74. Lóhát helyett gyalog haza

Csoki mindig lelkesen követett a lovakkal. Ha terepre mentünk szaladgált boldogan mellettem, vagy előttünk haladt amerre már ismerte az utat. Ahogy nekem, úgy neki is volt kedvenc lova. Egy szép és jó képességű kanca "Lívia" került hozzám egészen véletlenül. Már 8 éves volt, amikor először találkoztunk. Sarlóspusztán voltam Csokival és Lódítóval az angol telivéremmel, akiről már olvashattál. Ő volt a patarákos lovacskám, aki egy évvel a műtéte után újra tudott díjklóként versenyezni... Nyári hőség miatt korán reggel vittem ki edzésre, amikor még elviselhető volt a hőmérséklet. Pár nap után már komoly nézőközönségem volt a helyi lovászokból és vendégekből verbuválódva. Igyekeztek mihamarabb rendbetenni az istállójukat, hogy nézhessék, ahogy ők mondták: Lódító táncoltatását! Kilógtunk vele a sorból, mert csikós hátasok és túralovak voltak a ménesben, egy, két ugrólótól eltekintve. A Koch ötöst hajtó csikós megkérte, hagy üljön fel Lódítóra, mert szeretné kipróbálni, ugyanis sosem volt még lehetősége díjlóra ülni! Kaptam az alkalmon és bartell üzletet ajánlottam neki cserébe! Felülhet Lódítóra, ha én felállhatok a Koch ötöse hátára! Gondolkodás nélkül a tenyerembe csapott, az üzlet megköttetett! Tudod mi az a Koch ötös? Képet biztosan láttál már róla! Öt ló van összekötve, három elöl, kettő hátul ötös fogatnak, a két hátulsó farán áll a csikós, karikás ostorral a kezében és full vágtában száguldanak a viharos pusztán! Ezt a vízióját Ludwig Koch osztrák festő a XIX. században festette meg, "Azt ember küzdelme a viharral és a vágtató lovakkal" címmel. A képet meglátta az én egyik lovas tanítómesterem Lénárd Béla bácsi, aki addig mesterkedett, amíg a világon először a festmény alapján összeállított egy "Koch ötöst" és a hátukon állva sebes vágtában a közönség ámulatára a világot bejárta mutatványával. Azóta már többen hajtanak ilyen ötös fogatot a hátulsókon állva, hát én is ki akartam próbálni! Munka után átadtam Lódítót a csikós lovasnak, akinek már a felülés után furcsa volt a hosszú kengyel, a dílovas nyereg, a nagykantár két szárral a kezében... Nagy mulatság lett a főleg munkatársaiból álló nézőközönség soraiban, az addig légiesen alattam mozgó lovon új lovasával láthatóan nem kiegyezve feszengő lovacskám látványa! A díjlovaglás lényege, hogy leheletfinom, szinte láthatatlan segítségekre reagáljanak a lovak, váltsanak jármódot, ütemet, stb... Hős csikósunk a szőrén, vagy legfeljebb panyókán lovagláshoz volt szokva, igaz abban profi volt, mint ahogy a karikásostort is kezelte. Ezek a tudásai azonban nem hatották meg Lódítót, hiába próbáltam mellettük menve segíteni, tanácsokat adni Lódító használati utasításából, bár kicsit javult a kapcsolatuk, de mit mondjak, nem lett harmonikus az összhang közöttük... Azért sikerült legalább az egyik félnek (a lovasnak) sikerélményt szereznem, mert mosolyogva és büszkén szállt le a lovacskámról, aki szerintem szintén örült, hogy nem végleg kapta meg ezt az új lovast! Megegyezésünk alapján másnap reggel én következtem a Koch ötöse hátán! Alig vártam már a reggelt, már hajnalban felébredtem, olyan izgatott voltam! Lepucoltam, rendbetettem Lódító után az öt szürkét is, puccba vágtam rekord idő alatt a boxaikat. Az összes lovász rekord idő alatt végzett a reggeli teendőivel, ahogy én is, mert mindenki látni akarta a produkciómat. A