaság harsány nevetése nem maradt el, na meg persze az én jutalmam sem. Leguggoltam hozzá, megvakarásztam a kopasz hasát és megköszöntem neki, hogy nem kellett erre a hülye kérdésre válaszolnom, hanem ő megtette helytettem. Az egészben csak az a pech, hogy igaza volt, és ő sosem hazudott…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

74. Tv ráesett

Csoki imádta nézni a TV-t. Feltűnt, mindig úgy helyezkedett, hogy lássa a képernyőt. Kezdtem figyelni, vajon nézi-e a műsort, vagy ez csak véletlen. Kipróbáltam, hogy elé helyezkedtem, takartam a képet előle. Erre arrébb ment és újra nézte tovább az adást. Gyakran előfordult, hogy a filmekben szereplő állatok hangjára reagált. Kutyáknak, macskáknak válaszolt, morgott, vagy vakkantott egyet-egyet. Amikor erre rájöttem bekapcsoltam neki a természetfilm csatornákat. Azok lettek a kedvencei! Amikor az afrikai vadonban vadásztak az oroszlánok, gepárdok  és a társaik, azt élvezettel nézte, sőt együtt élt a vadászattal! Ugatott, morgott, kommentálta az eseményeket, miközben feszülten nézte a TV-t! Kedvelte a farkasokról szólókat is, de nem volt válogatós, lehetett kutya, macska, madár vagy bármi, csak akció legyen és izgalom! Képes volt órákig szórakoztatni magát, ha ilyen izgalmas műsor volt. Ha ritkán, de egyedül kellett hagynom a lakásban, vagy a hajón, bekapcsoltam neki a "National Geographic", vagy hasonló csatornát és nem volt "szeparációs szorongása", szerintem észre sem vette, hogy elmentem mellőle annyira lekötötte az állatos műsor. Sokszor arra értem vissza, hogy meredten nézi az adást, láthatóan megzavartam, ha szóltam hozzá, mikor épp egy izgalmas részt nézett! A Te Kedvenced is nézi a TV-t? Egyébként az alváshoz a kedvenc helye lett a lakásomban egy fonott kutyakosár, éppen a TV alatt, amelyet szépen kibéleltem szivaccsal és fekete huzattal. Mindig ide vezetett az első útja, ha hazaértünk. Számba vette az ott elrejtett játékait, mindig egy másikat kiválasztott közülük, boldog farkcsóválás és pajkos morgás közepette incselkedni kezdett velem. Ilyenkor el kellett dobni az aznapra kiszemelt sünikét, vagy plüss kutyát, amit a kövön csúszva fékezve és teljes sebességgel indulva és érkezve támadott meg. Nehezen unta meg a játékot. Általában az én türelmem fogyott el hamarabb. Az egyetlen lehetőségem maradt, ahhoz hogy megússzam a reggelig tartó apportírozgatást, ha elkészítettem a vacsoráját. Az addig vígan rohangáló Csoki hirtelen lenyugodott és szorosan ücsörgött a lábamnál, szuggerálva a lábosát nézve, amint hűl az ennivalója. Utána fogta az összes széthordott játékát, mind egyesével becipelte a kosarába és végül összegömbölyödött a társaságukban. Pont fölötte egy elfordítható karos állványon volt a televízió is. Lehet hogy nem a megfelelő méretű állvány volt a nagy méretű készülék alatt, vagy a felszerelés nem volt szakszerű, de egy biztos, valami nem stimmelt. Jó két évig ez az idilli hangulat uralkodott, amíg egy este már mindketten elhelyezkedtünk kényelmesen. Ekkor váratlanul kiszakadt a falból a felfüggesztés és az egész állvány és a TV ráesett az alatta szunyókáló Csokira! Hiába pattantam fel, nem érhettem elég gyorsan oda. Rákiabáltam, maradjon a helyén, nem akartam, hogy a pánikszerű meneküléssel esetleg még nagyobb sérülést szerezzen. Megemeltem a leszakadt romokat és kihívtam alóla a kutyát. Nagyon megijedt és elszaladt a szoba másik végébe. Néztem utána, de látszólag nem sántított. A nehéz TV a fonott kosár szélén landolt, kicsit megsérült a hangfal is, felfogva a kutya elől az ütközés nagy részét, a vesszőkosár jól benyomódott, de szerencsére emiatt nem a kutyán landolt a nagyobb súly. Áttapogattam és vigasztalgattam, nem találtam semmi sérülést. Szerencsére megúszta egy kisebb ijedtséggel. Ezután azonban soha többet nem volt hajlandó befeküdni a kosarába a TV alá, sőt az összes játékát kiköltöztette onnan! Hiába dobáltam vissza rendszeresen őket, ha rendet raktam, ő szépen egyesével kiszedte őket, láthatóan félve és minél gyorsabban, hogy biztonságba helyezhesse a kis kedvenceit. Hiába próbáltam a kosarat a lakás más részében elhelyezni, akkor sem feküdt bele többet és a játékait sem hagyta a veszélyes kosárban. Sajnos Csoki már nincs velem, de a TV hangfalán lévő kis sérülés még máig is sokszor eszembe juttatja a meleg barna szempárját…

