- Hóviharban a csúcson síeltünk
Ez a kép azért emlékezetes, mert egyik éjjel Dienten am Hochkönig nevű kedvenc kis sífalumban annyi hó esett, hogy ki kellett ásni az autónkat. Már jórészt végeztünk, amikor kiderült mi eggyel arrébb parkolunk, sikerült a szomszéd kocsiját körbeásni! Szerencsénkre, a német tulaj, akinek ilyen szívességet tettünk, nevetve viszonozta a lapátolást és mindegyikünk kiszabadult a hó fogságából!
A síoktatás idegtépő munka, mert minden csoportban van legalább egy olyan tanítvány aki lehetetlenné teszi a többiek előrehaladását. Igaz a rafinált Csokinak rögtön ő lett a kedvence, mert mindig hozzácsapódott és követte a legügyetlenebbet, mert persze vele kellett a leglassabban futni. Ennél csak az volt rosszabb amikor egyetemista lányokból verbuválódott csapat vállalkozott a síelés tudományának elsajátítására. Csoki nagyon élvezte a társaságukat, mert mindegyikük kényeztette és etette őt. Egyikük már az első naptól fogva szorgalmasan gyakorolt, de a többiek csak a harmadik napon dél körül szánták rá magukat, hogy kimerészkedjenek a sípályára. Tanácsom ellenére a tanuló pálya alján kezdték a készülődést a teteje helyett, és persze azonnal a felvonóval akartak felhúzódzkodni a csúcsra. Hiába próbáltam rávenni őket, menjenek autóval fel a dombocska tetejére, mire onnan leevickélnek, már talán a felvonóra is fel tudnak majd kapaszkodni, de ők hajthatatlanok voltak, mondván, ha már egyszer rászánták magukat, akkor innen el is indulnak. Csoki nagyon élvezte a nagy nyüzsgést és mindenkinek kedveskedett egy friss tobozzal. Boldog volt amikor eldobták neki és visszahozhatta. Mire mind a tizenöt lány sícipőjét becsatolgattam, már el is fáradtam. Végre indulhattunk volna, de a sítalpak túl csúszósnak bizonyultak a lányoknak, ezért kezdtek rájönni, talán mégse olyan egyszerű ez mint ahogy ők gondolták. Végre eljutottunk mindannyian a jó tíz méterre lévő felvonóhoz, amikor többen is jelezték hogy nekik most pisilni kell menni! Feladtam… Ölbe kaptam Csokit és pihenésként felhúzódzkodtunk a lejtőn. Kaján pofával nézett hátra a távolodó lánycsapatra a kényelmes utazó pozíciójából. Néha annyira tetszett neki az utazás a két síbotomon fekve, hogy szinte elaludt, annyira elernyedt, ilyenkor még nehezebbnek tűnt a 33 kilója. Kicsit meg kellett ráznom, hogy felébredjen és segítsen tartani magát ő is. A többiekkel visszacsúsztunk a kezdő lánycsapatunkhoz akik addigra már kipisilték magukat és újra a szerelésüket próbálták igazgatni. Megint becsatoltam egy tucat női sícipőt, közben minden alkalommal kaptam egy gyors nyelves puszit az arcomra amikor lehajoltam és Csoki magasságába kerültem. Avval szórakoztatta magát, hogy amint tehette becserkészett és arcon nyalt hirtelen és kivédhetetlenül. Mindig megdorgáltam érte, de ezt ő sem vette komolyan, a nézőközönség meg mindig jókat derült rajta. Amikor már ügyeltem a kis terrorista támadására, stratégiát váltott és minden lehajoláskor, amikor egy sícipőt próbáltam sipákoló gazdája lábára rögzíteni, pajkosan beleharapott a fenekembe. Kis csapatunknak és Csoki produkcióinak köszönhetően már senki sem akart felmenni, inkább jókora nézősereg hahotázott a burleszk filmbe illő teljesítményünkön. Végre elindult az első versenyző párosunk. Egy frissen kialakult kapcsolat ment tönkre a szemünk láttára az első húsz méteren. Az egyik lovagias férfiú újdonsült kedvesét próbálta maga mellett felvontatni a felvonóval, de szinte azonnal a hölgy összekaristolta a fiú új kedvenc féltve őrzött sílécét. Mire kiestek a felvonóból már vége is lett a kapcsolatnak. Még az sem békítette ki őket hogy a veszekedésüket enyhítendő Csoki azonnal elszaladt nekik egy-egy tobozért és még ott a földön fekve megkapták a nyelves puszijukat tőle az arcukra. Még szerencse hogy én az egészet szemfülesen videóra rögzítettem, bár a kép kissé ugrálósra sikerült, mert annyira