reggeli trágyázás és lóápolás közepette mindenki az előző napi csikós-Lódítós produkciót elemezte, amitől igencsak vidám lett a hangulat az istállókban... Végre elkezdhettük felszerszámozni az öt lovat! Kivezettük őket a pályára, ahol a vendégeknek szoktak csikós bemutatót tartani. Ez egy kb. fél futballpálya méretű homokos lovaspálya. Na végre! Teljesülhetett egyik bakancslistás álmom! Felállhattam a Koch ötös hátára! Ehhez kaptam kölcsön olyan csizmát, aminek a talpára szivacs volt ragasztva, ne legyen kényelmetlen a lovak hátának, kezembe pedig egy igazi csikós karikásostort! Nem volt elég, hogy jobbról is 5, balról is 5 szárat kellett a bal kezembe fogni, a jobban még a karikást is! Ráadásul nem is tudok a karikással bánni, úgy meg végleg nem, ahogy az ottani csikósok! Ők például a külföldi vendégek szórakoztatására pár márkáért (akkor még nem volt euró...) képesek voltak egymás szájában tartott cigarettát kiütni a durranó karikásuk végével! Hát én nem vagyok egy vattacukor, de semmi pénzért sem álltam volna számban a cigarettával céltáblának! Vigyorogva álltam a két hátulsó szürke farán, előttem a másik három, így szépen elkezdtünk sétálni két kört a pálya szélén. A harmadik kört már ügetésben tettük meg, majd utána még párat. Egyre magabiztosabban álltam a vadak hátán! A gazdájuk kérdezte: "Vágta mehet?" - "Még szép!" - válaszoltam! Erre amint a kanyar végén a hosszú falhoz értünk a középre fogott vezérlónak, aki mellesleg a csikóshátasa volt, kiadta a vezényszót két cuppogással! Erre mind az öt ló, szinte egyszerre ugrott ügetésből vágtába! A két hátulsó teljesen egyszerre mozgott, helyes lábra ugrottak be, a térdem ugyanúgy járt, mintha síelnék! Nagyon élveztem a dolgot, mentünk így két kört! A kibicek a pálya széléről be-beszóltak, ugrattak: "Doki! Csapjon közéjük! Durrogtassa a karikást!" Én meg örültem, hogy nem esek le a hátukról, nem hogy még durrogtassak közben a karikással, amikor mindkét kezemmel alig győztem kapaszkodni abba a 10 darab szárba, ami a lovak szájánál végződött! A harmadik kör előtt bekiabált megint a gazdájuk! "Sebesvágta mehet!" - Én a sztenderd választ adtam, ami az előbb is már bevált! "Még szép!" Erre, amikor az eleje egyenesbe fordult, hallottam a gazdájuk bíztatását, erre az egész száguldó fergeteg turbóra kapcsolt és repültünk körbe két kört a pályán! A rövid falakon a kanyarban kicsit lassítottak, de amint az egyenesbe értek, rákapcsoltak és full vágtában lobogtam a a két hátulsón kapaszkodva, ahogy Ludwig Koch azt megálmodta, csak szerencsémre épp vihar nem volt a háttérben! Két kör igazi száguldás után a lovak lassítani kezdtek és visszavették a tempót újra ügetésre váltottak. Én már annyira nekibátorodtam, hogy elkezdtem noszogatni őket, ugorjanak már vágtába, mert épp kezdtem élvezni a dolgot, meg az előzőektől az adrenalin szintem is a maxon lehetett... Sikertelen próbálkozásom hangos nevetés kísérte a pálya széléről. Ki is szóltam: "Mehetünk még pár kört vágtában, mert épp kezdek belejönni!" A válsz az volt: "Ha be tudja ugratni egy körre Doki őket, veszünk magának egy láda sört!" Ez a lovászok részéről komoly felajánlás volt, bár tudták, hogy én nem iszom, de a fogadás tárgy itt nem lehetett más, csak sör! Nem elég, hogy nem ugrottak be vágtába a gebék, csak poroszkáltak alattam két kört, én meg hiába bíztattam őket, a harmadik körben minden erőfeszítésem