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

1. Csoki Foxival a Füttyösön

Csokival és barátaimmal vitorláztunk a Balatonon egy fából készült vitorláshajón, a „Füttyös”-ön amelyiknek két tőkesúlya volt egymás mellett. Ezt a vitorláshajó típust a tengereken olyan helyeken használták, ahol az apálykor visszahúzódó vízálláskor a vitorláshajó a két tőkesúlyán, mint két lábon megállt a parton, majd dagálykor újra úszott a vízen. Ebből egyet eredeti tervrajzok alapján az EVIG gyár vitorlásklubjának építették hazai hajóépítők. Ezt a hajót sikerült többször megkapnom és rengeteg kalandom fűződik hozzá a Balatonon. Ezek mind, mind vidám és pozitív élmények egyet kivéve... Na, jó, ha ennyire kíváncsi vagy rá elmesélem... Szóval korombeli (akkori korombeli...), azaz fiatal csapattal indultunk Balatonfüredről kirándulni Tihanyba Füttyössel, amin csak vitorlák voltak, motor nem. Tehát a kikötőkbe be és kiállni a szél és a vitorlák segítségével kellett. Ez egy 10 személyes, tehát nem kis hajó volt, amelyikkel bármilyen nagy Balatoni viharban lehetett vitorlázni. Ennek megfelelően a súlya meglehetősen nagy volt, tehát a partot csak nagyon lassan, óvatosan lehetett megközelíteni vele. Gyorsan elérve esetleg a partot, emberi erővel nem lehetett lelassítani, megtartani a hajót elkerülendő az ütközést. Meg is tanultunk vele profin ki-beállni mindenhonnan, ismertük az össze kikötőt a tavon. Ezen az ominózus túrán Tihany a nagy hajókikötő volt a célállomás, hogy fagylaltozzunk egyet az Apátság melletti a cukrászdában. A Balatoni kikötők az uralkodó széliránynak megfelelően az északi oldalról védettek hullámtörővel, a déli fele például ennek nyitott. Esetünkben azonban éppen déli szél fújt, ráadásul be is dudált rendesen! A hajón ketten voltunk akik tudtak vitorlázni, ezt a hajót ismerték, tehát kellett a turistáink közül egy matróz segítséget toboroznunk, mert egyikünk kellett a kormányhoz, én pedig a hajó orrában szolgáltam a kikötési manőverhez. Az erős déli szél miatt a hajók hosszú farhorgonyon voltak rögzítve a déli végüknél, míg az orruk az északi oldalon a parthoz volt kötve. Egyetlen szabad hely volt a kikötéshez a szorosan egymás mellett parkoló hajók között. A terv egyszerű volt. A kikötő előtt jóval elcsomagoljuk a nagyvitorlát. Utána irányba álltunk és minimális orrvitorlával és plusz a hullámok hátán robogtunk a kikötőhelyünk felé. Ezért kellett felesketnünk még egy matrózt! A kiszemeltünk egy állatorvos Kollégánk volt, akit a legalkalmasabbnak tartottunk a farhorgony leengedésére... Ő lelkesen vállalta is részvételét a manőverben! Többször is átvettük vele mi lesz pontosan a feladata: "Kiállsz a hajó farába a kezedben a hatalmas farhorgonnyal. Nem kell bedobnod, csak le kell majd eresztened, amikor megkapod rá tőlünk a parancsot! Menni fog? "Persze, persze... sima ügy!" Te vagy a legfontosabb ember most, mert evvel a farhorgonnyal tudjuk csak lelassítani a hajót ahhoz, hogy ne romboljunk neki a partnak! "Értem, értem, értem..." Tehát irány a part! Vitorlákat bevontuk, elcsomagoltam, ne fogjanak szelet, pontosan irányba álltunk, már-már beértünk a két szomszédos parkoló vitorláshajó közé horgonykötelei közé, innen már nem volt visszaút, a hajó orrában állva kiadtam a parancsot! "Farhorgonyt leengedni!" Hallottam a csobbanást, nyugtáztam, hogy minden rendben, be is férünk a kiszemelt helyre és vészesen közeledett a part! Épp velünk együtt kötött ki az utasszállító katamarán motoros és pár száz ember csodálta, fényképezte a mi vitorlás manőverünket, mintegy díszletnek használva a tihanyi kirándulásuk emlékeként. Kiadtam az újabb parancsot: "Fékezzétek le a sebességet a farhorgonnyal!" Erre a feladatra az újonnan avatott matrózom visszakérdezett! "Milyen horgonnyal?" Megdöbbenéssel láttam, hogy a farhorgony nincs a hátulsó bikához rögzítve, pedig én személyesen kötöztem oda és a húsz méteres úszó horgonykötelet is én szedtem össze ahhoz, hogy ne gubancolódjon össze miután matrózunk leengedi a vízbe! Nem volt több időm gondolkodni hol lehet a farhorgony kötele, mert vészesen közeledett a betonpart! Az nem volt opció, hogy a mellettünk lévő két hajón csökkentsük a sebességünket, az sem, hogy lábbal megtartom majd a partra kiugorva a robogó vitorláshajónkat. Lefagyva álltam az elején, ráadásul az érkezésünk helyénél két csinos lányt láttam napozni, ők pedig eleinte fekve, majd ahogy közeledtünk felülve, amint már majdnem ütköztünk menekülőre fogva nézték végig a kikötésünket! Társaságuk is akadt hozzá bőven, mert egyre többen szálltak ki a kirándulókat szállító katamaránból! Ledöbbent arcok suhantak el mellettem a szomszédos hajókon ücsörgőkről... Kiálltam az orrba, de felmértem, semmi esélyem megfogni a partnak rontó hajónkat... Tudtam, mert láttam már ilyen balesetet, amikor ennél jóval kisebb hajó orrához tette valaki a lábát, avval próbálta lassítani, aminek az lett a vége, hogy a sípcsontja szilánkosra tört. Ehhez nem volt sok kedvem, de lehetőségem sem, mert amint a parthoz ért a hajónk lerepültem róla pont az imént még napozgató hölgyek törölközőin gyönyörűen kivitelezett gurulással landolva. Mire felpattantam, már recsegve-ropogva lassult a hajónk a betonpart segítségével... Nincs mit szépíteni, a gyönyörű fa hajó orra kinyílt, mint egy cápa szája a vízvonal fölött úgy fél méterrel... Az a hang még most is gyakran cseng a fülembe! Hasonlít ahhoz, amikor autóval karambolozol és a gyűrődő fémnek van tipikus fültépő hangja, csak ez fából volt, állíthatom Neked, ez még rosszabb! Ráadásul, vagy szerencsénkre az élén egy arasznyi széles rézlemez