nevettem közben. A többiek sem jutottak sokkal tovább, még szerencse hogy az olasz személyzet türelmes volt hozzánk és ők is jót szórakoztak az egész csapat teljesítményén. Ennél jobban csak este a hotel társalgójában nevettek az emberek a házi videónkon. Miután kiszórakoztuk magunkat pihenésként elindultunk egy körre Csokival. A csúcson sikerült olyan ködbe keverednünk, hogy a sílécem orrát sem láttam. Az előző nap esett fél méteres friss hó élvezetes lett volna, de semmit sem lehetett látni. Folyamatosan beszéltem Csokihoz, nehogy elkeveredjen mellőlem, de szerencsére mindig előkerült időben. Térképpel a kezünkben is sikerült elkeverednünk és fekete pályára tévedni. Ha láttam volna valamit jobban élveztem volna, de így sem volt rossz. A középállomásnál megpihentünk a menedékházban egy teára. Ezek a hangulatos kis házikók kedvenc helyei voltak a labradoromnak. Mindenütt nagy szeretettel fogadták és kapott valami finomságot. A legnagyobb sikerünk egy másik helyen Svájcban volt, amikor a ránk fagyott jéggel a ruhámon és Csoki bundáján érkeztünk a melegedőbe. Ott mindenki kiszállt a felvonóból a végállomás előtt eggyel. Mi persze nem, gondoltam is, milyen vattacukrok ezek a síelők, akik nem mennek fel a csúcsra! Meg is bántuk amikor megérkeztünk. A szél úgy süvített hogy alig tudtunk kimenni az ajtón. Mínusz 20 húsz fok alatt volt a hőmérséklet és még orkánszerű szél is tombolt, ami átfújt az összes ruhámon. Csoki is fázott, amit ritkán láttam tőle, mert jól bírta a hideget. A szél annyira lefújta a havat a pályáról, hogy korcsolyával jobban lehetett volna haladni, mint sível. Jó meredek szakasz volt, de annyira jeges, hogy sokszor segítenem kellett a kutyának, nehogy lecsússzon és begyorsuljon lefelé, mert akkor nem tud megállni. Féltem, nehogy a sível elvágjam a lábát, amikor nekem támaszkodva araszolgatunk lefelé a kritikus szakaszokon. Nem vagyok túl félős, de itt nagyon egyedül éreztem magam, arra gondoltam, ha itt baleset ér, el tudom-e küldeni Csokit segítségért? Szerencsére erre nem került sor. Sikerült mindkettőnknek ép bőrrel megérkezni a jó meleg menedékházba ahol már szelídebb volt az idő. Csak akkor vettem észre milyen komikusan nézünk ki, amikor beléptünk és hirtelen csend lett, mindenki felénk fordult. Ránéztem Csokira és nevettem rajta annyira viccesen nézett ki ahogy ráfagyott a jég az egész testére és csak a szeme villogott sötétbarnán, az egész kutya hófehér volt. Ő meg rajtam nevetett, mert én ugyanígy néztem ki, a sapkám, maszkom, kabátom megtartotta a formáját amikor levettem, úgy ráfagyott a jeges hó, amíg leértünk. Olyanok voltunk, mint a sarkkutatók a Delta című műsor főcímében. Megszárítkoztunk és Csoki begyűjtötte az adományait mind a vendégektől, mind a személyzettől. Itt még jobban is ment neki a dolog, mert nem kellett sokat színészkednie és kunyerálni, volt elég önkéntes adakozó anélkül is. Még egyszer nem jutott eszünkbe felmerészkedni a csúcsra a hóviharban, megelégedtünk aznapra a lejjebbi pályákkal. Este otthon bekenegettem a talppárnáit és a finom bőrt közötte, ahol a jeges pálya feltörte. Ezt a műveletet mindig nagyon élvezte, és ez volt az egyetlen dolog amit nem sikerült megtanítanom neki, ő sosem kente be az én talpamat, legfeljebb nyalogatni kezdte ha már fel akart kelteni…
Oszd meg, hogy ismerőseidnek is mosolyt csaljunk az arcukra!
Tetszett az írásom? Akkor nézz be a PettBull oldalamra is, kattints erre a linkre itt: http://pettbull.com/?affiliate=973
Szerintem az is nagyon izgalmas, amit kitaláltam: A PettBull Funkcionális Állateledelek! Kattints a fenti linkre és mindent megtalálsz róla!
assoc. Prof.Dr. Juhász Csaba állatorvos "Dr. PettBull"
R&D Director - ügyvezető PettBull Kft.
Tel.: +36209887766
Email.: info@pettbull.com
Web: http://pettbull.com/?affiliate=973
Facebook: https://www.facebook.com/DrPettBull/
Blog: http://pettbull.blog.hu/