ellenére visszavették a tempót lépésbe! Ez még inkább derültséget keltett a közönségem soraiban... Megsemmisülve, de széles mosollyal az arcomon ugrottam le a lovakról! A gazdájuk őszintén gratulált a produkciómhoz és azt mondta: "Ezek a lovak pontosan tudják a dolgukat! Amikor jönnek a külföldi csoportok és bemutatót tarunk nekik, a Koch ötös programja két kör lépés, két kör ügetés, két kör lassú vágta, majd két kör sebes, ami a csövön kifér, azután újra ügetés, majd lépés és irány az istálló." Elmondta, még ő sem tudná újra vágtára bírni őket, csak akar ha bevinné mindet a boxba, majd újra ki a pályára! Csak akkor lennének hajlandók a programnak megfelelően bemutatózni, de túlórázni nem hajlandók! Nem csak evvel a két fenti produkciónkkal, hanem a sérült lovak ellátásával is kivívtam a lovászok tiszteletét, barátságát. Így aztán pár nap múlva egyikük azt mondta: "Van itt a Doktor úrnak való lú!" (Nem elírás lú-t mondott!) Kisétáltunk a legelőre ahol egy nagyon sovány csontos négy lábra kesely hókás csókaszemű kancát mutattak be nekem. Ő volt Lívia! Látták a csalódottságot az arcomon, de abban maradtunk estefelé, amikor már hűvösebb az idő bemutatják nekem a kanca szabadon ugró tudományát. Így is lett. A szabadon ugró folyosó egyenesének közepén egyre magasabbra tették a rudat, annyira, hogy már nem lehetett tovább emelni, de ez a ló könnyedén ugrott át mindent! Végül addig eszkábálták az akadályt, kiszedtek alóla mindent, csak egy szál rozoga rúd maradt fent kb. 190 cm magasan. A ló simán átsétálhatott volna alatta, anélkül, hogy nagyon le kelljen hajolnia, mert a marjánál jóval magasabban volt a léc! Elámultam, amikor ezt is simán átugrotta Lívia! Rögtön beleszerettem! Be is fejeztettem a bemutatót, abban maradtunk, reggel felülök rá! A ménesben már lemondtak róla, mert senki sem bírt vele. Próbálták sokan, de mindenkin kifogott. Annyira kirafinálódott, hogy végül senki sem mert ráülni, mert leszórta a lovasait. Sovány és rossz kondíciója volt, de Csoki már az első találkozáskor összebarátkozott vele. Felugrott és megnyalta az orrát. A hisztis kanca ezt meglepő módon hagyta és lehajolt hozzá újra megszaglászni. Másnap reggel szereltem fel, és a gondozók már készültek a jó kis műsorra. Már elmesélték az előzményeket, amint mindenféle kényszerítő eszköz ellenére mindig a kanca nyert, ezért se pálcát, se sarkantyút nem vettem fel hozzá. Eleinte a pályán sétáltam vele körbe, de látható módon még ezt is zokon vette. Csoki segített, mert mindig előttem baktatott, szinte mutatta az utat. Amint ügetni kezdtünk egyszerű vonalakat, az addig is idegesen viselkedő kanca egy ponton megmakacsolta magát, lecövekelt a lábaival és nem volt hajlandó arra fordulni, amerre szerettem volna. Minden izmát megfeszítve állt és se előre, se hátra, se jobbra, se balra nem lehetett finoman elmozdítani. Dallos Gyula volt az edzőm, aki mindig azt mondta: „Amikor elfogy a tudás, akkor jön az erőszak. Kinél előbb, kinél később…” Miután finom segítségeimre nem reagált, leszálltam róla, megveregettem, megnyugtattam és szép finoman elindultam vele gyalog abba az irányba amerre nem akart engedelmeskedni. Annyira félt, hogy szinte remegett. Sok rossz élménye lehetett már előzőleg. Csoki is megtorpant előttünk, értetlenül visszafordult és csalogatta tovább a lovacskát. Egyik oldalamon Csoki, a másikon a ló volt, amint nyugtatgattuk