borítás is volt, pont ott, ahol a part merőleges élével találkoztunk. Ez talán valamelyest csökkentette a kárt, de maga a réz veret áldozatul esett a kikötési manőverünknek! Az az igazság, hogy nem kaptunk tapsot az összesereglett nézőközönségünktől! Kikötöttem elől a hajót, majd siettem hátra, de addigra a két mellettünk parkoló, bár megrémült hajóstársak már kikötötték Füttyöst a sajátjukhoz, így a délről süvítő szél ellenére a hajónk orra bár sérülten, de legalább nem verődött tovább a partnak. Próbáltam megtudni, miért nem fogta vissza, miért nem lassította a farhorgonyunk kötelével újdonsült matrózunk a hajónkat, ahogy azt előtte megbeszéltük? Meglepetésemre azt mondta, nem volt a kötél vége a hajónkhoz rögzítve, ő meg a horgonnyal együtt bedobta a kötelet is a Balatonba! Amikor értetlenkedtem, mondván én kötöttem rá a bikára, meglepetésemre azt mondta: Ö elkötötte onnan, hogy ne gubancolódjon össze a kötél, mert az ugye nagyon fontos, ezt hangasúlyoztam neki a rögtönzött kiképzése folyamán... Állatorvosból lett matrózunk pedig, hogy ne hibázzon, ne legyen gubanc, eloldotta a kötelet és horgonyostul leengedte a vízbe, nem dobta, mert az ugye tilos volt! Ez a magyarázata nálam kiverte a biztosítékot... Arra már nem emlékszem, hogy fagyozni elmentünk-e ezek után, de arra igen, hogy két napot kellett várni, mire mire elállt a süvítő szél, tükörsima lett a Balaton és haza tudták vontatni Füttyöst javításra Balatonfüredről. Arra azért pontosan emlékszem, hogy nem dicsérték meg... Szerencsémre a hajóépítő mesterek tökéletesen restaurálták a hajót, a javítás után nem is lehetett észrevenni rajta a sérülést! Igaz, ehhez valószínűleg segített nekik az az ipari mennyiségű kerítésszaggató pálinka is, amit vittem nekik a műhelybe, hogy jobban menjen a munka! Azóta eltelt negyven év, de amikor Tihanyban járok a nagy hajókikötőben, mindig lesétálok a tett színhelyére, amit nem nehéz megtalálni, mert a parti betonból kitörtünk egy kétökölnyi darabkát az érkezésünkkel, pont ott ahol a pipikék napoztak az ominózus napon... Ezek után szerinted aggódok, amikor a most húsz éves Huba fiam a haverjaival nélkülem vitorlázik ilyen nagy hajókkal a Balatonon? Vagy most a hétvégén, amikor felhívott: "Apa leállt a motor, nem indul újra itt vagyunk a kikötő előtt!" Így aztán nekik is vitorlával kellett bejönni a kikötőbe! Annyi azért változott mára, hogy telefonon tudtam navigálni őket, bár ez valószínűleg csak az én megnyugtatásomra kellett, ő nélkülem is simán behozta volna a hajót széllel, vitorlával motor nélkül is! Büszke is voltam rá! Na, jó, igaz az is, hogy amikor picike volt már akkor is kivittem magammal és előfordult, hogy a délutáni szundikáláshoz az orrkabinban ki kellett támasztani vitorlákkal, nehogy elguruljon olyan hullámzás és szél támadt ránk... De kanyarodjunk csak vissza az eredeti kalandunkhoz, amiről kezdtem mesélni! Akkori csapatomból az egyik fiú korábban rövidtávon úszásban Európa-csúcstartó volt, de a természetes vízbe semmi pénzért sem ugrott volna be. Kaptunk kölcsön, pontosabban kölcsönvettünk egy fél napra egy drótszőrű foxi kölyköt a csinos gazdájától, akit megpróbáltunk evvel a csellel is becserkészni! Csokinak nagyon tetszett a kis játékkutya, mindenki megcsodálta, akármerre vittük, hát a hajót is kipróbáltattuk vele. Vagány kis kutya volt. A fedélzeten biztonsággal sétálgatott, a hajó gyorsan haladt az élénk szélben. Csoki mindig a szél felőli oldalon feküdt, ahol kényelmesen elnyújtózhatott, nem kellett félni tőle, hogy beesik a vízbe. Fordulás előtt szólni kellett neki, erre átköltözött a másik oldalra. A kis foxi pedig lehasalt a hajó orrába és hosszú ideig nézte, amint szaladnak el alattunk a hullámok. A Balaton közepén ránk szakadó idilli csendben csak a szél zúgása és a hullámok csobogása maradt velünk. Boldog semmittevés közepette haladtunk a másik part felé, amikor hirtelen csobbanással a kis kölcsön foxink egy merész elhatározással bevetette magát a vízbe a hajó elé! Valószínűleg már hosszú percek óta kacérkodott a gondolattal, mert már gyanúsan régóta hasalt az orrban figyelve az elhaladó habokat. Megelégelhette a tehetetlenségét, és üldözőbe vette a vele incselkedő fehér hullámokat. A kormánytól csak azt láttam, hogy hirtelen eltűnik előttünk. Néztem mellettünk mindkét oldalon, hol lehet a vízbeesett, mikor még egy nagyobb csobbanás jelezte, amint Csoki is bevetette magát a kölyök után. Meglepődtem, mert soha sem ugrott még be menet közben és főleg engedélyem nélkül a vízbe. Még fel sem ocsúdtam, a vitorlát kezdtem volna kiengedni, amikor a harmadik még nagyobb csobbanással az úszó barátunk vetette be magát harmadikként a vízbe. Ez pedig azért volt meglepő, mert a fiú bár korábban úszó európabajnok volt rövidtávon mellúszásban, de a Balaton közepén fóbiás volt és nem volt hajlandó sosem bemenni úszni! Ekkor nemsokára jóval mögöttünk feljött a víz alól a kis foxi is végre! Mire visszafordultam értük, már mindhárman vártak minket, a kölyök a fiú kezében, Csoki meg mellettük asszisztált. Amikor kimentettük mindhármukat, kiderült, hogy a foxi fehér háta sötétzöld lett a hajó alján lévő az algától, amikor átúszott a hajófenék alatt a két kiel között. Hazafelé próbáltuk a zöld árulkodó foltot eltűntetni a bátor kiskutyáról, de kevés sikerrel. Végül töredelmes vallomást kellett tennünk a visszaadásakor, ennek megfelelően többet nem is kaptuk kölcsön. Hiába büszkélkedtünk avval, hogy két önkéntes mentő is rögtön utána ugrott, semmivel sem tudtuk enyhíteni a bűnünket... Ezek után nem is alakult ki szorosabb kapcsolat a hölggyel... 

