Labrador kölyök a háznál
Kéthetente láttam az egyre elragadóbb kis Csokit, aki mindig túláradó örömmel fogadott a vizsgáló asztalon, az egész kutyát csóválta a farka, annyira örült és össze-vissza nyalogatott. Nehéz volt futtában megvizsgálni, mert egy szemvillanásra sem akart egyhelyben maradni. Mindig jó napot szerzett, ha megláttam és mosolyt csalogatott az arcomra. Szerelem volt ez első látásra mind a két oldalról. Minden vizsgálatkor volt panasz a kicsire. Nem egészségügyi, hanem, magaviseleti… Ráadásul egyre több…Röviden összefoglalva: piszok rossz kutya volt! Eleinte csak megrágcsált ezt azt, majd ebből komoly sportot űzött. Mindenkitől kaptak az új gazdik tippeket, mit is kell csinálni egy ilyen kis kölyökkel, de csak nem javult a barna veszedelem. Megpróbálták többet mozgatni. Eleinte sikerrel is járt ez a terápia. Csakhogy cseperedett a picike és egyre jobban bírta a mozgatást. Ha egyedül maradt, bosszúból valami kárt okozott. Annak ellenére, hogy már szinte az első pillanattól kezdve szobatiszta volt, mégis bepisilt, vagy bekakilt valahova, ha úgy döntött, hogy unatkozik. Esetleg szétrágott valamit. Mondjuk egy cipőt, vagy ruhát, vagy bármi mást, de lehetőleg a család személyes vagyontárgyai közül választott. Meg kell mondani, jó érzékkel, mert sikerült neki felbosszantania az áldozatát vele. Egy idő után, gyakorlatilag nem lehettet egyedül hagyni, mert rájött, hogy olyankor úgy tud bosszút állni, ha valami kárt csinál. A másik oldal is okosodott, megpróbálták többet futtatni, csakhogy ilyenkor otthon igen rövid idő alatt kipihente magát és ha netán egyedül maradt, nem hagyta megtorlatlanul ezt a merényletet ellene. Ilyenkor egy cipő, egy ajtófélfa, egy darabka tapéta, vagy esetleg egy kis pisike, netán kakika lett a család büntetése. A legrosszabb az volt hogy a veszekedések egyre gyakrabbak lettek a kutya miatt. A sértett útilaput akart kötni a kis terrorista talpai alá, de ilyenkor csak elég volt a másik félre ártatlan nagy barna szemeivel ránézni és kis hízelgéssel máris talált magának védelmezőt. A fő veszekedés azon ment, ki hagyja nyitva az ajtókat?! Közös megegyezésre ugyanis megpróbálták korlátozni a mozgásterét a kis ördögnek. Szobaajtók becsukva, mikor csak a kis házőrző maradt otthon, így nagy baj nem lehet, az előszoba már úgyis felújításra szorul, az elrágott cipők is ott sorakoztak, hát legyen ez a kijelölt dühöngője a kölyöknek. Csakhogy mire hazaért a família, a szobában az ágy kellős közepén ott éktelenkedett egy nagy rakás kaki! Esetleg pisi! De valami kis meglepetés volt az biztos! Senki sem értette hogy lehet ez? Mindenesetre a kutyával nem sokat törődtek, inkább egymással veszekedtek, ő meg ártatlan szemekkel nézte és szerintem jót mulatott a veszekedő kétlábúakon. Miután a futtatások és labdázások nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a kölyök energiáját lekössék, szakértők az úsztatást javasolták. Ez kézenfekvő volt, mert végülis labradorról van szó és a Duna is csak egy kis kellemes sétányira folyt. Az első ilyen próba kis hősünknél persze nem végződött simán. Nem volt éppen meleg a víz, de ez őt cseppet sem zavarta. Néhány rövid próbálkozás után rájött, milyen vidám dolog nagy csobbanással, hasassal a vízbe vetni magát, majd kihozni onnan a bedobott botocskákat és újra fejest ugrani! Nem is volt gond, míg meg nem látott egy úszó fadarabot valahol a folyó közepe felé…Utána! Hiába kiabáltak a gazdik! A botocska sokkal izgatóbb volt, ők meg úgyis szép türelmesen megvárják majd, ahogy eddig…Tehát rásprintelt a zsákmányra. Különlegesen jól úszott. Ilyenkor