a félős kancát. A kritikus néhány méter után megint felültem és Csoki vezetésével kezdődött az egész elölről. Volt olyan is, amikor már vágtában annyira behisztizett, hogy váratlanul lefeküdt velem együtt. Meglepődött, amikor nem szálltam le róla, hanem újra a hátán talált mire felállt. Pár hétbe és pár doboz kockacukorba telt, mire elnyertük a bizalmát és nem ellenkezett. Igaz eközben sosem bántottam, csak finoman, akár rögtön leszállva a földről próbáltam rávenni a feladatra. Sokat kellett türelemmel foglakozni vele, soha erőszakot nem lehetett alkalmazni, végül egészen jól összejöttünk. Csokinak szimpatikus lett a kanca, ez kölcsönös is volt, mert akár szabadon a karámban, akár a boxban, azonnal üdvözölték egymást. Csoki mindig csak hozzá szaladt be egy nyelves csókkal az orrára, a meg hagyta, sőt le is hajolt az üdvözléshez. Nemsokára már Csokit lehetett küldeni, amint kiszálltunk a kocsiból. „Keresd meg a Mamát!” Erre azonnal loholt a boxba, vagy a karámba és szertartásszerűen üdvözölték egymást. Pár hét alatt egészen szépen engedelmeskedett sík munkában, arra ment, amerre szerettem volna, bármilyen jármodba váltott oda-vissza és nagyon finom segítségeimre reagált. Ott voltak belovagló Sáli Gábor és Bálint Gábor barátaim. Amikor már látták, egészen jól haladunk, meginvitáltak a szomszédos ugró pályán is próbáljuk ki a lovat. Ez annyira jól sikerült, hogy felajánlották a hétvégén indulnak Pomázon egy díjugrató versenyen, tartsak velük, mert van helyük a kanca szállításához a teherautójukon! Nem voltam benne biztos, hogy nem korai-e még ez a megmérettetés, ezért úgy próbáltam kibújni a hurokból, sajnos nincs fehér lovas versenynadrágom, fehér ingem, nyakkendőm a versenyzéshez... Másnap reggel a kedvenc lovászaim nagy vigyorogva tisztára mosott fehér lovaglónadrággal, vasalt fehér inggel és nyakkendővel vártak a reggeli vizitemre! Doki megyünk mi is a versenyre, szereztünk mindent ami kell! Innen már nem volt visszaút... Hétvégén Pomázon a lovasversenyen találtam magunkat, Csoki, Lívia és a lovászaim társaságában... Meglepetésemre a kancám besárlott! Úgy megváltozott, mintha kicserélték volna egy másik lóra! Nem hisztizett, nem volt izgága, mindenütt engedte magát kefélgetni, még a lábait belül, a hasát is amit máskor azért csak nehezen engedett leápolni... Igaz, ha a kritikus helyeken érintettem, felcsapta a farkát, villantott a operájával és dőlt felém, szinte rám akart feküdni! Elsőnek egy kisebb magasságon indultunk, ami neki a képességeihez képest nem volt nagy kihívás. Az alappályán sikerült hibátlant teljesítenünk, így bejutottunk az összevetésbe! Akkor vettem észre először, hogy amelyik csizmámmal adok egy finom segítséget a fordulóhoz, azt a fülét lesunyja, mintha csak indexelne és persze arra is fordultunk! Ez a szokása szinte névjegye lett később is! Akkor éreztem meg igazán, amint szembe került egy akadállyal le sem lehetett fordítani róla, annyira igyekezett átugrani! Mivel az első számot meg is nyertük, beneveztek minket a következő eggyel nagyobbra a "Vadász ugratás"-ra is! Ebben a számban a lovas találja ki a nyomvonalat, az akadályok pedig számokkal vannak ellátva, amelyiket sikeresen megugrod, annyi pontot kapsz. Van a pályán egy joker ugrás is, ami nagyobb, mint a többi, értelem szerint a legtöbb pontot lehet érte kapni. Líviával sikerült szintidő alatt az összes ugrást