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

1. Tengerimalac kalandunk Csokival

Csokival minden este későig elhúzódott a rendelés. Sajnos ez a mai napig így van, nem mintha a késő estéket nem tudnám mással tölteni, de sajnos az emberek dolgoznak és csak utána tudnak kedvenceikkel az állatorvoshoz menni. Nem egy családbarát szakma a miénk... Én nem iszom alkoholt, mert mindenhova autóval mentem, sokszor kell felkelnem éjjel és operálni mennem, de a legfőbb okom erre az hogy, nekem nem kell innom hozzá, hogy jó kedvem legyen, így is mínusz kettő a gátlásom... Erről jut eszembe, amikor az Állatmentős barátom Gyula egyik éjjel 2 körül hívott, hogy egy erősen vérző balesetes kutya van nála, azonnal meg kellene operálni! Ilyenkor ki az ágyból és száguldás át az üres Budapesten egészen a műtőig! Fiatalon szerettem a sportos autókat, amik rendesen el voltak látva lóerővel, akkoriban is büntettek a sebesség túllépéséért, de még nem olyan szigorúan, mint manapság. Így aztán a tűzpiros mérges kis autómmal elindultam a Petőfi hídon Pestről Budára egy kövér padlógázzal... A híd tetején, amikor a felénél a púpjára értem, megláttam a végénél a lámpát, ami éppen zöldre váltott! Ez az enyém lesz, gondoltam és tövig nyomtam a gázpedált, nehogy pirosat kapjak, mire odaérek! Sikerült! Csak én voltam egyedül a hídon, nyár volt, meleg éjszaka, tombolt a zene az autóban, mellettem Csoki kutya és száguldottunk a műtő felé... Ezt az idillt egy zseblámpával köröző hatósági személy törte meg a következő lámpa előtt... "Jó estét kívánok! Tudja miért állítottam meg?" Vége lett az idillnek... Húszezer forint lesz! Próbáltam alkudozni, akkor még ez lehetséges és "legális" szinte kötelező volt, de a szerv nem volt túl alkuképes... Épp így tárgyalgattunk egymással, de az adu ász az ő kezében volt, ami az irataimat jelentette ez esetben, ekkor megcsörrent a telefonom! Ezek a korai mobilok még nem mindenkinek voltak megengedhetők, de nekünk nagyon megkönnyítette a munkánkat, ezért amint lehetett vettünk is, először személyi hívót (Emlékszel még rá az mi volt?), majd jött a Motorolla és a társai... Rendőrünk meg is lepődött, amikor felvettem a telefonom épp az alku közepette! Gyula az állatmentősöm hívott, érdeklődött miért kések, hol vagyok? Mondtam neki épp a szervvel próbálok egyezkedni, de sikertelenül. "Add a telefonhoz!" - kaptam tőle a szigorú parancsot! "Magát keresik!" - nyújtottam ki az ablakon erre a készüléket! "Engem?" - értetlenkedett a rendőröm. De azért a füléhez emelte a telefont és meglepett arcot vágott. Visszaadta a készülékem, az irataim, elnézést kért hogy feltartott, jó utat kívánt és azt kérte siessek! Nem értettem mit mondhatott neki Gyula barátom az állatmentős, de láthatóan az hatotta meg! Nem kérdeztem meg tőle, hanem megköszöntem neki és indultam volna, de még behajolt az ablakon és annyit mondott cinkosan kacsintva: "Doktor Úr ma maga a csúcstartó! 198-al jött át a Petőfi hídon! Vezessen óvatosan, de siessen ám, mert várják a műtőben!" Ezt utasításnak vettem: Nyomtam egy padló gázt és elfüstöltem a szerv szeme láttára! Hívtam is rögtön a megmentőmet, Gyulát, mit mondott a rendőrömnek? Mit, mit, hát azt, hogy ne tartsa fel ilyen hülyeségekkel a Professzor urat, mert elvérzik a betege a műtőben! Ez hatott! Azt az apróságot nem árultuk el a rendőrömnek, hogy nem a humán műtőbe, hanem az állatorvosiba tartok éppen! Szóval indulhattam utamra... Ennek megfelelően még csak ezután jutott időnk szórakozásra. Rendszeresen lemaradtunk a mozifilmek és a házibulik elejéről. Ráadásul már sokszor olyan fáradtan érkeztünk, hogy nem sok hasznunkat vették. Ez alkalommal is belecseppentünk egy vígadó társaság kellős közepébe, ahol már a házibuli a tetőfokára hágott. Hirtelen nem volt kedvem a sok alkoholtól fűtött mulatozó hullámhosszára érkezni, ezért kerestem egy jókora fotelt a lakásban. Szóval kényelembe helyeztem magam, Csoki meg elnyúlt a lábamnál, fejét az ölembe tette. Másra nem is emlékszem a nagy hangzavaron kívül, mert szinte azonnal el is aludtam. Nem zavart a hangos zene, a részeg mulatozók kiabálása, egy órás