az egész háta és a fara is jócskán kint volt a vízből, a farka volt a kormány és a lábai, még ha lomhán is dolgoztak, nemigen lehetett tartani vele a tempót. Pláne ha rákapcsolt! Itt aztán kellett is, mert a Duna sodrása a közepe felé már elég erős, a botocska pedig úszott egyre lejjebb! A család meg kiabálva szaladt lefelé a parton…Már ameddig tudott! Egy idő után nem lehetett tovább menni az akadályok miatt, csak látták az egyre távolodó kedvencüket sodródni lefelé az árral, amint konokul próbálja utolérni a kiszemelt zsákmányát, a botocskát. Volt ám sírás… Mindenki elfelejtette a szétrágott holmijait, a tönkretett lakást, az összes bosszúságot, csak a nagy meleg szempár hiányzott nekik, ami most eltűnni látszott az életükből az egyre távolodó fekete ponttal, ami úszik lefelé a Dunán megállíthatatlanul…
Miután feladták a keresést, elvesztették szem elől a kutyát, átgázoltak egy csomó parti akadályon, végül feladták…Csoki nélkül kellett hazamenniük. A meglepetés csak ezután következett! Mire hazaértek a kis Csoki ott ült az ajtóban és büszkén mutatta a kimentett botocskáját! Bundája már jórészt száraz volt, ráadásul ki is pihente magát, tehát csalogatta pajkosan játszani a gazdikat és nem értette miért olyan szomorúak és vidámak egyszerre szegények?!Végül egyszer lebukott a kis terrorista! Nem volt türelme kivárni, amíg elmennek otthonról, hanem zokon vette, a mozgás korlátozását a lakáson belül, hát nekilátott kinyitni az ajtót. Nem egyszerű dolog ez egy négy hónapos labrador lánynak még! Tízből csak egyszer sikerült megkapaszkodni az ajtó kilincsének tengelyén, a másik praclival finoman lenyomni azt, majd a hátulsó lábacskákkal rugdalódzni, míg ki nem nyílik az ajtó! Kiderült hát, kár volt veszekedni, nem felejtette el senki sem becsukni az ajtókat, hanem ez a kis ördögfajzat tanulta meg kinyitni őket! Naponta egyre több gond lett vele. Engem is fel-fel hívtak, mi tévők legyenek? Mindenkitől csak azt hallották, többet kell vele foglalkozni, mert ha unatkozik csak akkor okoz kárt. Ebben egyet is értettünk, de nem lehet 24 órából 24-et egy kutyával tölteni, márpedig ha ez nem így volt, biztosan nem maradt el a megtorlás sem! Jött azonnal egy kis Csoki-ajándék! Pisi-kaki, vagy egy kis megrágott valami…Nem volt mese a kutyát mindenhova cipelni kellett magukkal és egyre többet futattni és úsztatni… A hab a tortán az utolsó eset volt, ami végleg kiborította a bilit! A família annak rendje és módja szerint elvitte a veszedelmet sétálni, labdázni, botocskázni, majd úszni a Dunára, utána addig apportíroztatták, még meg nem száradt, végül miután már teljesen elfáradt, – ami nem volt egyszerű, mert a kifárasztása már jó hosszú munkát igényelt - hát bent hagyták az autóban a szundikáló kis Csokikát, míg a hétvégi nagy bevásárlást elintézik. Ez hiba volt. Mire visszajöttek az autó mind a négy bőr ülése cafatokra volt rágva! Nem kevés volt az anyagi kár! A műve tetején meg ott mosolygott rájuk ártatlan nagy szemekkel és pajkosan kilógó nyelvvel a tettes: Csoki a labradorlány!
Szeretnél időnként egy jót mosolyogni? Akkor iratkozz fel a http://pettbull.blog.hu/ oldalamra!
Ha tetszett az írásom, nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973
Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!
Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra!
assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"
R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.
Tel.: +36209887766
Email.: info@pettbull.com
Web: http://pettbull.com/?affiliate=973
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/