a jokerrel együtt teljesíteni, hiába maradt még időnk ugrás már nem volt több a pályán... Megnyertük ezt is! Most lett csak gondom igazán! Az eredményhirdetéshez piros lovas zakóm nem volt! Nem mástól kaptam kölcsön a sajátját: Sasvári Sándor színész lovas barátom adta oda az eredményhirdetésre! Tetszett mindenkinek az új lovacskám! Nekem méginkább! Később egészen jó ugróló lett a tehetséges kancából, bár a korábbi kiképzési hibái mindig meglátszottak, de nagyon megbízható lett, legalábbis nekem. Ő volt az akihez sosem hasznCsokival a kapcsolatuk mindig megmaradt, akárhány ló közül csak mellette ment és követte mindenhova. Rá lehetett bízni egy sétára is, a szájába fogta a vezetőszárat és a kötőféken lévő lovat szépen vezette mellettem, de akár egyedül is, ha rábíztam. Érdekes volt ahogy a kezelhetetlen kanca engedelmesen hagyta magát a kis labradornak hurcolni és nem próbálta ki az erejét latba vetve megszabadulni az ő kutya-lovászától. A terepen sokat csavarogtunk így hármasban. Egyszer vihar után lovagoltunk egy telepített fasorban, ahol kidőlt néhány fa. A mellettünk lévő sorban találtunk egy alkalmas ágat pont keresztben, amit kinéztem magunknak ugrásnak. A fűkaszálás előtt jó magas volt, így csak a levegőben éreztem, milyen magas ugrást sikerült kiszemelni a napi edzésre. Tetszett a ló teljesítménye és még néhányszor ráfordultunk a kidőlt fa alkotta akadályra. Ma már persze tudom hogy hiba volt, de minden lovas a saját kárán tanulja ezt a sportot, én is… Még egy utolsót akartam húzódzkodni, mert az előzőek nagyon jól sikerültek, de az okos kanca másként gondolta. Megelégelhette az edzésmunkát aznapra és meglepetésemre nem ugrott el, hanem kicsit lehajtva a nyakát a kidőlt fa alatt átbújt, én meg ölembe kaptam a jókora ágat és ottmaradtam fennakadva, mint Tom és Jerry a rajzfilmekben. Amikor lehuppantam a földre, akkor derült ki milyen magas a fű, ezért elsaccoltam az ugrás magasságát. Még jó hogy olyan nagyokat ugrott szegény ló és megelégelte. Ekkor már hiába világosult meg a hibám, a ló már messze járt én meg ottmaradtam gyalogosan mellettem Csokival. Nem voltam túl lelkes hazagyalogolni, ezért megpróbáltam Csokit a ló után küldeni. Pár karcoláson és kék folton a karomon kívül más sérülésem nem volt, ezért elküldtem a kutyát hozza vissza a lovat. Nem indult el azonnal, de addig bíztattam, még végre el nem indult utána. Baktattam hazafelé, bosszankodva milyen ostoba voltam és pechemre a ló milyen okos, amikor már jó ideje hazafelé tartottam. Beletörődtem a sorsomba, baktattam, baktattam, egyszer csak megláttam a lovacskámat a távolban. Végre odaértem hozzá és láttam amint legelészik békésen, Csoki meg fogja a szárat a szájában és farkcsóválva fogad! A ló addigra lehiggadt, megnyugodott, békésen fogadott. Mindkettőjüket nagyon megdicsérgettem, kaptak kockacukit a zsebemből, majd felültem és békésen hazasétáltunk. Nem tudom, hogyan érhette be a hazafelé vágtázó lovat, az a gyanúm, hogy átvágott egy dombon, amit a lónak meg kellett kerülni és úgy vághatott elé, mert kicsi az esély arra, hogy a ló hazáig megállt volna legelészni. Én mindenesetre örültem, hogy nem kellett hazáig gyalogolnom.

Ha tetszett a Csoki Potter, kérlek oszd meg a Facebook oldaladon a  shop.pettbull.com webáruházam!

Karácsonyra lepd meg szeretteidet PettBull ajándékcsomaggal! shop.pettbull.com

http://shop.pettbull.com/