szunyóka alatt feltöltöttem újra a telepeimet. Így már frissen vetettem be magam a buli forgatagába. A társaság velem ellentétben egyre fáradtabb lett, lassan szétszéledt a társaság. A buli házigazdája viszont kivetette rám a hálóját én meg gyanútlanul aláléptem! Így történt, hogy bár teljesen ártatlan voltam az ügyben, de mégis én egyedül maradtam idegenként a lakásban, a többiek hazamentek... A lényeg, hogy hölgy, a házigazda amíg Csokit kényeztette, felajánlotta, érezzem magam otthon, húzzuk meg magunkat éjszakára nála! Mivel fenotípusosan kedvemre való formákkal rendelkezett, nem utasítottam vissza az ajánlatát... Jó, jó, fiatal voltam és amúgy is aludtam már egy órácskát nem sokkal előtte! Ezért aztán hiába kerültem (kerültünk) ágyba, nem sikerült azonnal elaludni, de anélkül hogy a részletekkel untatnálak, annyit elárulok, hasznosan töltöttük az elalvás előtti időnket! Nem, nem olvastunk könyvet, nem nyomkodtuk az okos telefonunkat némán egymás mellett, mert akkor még nem is volt... Na, de mindegy is, végül mindketten elaludtunk, miután elájultunk... Tehát: Csokival és egy friss kapcsolattal egy idegen lakásban, ahol előtte még sosem jártunk, békésen szunyókáltunk... Csak arra riadtam fel, hogy egy nő sikoltozik mellettem az ágyban, de olyan meggyőző erővel, amivel bármelyik filmben szerepet kapott volna. Felriadva legszebb álmomból végre kezdett derengeni hol vagyok, de nehezen fogam fel a sikoltozás okát. Mellettem ült magára húzva a takarót a félelmében a friss kapcsolatom, a félhomályban csak a sziluettje derengett, és legszebb álmomból próbáltam átváltani a valóságra, de nehezen ment... Próbáltam összerakni a képet, abból a kevés információból, ami előz estéről maradt... Oké, az ágy megvan, abban aludtam el, a szobaajtó csukva, az ablakok is csak azokon szűrődik be némi fény... Már leesett, hogy kerültem ide... Kerestem a támadót a szobában, de nem volt ott senki, csak mellettem egy ágyon a sikoltozó nő és én. Na és persze Csoki. A sötétben csak nehezen fogtam fel, nem csak a hölgy sivalkodik, hanem még valami más is! Hiába kérdeztem mi a baj, nem kaptam kibogozható választ, ezért odahívtam mellőle a kutyát. Az meg is érkezett a sötét félhomályban riszálva az egész testét. Nem tudtam minek örül annyira? Ekkor vettem észre a szájában egy jókora kövér tengerimalacot, aki éktelenül sivalkodott! Hallottál már tengerimalacot sivalkodni? Na az felér egy női halálsikollyal! Esetemben pedig egyszerre kaptam a nőiből és a malackából a fültépő magas hangokat! Amint odapottyantotta a malackát nyálasan, de sértetlenül az ölembe, az abbahagyta a visítást. A hölgynek ez nem sikerült olyan gyorsan, pedig őt nem is fogta Csoki a szájában! Kiderült, hogy Csoki kiszedte a tengerészt a terráriumából és a visító zsákmányát szépen a hölgy arcába tuszkolta, mire az felébredt. Szerencsére a malackának az ijedtségen kívül más baja nem lett, csak egy kicsit nyálas volt a bundája. Amint konstatáltam, hogy nincs támadónk, nem kell hősként birokra kelnem senkivel, aki hívatlanul behatolt a lakásba és az életünkre tör, már fel is ébredtem, nincs mit szépíteni a dolgon: Hangos nevetésem nehezen tudtam csak csillapítani! Ez a házigazdámnak nem nagyon tetszett, mert ő egész testében reszketett, törölgette az ölében a nyálas tengermalackáját, én meg csak nevettem, nevettem... "Ez egyáltalán nem vicces!" Dörgött rám barátságtalanul, mire végre meg tudott szólalni! Szerintem meg az volt, de ebben nem értettünk egyet! Felajánlottam neki kárpótlásként, hogy Csoki szívesen vissza apportírozza a malackáját a terráriumba ahonnan vette, csak kérje meg rá! Ez végleg kiverte nála a biztosítékot! Nekünk azonnali hatállyal  távoznunk kellett, pontosabban fogalmazva az éjjel kellős közepén ki lettünk hajítva a lakásból az utcára. Csoki jól elintézte azt a kevés alvásomat is, ami járt volna, ehelyett egy jót sétáltunk hajnalban a Duna parton... Csokinak köszönhetően ez a kapcsolatom véget is ért még mielőtt elkezdődött volna! Talán jobb is így, mert nem kellett tengerimalaccal élnünk közösen a hátralévő életünket... Maradtak a lovaim és Csoki kutya..

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

Vadmalac

Csoki a Klinikán minden évben találkozott kis csíkos vadmalacokkal. A születési szezonban mindig hoznak be hozzánk sérült, vagy elárvult malackákat. Az egyik legkedvesebb kis csíkost az erdőben kutyák megtépázták, de valószínűleg a mamája segítségére sietett, majd egy paciensünk behozta. Ekkor már nagyon rossz állapotban volt. A mellkasi sérülései miatt légmelle alakult ki. Minden légvétel nehezére esett, már járni sem tudott. Szerencsénkre a kezelés még épp időben eredményes lett, mert lassacskán a malacka kezdett javulni. A mellkasán bepólyálva parkolt napokig egy ketrecben, közben már az étvágya is visszatért, egyre élénkebb lett. Már nem kellett infúziózni, ki lehetett engedni sétálni is. Ennek Csoki is nagyon örült, mert már a ketrecen keresztül is felkeltette a figyelmét az új betegünk. Meg is látogatta minden nap több alkalommal. Farkcsóválva fogadta az első sétát a füvön a kertben a malackával. Kíváncsian szagolgatta a csíkos kis bűzbombát, mert bizony be kell vallani, hiába tartottuk tisztán, fertelmes szaga volt. A következő gondot ezután lehetett kezdeni csak kezelni. A malacka rühösen került be, de más gondjai miatt ez csak később volt gyógyítandó. Csúnyán nézett ki a kopasz teste, száraz korpázó bőrével. A parazita irtószer hatására a bőre kezdett javulni, de ennek megfelelően rettentően viszketett is. Csokival annyira összebarátkoztak, hogy játszottak egymással, bár a kis malac durván neki-nekirontott a labradornak. Az ügyesen kitért előle és kezdődött a fogócska elölről. Amikor már javult az állapota, rendszeresen szabadon járt a rendelőben a kis csíkos vadmalac. Szeretett cumizni, amire az asszisztenseim jól rákapatták. Ment is utánuk, mint egy kiskutya és gurgulázó hangon kunyerált tőlük. Lassan a második mamájának Csokit választotta. Végül már annyira otthonosan mozgott a rendelőben, hogy nem kellett a ketrecébe sem becsukni. Egészen addig, amíg rá nem szokott a gazdik megtámadására! Sokan már akkor is furcsán néztek, amikor a malacka viszkető hátát az üveg műszeres szekrények lábán vakarászta, amitől a polcokon zörögve táncoltak a fém eszközök túlvilági zajt csapva. Ilyenkor hozzá még jóleső malacröfögés is társult, ami nem volt összeegyeztethető egy rendelőhöz, legalábbis a kívülállónak. A malac randalírozásának a rendelőben akkor kellett véget vetni, amikor váratlanul leszegett fejjel az asztal alatt nekiszaladva felöklelte a szemben álló gazdák lábát. Meglehetősen értetlen arcot vágtak, amikor nekirontott a bokájuknak a kis csíkos, majd kis apró sivítások közepette el is tűnt a szekrény alatt. Én már hallottam sokszor, amint indultak a kis paták a padlólapon, majd egyre felgyorsultak és ilyenkor már érdemes volt az áldozat arcát nézni. Sokan úgy meglepődtek, vagy megijedtek, hogy már tarthatatlan volt tovább a szemtelen malacka. Az egyik állatbolond kutyás család a csínytevései ellenére befogadta a cseperedő vaddisznócskát. Eleinte csak a fertelmes szagára panaszkodtak, de ezt még elnézték neki. Egy reggel azonban gyanútlanul a papa kiengedte a malacot a gyönyörűen ápolt kertbe az úszómedence mellé. Néhány óra múlva nem akartak hinni a szemüknek. A golfpályához hasonló fű végig fel volt túrva. Legalább úgy, mintha felszántották volna. Az újdonsült kertészük meg vidáman csemegézte a gyeptéglák alatt talált gilisztákat és lótetveket. Evvel a tettével kiváltotta innen is az útlevelét. Egy vaddisznós parkba vittük, ahol látszólag boldogan fogadták. Csoki is elkísért és nem értette, hogy lehet, hogy ezeknek az ijesztő szőrös állatoknak ugyanolyan a szaguk, mint az ő kis barátjának. Kíváncsiságból megpróbált volna a közelükbe menni, de azok ezt a közeledést nem fogadták barátsággal, ezért inkább behúzott farokkal a lábam közé bújt. Kénytelenek voltunk itthagyni a malackánkat, avval a meggyőződéssel, hogy itt lesz a legjobb helye. Két nap múlva véletlenül újra arra jártam Csokival, gondoltam meglátogatjuk a kis védencünket. Meglepetésemre már nem találtuk ott, sőt a gondozók nem is akartak tudni az új jövevényről. Senki sem volt ott a két nappal előző személyzetből, de sajnos a malackánknak is rejtélyes módon nyoma veszett… Nagyon sajnáltam, mert sokat küzdöttünk az életéért és végül megszerette az embereket. Lehet hogy pont ez lett a veszte?

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

Kacsavadászat

Csoki vadásztudományát nem volt lehetősége mellettem kamatoztatni. Egyszer azonban mégis belekeveredtünk egy kacsavadászatba. Telepített kacsákat lövöldöztek le fizetős vadászok, a profik pedig a kutyáikkal szedték össze a terítéket. Kevés kutya volt, így Csokit is bevették a csapatba. Minden egyes sorozat után csónakokkal indultunk kutyákkal együtt a megfelelő irányba. Három magyar vizsla, akik rendszeresen végezték ezt a munkát nagyon fegyelmezetten viselkedett. Abban a pillanatban, hogy megkapták a parancsot, izgatottak lettek, beugráltak a hideg vízbe és elkezdtek úszni. Csokit is utánuk küldtem és fogd, hozd, vezényszavakkal biztattam. Igaz hogy nem tudta mit kell hoznia, de ment a falka után. Evezgettünk utánuk, de a sásban és a nádban eltűntek előlünk. Pár perc múlva mind a négyen a szájukban egy-egy kacsával úsztak vissza a csónakhoz. Meglepetésemre Csoki is! A gond akkor kezdődött, amikor fogytak a kacsák, vagy csak egy volt és négyen versenyeztek érte. A három profi már tudta merre kell indulni és hol lehet megtalálni a kacsákat. Csoki ezt úgy használta ki, hogy velük úszott addig, ameddig a célt meg nem látta, majd belehúzott és lesprintelte őket. A vízilabdásokat megszégyenítő csellel lefordult a támadójáról és büszkén hozta vissza a zsákmányt. A harmadik ilyen alkalommal a többiek megelégelték az előkelő idegen szemtelenségét és mind a hárman nekiugrottak. Jókora verekedés tört ki szerencsére nem messze tőlünk a tó kellős közepén. Nekünk kellett rendet teremteni az evezők segítségével. Még szerencse hogy nem kellett közéjük ugrani a hideg vízbe! Csokit sikerült megvédeni a vizslák haragjától, és riadtan bár, de büszkén tartotta a szájában még ekkor is a kacsát. Többet nem engedtük őket egyszerre keresni, de már nem is kellett, mert egyedül is ügyesen boldogult Élvezte ezt a jó mókát. Én kevésbé, mert sajnáltam a kacsákat… Nem is mentünk többet ilyenre...

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/

Csoki a nagy vadász

Csoki tisztességes labrador kutyához illően, mellettem a vadászat tudományát is el kellett sajátítsa. Én ugyan nem vadászom, sőt nem is nagyon tudok azonosulni a vadászokkal, de ez legyen az ő dolguk. Ennek ellenére vadász barátomtól kaptam egy tréningezni való fácánt kifejezetten Csokinak valót. Ez egész pontosan úgy nézett ki, mint egy összsortűzön átesett szerencsétlen, akiben több volt a sörét, mint a madár. Megkaptuk a kellő utasítást is a kiképzéshez és hozzá a nylon zacskóban a fácánkakast. Elindultunk hát a praxisból sétálni Csokival, másik kezemben a zacskóban a madárral. Alig tudtam betuszkolni a kilógó farktollait, nehogy a járókelőket megbotránkoztassuk. Elsétáltunk az Apenta keserűvíz forráshoz egy kietlen helyre, ahol jókora fű volt a réten és egy nádas húzódott mellette. Kivettem a vadat a zacskóból és felhecceltem vele Csokit. Ugrált érte jó magasra, de mindig az utolsó pillanatban feljebb emeltem. Már nagyon mérges volt és mindenáron meg akarta fogni. Ekkor eldobtam pár méterre, mire utána vetette magát és ráugrott. Abban a pillanatban hogy megfogta, el is engedte szinte azonnal. Leült elé, nézte egy pillanatig, majd elkezdte a szájába és a pofájára ragadt apró tollakat a mancsával kiszedegetni. Hiába hívogattam, nem jött vissza és méginkább nem volt hajlandó visszahozni az eldobott madarat. Oda kellett sétálnom és újra próbálkozni. Nem sikerült a figyelmét felkeltenem még egyszer, csak azután, miután segítettem neki a tollpihéket kiszedegetni a szájából. Mondtam neki, szép kis vadászkutya vagy te finnyás kis labrador királykisasszony! Sokszori próbálkozásomra végül mégiscsak játszani kezdett újra velem. Pajkosan ugrált a kezemben lévő fácánért, amit végül odaadtam neki, amikor már nagyon felhúztam vele. Amint megfogta, rögtön el is vettem tőle, ami nem volt túl nehéz, mert szinte azonnal ki is köpte. Hamar letörölgettem a szájáról a tollakat, majd folytattam a játékot. Egyre inkább kezdte érdekelni a madár, amit csak pillanatokra kapott meg és egyre inkább nem a sok pihetoll, ami mindig beleragadt a pofájába. Nemsokára eljutottunk odáig, hogy eldobhattam és vissza is hozta. Egyre messzebbre is utánament, kereste nagy lelkesen a magas fűben. Végül lefektettem és jó messze eldugtam a nádasban is. Pár perc alatt megtalálta és büszkén hozta hozzám. Idő közben a fácán kezdett elfogyni, Pontosabban cafatokra szakadt, ezért abba kellett hagyni a kiképzést, de addigra már hibátlanul vadászott az én kis labradorom. Jól kiszaladgálta magát és földig érő nyelvvel baktatott mellettem hazafelé a rendelőbe. A fácán maradványait elrejtettem a nádasban, a nylon zacskót meg zsebre vágtam. Eleinte szomorúan nézegetett vissza és újra el akart érte menni, de nem engedtem, erre bökdöste az orrával a zsebem, ahol a zacskón a fácán szagát érezte. Dolgoznom kellett, ezért otthon a lakásban hagytam a kutyát. Gyorsan átöltöztem és elkezdtem a rendelést. Nem is figyeltem Csokira, csak akkor, amikor egy jó húsz perc múlva benyitott az ajtón és megérkezett. Szájában a fácán maradványaival leült a lábam elé, tartotta elém a madarat, én meg zavartan álltam a vizsgáló asztal mellett a kezemmel egy beteget vizsgálva, körülöttem az értetlenül nézelődő gazdákkal. Nem tudtam mit mondhatnék nekik magyarázatként… Az igazat nem valószínű, hogy elhitték volna. Még én is meglepődtem, hogy ilyen messzire képes volt visszamenni érte és el is hozta. Még akár vadászkutyának is jó lett volna Csoki kutya. Azt gondoltam, ha ennyire tetszik neki a vadászat, hát szervezek neki egyet! Ráadásul, mivel szeretett úszni, kacsavadászatra vittem! Egy barátom szervezett be minket, ahol olasz vadászok egy vadregényes tó körül a vadkacsákra vadásztak. A gyülekezőn eligazítás után mi két profi magyar vizslával, a gazdájukkal kerültünk egy csapatba. Kaptunk láthatósági mellényt, sőt a kutyáink is, ebben foglaltuk el a kijelölt helyünket. Amint eldördültek a lövések, a vizslák már izgatottan figyelték a leeső madarakat. Egy jókora klasszikus fa ladikban ücsörögtünk a három kutyával a sunyásban. Amint jelt kaptunk, beeveztünk a nyílt vízre, ahonnan indíthattuk a kutyáinkat. A profi vizslák alig várták a parancsot és izgatottan vetették a vízbe magukat. Csokinak sem kellett kétszer mondani, úszott utánuk, mi pedig eveztünk abba az irányba, amerre a kutyák haladtak. Nemsokára a vizslák megtalálták az első kacsát, az egyikük már fordult is a csónak felé vele. A másik kereste a következőt. Csokit is bíztattam, keresse a vadkacsákat, de mivel még közelről nem is látott ilyen madarat, kétségeim voltak, érti-e a feladatot... Megkerült a második kacsa is, de persze a másik vizsla találta meg... Amint elvettük tőlük a csónakból, már fordultak is a következőért. Néhány kacsa apportírozása után láttam, hogy Csoki kezd csalódott lenni, megpróbálja elvenni a vizsláktól a kacsájukat, de persze azok nem adták át neki... Néhány sikertelen kör után Csoki taktikát váltott! Szorosan, szinte egyvonalban úszott a vizslákkal, egészen addig, amíg meg nem látták a lelőtt vadat. Akkor aztán belehúzott, csapásszámot váltott, mint az úszók a célegyenesben az Olimpián és állva hagyta a vetélytársait! Sokkal gyorsabban tudott úszni, mint a vizslák, így bevált a taktikája! A továbbiakban kiegyenlítette a számláját! Minden következő kacsát ő tudott elsőnek elkapni! Hozta is a csónakhoz a vizslák kíséretében. Most a vizslák próbálták elvenni Csoki szájából a madarakat, de persze nem adta át nekik, ahogy ők sem az elején. Ebből lett egy kis feszültség, ami egyre fokozódott! A vége az lett, hogy a vizslák megelégelték a dolgot, történetesen hogy ők megkeresik a kacsát, Csoki meg elorozza előlük! A következő körben szerencsére a csónakunk közelében találták meg a lelőtt kacsát. Majdnem egyszerre értek oda, pedig sprinteltek rá mindhárman! Csak azért nem kellett célfotó a győztes kihirdetéséhez, mert a kacsa Csoki szájába került! Ez már kiverte a vizsla biztosítékot! Csoki evvel kihúzta a gyufát náluk! Mindketten nekiestek a Labradornak, hatalmas bunyó vette kezdetét a vízben! Időnként felszínre került a kacsa, de azt Csoki nem engedte el, így a harapásokat nem tudta viszonozni! Ellenben a vizslák kétoldalról osztották szegénykémet, nyomták le a víz alá és oroszlánhangot kiadva verekedtek egy kupacban. A csónak evezőit is be kellett vetnünk, hogy rendet teremtsünk a vízi pankrációnak! Ettől a kis affértól kezdve nem lehetett együtt engedni a vizslákkal az én Csokimat, de nem is kellett, mert rájött mi a feladat és már nem volt szüksége segítségre, hogy megtalálja a lelőtt vadkacsát! Nem maradtunk alul a vizslákkal szemben, ők ketten együtt tudtak annyit gyűjteni, mint az én vadászom egyedül! A munkánkat pár vadkacsával honorálták a vadászok, azokból a Nagymama sütött ebédet, természetesen Csokinak külön készített belőle egy porciót! A vadkacsa lakomával ünnepeltük meg az első és utolsó vízi vadász kalandunkat. Miért volt ez az utolsó? Mert a Nagymama azt mondta: "Legközelebb megpucolva hozzuk haza a madarakat, ha vadászni megyünk!" Pucolt vad keresésre sajnos később senki sem hívott meg minket, na ezért nem mentünk több vadászatra!

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/